Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-30 / 13. szám
1974. március 30. SZABAD FÖLDMŰVES 11 Az üzemirányítás időszerű kérdései lappjainkban, a tudomanyos-mn• * szaki forradalom kibontakozásának időszakában, sokan latolgatják, hogy a mezőgazdasági termelés összpontosításának és korszerűsítésének melyik útja járhatóbb. Sokan a termelés szakosítását, összpontosítását és korszerűsítését a kisebb-nagyobb földművesszövetkezetek egyesítése mellett szorgalmazzák. Mások az önálló szövetkezetek kooperációs viszonyainak fejlesztésével — kooperációs vállalatok és üzemközi vállalkozások létesítésével — haladnak az említett cél felé, tehát nincsenek minden áron a mezőgazdasági üzemek egyesítése mellett. Csehszlovákia Kommunista Pártjának XIV. kongresszusa, a mezőgazdasági termelés összpontosításának és korszerűsítésének hatékony formáját egyértelműen a kooperációs viszonyok fejlesztésében jelölte meg. Persze, határozottan nem foglalt állást a kisebb-nagyobb mezőgazdasági üzemek egyesítése ellen sem. Azt azonban félreérthetetlenül hangsúlyozta, hogy minden olyan egyesítési törekvést helytelennek tart, amely a szövetkezetek tagságának ellenállásába ütközik. S amely nem szolgálja a termelés korszerűsítéséhez szükséges előfeltételek megszületését, tehát nem vonja maga után a termelés és a munkatermelékenység színvonalának lényeges emelkedését. A tények azonban arra utalnak, hogy pártunk XIV. kongresszusának idején, néhány járásban már komoly lépéseket tettek a kisebb-nagyobb mezőgazdasági üzemek egyesítése felé. Az egyesítéseket követő kezdeti eredmények pedig több helyütt eléggé biztatóak voltak. Tudomásul kell vennünk ezért azt a tényt, hogy Dél-Szlovákia több járásában a párszáz — esetenként még a nagyobb egységes földművesszövetkekezeteket is — többezer hektáros egyesített vagy társított szövetkezetek váltották fel. Arról azonban egy pillanatra sem feledkezhetünk meg, hogy a tudományos-műszaki forradalom vívmányai — még a társított vagy egyesített nagygazdaságok létezése mellett is — törvényszerűen sürgetik, szinte kikényszerítik a mezőgazdasági üzemek kooperációs viszonyainak fejlesztését. Ugyanis az olyan hatalmas beruházásokat, amilyeneket öt-vagy tízezres sertéstelepek, agrokémiai központok és más ténylegesen korszerű létesítmények igényelnek, még az egyesített nagygazdaságok sem tudnak önállóan, vagyis a saját erejükből megoldani. Ezek a jelenségek pedig arra figyelmeztetnek, hogy a mezőgazdasági üzemek egyesítését soha, egy pillanatra sem szabad főcélnak tekinteni. Még abban az 'esetben sem szabad, ha az egyesítés a különböző problémák átmeneti megoldásával kecsegtet. A haladás ügyét, a mezőgazdasági termelés színvonalának emelkedését akkor szolgáljuk hatékonyan, ha támogatunk minden olyan kezdeményezést, amely a nagyobb közösségek hatványozott erejébe, több mezőgazdasági üzem anyagi bázisára támaszkodva — olyan kooperációs vállalatok és üzemközi válalkozások létesítésére irányul, amelyek mind a beruházások, mind pedig az üzemeltetés tekintetében túlnőtték nemcsak a kisebb, hanem az egyesített vagy társított földművesszövetkezeteink kereteit is. S amelyek a korszerűség tekintetében, a termelés gazdaságossága szempontjából, a világranglétra felső fokára helyezhetők. * rra a kérdésre tehát, hogy a mezőgazdasági termelés összpontosításának és korszerűsítésének melyik útja járhatóbb — a jelenlegi tényállásból, a szükségletekből és a le! “tőségekből kiindulva — a választ így fogalmazhatjuk meg: a kisebbnagyobb egységes földművesszövetkezetek egyesítése hasznos lehet, ha az egyesítés az objektív megítélések alapján mind politikailag, mind pedig ökonómiai szempontból