Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-18 / 33. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 10 1973. augusztus lí. LUDMILA UVAROVA: Fűvel Fjodorovtcs Kuszikov a frontra kisérte utolsó flát. A háború kél éve alatt három flát kísérte így, kettő behívóval, a legkisebb, Kolfa, önkéntesként hagyta el. Es most eltávozott a frontra negyedik fia ts. Fjödor nem hasonlított szép szál, egészséges testvéreire, akik közül még a legkisebb, Kolfa Is elérte fefe búbjával az ajtófélfát. Télen töltötte be a huszonhármat. A várostól nem messze, az erdőgazdaságnál dolgozott, mint technikus. lehetséges, hogy azért, mert Fjodor utolsónak ment a frontra, Fűvel Fjodorovlcs nem tudott uralkodni magán és sírva fakadt. Fjodor, akt születése óta nem látta apját sírni, most zavarba jött, megrökönyödve meredt fá és egy szót sem tudott kinyögnt. Az öreg azonban észbekapva gyorsan megtörölte szemét és sértődötten így szólt: — Ha legalább egy csöppséget hagytatok volna vissza, akkor legalább tudnám hogy maradt rám valami tőletek. Váratlanul, kimondhatatlan csodálkozására Fjodor tapintatosan a tenyerébe köhintett és így szólt: — Egyébként apa, ha tudni akarja, maga már nagyapa... — Kicsoda? En? — kérdezte értetlen Pável Fjodorovtcs. — Nagypapa — Ismételte Fjodor. — Egyszóval, após lett, a „menye“ az erdőgazdaságban dolgozik, százszázalékos szépség. — ö a tiéd, vagy mi? — kérdezte dadogva Pável Fjodorovlcs. — Nem, ugyan mit gondol, honnan lenne nekem egy ilyen. Koljáé, feleség vagy nem feleség, valami ilyesféle ... — A kicsi is Koljától van? — Kicsi, van az már másfél éves. A mozdony éleset füttyentett. Pável Fjodorovlcs éppen csak hirtelenében odaszorította arcát fiáéhoz, mikor az már ugrott is a meglóduló vonatra. A távolodó szerelvény után nézve sokáig látta még Fjodor integető kezét, egész addig, míg el nem tűnt az a mozdony sűrű füstjében. Csak a házhoz érve jutottak Pável Fjodorovtcs eszébe fiának szavat. A következő nap útnak indult az erdészet felé és kiderült: körös-körül már mtndenki réges-régen tudott Kolta kedveséről és kislányáról, Másáról, akit Pável Fjodorovics elhúnyt feleségének Máriának tiszteletére neveztek el így. No, jól nézünk ki, mindenki tudott erről. 6 azonban, az apa, még látni sem látta.. Kolja élettársa, Anna számvevőként dolgozott. Széles vállú, telt mellű, kerek markáns arcú, dús hajú nő volt — a fejét övező feszes konty alól kt-kibújtak göndör hajtincsei. Komoran szólt a könyvelésbe belépő Pável Fjodorovicshoz: — Éppen a legnagyobb dologidőben jött. — Ez azt jelenti, hogy rosszkor? — kérdezte Pável Fjodorovics. — Jöjjön el hozzám, a lakásomra... — az ablakon keresztül a könyveléssel szemben állő házra mutatott. A férfi engedelmesen kiment a szobából, és a nőt várva sétálgatni kezdett. Körös-körül töméntelen gyerek, egészen aprók, kendőkbe bugyolálva, és fogócskázó, hógolyózó, Idősebbek. A több szólamú zsivaj és kiáltozás zúgással töltötte be a fagyos levegőt. Pável Fjodorovics zsémbesen szemlélte az apróbbakat — Koljára hasonlító kislányt keresett. Ügy tűnt, hol az egyik, hol a másik rózsaszínű arcocskában lelt ismerős vonásokra, de sehogyan sem tudott dönteni, melyik is voltaképp az ő unokája. Végül odajött Anna és szárazon így szólt: — Menjünk. A férfi odafordult és megkérdezte: — Mása nincs itt? — Mása beteg, otthon fekszik. A kicsiny, keskeny ablakos, kényelmetlen, de tiszta fehérre meszelt szobácskábán vaságy állt, rajta egy kislány feküdt. Annát meglátva, szipogó, náthás hangon így kiáltott: — Megjött anya! — Megjött — válaszolta zsörtölődve Anna —, hová ts szökhetne előled. A szürke, kopott viaszosvászonnal letakart asztal mellett álló székre mutatott. — Üljön le. Pável Fjodorovtcs levette kabátját. Fogast keresett, de mivel nem talált, az ajtó melletti szögre akasztotta azt, majd helyet foglalt. Erős teste alatt megreccsent a szék. Hallgatagon körülpillantott. Szegényesen él a menye, ez szentigaz. Az ágytakaró szaténból készült, valamikor élénk kék volt, most már bizony alaposan kifakult. A sarokban a lepedő alatt szegényes öltözék, fehér, rózsaszín csíkos blúz vagy ruhácska csücske kandikált ki. Az esetlen cserépkályha már kihűlt, a szoba hideg, ha az utcáról jössz be, akkor is dideregsz. A falon az egyetlen díszítés a háború első napjától kezdve mindenki számára ismerős plakát: „Haza anyácska harcba hív!". A plakáton egy fejkendős asszony haragtól tágranyílt szemmel lendíti karját. Ügy tűnik, harcba hív, vagy inkább megáldja a harcba menőket. Anna meqgyújtotta az asztalon álló petróleumlámpát, fazékban tejet melegített és egy metszett pohárba öntötte azt. A kislány Pável Fjodorovicsra sandított és jó hangosan megkérdezte: — Anyu, ki ez a bácsi? — Igyál — felelte az előbbi komorsággal Anna. „Íme, ilyen az unokám" — gondolta magában Pável Fjodorovics. Az első pillanatban idegennek tűnt a lány neki; kerek, szürke szemek, pisze orr, valószínűleg láztól égő, rózsás arc. Bármennyire is kereste, egyetlen rokon, Koljától örökölt vonást sem lelt benne, sőt az anyjára sem túlságosan hasonlított, pedig az — őszintén el kell ismerni, ami igaz, az igaz — egész takaros teremtés; termetre, alakra, arcra egyaránt. — Mi van a lányával? Mi baja? — ö, még kérdezd Melegben él, bőségben, saját háza van, a maga gazdája, mt meg Másával pedig egy hideg barakkban kínlódunk. Reggel befűtöd a kályhát, és ebédre már teljesen kihűlt, jéghideg. — Megállj, ne kerepelj annyit — szakította félbe Pável Fjodorovics. — No csak, nekem ugrik, mint egy házőrző kutyát Nyugodtan beszélj, ahogy illik! Az asszony újból odalépett Másához és leült az ágy lábánál. — Ahogy illik .. Lám, igaz, hogy jóllakott ember az éhezőt meg nem győzi. A maga házában meleg van, de élne csak itt egy napot! — Ejh, micsoda nő vagy, ítéld meg magad, miért lennék bűnös, azért, mert nálam meleg van, nálad pedig, teszem azt, a kályha semmire sem jó? — Bűnös — ismételte a nő makacsul. Szép, barna szemet Izgatottan villogtak. — Az egész világon senki sem bűnös, csak egyedül maga! — De miért? Magyarázd meg. — Mindenért — vágott közbe Anna. — Fiait annyira megfélemlítette, hogy félnek kiejteni akár egy ellenkező szót is. Ki látott már ilyet, mindenki tudja a vidéken, csak egyedül magának nem akaródzik észrevenni, hogy Koljának kislánya van, immár második éve... — Ss Kolja miért nem szólt nekem erről semmit? — Azért, mert így nevelték. Gyakran mondogattam neki: micsoda dolog ez, apádnak semmiről sem szólsz, valóban annyira„ érzéketlen, hogu saját vérét sem akarja megismerni? ö azonban egyre csak azt hajtogatta: nem, ugyan mit gondolsz, a mi apánk kemény jellem... Az utolsó szavakat már akadozva, a kissé dadogó Koljára emlékeztetve ejtette ki. Pável Fjodorovics szótlan a kislányt vizsgálgatta. Akárcsak akkor, amikor először lépett a szobába, a kicsi most sem túlságosan hasonlított Koljára. De amikor kinyújtotta kezecskéjét a sálja felé, felszipogott, rángatni kezdte a sál végi rojtokat, kismadár módjára felkapta fejecskéjét és nevető szemekkel felnézett rá, rögtön Koljára emlékeztette. Koljának volt az a szokása: csibészesen hunyorgó szemekkel felpillantani a beszélőre. Pável Fjodorovics azt is csak most vette észre, у hogy a lányka ajkai kissé duzzadtak/? ebben Is Koljára ütött. Megsimogatta Mása fejét, újbölfy érezve a rég elfelejtett gyermeki те- f 'egséget, a rttkás haj puhaságát, és? rögtön megsajnálta, hogy nem hozott'? magával valami kis nyalánkságot. £ — Mása — szólalt meg és közben £ hangját figyelte, hogyan ejtt ki ezt az% általa régen ki nem mondott nevet, ý — Ejh, Mása — azután szigorúan $ hozzáfűzte. — Ide figyelj, Anna, gye-ý rünk, csomagolf... — Hová ez a csomagolásf. — kthi-í vóan kérdezte az asszony. — Haza, hozzám. — Sehová nem megyek! — Mennt fogsz — felelte az öreg. — '? Készítsd fel a lányodat, és gyerünk, '? — Későn kapott észbe — mondta ?f halkan az asszony. — Korábban kel-Ž lett volna erre gondolni, és nem el-? nyomni, betörni másokat a maga ké- '? nyére. '? — Elég ebbőll Ami volt, az elmúlt. ^ — Ami volt, elmúlt — kapta fel az 2 asszony, — ki nem törlöd, el nem fe- ? leded. % Könnycsepp buggyant ki szeméből. ^ — Azt hiszi, elfeledtem, ahogy Kolja '? a frontra ment; megtiltotta, hogy kt-$ kísérjem, mivel az apja is ott lesz? '? — Nocsakl E> te engedelmeskedtél? ^ — Hát hogyne'. Kimentem a pálya-'? udvarra, Idegenként meghúzódtam'? egy sarokban és néztem kettejüket,'? amint utoljára megölelik egymást. — ^ Felszipogott, de rögtön erőt is vett £ magán. — Most pedig menjen. Nincs itt ma-'? gának semmi dolga. — És veled mt lesz? — Mondtam, hogy nem megyek és'? kész. Ha Kolja anyja élne, talán men- $ nék, de magával nem akarok... '? A férfi csodálkozva kérdezte: | — Ezt még hogyan értsem? Hiszen '? te Kolja anyját nem ts ismerted. Anna a plakát felé bólintott. — Kolja mondta, hogy erre az asz-'? szonyra hasonlít, ö maga akasztotta^ ide a plakátot. — Hasonlít — vágott közbe Pável í Fjodorovics. Közelebb lépett, figyel-? mesen szemlélni kezdte. Mintha lenne '? hasonlatosság, csak a plakáton levő'? asszony arca szigorú, szemet harago-'? sak, az ő Másája viszont egész életét'? úgy élte le, hogy egy hangos szót sem '? ejtett... $ Ismét megsimogatta az unoka fe-'? jecskéjét. Odahajolt hozzá, úgy kér-'? dezte: — Eljössz hozzám, Mása? Almás-1 kertem is van, tavasszal egy hintát ts ? felszerelek neked. — és a mamával ml lesz? — kérdezte Mása. — A mama ts veled jön. Felállt, leemelte a szögről a kabát-''? ját, vállára vetette. — Akkor tehát holnap reggel eljö-í vök érted, te pedig addigra légy ké-í szén. Várta, hogy a nő Ismét vitázni, el-% lenkeznt fog, az azonban csak rápil-? lantott és elfordult, a férfi pedig ki-£ ment a szobából. Közel egy óráig tartott az út a vá-'? rosig. Fújt a szél. A hű mint új csizma '? nyikorgóit a lába alatt. Pável Fjodorovics magában újból az Ž assszonnyal vitatkozott, az igazát Ы-? zonygáttá. Valamilyen furcsa okból,? éppen most, amikor egyedül lépdelt'? az úton, most talált rá az önmagát'? igazoló legmegfelelőbb szavakra. '? Igaz ts, miért takargatná bűneit,í fiait gyermekkoruktól kezdve kémé-? nyen tartotta. Hogyan is mondta Anna? Elnyomtad a fiait... Volt ilyen! Ami volt, az volt. ? Keményen fogta a gyeplőt, formálta? őket ahogyan akarta, de ellenkező'? szót egyszer sem hallott. Miképp le-'? hetséges, hogy gyermekei mindezt'? tűrték? Miért nem háborodott fel, nem '? ellenkezett egyikőjük sem? ? Igaz, a kisebbik, akárhogy ts vesz- ? szűk, a maga módjára Igazította éle-1? tét. Apjának ezt azonban nem mondta '? el. Félt. De azért volt bátorsága szem- £ beszegülni az apai akarattal. Körös-'? körül mindenki