Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-23 / 8. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1974.február 23. „Fussatok hát, víg napok!“ Farsang köszöntő Vízkereszttől hamvazó szerdáig terjedő, a nagyböjtöt evéssel, ivással előző Időszak, mulatságok és bálok szokásos ideje. Illik tehát köszönteni az évenként viszszatérő „vendéget“, már csak a kora miatt is. A farsang ugyanis évezredes pogány (még a kereszténységben is pogány hangulatú) hagyomány, a római kori szaturnálíák emlékének őrzője. Valaha igazán nagy fényben csillogott, olyannyira, hogy Csokonai Vitéz Mihály úgy százötven-kétszáz évvel ezelőtt még „hőskölteményt“ is írt a nevezetes esemény kapcsán: a Dorottyát. „Fársángi jó borral habzó butélia! Melytől a múzsákban gyűl a fantázia, Te tölts bé engemet élő spiritusszal...“ így fohászkodott a költő, nem az istenekhez, hanem a legvaskosabb valósághoz, a borosüveghez. Mert farsangkor mulatniuk, vigadniuk kell még azoknak iS, akik úgy érzik, kinőttek már az ifjú korból. Régebben számos népszokás is fűződött a farsanghoz, amelyeket a gyorsan rohanó idő lassan lekoptatott, néhányukat azonban megőrzött az írott szó maradandósága. Nézzük csak. Voltak olyan helyek, ahol farsangkor háromnapos mulatságokat rendeztek. A Csallóköz falvaiban például mindenki elment a bálba, mert úgy tartották, hogy ellenkező esetben nem nő magasra a kender és nem kotlik a háziasszony tyúkja. Másutt vidám jelmezesek járták a házakat. Mindenki mulatott, fiatal öreg ropta a táncot kivilágos virradatig. Utána a lányok és asszonyok napja következett. Végül következett az úgynevezett „legényvágás“. A kocsmában hosszú asztalsor mellett borozgattak, együtt a fiatalok és az öregek, de már csak a férfiak! Helyenként a színes, látványos farsangi rendezvény hívogatóval kezdődött. Házról házra jártak a népviseletbe öltözött lányok, maskarába bújt fiúk és köszöntötték a gazdát, gazdasszonyt. Kérték, hogyha van eladó lányuk, házasulandó fiuk, engedjék el a lakodalomba. Mikor együtt volt a vidám álarcos lakodalmas menet, az álmenyasszonyt és álvőlegényt felültették egy kerekekre szerelt rönkre, végighúzták őket a falun. A falu végén azután tréfaesküvőt, mókalakodalmat tartottak. Néhány helyen vidám csoportok sorra látogatták a pártában maradt lányokat és az öreglegénységüket őrző férfiakat. Ősi rigmusokat dalolva kicsúfolták őket, kerítéseiket, ablakaikat bemeszelték, anélkül, hogy azok megharagudtak volna azért rájuk. Bár ezek a farsangi népszokások, ha meg is fakultak a múló időben, de szerencsére nem tűntek el teljesen. A farsangi vidámság, a jókedv ma is tovább él, megújul a táncos estéken, házibulikon, az álarcos, dáridós báli éjszakákon. Nem véletlenül. Adott lehetőség, jó alkalom minden farsang az ismerkedésre, tréfálkozásra napjainkban szintén. Igényli a fiatal és idősebb egyaránt. Harcolni sem kell ma érte, mint Csokonai dámáinak, akik Dorottya vezetésével háborút indítottak táncolási és vígadási jogaikért, ök egykor küzdöttek és persze győztek. Ezért is szólt hozzájuk a végén így Thália, a legdelibb grácia: „Szépek, ajándékot tőlünk is vigyetek, Hogy e jeles napról megemlékezzetek. Termetetek deli, orcátok kellemes Szívetek érzékeny és elmétek nemes, Szemetek tűz légyen, rózsaajkatok, Hulló hó kebletek, muskotály csókotok. Vén, komor, formátlan, ne légyen közietek, Egyszóval mihozzánk hasonlók legyetek.