megalapozott. Tehát ha szolgálja a termelés színvonalának emelkedését. S ha a szükségletekkel és a lehetőségekkel összhangban. a mezőgazdasági termelés fejlődésének további távlatokat nyitó kooperációs törekvésekkel is párosul. A másik kérdés, amely ugyancsak izgatja a mezőgazdasági szakemberek fantáziáját — s persze, az enyémnek sem hagy nyugtot — az egyesült szövetkezetek szervezeti felépítésének két különböző formájával, az üzemszervezésben és az irányításban uralkodó kétféle módszerrel függ össze. Ismeretes az a körülmény, hogy néhány helyen politikai és érzelmi szempontokra való tekintettel — a többezer hektáros nagygazdaságokat nem a kisebb-nagyobb földművesszövetkezetek tényleges egyesítésével, hanem társításával hozták létre. Ez a módszer pár évvel ezelőtt érthetőnek és célravezetőnek is bizonyult. Ugyanis a szövetkezetek tagságának jelentékeny része szívesebben hajlott a társulás, mint a teljes egyesülés felé. Főleg azért, mert az egyébként közös termelési és pénzügyi tervvel rendelkező, a termelésben egyenlő érdekeltségű társult szövetkezetek helyenként — a termelésszervezés és a sajátos helyi jellegű kérdések megoldásában — komoly „autonómiát“ kaptak. FIGYELMEZTETŐ JELENSÉGEK "fléhány társult szövetkezetben * olyan jelenségek tapasztalhatók, amelyek világosan tudtunkra adják, hogy a mezőgazdasági üzemek tömörítésének társulásos formája, az üzemirányítás kétlépcsős rendszere megérett a bírálatra és egyben arra is. hogy azt korszerűbb szervezeti formával és az irányítás hatékonyabb módszerével váltsák fel. Ismerek például társulásos alapon egyesített olyan szövetkezeteket, amelyek már jónéhány éve nagygazdaságként szerepelnek, de a növénytermesztés összpontosítását és belüzemi szakosítását éppen a szövetkezetek társított jellege miatt, még mindig nem tudták megoldani. Mégpedig azért nem, mert a helyi vezetőségek — a társult szövetkezetekben ilyenek is vannak — eleve vétót emelnek minden olyan elképzeléssel és javaslattal szemben, amely az egyesített gazdaság termelésének összpontosítására és belüzemi szakosítására irányul. Egyrészt ragaszkodnak a jövedelmezőbb növények termesztéséhez, másrészt pedig szorgalmazzák a munkaigényesebb növények „igazságos“ széthelyezését, tehát szentesítik a termelés szétforgácsoltságát. így aztán hiába vásárolják a korszerű mezőgazdasági gépeket, mert azok optimális kihasználásához, a termelés felaprózottsága miatt, nincsenek meg a kedvező előfeltételek. Ez a körülmény aztán törvényszerűen győzelemre segíti azokat a törekvéseket is, amelyek a géppark társulás előtti helyzetének konzerválására irányulnak. Néhány helyen az úgynevezett helyi vezetőségek olyan görcsösen ragaszkodnak az egyesülés, illetve a társulás előtti viszonyok fenntartásához, hogy még a gépek időnkénti szükségszerű átcsoportosítását, összpontosítását is megtagadják. Persze, nem egyértelműen, hanem nyomós okokra, helyi érdekekre való hivatkozással. Az egyik ilyen társult szövetkezetben például az egyik tagszövetkezetnek két felesleges traktora van. Nemcsak, hogy nincs rájuk szüksége, hanem az sincs, aki a nyergükbe üljön. A további két tagszövetkezet géphiánnyal küzd és van traktorosa elég. A két „tartalék-traktort“ azonban nem kaphatják meg, mert a harmadik társ „rezervát“ akar. Kg kell mondani nyíltan, hogy az egyesült nagygazdaságok társuláson alapuló típusa az ellentmondások sokaságát hordja magában. Fenntartja ás olykor szinte táplálja az egykori független szövetkezetek tagsága közötti rossz értelmű rivalítást is. Azzal nem oldódtak meg ezek a problémák, hogy a helyi elnök a központi vezetőség elnökének helyettese lett. De azáltal sem, hogy a