Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-13 / 15. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1974. április iá. 10 B uta ember az, aki maga alatt vágja a fát. Az öreg Bagt ezt tette. De mentségére legyen mondva, amikor rángatni kezdte a fűrészt, nem tudta, hogy az ággal együtt huppan a földre. Különben dehogy avatkozott volna a legény dolgába. Erősen tavaszodon. Alkonyat tófűn olyan friss illatokat hozott a szellő a vízpart felöl, hogy Bagi, az éjjeliőr is leginkább ott szopogatta rágott pipa­szárát, nem a portásbödé küszöbén, ahol a helyét kijelölték. — Emlékeznek ts azok arra — gon­dolta magában huncutan, mert hun­cutság volt az öregben bőven —, az­óta már a harmadik elnököt koptat­ják, s aki máig bennmaradt a vezető­ségben, annak is kicserélődött az esze jócskán. — Ült hát az öreg nagy nyu­godtan. Örült, hogy jól szelei a pipa, s a dohány is tűrhető. Egyébként csend volt. A víz lassacskán folydo­­gált, hallani sem lehetett egyebet a fiatal nyárfák békés susogásánál. De lám csakI Mintha jönne valaki a gyalogáton. Az öreg Bagi a homlo­kába nyomta kopott kucsmáját, s oda­­lapúlt vedlett bundájához, ami csak ügy a fűbe ejtve kuporgott gazdátla­nul. A kutya, eddig mintha ott sem lett volna, most halkan morogni kez­dett. Nem szívesen ugatott az isten­adta. Maga is öreg volt akárcsak a gazdája, s ünta már az egészet. Min­dig rákiáltottak, ahányszor a száját kinyitotta. Így hát mordult egyet, s az öregre nézett, hogy folytassa-e. — Hallgass! — fenyegette meg az ember bütykös ujjával. A kutya erre olyan bánomisén mozdulattal a mellső lábára koppintottá bozontos állát s behunyta a szemét. 0 bizony se nem lát, se nem hall. Ami ezután követke­zik. legyen az öreg dolga. Az árnyék egyre jobban közeledett. — Ez biz a János — csodálkozott el az öreg —, hol kószál ez egyedül? A legény megállt és körülnézett. Szélvédett helyet keresett a töltés oldalában. Csakhamar akadt is egy kis mélyedés a szénaboglya közelé­ben. S ha már olyan közel volt a száraz fű, nyalábolt belőle egy villára valót, s a mélyedést szépen kibélelte vele. — Nicsak! — csettintett az öreg —, ez aztán érti a módját. Most már ak­kor sem tágítok innen, amíg a végére nem járok a János gyerek dolgának, még ha maga az elnök gyön értem — fogadkozott az éjjeliőr magában ahe­lyett, hogy ment volna a dolgára. Közben egészen besötétedett. Az asz­­szonyok végeztek a fejéssel. Egy ki­csit csörömpöltek még a kannákkal, aztán, hogy az autó is elment, már csak holmi tehénbőgés hallatszott az udvar felöl. A sötétség nem tartott sokáig. Csil­lagok ültek ki az égre, s a hold is elő­került valahonnan sovány, sápadt ké­pével. János egy darabig nézte még a békés vizet, aztán felállt, s úgy ment el, oly egyedül, ahogy megérkezett. — Az ámi — nevetett az öreg a ba­juszába —, velem ilyesmi soha sem esett meg. Ha én egyszer megvackol­­tum egy jehércselédnek ... De nicsak. gyön már. Ott lebeg a szoknyája az ösvényen. Hiába bámul az öreg. A szemét is kinézheti, akkor sem lát egy kendő­nél meg egy szoknyánál egyebet. S lám, a fiú ölelése még azt is elta­karja. — Erigy Bundás! — szól az öreg a kuntyára. Ugrana ts az készségesen, de mivel eddig szendergett, most nem tudja hirtelen, hova. merre menjen. Vakkant egyet, s vlsszaheveredlk, je­lezve, hogy ezzel az ügy részéről el is van Intézve. — Csípd meg! — biztatja az öreg, de hiába. — Nem hallod? — csap egy óagyot a Bundás farára, s az ösvény felé mutat. A kutya erre feltápészko­­dik, de már messziről felismert a lányt, s