Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-08 / 49. szám
6 SZABAD FÖLDMŰVES 1973. december в. Területi, vagy ágazati elvek szerint ? A napokban meglátogattuk dr. CSÉFALVAY GÁBOR mérnököt, a Dunajská Streda-i (Dunaszerdahelyi) Járási Mezőgazdasági Igazgatóság közgazdasági osztályának vezetőjét, akinek gazdag tapasztalatai vannak az üzemszervezés és irányítás módszereinek korszerűsítésében. Esetünkben azzal a kéréssel fordultunk hozzá, hogy véleménye szerint a mezőgazdasági nagyüzemek szervezésében és a termelés irányításában a területi vagy az ágazati elvekhez való ragaszkodást helyesli-e. Ez a kérdés tér vissza újból és újból már második évtizede valahányszor {elmerül a modern mezőgazdasági nagyüzem megszervezésének a kérdése. Ez volt a kérdés húsz-huszonkét évvel ezelőtt a szövetkezetek és az állami gazdaságok születésekor is — s annak ellenére, hogy azóta csaknem egy negyed évszázad telt el, a kérdés még ma sincs végérvényesen eldöntve. Megoldatlan akárcsak a mezőgazdasági üzemtan még jónéhány kérdése. Hiába, az üzemszervezés és az üzemgazdaság kérdéseiben a fejlődés lényegesen elmaradt a műszaki kérdésekben elért eredmények mögött. A búza. árpa, kukorica fajtáink hozamképessége a kutatás és a tudomány segítségével megduplázódott, viszont a munkák megszervezése és a termelőegységek tagozódása még alapjában véve mindig A HŰSZ ÉV ELŐTTI ÁLLAPOT jegyeit viseli magán, annak ellenére, hogy a termelés műszaki bázisa és ennek következtében a technológiai menete is gyökeresen megváltozott. Megváltoztak ezenkívül a mezőgazdasági üzemek nagyságrendi viszonyai is: a technikai haladás, kikényszerítette a vállalati keretek bővítését is: Fokozatosan nőtt az 1000—1500 hektárosnál nagyobb területen gazdálkodó földművesszövetkezetek száma, az állami gazdaságok többsége pedig meghaladja a négy-ötezer hektárt, s ez a folyamat tovább tart, sőt gyorsulőban van. Hogy a területi koncentráció egymagában nem oldja meg a modern nagyüzem problémáit, arra legjobb bizonyíték az állami gazdaságok helyzete: sem a termelési és termelékenységi, sem pedig a jövedelmezőségi mutatóik alakulásában nem tükröződik vissza, hogy területkoncentrációjuk mértéke ténylegesen nagyüzemi, nagyságrendnek felel meg. Valójában az a helyzet, hogy a négy-ötezer hektáros állami gazdaságok 800—1000 hektáros üzemegységekre tagozódnak, s lényegében területi elvek szerint vannak szervezve. A területi elvek szerinti szervezés alap jában véve 4 MÜT.T ÖRÖKSÉGE. mely egészen más technológiai és közgazdasági viszonyok közt alakult ki, s jelen feltételeink közt már anakronizmusnak számít. Akkor, amikor a mezőgazdaságban az ökrösfogat volt a döntő vonóerő, a piacon pedig a tőkés anarchia uralkodott, indokolt volt, hogy egyegy üzemegység keretei a major-központ körül olyan távolságban helyezkedjenek el. melyen belül a tömegtakarmányok és a trágya szállítása ökrös fogattal még megoldható. Agrárgazdaságtani szakembereink véleménye megegyezik abban, hogy a tőkés nagybirtok majortelepítési nagyságrendjét az ökrösfogattal jellemzett technikai színvonal határozta meg, termelési profilját pedig az üzemi kockázatnak minél nagyobb megosztását célzó elaprózott program alakította ki. A maga idejében kétségtelenül indokolt szervezési forma volt. Az üzemegység terjedelme lehetővé tette az egy személyi felelősség elvének az alkalmazását, mivel a gazdaságvezető közvetlenül át tudta fogni az üzemegység valamenynyi feladatát. Valószínűleg ez volt a főoka, hogy a szocialista mezőgazdaságunk építésénél — jobb modell híján — ez a szervezési forma honosodott meg. A kezdeti években ennek még objektív alapja is volt, hiszen állami gazdaságaink tevékenységét előre megszabta az örökölt major-rendszer és az annak megfelelő állapot. SZÖVETKEZETEINK ESETÉBEN ilyen mérvű meghatározó jellegű örökségről nem beszélhetünk, itt az ok inkább a kisüzemi szemléletben, az állami gazdaságok példamutatásában, s abban keresendő, hogy a kis szövetkezeteknél valóban ez volt a legkézenfekvőbb. Viszont időközben rendkívül sok minden megváltozott, s a változások egyre gyorsuló ütemben folynak tovább. A nagybani manufaktúrát véglegesen és viszszavonhatatlanul felváltotta vagy a közeljövőben felváltja a gyárszerű termelési mód. éspedig nemcsak a technológia tekintetében, hanem annak összes szervezési közgazdasági következményeivel együtt. E folyamat legfőbb jellemzője a szakmai differenciálódás, szakosodás és önállósulás, mely nem tűri meg „a nagy vegyeskereskedésbe“ való olyan betagolódást, ahol más üzemágak igényeihez és méreteihez kell igazodni. Minden üzemágnak megvan a maga optimális nagyságrendje, s ezt nem lehet az ökonómiai érdekek sérelme nélkül figyelmen kívül hagyni — márpedig a területi elvek szerint szervezett üzemben csak egy, vagy legfeljebb két főüzemág fér meg egymással, a többinek ehhez kell alkalmazkodnia. A területi elv szerinti szervezési szerkezet főleg a szakosítás érdekeivel áll szemben — éspedig nemcsak az állattenyésztésben, de a növénytermesztéseben is. AE OLYAN FARM, melyen az összes állatfaj megtalálható, szervezetileg a farmvezető kezében zárt, s aránylag könnyen kezelhető szervezeti egységet képez, ahol a személyes felelősség jól érvényesíthető, viszont a szakosodás legfeljebb a gondozók szintén bontakozhat ki, mivel a farmvezető már több ágazatot összefogó személy. Így aztán előfordulhat, hogy például a tehenészet ugyanazon üzem keretében is három-négy farmon, ugyananynyi önálló farmvezető keze alatt működik, s szakosítót zootechnikus vagy egyáltalán nincsen vagy ha van is, közvetlen intézkedési jogot nem gyakorol, s csak a farmvezető útján közvetve érvényesíti akaratát. A TERÜLETI ÉS AZ ÁGAZATI ELVEK szerint történő szervezés alternatívája főleg az egyesített szövetkezetek esetében merül fel élesen. Az érzelmi és a hagyományápolási szempontok mindenütt a területi elv fenntartása mellett szólnak, vagyis hogy az egyesülésben résztvevő valamennyi további szövetkezet különálló üzemegység legyen, növénytermesztését és állattenyésztését tekintve egyaránt, s legfeljebb az egyes farmok szakosítása keretében csökkentik az ugyanazon farmon tartott állatfajok számát. Ez bármennyire is megfelel az érzelmi és hagyománybeli igényeknek, teljes joggal veti fel a kérdést, hogy akkor mi értelme volt az egyesítésnek?! Mind a feltartóztathatatlanul folyó üzemen belüli szakosítás, mind pedig a vontatottan ugyan, de már megkezdődött vállalatközi együttműködési formák egyaránt követelik az ágazati elvek szerint felépülő egységes szervezést és irányítását az üzem egész méretében — a holnap talán már üzemet meghaladó terjedelemben is. Ahogyan a baromfihús- és a „tojásgyártás“ területén ma már általánosan elismert az elv, hogy ez az üzemág külön specializált szakember irányításával önálló egységet képez, akárhány telepen van is elhelyezve, ugyanígy elkerülhetetlen lesz ez a többi állattenyésztési üzemág vonatkozásában is. Nem különb a helyzet a növénytermesztés vonalán sem. Noha az egykori növénytermesztési állandó munkacsoportok helyét többségben már a traktorosbrigádok foglalják