küldöttek tanácsában minden község, illetve szövetkezet a taglétszáma arányában van képviselve. Mert bizony ezek a vezető szervek nagyon gyakran — az egész szövetkezet életbevágó kérdéseit mellőzve — helyi érdekek összeegyeztetésén és megoldásán rágódnak, ellentéteket csillapítanak vagy szítanak, tehát a céltudatos gazdaságfejlesztési törekvéseket, a lokálpatrióta igények érvényesítésével, zsákutcába juttatják. Lépten-nyomon tapasztalható az is, hogy az üzemirányítás helyi, vagyis kétlépcsős jellege korlátlan lehetőségeket nyújt a felelősség átruházására, a felelősségre vonás alóli kibúvásra is. Ez legszembetűnőbben a termelési eredményekben jelentkező fogyatékosságok elemzése alkalmából domborodik ki. Az említett negatív jelenségek — és a továbbiak, amelyek egy újságcikk keretében nem érinthetők — arra figyelmeztetnek, hogy a társulások lényegét képező kétlépcsős üzemirányítás nem felel meg korunk követelményeinek. Mégpedig azért nem, mert gátolja a gazdaságfejlesztés egységes koncepciójának érvényesülését. Konzerválja az egyazon termelési ágazatban dolgozó, de különböző községekben lakó szövetkezeti tagok akaraterejének szétforgácsoltságát. A helytelenül értelmezett helyi csoportérdekek érvényesítésével pedig leküzdhetetlennek tűnő akadályokat emel a létrehozott nagygazdaság izmosodását, a termelés növekedését szolgáló célkitűzések elé. Persze, igazságtalanok lennénk, ha nem iemernénk el, hogy társulással létesített néhány nagygazdaságban ezeket kedvezőtlen jelenségeket sikeresen leküzdötték. Tény, hogy néhány helyen idejében felismerték a társulásban rejlő buktatókat; sikeresen hangolják össze a sajátos helyi érdekeket a társított nagygazdaság érdekeivel; a tagszövetkezetek helyi vezetősége nem akar riválisa lenni a központosított vezetőségnek; így az üzemirányításban összhang honol, a termelés mércéje pedig felfelé ível. Azt azonban látnunk kell, hogy itt kivételekről van szó. Olyan jelenségekről, ahol a helyi érdekeket képviselő részlegvezetőségek nem élnek vissza a társulási forma házi rendjében szentesített autonómiájukkal. Tehát a helyi érdekekre hivatkozva nem gátolják a termelés belüzemi szakosítását és összpontosítását, a gépek és a munkaerő szükségszerű átcsoportosítását, esetenkénti összpontosítását. Ezek a jó példák —, mint a fejlett felelősségtudattal rendelkező emberek céltudatos együttműködésének következményei — azonban nem mentesítik a társulással párosuló megosztott irányítási formát azoktól a fogyatékosságoktól, amelyek annak tartalmából, a szövetkezeti demokrácia helytelen értelmezéséből és gyakorlásából adódnak. JÖVŐJE A SZAKÁGAZATI IRÁNYÍTÁSNAK VAN tapasztalatok egész sora meggyőzően bizonyítja, hogy a kisebb-nagyobb egységes földművesszövetkezetek tömörítése csak abban az esetben hozza meg a feltételezett eredményeket, ha az nem fellazítási lehetőségektől terhes társítással, hanem tényleges egyesítéssel történik. Ebben az esetben az egyesített szövetkezet vezetősége — a több községre kiterjedő szövetkezeti tagság megbízásából — valóban hozzáláthat a nagygazdaságnak, mint szétforgácsoltságtól mentes egésznek, közeli és távlati célokat körvonalazó koncepció alapján való fejlesztéséhez. Tehát különösebb huza-vona nélkül — már az egyesülést követő években — napirendre tűzheti nemcsak az állattenyésztés átcsoportosítását, illetve belüzemi szakosítását, hanem a növénytermesztésben is módjában áll — a nagy teljesítményű mezőgazdasági gépek által diktált követelményekkel összhangban — meghonosítani a több község határát is átszelő nagytáblás gazdálkodást. Az egyesülés a társulással ellentétben, kizárja a bonyolult és fékezőként ható helyi jelleggel