Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-28 / 30. szám
Prémesállatok a Szovjetunióban Gyakran telmerül a kérdés, vajon hány nyest, sarki fóka és coboly van a Szovjetunióban. Az is érdekli a szakembert két, hogy egy vagy öt év műlva mekkora lesz a számuk. Minlezt fontos tudni, hogy megfelelően gazdálkodhassunk a nagy értéket képező prémes állatokkal. Számbavételükről, az állományukra vonatkozó prognózis elkészítéséről adott tájékoztatást a szovjet Ossz-szövetségi Vadászati és Vadgazdálkodási Kutatóintézet laboratóriumának vezetője a biológiai tudományok doktora, Iván Kirísz. — Saját erőinkkel minden kérdésre kimerítő választ nem adhatunk. A mi tevékenységi területünk óriási, közel kétrnilliárdnyi hektárnyi területen folytatnak vadászatot a Szovjetunióban. Ráadásul olyan vándorokkal van dolgunk, mint a nyulak, mókusok és hermelinek. Intézetünk 14 kihelyezett osztályán és 35 támaszpontján — a Baltikumtól a Csendesóceánig — közel kétszáz munkatársunk dolgozik, közülük minden harmadik a biológiai tudományok doktura, vagy kandidátusa. Sokat segítenek nekünk önkéntes aktíváink, a hivatásos vadászok, iskolások, tanítók, mezőgazdasági szakemberek, erdészek. Télen és nyáron egyaránt — az ország minden pontján — elvégzik a legfontosabb munkát, az elsődleges információk begyűjtését. Külföldi kollegáink mindig elcsodálkoznak, hogy nekünk több mint tízezer önkéntes segítőtársunk van. Hogy miként számoljuk meg a vadat? Évenként két-három alkalommal — mintaterületeken és próbaútvonalakon — megszámolunk minden állatot, azok nyomát, a lakott odúkat, fészkeket, vackokat és búvóhelyeket. Az adott terület jellegzetességei szerint választjuk ki a számlálási pontokat. A vad felmérésének másik módja a repülőgépekről és helikopterekről felvételek készítése. A vaddal kapcsolatban sokféle kérdést igyekszünk tisztázni. Milyen takarmányt, eleséget fogyasztanak és azt hol szerzik be? Miként szaporodnak, milyen szokásaik vannak? Sokáig tart-e téli álmuk, élelmükkel táplálkozik-e más állatfaj is, milyen ragadozók törnek életükre, foglalják el vackukat? A számuk legegyszerűbb összehasonlítását is alapos elemzés előzi meg. Például a fehérnyúl nagy bőségben élt, de számuk hirtelen megfogyatkozott. Keresni kezdtük az okát. Azt tudtuk, hogy számuk rendkívül változó. Ami egyetlen élőlénnyel sem fordul elő, létszámuk a kétezerötszázszorosára is növekedhet. Az okokat .táplálékhiányban, helytelen kilövésben, a ragadozók számának megnövekedésében keresték. Később kiderült, hogy a nagymérvű létszámcsökkenés a fehérnyulak szaporodási aktivitásának lanyhulása miatt következett be. Ezzel egyidőben fogékonyabbak lettek a betegségek iránt és érzékenyebbek az időjárási viszontagságokra. (APN) Még a nyáron kimondtuk az ítéletet egy szarvasbikára. Visszajejlődő tizenkettes trófeája volt. Vadászt ár Ságunk tagjai mindyájan szerették volna magukénak mondani. Annak ellenére, hogy kiselejtezésre került, gyönyörű egy állat volt. Először sorsot akartunk húzni, hogy kié legyen a bika, de sok volt az ellenvetés. Abban állapodtunk ezért meg, hogy ha eljön a szarvasbőgés ideje, akinek sikerül puskacsőre kapni őkéimét, azé lesz. A vadászházban, ha együtt voltunk, többet elő se hoztuk a bikát, pedig gondolatban mindenki vele foglalkozott, mert az ilyen tapasztalt, öreg állat nem könnyű, zsákmány. Mindenki várta a szarvasbőgést. Szarvasbőgésig többször is láttuk a visszafejlődő tizenkettest. Aztán, mintha nyoma veszett volna. Távcső segítségével néha feltételeztük, hogy látjuk, de ezt biztosan senki se merte állítani. Már-már azt gondoltuk, hogy más vadászterületre ment. Titokban azonban mindnyájan reménykedtünk, hogy a bika egyszer megjelenik. Október vége felé volt már. Kora hajnalban kiültem a magas lesre vaddisznóra, de titokban vártam a bikát, a jószerencsét. Már erősen pirkadt. Olyan csendes volt a környék, hogy a távolabb lehulló falevél zaját is hallani lehetett. Rövid időre