el, lényegében még az egyesített szövetkezetekben is az egykori kataszteri határokhoz alkalmazkodik az egyes brigádok szervezeti felépítése. Ez annál is inkább idejét múlta, mivel az elmúlt másfél-két évtized alatt KOMPLETT GÉPLÉPCSÖ ALAKULT KI a legfontosabb növénytermesztési üzemágakban, így például a gabonatermesztésben, a kukoricatermesztésben, a tömegtakarmány-termesztésben és a cukorrépa-termesztésben, minek folytán most már tényleg megvannak a műszaki feltételei annak, hogy a növénytermesztési gépi erőt egy központi szervezeti egységbe vonjuk össze, s az így keletkezett komplex gépesítési brigádokon belül szakosított komplex csoportokat hozunk létre minden üzemág részére, ahol ez a gépi művelés és betakarítás lehetőségének teljessége folytán csak lehetséges. Ez aprópénzre váltva azt jelenti, hogy például a kukoricát pontosan kidolgozott program szerint külön komplex csapatra lehet bízni, mely magasfokú specializált szaktudással és közvetlen személyi felelősséggel látná el annak a termesztését és a begyűjtését. Az, ami tizenöt évvel ezelőtt a komplex gépesítési brigádokra alapított termelés szerkezet kiépítésénél akkor a műszaki feltételek elégtelensége folytán nem volt megoldható, az ma teljes egészében lehetséges és szükséges is. Már a termelésszerkezet és a munkaszervezet terén felhozott néhány érv is, mely az összes tényezőknek csupán kis töredékét jelenti, azt bizonyítja, hogy a munka és termelésszerkezet eddigi területi elvek szerint történő felépítése elavult, időszerűtlen és visszahúzó tényező, mely — a hozzáfűződő hagyományos szemlélet ellenére is — nagyon rövid időn belül át kell, hogy adja helyét az ágazati elvek szerint felépülő szervezésnek. Hazánk és a szocialista országok mezőgazdaságában gyors ütemet vett az egyes munkafolyamatok korszerűsítése. A legnehezebb munkaműveleteken egyre jobban háttérbe szorul az emberi erőkifejtés, s helyében az emberi ész-alkotta komplex gépsorok és a hatékony gyomírtószerek kerülnek. Képünk a kukorica betakarításának ésszerű gépesítését mutatja. —hai— Takarmányokból önellátók Számtalan esetben szóbakerült, hogy a puszta elhatározás, a szépen megszövegezett célkitűzés — ha azt következetes tett nem követi — a legcsekélyebb módon sem befolyásolja a feladatok teljesítését. Abban a gazdaságban, ahol a terveket a szükségletből kiindulva készítik el, s a célkitűzés megvalósítását komolyan vették, ott az idei száraz nyár sem okozott nagyobb kárt a terméseredményben. A csapadékosabb időjárás esetleg még nagyobb menyiségű készlet felhalmozását tehette volna lehetővé. A Malé Šárovce-i (kissárói) szövetkezetben Űberth Kálmán közgazdász és Szűcs Zoltán agronómus társaságában arról beszélgettünk, milyen takarmánykészlettel rendelkeznek ahhoz, hogy a tél folyamán zökkenőmentes lehessen az állatok ellátása. Elöljáróban el kell mondani, hogy a szövetkezet gabonatermesztési eredményei — a szovjet búzák kitűnő biológiai képessége folytán — nagyon biztatóak. Búzából 52 mázsás hozamot értek el, vagyis hektáronként nyolc mázsával többet, mint tervezték. Ezzel szemben a tavaszi árpa hozama a kedvezőtlen, száraz időjárás miatt egy mázsával kevesebb lett a tervezettnél. A szövetkezet szakemberei különös gondot fordítanak a szemeskukorica termesztésére is. Idén 150 hektár területet foglalt el a szemeskukorica, s átlagosan 55 mázsás hektárhozammal számoltak. A vetésterületből 15 hektáron kísérleti parcellákat létesítettek, és 20 kukoricafajta termőképességét, valamint kombájnokkal történő betakaríthatöságának a lehetőségét