megosztott üzemirányítást. Azt sokkal hatékonyabb, a gazdaságfejlesztés szempontjából sokkal célravezetőbb módszerrel, az üzemirányítás ék a munkaszervezés szakágazati formájával helyettesíti. A szakágazati irányításnak márcsak abból a szempontból is rendkívüli jelentősége van, hogy az egyazon termelési ágazatban dolgozó vezető káderek együttműködését nem gátolják semilyen néven nevezendő — sajátos helyi érdekekre hivatkozó — helyi veveztőségek. Vagyis a termelési ágazat fejlesztési koncepciójához igazodva hozzáláthatnak a több község határára kiterjedő termelési ágazat céltudatos fejlesztéséhez. A vezető dolgozók harmónikus együttműködésének törvényszerű következményeként, fokozatosan leomlanak az egyazon termelési ágazatban dolgozó, de több községben lakó szövetkezeti tagok közötti válaszfalak. Természetesen a szakágazat dolgozói egységének, közös törekvéseinek kibontakozását meggyorsítja a közös érdekeltséget kifejező, szakágazatokra méretezett önálló elszámolási rendszer is. A hasonló termelési ágazat dolgozói tudatosítják, hogy a termelési ágazat fejlesztése, a társadalom igényeinek kielégítése és a saját jövedelmük növekedése csak teljes összefogással, közös törekvéssel érhető el. Nyilvánvaló, hogy a szövetkezeti tagok nagy létszámával rendelkező társult vagy egyesített földművesszövetkezetek a legjobb akaratuk mellett sem tarthatnak összüzemi taggyűléseket. Természetes jelenség tehát, hogy a taggyűléseket és a termelési értekezleteket a tagság megosztásával tartják, míg a fontosabb kérdéseket a demokratikus úton választott küldöttek tanácsa vitatja meg és hagyja jóvá. Az a körülmény azonban zavarólag hat — sőt elszigetelődési hajlamokat is kivált —, hogy a küldöttek, főleg a társult nagygazdaságokban, nem termelési ágazatokat, hanem faluközösségeket képviselnek ezeken a fontos tanácskozásokon. A mezőgazdasági üzemek tényleges egyesülése, a szövetkezeti tagok szakágazatonkénti tömörítése, valamint az üzemirányítás szakágazati jellege nemcsak lehetővé teszi, hanem feltétlenül igényli, hogy a küldöttek tanácsának tagjai ne községenként, hanem szakágazatonként csoportosuljanak. Tanácskozásuk alkalmából pedig elsősorban is az általuk képviselt termelési ágazat dolgozóinak véleményét tolmácsolják. Tehát főleg azoknak a problémáknak a megoldására terjesszenek elő ésszerű javaslatokat, amelyeket legjobban ismernek, s melyek megoldásáért a termelési ágazatok egyikében, közvetlen felelősséggel tartoznak. Megnyugtató jelenség, hogy a küldöttek tanácsába általában mindenhol a legaktívabb, legrátermettebb szövetkezeti tagokat választják. Ezért rendkívül előnyös lenne, ha a küldöttek csoportjai nem a fellazulást eredményező helyi vezetőségek támogatói lennének, mint az előfordul a társult szövetkezetek némelyikében. Ha ezek az aktív szövetkezeti tagok termelési ágazatonként csoportosulnának, lényegében minden termelési ágazatban létrejönne a szervezett aktivisták népes csoportja, amely felmérhetetlen segítséget nyújthatna a termelési ágazat irányításával megbízott vezető dolgozóknak, a termelésfejlesztéssel és a munkaszervezéssel járó kisebb nagyobb problémák megoldásában. ersze, nem lenne helyes, ha a szövetkezeti tagság küldöttjeinek termelési ágazatonkénti csoportosítása, az egyesült szövetkezethez tartozó valamelyik község szövetkezeti tagsága képviseletének mellőzéséhez vezetne. Mivel mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés, mind pedig a gépesítés az egyesült szövetkezet minden községére kiterjed, törvényszerű követeimén*, 1Щ8У, | вЯЩ ágazati küldöttek is mindazon községek szövetkezeti tagjai közül legyenek megválasztva, amelyekre az egyesített