talán el is szundikáltam, s amikor kinyitottam a szemem, a szemközti domb mögül kibújt a nap. Jó ideig vártam türelmesen, aztán elindultam a vadászház felé, belenyugodva mint már annyiszor, hogy semmi. De alig tettem száz lépést, hallom az avar ropogását. Megálltam, figyeltem. A zajból tisztán kivettem, hogy valamilyen kisebb állat lehet, őz, esetleg nyúl. Nekitámaszkodtam az egyik útszéli fának, в puskát le se vettem a váltamról, csak vártam. Egyszer csak egy őz ugrik ki a sűrűből anélkül, hogy szétnézett volna, s mint a nyil iramodott tovább a kis tisztáson keresztül. Kezdett érdekelni az eset. Ez az őz valamitől megriadt. Bizonyára vaddisznótól. Levettem a váltamról a puskát, csőre töltöttem, s vártam. Gyanúm nem volt alaptalan. Űjra hallottam az avar ropogását, amit ágak pattogása tarkított. Magas vad ez, szarvas, méghozzá nem is egy, villant át az agyamon, hátha az én bikám is köztük van. nem a tizenkettes. Gyönyörű fiatal bika volt. Kicsit csalódottnak éreztem magam, de ez olyan szépen ballagott a tisztáson és annyira magára vonta a figyelmemet, hogy meg is feledkeztem a bikámról, s szinte nem is hallottam, hogy a zaj még nem ért véget. Csak akkor figyeltem fel újra az ágak ropogására, mikor a fiatal bika megállt a tisztás túlsó szélén egy magányos bokor mellett, és hátranézett. Hirtelen nem tudtam mire vélni, de egyszer csak kidugta fejét az öreg bika. Jóval megtermettebb volt a másiknál és sokkal sötétebb. A tizenkettes Vizes lett a homlokom, s egész testemet átjárta az izgalom. Hogy milyen ez az érzés? Nem tudom elmondani. Ilyen érzés talán csak vadászt keríthet a hatalmába. Én földbe gyökerezett lábbal, lövésre készen vártam a vadat. A zaj erősödött, s egyszer csak jóval távolabb, mint ahol az őz kitört, kidugta fejét egy szarvastehén. Óvatosan körülnézett, aztán még hét követte. ■Nem értettem. Már rég vége volt a szarvasbőgésnek, mégis egy tehén jött elől. A csorda nyugodtan keresztülballagott a tisztáson, s a zaj mindig távolabbról hallatszott. — Nincs szerencsém — gondoltam magamban. V államra dobtam a puskát es indulni akartam, amikor újra jelzett az erdő. — Most jön a bika — tisztán kivettem a zajból, amint az agancsa végigsöpri az ágakat. Az izgalom újra hatalmába kerített. Lélegzet visszafojtva vártam a bikát. Megjelent, de A puska távcsövén keresztül kerestem a célpontot. Nyugalmat erőltettem magamra. Nem akartam hibázni. Végre elérkezett a régvárt pillanat. Meghúztam a ravaszt. Azonban gondolatommal egyszerre mozdult a bika. Elvétettem? Nem, a bika megremegett. Igaz, a becsapódást nem hallottam, de a bika mozdulatáról biztos voltam a találatban. Mind a két bika hatalmas ugrással vetette magát a sűrűbe. Rohantam a találat helyére. Kerestem a nyomokat. Két vércseppet találtam a füvön. Elindultam a bika után. A nyomok hamar elvesztek, s tanácstalanul álltam az őszi, újra elcsendesedett erdőben. — A bikát meg kell találnom — ez a gondolat nem hagyott nyugodni. De hogyan? Siettem a vadásziakhoz, beültem az autómba és elsiettem az egyik erdész barátomhoz. Nagyon jó nyomkereső kutyája volt. Elmeséltem neki a történetet, mire 6 kutyástól azonnal beült a kocsimba, és siettünk a hátramaradt két vércsepphe?. Délután egy óra volt. A kutya szimatot fogott, s megindult a hajsza. Fél ötig rohantunk a kutya után hegyről-völgybe, erdőből cserjésbe, amikor kijelentettem, hogy nem bírom tovább. — Ne add fel a reményt — bíztatott az erdész barátom — ez a kutya még nem hagyott cserben. — Legalább egy cigarettára gyújtsunk rá — javasoltam. Elszívtuk a cigaretát, aztán megindultunk tovább, de alig léptünk néhányat, a kutya felkapta a fejét és előre szimatolt. — No, mit mondtam, te csüggedő, a szarvasod itt van a közelben. Broki már közvetlenül veszi a szagot. S te a cél előtt akartál meghátrálni. Barátom levette a kutyáról a hosszú nyomozó szíjat, s előre küldte. — Mire vársz, menj a kutya után — bíztatott. — A szarvasodat mindjárt