“ Dorottya dámái e szózatra meg is szépültek akkor, mert „csoda történt Fársángkor“. Ma már ilyen varázslatra nincs szükség. Ifjaink, leányaink és asszonyaink mindig szépek, farsangkor pedig a legszebbek. Köszöntsük tehát az ittlévő farsangot azért is újból Csokonai szavaival: „Űzik már a fársángot, Bor, muzsika, tánc, mulatság, Kedves törődés, fáradság ... Fussatok hát, víg napok!“ Kanizsa István ХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХ Eleinte úgy véltem, hogy bíráló " írásomban elvitatkozom azon, hogy Rudi Strahl színdarabja ilyen, olyan, vagy amolyan? Azután (többszöri megtekintés után) rájöttem, hogy nem éri meg a komolyabb elemzést, hiszen a néző sem talál majd kellő érvelő alapot bírálatához, hacsak nem azt, hogy a mai fiatalok ilyen vagy amolyan „generációs kérdése“ a morál, az erkölcs mércéjével hogyan mérhető; hogy a biblikus Adám és a „mai“ Adám között vajon milyen is lehet a különbség, amikor Éváról és Évákról van szó? Az élénktárt szavaknak, mondatoknak itt legfeljebb látszat értékük van, mert azt a morált, amelyet végső fokon szocialista erkölcsnek, vagy akár korszerű morálnak értelmezünk, alig leljük fel a cselekményben. Amit a színpadon látunk az talán mulatságos, de semmi esetre sem moralizáló tanvígjáték, amit nyilván a szerző is akart, de erejéből erre nem jutott. Fiatal keletnémet szerzőről van szó, akit talán az idő igazol majd valamikor. Most Adám és Éva esete című színmüvét láttuk kétes értékű adaptációban, amelyet Kunrád József a cseh és a szlovák átdolgozások alapján „ültetett át anyanyelvűnkre“, és így nem tudni mi mindent váitoztatott még ő is az eredeti alapszövegen. Nos hát, ilyen szerepkönyvvel kellett megbirkóznia (most már másod ízben áll fenn ilyen eseti). Takáts Ernőd rendezőnek, aki vállalta azt a rizikót, hogy szinte a semmiből „valamit“ teremtsen. Mindent elkövetett, hogy az elnyújtott alapszöveg egyenetlenségeit valahogy kiegyensúlyozza és tartalommal töltse meg színpadi alakjainak jelenlétét. írásom csupán rögzítése annak, hogy volt egy ilyen előadás is a Matesz-ban, ahol egy 19 éves autószerelő Adám nevű krapek és egy most tizennyolc éves Éva nevű diáklánynak álcozott csaj, valamint a hozzájuk hasonló Franczik és Trudik is holmi zsargon-nyelvvel ékeskedhetnek. De a többi szereplő sem büszkélkedhetik azzal, hogy anyanyelvűnk tisztaságának őrei és mívelői lehettek. Nem is érzik jól magukat szerepeikben. Legfeljebb hivatásuk, színészi fegyelmük, a színpad iránti tiszteletük kényszeríti őket arra, hogy cselekedjenek, kövessék a rendező utasításait, s ezáltal munkájukat, játékukat mégiscsak valahogy értékelni lehessen. A szöveg ugyanis csak sablonos kérdéseket vet fel, azt Is felületesen. Nem old meg semmit, nem ad útbaigazítást, sem jellemrajzot. Szentpéteri Aranka (dr. Gabriel) Adám és és Dráfi Mátyás (dr. Michaelis) úgy segít magán, védő ügyvédi mivoltában, hogy korábbi szerepsémáikat próbálják most „arkangyali“ szerepeikre áttranszponálni. Turner Zsigmond a bíróság elnöke is minden „sarmjával“ igyekszik szimpatikussá tenni atyáskodó jelenlétét. Hol jobbra, hol balra bólogat, a most pusztán statisztáló lídvardy Annának (női ülnök) és Rozsár Józsefnek (férfi ülnök), hogy számukra is alkalmat