tudott erről, valószí- ? nüleg el is ítélték őt ezért, sőt talán? titokban nevetgéltek is az öregen...? ? Pável Fjodorovics fejében sok min-£ den megfordult, de különös, nem ér- ? zeit fia ellen haragot, sőt még egy? kicsinyke sértődöttséget sem. És An-'? na Iránt sem volt egy rosszindulatú'? érzése sem. Arra gondolt, hogy a ki-$ halt házba Ismét élet költözik, eltűnik '? a levert csend. Mása futkározlk mafd,$ bejárja az összes szobát, odafut hoz-fy zá, a nagyapához, szemét összehúzvaí felpillant rá, úgy, ahogy azt Kolja í szokta... ? A magyar könyv történetéből ötszáz évvel ezelőtt, 1473. júniusában készült el Hess András budai nyomdájában az első magyarországi nyomtatott könyv, a „Chronica Hungarorum“ a Budai Krónika néven Ismert történeti mű. Magyarország első nyomdáját — a gutenbergl felfedezés után húsz évvel — Hess András alapította. Karai László budai prépost és alkancellár határozta el a nyomda felállítását 1472-ben. Karai mint Mátyás király követe még 1470 telén, 1471 elején a pápai udvarban tartózkodott és megismerte a nyomdászmesterséget. Hess 1472 őszén Budán rendezte be műhelyét, melylyel Európa legtöbb országát megelőzte. „Finita Buda Anno dímini MCCCCLXXIII in vigília penthecostes: per Andreám Hess“ A nyomtatvány betűformája eltér az akkor szokásos gutenbergl gót betűktől: a nyugodtabb, kerek római stílussal készült, tehát olasz hatásról tanúskodik. HESS ANDRÄS a könyv bevezetőjében ezt mondja magáról: „Az elmúlt időkben Olaszországban tartózkodásom Idején tapasztalhattam, hogy azok a nagy jelentőségű férfiak', akik ügyességüket könyvek nyomtatására használják fel, ezzel az emberiség javát és díszét nagymértékben előmozdítják. Ezért magam la kedvet kaptam, hogy erra a feladatra vállalkozzam, s amennyiben Igyekezetemmel célt érek: az elsajátított Ismereteket ne csak magam, hanem számos halandó hasznára fordítsam. Miután pedig óhajtásom teljesült és némi előmenetelt tettem, Magyarországra jöttem. Itt nem kevés Ideig foglalkozás nélkül voltam, míg végre hosszú ldót igénylő nagy vállalathoz: „Magyarország Krónikájának“ kinyomtatásához fogtam. Azt hittem, hogy ezzel minden magyar embernek kedves ás örvendeztető munkát végzek. Ugyanis miként szülőföldjét mindenki legjobban szereti és minden más országnál többre becsüli: szintúgy minden hazafi Ismerni kívánja az életet, melyet ősei egykor folytattak, hogy ily módon emlékezetes jeles tetteiket utánozhassa, ellenben a szerencsétlenségeket, mik őket érték, okulva elkerülhesse.“ Tudomásunk van arról, hogy Hess-szel egyidöben külföldön is dolgozott több magyar nyomdász. A MAGYAR KÖNYV TÖRTÉNETE Magyarországon 1473-ben készült az első nyomtatott könyv, a Budai Krónika. A magyar írás- és könyvkultúra azonban ennél sokkal nagyobb múltra tekint vissza. A honfoglalók magukkal hozták a pogány magyarság írását, a rovásírást, amelyet a kereszténység felvételekor fölcseréltek a latin betűvel. A magyar könyvkultúra múltjának egyik ékes bizonyítéka a pannonhalmi Benedek-rendi apátság könyvtárának 1078-ból fennmaradt leltára. S bár a középkori Magyarországon nemcsak az egyház, hanem az államvezetés, sót az Irodalom nyelve is a latin volt, több kódex megőrzött magyar nyelvű szövegeket is. Közülük a legrégebbi egy gyászbeszéd, amelyet a XII. század végén jegyeztek le. (rp) A Csallóközi Dal- ás Tánciinnepélyen sokan azt találgatták, vajon ax autó több-e, vagy a néző. A nagyüzemi mezőgazdaság, a magas szintű termelés tette lehetővé, hogy a szövetkezeti tagok jól keressenek és autót is vásáyolJtassanaK.