vizsgálták. Idén a termést a kísérleti parcellák kivételével kombájnokkal takarították be s a termesztéssel kapcsolatos emberi munkaszükségletet a minimumra csökkentették, ám a vegetációban a bekövetkezett szárazság nem teljes mértékben engedte érvényesülni a gyomirtószereket. Kellő gondot fordítanak arra is, hogy a kukorica mindig a megfelelő táperőben levő földekbe kerüljön, s a hiányzó tápanyagokat műtrágyákkal pótolják. Így a múlt évben a kedvező csapadékviszonyok közt 65 mázsás szemtermést értek el — májusi morzsoltban. Idén azonban a vetésterületet 20 hektárral bővítették, mert a kukorica egyike a leghatékonyabb állati tápláló anyagoknak, s vegyszeres gépi termesztése többé-kevésbé megoldódott. Idén a kukorica termesztésénél hektáronként 220 kg tiszta hatóanyagnak megfelelő műtrágya mennyiséget használtak, s ebből a fejtrágya 45 kg volt. A szövetkezetnek üzemi átlagban eredetileg 360 kg tiszta hatóanyagra lett volna szüksége hektáronként, ám a járás a rendelkezésére bocsátott mennyiségből csak 313 kg-ot adhatott. A kukorica vegyszeres kezelésénél a Lasso—Zeazin keverékét (5 liter Lasso és 3 kg Zeazin) használták 600 liter vízben oldottan, tavasszal kipermetezve. Am köztudomású, hogy az őszön kipermetezett gyomirtószer — az őszi és a téli csapadék jóvoltából — száraz nyár esetén Is kitűnően hat, jól irtja a gyomot, ezért őszi applikálása nagyon előnyös. Tehát az emberi munkaerő-szükséglet csökkenése ez utóbbi három-négy évben ebben a szövetkezetben is lehetővé tette a kukorica-vetésterületnek mintegy 60 hektárral történő bővülését. Az agronómus megjegyezte, hogy a szövetkezet megalakulását követő években a nyolcas, majd későbben a négyes vetésforgót alkalmazták, s most, amikor a szemestermények a szántó 66,2 százalékát foglalják el, tulajdonképpen nincs is vetésforgó. Ilyenformán szinte lehetetlen az ideális előveteményen alapuló növényváltás, s eléggé gyakori в hasonló növények egymást követó termesztése, ami különösen egyes búzafajták esetében nagyon előnytelen. A szemeskukorica termesztésének kapcsán az is szóbakerült, hogy népgazdasági de üzemi szempontból is előnyösebb lenne, ha például a gépi betakarítás feltételeihez teljesen megfelelő vetőmagot kaphatnának az illetékesektől. Ezzel lényegesen kevesebb lenne a betakarítási veszteség, s ez egyáltalán nem lényegtelen. A jó minőségű terimés takarmány termesztésében komoly szerep jut a silókukoricának. Idén ebből a kitűnő tápértékű növényből 400 vagonnyit vermeltek el, s ehhez hozzájön a nyersszelet és a kórósiló, továbbá a beprizmázott répafej-mennyiség, s a tíz vagonnyi lucernaszéna is. A készlet tehát a kitűnő minőségű takarmányszalmával együtt az új termésig fedezi a szükségletet. Az elmondottak azt bizonyítják, hogy ebben a szövetkezetben a tervekbe nem légből kapott számadatok kerültek. A tervek megszövegezésénél a szükségletből indultak ki, figyelembe vették a termelést befolyásoló összes tényezőket, tudták mit, miért tesznek. Egyedül ez a titka annak, hogy a szövetkezet mind abrakból, mind pedig terimés takarmányokból évek óta önellátó, tehát nem szorul külső támogatásra. Milyen célt követnek a jövőben? Természetesen az egyes fő növényfajták területének a bővítése már lehetetlen. Ezért a hektárhozamok emelésében keresik a nagyobb eredmények elérésének a lehetőségét. Erre minden tőlük telhetőt megtesznek, de nemcsak rajtuk múlik, hiszen külső segítség (több műtrágya, választék és időterv szerinti szállítás, ideális kukoricafajta és korszerű gépsorok) nélkül ez nem lehetne megoldható. —hai—