teremtsen egy-egy mosolyra, megértő biccentésre. A kaptafára húzott fiatalok közül talán csak Kuczman Eta volt képes tudatosan érzékeltetni a fiatal leány társadalmi, szellemi lényét, líráját és olykoy groteszk tragikumát. Tartalmat igyekezett adni Franczi szerepének a fiatal Benkó László is, aki nyilván ösztönösen jutott el odáig, hogy „ha hiányzik a szerzői jellemrajz, azt magának a szereplőnek kell rászabni saját énjének kaptafájára“. Adám szerepével még mostohábban bánt a szerző, jó, jó, ebben a közegben nem is várunk filozófikus aforizmákat, különleges terminológiát, művészi szinten szerkesztett zárópoéneket. De aktívabb cselekvést, határozottabb önjellemzést igen. Ehhez persze nem elegendő az önmagáért való érdekesség, a pusztán fizikai jelenlét. Ide '.'bb annyi kisugárzás kell, hogy 1 legyen játszó társának, Éván:, sával, őszinteségével, fiatalosan, szűrte naív megjelenítésével. Holocsi ez esetben sem „hoz többet“, mint a Vágyak tornyában látott hasonló telítettségű sofőr szerepében. így most sem értékelhetjük képességeit. Majd, amikor igazi drámában, igazi szerepet, komoly színészi feladatot kell teljesítenie, akkor foglalkozhatunk elméig Éva esete lyültebben egyéniségével, ábrázoló tehetségével. Bugár Gáspár mindent elkövet, hogy igazolja a szerző jóindulatát és a rendezői koncepció hitelességét. Varsányi Marika azzal, hogy önmagát játsza, beleilleszkedik a többi szereplővel azonos helyzetekbe. Hiányérzetünk a darabbal ott is felmerül, hogy a szerző alig tíz perc alatt elmondja a tudnivalókat, közöl néhány fontosnak vélt problémát, lélektani kérdéseket dob fel, hogy a játék során azokról megfeledkezzen. Fényképezi az életet. Rejtett kamerákkal próbál újszerű lenni, s éppen ezáltal távolodik el a realitástól. Vígjátéknak meghatározott írása így lesz bizonytalan színpadi műfaj, amelynek eljátszására elég lenne egy egyfelvonásnyi idő, amit komoly tartalommal és érdekesen pergő, valóban vígjátéki helyzetekkel lehetett volna fűszerezni, elmélyíteni, értékes és valós típusokkal megszemélyesíteni. Ez a játék a maga naív — bár helyenként kedvesen naív — szemléletével nehezen tekinthető realista színdarabnak. Pedig szerzője, de főleg Takáts Ernőd, a rendező (és ezt a szándékát külön is dicsérni kell!) annak akarja tekinteni. Mégis statikusak a jelenetek. Ott viszont, ahol a szerző lefigyelt eseményeket tár elénk, ott már magában is naturalisztikus elemek keverednek a színpadraállítás elképzelésébe. Formabontónak minősített játéka sem újszerű. Lehet, hogy a fiatal szerzőnek így tűnik. De a jártas néző már többször is láthatott olyasmit, amikor a színpadot a nézőtérrel kötik egybe — úgymond — a közönség aktívabb bekapcsolódása érdekében. No, de hagyjuk ezt. Nem érdemes róla beszélni. Nem érdemes, mert bízunk abban, hogy a jövőben az ilyen hibák nem ismétlődnek meg és színházunk újabb szocialista eszmeiességű, ön- és valóság ismeretre nevelő, művészi társadalomkritikai tartalmú bemutatói az elkövetkező évadokban valóban nemesebb gondolkodásra, követni való cselekvésekre serkenti nézőiket, ifjakat, idősebbeket egyaránt.