megtaláljuk. A puskát lövésre készen tartva szaladtam a kutya után. Egy mocsárhoz vezetett. Rövid vakkantásokkal mindig a tudtomra adta, hogy merre van. Kereste az utat a mocsárba. Mire utolértem, alig bírtam a levegőt szedni, de a bika valóban ott volt. Feküdt egy tócsában, hűtötte lázas sebét. Már nem voltam ideges, de a fáradságtól remegett a kezem. Pillanatokig vagy talán percekig is vártam, míg biztonságot nem éreztem a kezemben. A lövés eldördülésekor ért utói a barátom. Talán sajnáltam is az utolsókat vonagló állatot, s ahogy ott kimúlva feküdt, már nem éreztem a győző fölényét. — És a trófea — kérdeztem? — Győződj meg róla magad is — mondta Kósa Tibor barátom — ott lóg a fejed felett. EBEDl LÁSZLÓ, Štúrovo j Párkány) Az álmos kora reggel csendjét csak itt-ott szakította meg néhány rekedt kakasszó. A nedves homályból lassan kinyúló tompa fénysugarak jelezték, hogy ébred a falu. Fent' a templom dombon álló szegényes gazdasági porta istállójának ablakából gyenge fény pislákolt bátortalanul. A szaggatott fénynyalábokon lehetett látni, hogy a mécses, amely sugárúijára indította őket, nem most gyulladhatott ki. Egész éjjel szórta fényét az alvó falura, s benne vibrált Naszvodi Vince fáradt szempárjának tört sugara is, mellyel kutatva leste élete legszebb pillanatának befejezését. A jászolnál gyönyörű telt vékonyé kanca ropogtatta a jószagú, illatos szénát, melyet a gondos gazda kaszált le még múlt nyáron a folyómenti töltés meredek oldaláról. Egy válaszfallal arrébb, nyolc gyermek és egy törékeny aszszony aludta a „boldogok álmát“ . Ez volt Naszvodi Vince egész vagyona. Fáradt szemei mégegyszer végigsimogatták a kanca telt hasát, majd szempillái fáradt pillangó szárnyakhoz hasonlóan lecsukódtak s néhány perc múlva tudatterét mézédes tudatalatti álmok töltötték ki. Ojra megelevenedett előtte megtört apósa, ahogy remegő kezekkel olvasta le felesége jussát. Majd a vásár színes tömege, ahol a bámészkodók legnagyobb csodálkozására megvette Rózát, a gyönyörű vemhes kancát. Fülében felcsendültek a viganóban megtartott áldomás zenebonájának utolsó akkordjai. Az álmok újra idézték az áldomással járó kiruccanás következményeit, amikor a harmatos füvön hol az egyik, hol a másik lába csúszott meg. Ojra hallotta a közeledő iskolásgyermekek „jó reggelt“ köszöntését. — Mit vesztett el Vince bácsi? — Segítsünk megkeresni? — kérdezték. Naszvodi Vince most álmában újra gúnyolódásnak vette a gyermekek ártatlan kérdését. Ojra vad dühhel ugrott fel a szénatartóból, hogy a csöppségekre vesse magát. Mély álmából ébredve azonban csaknem visszazuhant. Ráró faránál ugyanis érdekes kis jövevény motoszkált. Vincének sem kellett több, szinte ajtóstól rontott a még alvó családjára. — Gyertek hamar, gyerekek! Van kiscsikó — Ráró megcsikózott. A kiscsikó-várástól felcsigázott gyereksereg szinte egyszerre ugrott fel, s boldog örömmel rohant az istálló felé. Naszvodi Vincét az istállóban azonban élete legnagyobb meglepetése várta. Ráró mellett ugyanis egy öszvércsikó motoszkált. A pillanatnyi felindulástól és meglepetéstől felhevült gazda felkapta a kezeügyébe került szalmametszőt, s úgy vágta fejbe a váratlan jövevényt, hogy a szerencsétlen pára azt sem mondta, hogy nyekk. Aztán szinte támolyogva ült le a eresz alatti abrakalomra, s szinte magából kikelve ordította: — Nem, nem lehet, hogy a Ráró öszvért csikózott. Hisz papírom van róla hogy a leendő csikó apja kincstári ménesből való. Majd megjelent előtte a bíró vőlegény fiának dölyfös alakja, amint átszól a kerítésen: — Vince mondhatom, szép csikók kerülnek ki a kincstári ménesből. Vad merengéséből legkisebb fia sejpítő megjegyzése ébresztette fel. —- Apa te bojondoztál, a fájó még meg sem tikózottl Vince újra szemügyre vette a lovat, s hirtelen megjelent előtte Csomós Boldizsár vemhes szamara. Több sem kellett neki, nyakára terítette kopott kabátját s máris indult a falu juhászához. Csömör, a vén juhász meglepetten