szövetkezet termelési ágazata kiterjed. Feltételezhetően jobb megoldásnak bizonyul, ha ezeket a küldötteket nem az egyes községek szövetkezeti tagjainak közössége, hanem a termelési ágazatok dolgozóinak közgyűlése választja meg. A szakágazati irányítási módra való áttérés lényeges módosulást eredményezhet a zárszámadó közgyűlések jellegében is. Elősegítheti, hogy a szövetkezeti tagok szélesebb rétegei tanúsítanak nagyobb érdeklődést a termelésfejlesztési lehetőségek feltárását szolgáló helyzetelemzések, valamint a termelési és pénzügyi tervek iránt. Sajnos, jelenleg a társulási alapon működő nagygazdaságok zárszámadó közgyűléseit az jellemzi, hogy a termelési eredmények behatóbb értékelésével, valamint a termelési és pénzügyi terv érdemleges elemzésével csupán a küldöttek tanácsának közgyűlése foglalkozik. A társult szövetkezet többi tagjai pedig — helyi méretű évzáró közgyűlések keretében — csupán tömör és általános képet kapnak * szövetkezet helyzetéről. A szövetkezeti tagok termelési ágA- zatonkénti csoportosítása nemcsak lehetővé tenné, hanem ki is kényszerítené azt, hogy az egyazon termelési ágazat dolgozói — függetlenül attól, melyik községben laknak — az év véi gén mérlegre tegyék egész évi munkájuk eredményeit. Feltárják és megoldják a termelés fejlődését akadályozó hibákat és fogyatékosságokat. A szükségletekkel és a termelési ágazat reális lehetőségeivel összhangban véleményt nyilvánítsanak, állástfoglaljanak a saját termelési ágazatuk termelési és pénzügyi tervéhez. Az üzemirányítás szakágazati jellegének, a sokhelyütt meghonosított helyi tagozatokra osztott irányítási móddal szemben, az érintettek melllett még nagyon sok előnye van. Azáltal például, hogy a gépppark irányításában megszűnik a jogkör-megosztottság, mód nyílik a gépek kihasználásának rendszeres ellenőrzésére, tömeges bevetésére, a gépesítésre fordított munka- és anyagi kiadások lényeges csökkentésére is. Ugyanezt mondhatjuk a rendelkezésre álló munkaerő kihasználásáról is. A helyi méretekre széttagolt üzemirányításban rejlő fogyatékosságok mielőbbi megoldásra várnak. Lényegében a társnulási alapon tömörített nagygazdaságok szervezeti felépítésének korszerűsítésére van szükség. Ezeknek a nagygazdaságoknak olyan szervezeti formát kell adni, amely tájt teret nyit a fejlődő technika által í| igényelt szakágazati irányítási mód meghonosodásának és megszilárdul^ sának. Végkövetkeztetésként még megállapíthatjuk, hogy a társulás útján létesített nagygazdaságok és néhány ténylegesen egyesített földművesszövetkezet üzemirányítási és munkaszervezési rendszerében tapasztalható fogyatékosságok, félreérthetetlenül igazolják a CSKP XIV. kongresszusa és a Központi Bizottság áprilisi plenáris ülésá álláspontjának helyességét. Annak a figyelmeztetésnek időszerűségét, hogy a szövetkezetek egyesítését nem szabad elhamarkodni. Előtérbe kell helyezni az önálló földművesszövetkezetek koperációs viszonyainak fejlesztését — különböző irányzatú koopes ciós vállalatok és üzemközi vállalkdý zások létesítése céljából. így, vagyis az önálló földművesszövetkezetek közös beruházásai folytán, egyrészt létrejön a kölcsönös függőséggel és érdekeltséggel párosuló közös gazdasági alap, másrészt pedig a sokrétű együttműködés nyomán az önálló szövetkezetek tagjai közelebb kerülnek egymáshoz, elmélyül közöttük a kölcsönös bizalom, tehát megszületnek az egyesülésük nélkülözhetetlen előfeltételei. Ha a szövetkezeteink megszívlelik ezt a józan figyelmeztetést, akkor az egyesülésüket követő időszakban szilárdabb egységben, tapasztalatokkal gazdagodva láthatnak hon zá az egyesülésből származó előnyöd kihasználásához. Baílíó Károly