-szek-.xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx' A „bubájuk hídja' Becva morvaországi fürdővárosban. Fraňo Kráľ: 1948 február Hiába mondták volna: állj! Ki nem értette — félre hát, Nem létezett már akadály, az útból el — ki útban állt, s mi visszafordítná — erő, s elbukott az, ki szembeszállt, piros vérfolyók sodra hozta, a szenvedésünk megváltotta Az élet árad feltörőn és milliók élte volt az ára. s az igazságot hozza már és hozza már a szebb jövőt. Prága, a nagyjelentőségű 1948-as februári események központja. A SZOVJETBARAT legújabb száma ismét gazdag tartalommal jelent meg. Vezércikkében két sorsdöntő eseménnyel foglalkozva méltatja a CSKP V. kongresszusának máig’ is kiható jelentőségét, valamint méltó hangon emlékezik meg a Győzelmes Február évfordulójáról. Nagyezsda Krupszkaja születésének 105. évfordulója alkalmából az „Esküvő a száműzetésben“ és „Imádta a gyermekeket“ című Írásokban eleveníti fel Lenin feleségének, a nemes lelkű asszonynak az emlékét. „És minden eldőlt“ című krónikában viszont 3948. mozgalmas februári napjairól ad hű képet. A SZOVJETBARÄT, mint a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség magyar nyelvű havilapja, nagy figyelmet szentel a szervezeti életnek is. További cikkében hírneves szovjet írók a volgai csatára emlékeznek. Elvezet bennünket a dubnői Egyesített Atomkutató Intézetbe is, amely a világ egyik legnagyobb nukleáris kutatóközpontja. „A vörös bolygó ostroma“ című írásában a szovjet Marsűrállomások küldetésével foglalkozik, amelyek most februárban kezdik meg a titokzatos bolygó tanulmányozását. „Az építész felelőssége“ c. cikk viszont okulásul szolgálhat a mi tervező mérnökeinknek is. Egy másik cikkében a „Népek barátsága“ című folyóiratot ismerteti, majd a két kontinenst összekötő Transzszibériai Vasúti Fővonalat mutatja be. A „Másfél millió gyógyult rákbeteg“ c. interjúban Leon Sábád ENSZ-díjas akadémikus nyilatkozik a félelmetes betegség leküzdéséről, a rák megelőzéséről. Az olvasók figyelmét bizonyára lekötik a többi írások is és a lap állandó rovatai, mint a Figyelő, Kérdés — Válasz, a sportrovat írása: „Rekordgyár“ az Ala-Tau bércei között, valamint a humor és a fejtörő. Munkácsy Mihály Százharminc évvel ezelőtt, 1644. február 20-án született Munkácsy Mihály világhírű magyar festőművész. Ifjúkorban asztalosmesterséget tanult, de rajzai már akkor ráirányították Szamossy Elek ügyeimét. Az ő ajánlásával került 1883- han Pestre, ahol a Képzőművészeti Társulat pártolásával másolt és festett. Ezernyolcszázhatvanötben Bécsbe ment RahI iskolájába, itt meglátta Knaus egy híres képét, ami nagy befolyással volt művészete első korszakára. Münchenben Kaulbach tanítványa lett. Knaus hatása alatt készült „Siralomház“ című műve egy csapásra nemzetközi hírű művésszé tette s a párizsi világkiállításon 1870-ben aranyérmet kapott. Ettől kezdve minden festménye nagy sikert hozott: párizsi műterme a művészvilág központjává lett. Ezernyolcszázhetvenhéttől az intímebb tárgyak helyett nagy kompozíciók készítéséhez fogott, s Milton című képét követte a Krisztus Pilátus előtt. Coipachi parkrészlet. Két család, 1833-bán a Kálvária című festménye, majd a Honfoglalás, Szent asszonyok a Munkácsy Mihály szobra, születése helyének városházán. keresztfánál, végül 1896-ban a világhírű Ecce homo. Ezernyolcszászkiiencvenhétben a sok munkától már korábban megtámadott idegei teljesen összeroppantak. Az endenichi szanatóriumban, 1900. május 1-én halt meg három évi szenvedés után. rp.