fogadta a korai látogatót, aki mindjárt előadta meglepő látogatásának okát. — Budái bátyám, megellett e már a szamara? — De meg ám! — Mégpedig nem akármilyen szamárfiát — hanem öszvércsikót! De megcsináltam vele a bótotl Jó pénzért Csáky, a bíró fia vette meg. Valami olyasmit mondott, hogy a kincstári ménesbe kell az utánpótlás. Fogalmam sincs mit akart ezzel mondani, biztos megint valami úri hóbortja támadt. Vince gyorsan elköszönt az öregtől, s amit sejtett, teljesen igazolódott. Az öszvércsikót a dölyfös Csáky csempészte lova alá. Zsíros kalapját bosszúsan húzta homlokára, pipája meggyfából készült szárát majdnem elharapta. Közben bosszúsan, szinte magának dörmögte. — Megállj Csáky, megfizetsz te még ezért! A köd leple alatt, a kimúlt öszvért a közeli folyóba csempészte. Nyakára jókora nehezéket kötött, nehogy a víz felvesse. Dolga végeztével beállított a bíróhoz. — Csak azért gyüttem, hogy egy hatalmas csukát láttam a folyón. A csuka szót szinte dupla hangsúllyal mondta ki, hogy mégjobban felhívja az ablakon szándékosan kibámészkodó ifjú Csáky figyelmét, aki szinte perzselő kéjjel várta, az öszvércsikó által kiváltott hatást. A hír azonban megzavarta, annál is inkább, mert szenvedélyes halász hírében állott, s dölyfös személyiségénél fogva, mindig valami nagy halra vásott a foga. — Miről beszél maga, vágott hirtelen közbe. — Hát a csukáról! Hatalmas dög, lehet vagy egy mázsa. A sziget orra melletti öbölben háromszor is felbukott, a révészt csak az isten oltalmazta, hogy jel nem borította öt csónakostól. A fiatal Csákynak sem kellett több, jó félóra alatt felverte az egész falut. Rövid időn belül a falu apraja-nagyja a folyó pari-* ján toporgott, s várta a nem mindennapos élményt. Egy idős asszony rémmeséket mondott, s közben sűrűn hányta magára a keresztet. — Szűz anyám oltalmazz az ilyen fenevadtól. Gyermekkoromban ilyen zabálta meg a révész három gyermekét, apjuknak pedig combnál harapta lé a lábát. Közben a halászok leeresztették a fenékhálót, s nesztelenül kezdték a part felé szorítás ni a vizet. Mikor a háló odaért, ahol az öszvér teteme feküdt, hirtelen megrezdült. — Itt a csuka! Kerítsd megt erősebben! Húzd a hálót! Hajnalban már láttam mekkora dög. Intézkedett Csáky. A halászok húzták is a hálót, melynek alja lassan kiemelkedett a vízből, benne a hatalmas állattal. A tömeg nagy ovációba kezdett. Megvan a csuka — még rugdalódzik is. A halászok még egy erőfeszítéssel partra húzták a hálót. De belőle a várva-várt fenevad helyett, egy kimúlt öszvércsikó teteme locssant partra. — Átkozott! Kapott a fejéhez Csáky. A falu népe melléje sereglett- Naszvody Vince pedig hirtelen elnevette magát. — Jó fogás volt ugye? Mert nemcsak a bíró asztalára kell a hal, hanem a kincstári ménesbe is az utánpótlás. Azzal sarkonfordult és rohant haza, mert a sikeres visszavágás után újra Ráró jutott az eszébe. Idegesen rángatta szét az istálló ajtóhoz támogatott hézagpótló kórókévéket, s bent legnagyobb örömére egészséges, koromfekete csikó feküdt Ráró faránál. A fekete csikót Naszvody Vince népes, családja, Csáky zsákmánya tiszteletére „Csukának“' nevezte el. CSIBA LÁSZLÓ, Šamorín (Somorjaf A csuka Ritka szerencse Ha horgászidényben valaki azt mondaná, hogy a Vág vizében kecsege akadt horogvégre, a válasz az lenne: „Ritka szerencséd van pajtás“. Pedig néhány évvel ezelőtt akadt kecsege a Vág vizében is. Csömör Tibor, a SZHSZ galántai szerve zetének vezetőségi tagja kb. 8—10 évvel ezelőtt egy 70 cm hosszú kecsegét fogott. Erről a halról elmondható, hogy főleg a Duna és a Tisza hala volt. Most már kevesebb van belőlük, mert nem szeretik a szennyezett vizeket. A folyő* meder alján él s a gyors, mély és kemény medrű vizeket szereti. Itt turkál különféle lárvák után. Fogtak már a Balatonban is kecsegét, de sem ott, sem más tóban nem ívik. Húsa szál* katlan, és kiváló Ízű. Az 50—Bf cm-es kecsege 2—3 kg súlyű'« de akad belőlük 80—100 cm-ei is. K. V.