igy ugatni semmi kedve. — Ah — legyint az öreg —, veled sem megy az ember semmire. Aztán botiára támaszkodva fölkel, s elindul a fiatalok felé. — Adj isten — szól, mikor eléri őket, s megáll. — Jó estét — válaszolja a legény meglepődve, de a lányt nem engedi, inkább még lobban magához vonja. — Hát akkor én megyek — mondja az Öreg, de látszik rajta, hogy nem Igen sürgős az úlia. Végül Is restelleni kezdi, amit művel, s szó nélkül vissza­kanyarodik a töltésre. — Jaj, istenem, csak nem ismeri meg? — riadózik a lány. — Szólt volna — mondja János nyugodtan talán még haza ts ker­get — teszt hozzá nevetve. Mindenki tudta a faluban, hogy az öreg Bagi, amióta megözvegyült, csak a lányának él. leginkább Jánostól óvja. — Vigyázzatok Marikára. Nehogy valami csavargó megkörnyékezze, amíg én á közösre vigyázok — köszön oda esténként a szomszédoknak, ami kor a lány klklséri a kapuba. — Meg kéne mondani neki — szól Martka reszketve —, hátha beleegyez­ne. — Nem lehet. Azt hiszi apád, hogy én egy közönséegs szoknyabolond vagyok. A fejőnők eresztették a boga­rat a fejébe. — Nono, csak aztán a végén igaz ne legyen — jeňyegeti meg a lány a legényt szelíden. — Találtam egy jó kis rejtekhe­lyét — mondja a legény a töltés jelé tekingetve. — Gyere, megmutatom. — Ma nem. Ma még nem, Jánosi — tiltakozik Martka szemérmesen. — Apám ts megláthatna. — Ne jéljt — igyekszik megnyug­tatni János a leányt, de érzi, hogy sokáig már nem lehet hitegetni sem egymást, sem az öreget. Előbb-utóbb színt keli vallaniuk. — Különben a te dolgod. Te vagy a lánya — rándít egyet a vállán és durcásan elfordul. Marika szeretne valami vigasztalót mondani, de semmi sem jut az eszé­be. Állnak hát egy kis ideig szótlanul. Nézik a bujkáló holdat, hallgatják az esti neszeket. Mire felocsúdnak gon­dolataikból, üres a vízpahi töltés, hitit helye az öregnek. — Bement — szólal meg a legény. — Most ptpázgat még egy ktcsit, a ka­puban, aztán lefekszik aludni — teszi hozzá tárgyilagosan. — Ilyet ne mondjI — csattan Ma­rika hangja haragosan. — Az én apám nem alvásért kapja a munkaegységet. — Nem azért mondtam — próbál hátrálni a legény. — A falu szája ts ezzel van tele. De azért aludni még senki sem látta apá­mat — fordul sarkon a lány. — Már csak ez hiányzott — néz a fiú Mari után. — Kár minden lépésért addig, amíg az öreg az útunkban áll. A csillagok mind elősereglettek, mire János kigondolta, hogyan bosz­­szúlja meg az öreg zsarnokoskodását. Tájt a szíve, hogy ezt kell tennie. Szemébe húzta a kalapját, s megin­dult a falu felé. Minden sötét és álmos volt, csak a kocsma ablaka világított. János gon­dolt egyet, s leült a hatalmas hársfa árnyékába. — Előbb beszélek az öreggel. Igen, még ma beszélek vele — határozta el magát. Á portásfülke asztalán világított a lámpa, de az éjjeliőr az öblös karos­székben aludta az igazak álmát. Néha­­néha horkantott egy rövidet, de nem ébredt fel. — Nagyon öreg ez a Bagi — gon­dolta János —, az arca csupa ránc. Agy kelt éjszakára az ilyennek. ~ Jó estét — szólt halkan, hogy az öreget felébressze. Aztán egyre han­gosabban megismételte még néhány­szor a szavakat, míg végre megmoz­dult az öregember. — Mi? — csodálkozott a legényre. — Mit keresel te Ilyenkor Itt? — kér­dezte kissé ijedten. — Csak úgy eljöttem — szólt János csendesen. — Csak úgy? mérte végig az éj­jeliőr gyanakvóan. — Maga ma este meglesett minket. — Megértenél, ha volna egy kis eszed — zsörtölődött az öreg. — Az egész falu arról beszél, hogy a lányo­mért tör a fene. — Aztán ki mond magának Ilyet? — sápad el a legény hirtelen dühében. — Sokan mondják — emelt az öreg a botját fenyegetően —, nagyon so­kan mondják. ~ Aztán mt volna, ha mégis igaz lenne? — kérdezte a legény kihívóan. — Nem adnám neked — hördült fel az öreg —, bárkinek, csak neked nem. — Ügy, csak nekem nem. Megmond­hatná. miért! — Rlngyó való neked — fordul el megvetéssel. — Értem — ’ bólint János levertem — Az jó, ha érted — lökte vissza a szót az öreg. — Legalább nem fontos, hogy én magyarázzam meg neked. Most pedig hord el magadI — szinte reszketett mérgében. — Aki az én vöm akar lenni, az tolja az én szekeremet, és ne beszéljen ellenem a vezetőség­ben. — Hogy magyarázzam meg az öreg­nek, hogy elmúltak felette az évek. Nem lehet őrizetlenül hagyni egy ilyen nagy udvart egész éjjel, — mor­molta félhangosan. — Te csak ne félts engem. Tudom én, mi a kötelességem. — Vegye úgy, hogy itt sem vol­tam —- legyintett János. — Jó éjszakát. Egyszeriben megkönnyebbül, amint a csillagos ég alá lépett. Ott volt a terv készen a fejében. Bagi házának ablakában a kéken villogó fény arról árulkodott, hogy Marika még nem feküdött le. A tele­víziót nézi. János óvatosan megkopog­tatta az ablakot. Ismerte a lány a jelt, szaladt gyorsan kaput nyitni, nehogy a szomszédok valamit észre vegyenek. — Nem kellett volna idejönnöd, János — suttogta Marika. Éljél is elmúlt, mikor ismét megcst­­kordult a kulcs Marlkáék kapujában. Egy türelmetlen kakas valahol a túlsó faluvégen kukorékolni kezdett. — Ez sem bírta kivárni a reggelt — mosolyodott el a legény, s fütyörészni kezdett. Léptei hangosan visszhang­zottak az éjszakai csendben. Reggel úgy futott szét a hír a falu­ban, mint száraz tarlön a tűz, melyet a szél kerget. Mindenki arról beszélt, hogy a falu köze.pén a virágos park­ban egy kisebb gulya legelészik. Nagy kárt ugyan nem tesz, de így Is szé­gyen az éjjeliőrre nézve. Egyelőre senki sem tudja még biztosan, ki te­hette vele ezt a szívtelenséget. — Majd adok én az öregnek — fe­nyegetőzik az elnök mérgesen, de az­tán megpillantja a kerítés tövében álldogáló éjjeliőrt, s elszorul a szíve. — Miért nem Őrködött jobban? — kérdezi sajnálkozva. — Ah, — legyint az öreg —, állít­satok magatoknak fiatalabbat, ébereb­bet a helyemre — ezzel odaint a ku­tyának, de az nem mozdul, csak bá­mul bambán a legelésző tehenekre. SZENK SÁNDOR A bratislavai hajókikötő közelében felállított emlékmű a szovjet hadiflotta felszabadító harcára emlékeztet. Foto: —tt-Húsvéti nép­szokások A rügyfakasztó napsugaras ta­vasz régmúlt gyerekkorom kedves emlékeit idézte fel bennem. A faluszélí patak partján hamva­sodon a barka, s az erdő alján a zizegő avar között kidugta sápadt fejecskéjét a hóvirág. Mi, gyermekek — jő anyánk ké­résére — szorgos igyekezettel szedtük a barkát, majd hatalmas csokrokba gyűjtve buzgón vittük a templomba, megszenteltetni. A szentelt barkának abban az időben a falusiak nagy erőt tulajdonítot­tak. A közhiedelem szerint ez volt a torokfájás leghatásosabb gyógy­szere. A szentelt barka az eresz alá dugva a villámhárító szerepét töltötte be. Falunk néhány felvtlá gosultabb gondolkozásé lakója mo­solygott ezeken a hiedelmeken. A húsvét vasárnapját megelőző szi­gorú böjtöt azonban ők Is betartot­ták. Néhány nappal az ünnepek előtt a gazdák rendbehozták udva­rukat és ragyogó fehérre meszel­ték házaik falát. Nagypéntek esté­jén, naplemente után sokan gon­dosan körülsöpörték házuk táját, így akarták megóvni portájukat a patkány, a röka és egyéb kárté­kony állat veszélyes látogatásától. A nagyszombat-esti harangszó után cifra ruhákba öltözött csoport — fából készült „kerepülőkkel“ hatalmas zajt csapva — vonult vé­gig a falun. így akarták elűzni a tél gonosz szellemét. Érdekes nép­szokás volt továbbá a tűzszentelés. A szentelt tűz maradványával a gazdák megszórták földjeiket, ne­hogy jégverés tegyen kárt a ter­mésben. Elérkezett a húsvét vasárnapja. Az asztalokra még a legszegé­nyebb helyeken is főtt tojás, sonka és friss kalács került. Módosabb házaknál ez alkalomra bárányt is vágtak. A szigorú böjt után bizony jól esett a bőséges lakoma. Más­nap, azaz húsvét hétfőn a legé­nyek már kora hajnalban talpon voltak és sorra látogatták a lányos házakat. Akkor még valődi kútvíz* zel „locsoltak“. Mindez azonban már a múlttá. A régi idők népszokásainak emlé­keit mindinkább elhomályosítja az azóta eltelt sok-sok év. Kanizsa István ВАТТА GYÖRGY: Tizenöt sportríport SZÍVARVÄNYSZÍN RIPORTOK Batta György új könyvvel, új színnel kupngtat a csehszlovákiai magyar nlvasóközönségnél. Cj könyvvel, új műfajjal — sportriportokkal. Könyv alakban az elmúlt három évtized alatt nem jelent meg sportriport gyűjte­mény a hazai magyar könyvkiadás gondozásában. Ha csak néhány szóval akarnók jellemezni az áj könyvet, s Íróját, talán ugyanazt állapíthatnánk meg róla, mint eddigi kát verskötetéről — Batta a meglepetések megteremtője. Valóban, fáradhatatlanul szüli-teremti a szokványtól alapjaiban különböző új megfogalmazást formákat, akár a mű­­fej, akár csupán egy mondat, illetve szúkapcsolat szintjén. Batta komolyan veszi e sportot, mint az ember valamennyi nemes játékát (mint ahogy a líra Is ilyen), s egy pillanatra sem játssza meg a „sporttal is törődö irodalmár“ nem éppen rokonszenves figuráját. A sport a „béke atnmrobbanása“ az em­beriség nagy műve, mint a művészet, s ilyen szemszögbűi fogalmazódlak meg riportjai is, melyekben a tvrdnšovcei (tardoskeddi) labdarúgó kvartet­től, Ludvík Danákon keresztül egészen a japán maralóni futóig pontosan kitapintható az emberi szív verte pulznszene, s a problémák világot érintő szfvárványíve. Spnrtrlpnrfok, melyek az emberről szólnak. Még véletlenül sem villan fel bennük felesleges szín, még véletlenül sem szűrődik be a szivárványriport disszonanciája. Nincs szó kedvenc ételekről, lakberendezésről, hobbyról, nem lép be a riport telefondrétfeszes világába, az okosan informálódó riporter. A témák kerekek, pontosak, mint a gömb s bennük a villódzú, meglepő szókapcsolatok. ízesek és bölcsek egyszerre. Érdekesek, izgalmasak ezek az írások a sportírásokat olvasó közönség számára. Éppen azáltal, hogy eltérnek a szokványtól, sok olyan „titkot“ tartalmaznak, mely zömében egyoldalúan tájékoztatott olvasót elgonodlkoz­­tatják és a sport színeinek olyan szemszögét tárják elé, hogy tanulságaival egy más szemléletet formálnak benne. Érdekesek, mert a sportélet óriásai­ról olyan képet nyújtanak, amely fellebbenti a fátylat az irigyelt élspor­tolók emberi vonásairól, az energiák maradékaiból küzdő emberrről s e küzdelem poézlséről. Nem kevésbé ajánlható ez a könyv a nem sportolvasó közönség számára is, hiszen számukra egy kevésbé ismert világról nyújt hiteles képet, keze nyomán a sportriport határozottan elkülönült a bulvár­sajtó stílusától, s ez az érdekes felfedezői út színvonalas folytatást ígér. Reméljük, hogy ez az érdemes könyv további publicitást nyer a hazai olvasóközönségnél, mert ez a könyv és az olvasók is megérdemelnék a szlovák nyelvű fordítást. GÄGYOR PÉTER

Next

/
Thumbnails
Contents