Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-03 / 44. szám

1973. november 3.

„SZABAD FÖLDMŰVES,

Mária Königová

harcos élete

Márta Königová nitrát íny Ural) lakos már kis korától azok közé tartozott, akik szívügyüknek tartották megerősíteni a kommunisták sorait. Apját nem ismerte. Egy éves volt, mikor elvitték' az első világháborúba és onnan többé nem tért vissza. így három testvérével az anyjukra maradtak-. Ezek után mindennapi vendég volt náluk az éhség és a nyomor. Mária serdülő korában bekapcsolódott a proletár kulturális egyesület munkájába Nitrán. Ebben a közösségben sok színdarabot tanultak be, táborozásokat és más rendezvényeket szerveztek, ahol az ifjúságot nevelték. Benne legjobban megnyilvánult a szocialista fproletár) öntudat. A színelőadásokkal meglátogatták a környező falvakat és a lakosságot szocialista szellemre nevelték. Mária 1932-ben lett tagja a kommunista pártnak. Sok viszontagságon ment keresztül. Nélkülözés és üldözöttség volt az osztályrésze.

Később dohánygyári munkás lett s a rendőrkopók ott sem hagyták nyugodtan. Egy alkalomal Máriát az igazgató magához hívta, ahol már a titkosrendőrség várta. Kisebb vallatás után a rendőrség hazacipelte és házkutatást végeztek nála. A rendőrség röpcédulákat keresett, de nem talált egyebet, mint irodalmi termékeket. S azt is elkobozták. Az igazgató nem felejtette el megjegyezni, hogy Mária nem kívánatos egyén. Azt mondta, hogy állami alkalmazott és állam ellenes ügyeket intéz. Megjegyezte, hogy ha még egyszer ez előfordul, akkor... De ez így ment tovább 1940-ig. Ekkor voltak Nitrán nagy letartóztatások. Mária férjét, König Gézát is letartóztatták. Annak ellenére, hogy a börtönben kilenc nap verték, a munkásmozgalomról semmit nem árult el. Ezek után 18 hónapi börtönbüntetésre ítélték. A nitrai kerületi biróság 1942. IX. hó 10-én azzal vádolta őt, hogy államellenes összeesküvő, mert szervezte az illegalitásba kényszerült

kommunista pártot, titkos gyűléseken vett részt, pénzadománnyal segítette azt, és röplapokat terjesztett.

König elvtárs mivel nem tudta megfizetni a reászabott pénzbírságot, ezért börtönbüntetését három hónappal meghosszabbították. Felesége semilyen támogatásban nem részesült s időközönként dolgozott, mint alkalmi munkás. Családja életét nagyon megnehezítette a jegyrendszer. Az elkeseredés Máriát tovább arra késztette, hogy aktívan kivegye részét a munkásmozgalomban és azt minél előbb győzelem koronázza. A párttagok segítségével, röplapok terjesztésével segítette a párt illegális tevékenységét. Naponta hallgatta a moszkvai rádió híreit s a híreket bejuttatta férjéhez a börtönbe. Férje hoszsú szenvedés után kiszabadult a börtönből, de a kapitalizmus pribékjei nem soká engedték szabadon tevékenykedni. Otthonlétét naponta ellenőrizték, majd az ilavai börtönbe hurcolták, ahol csak három hónapot töltött, mert a kommunisták segítségével orvosi igazolványhoz jutott s így újra kiszabadult. Az újabb letartóztatási parancs elől sikerült megmenekülnie és a hegyekbe bujdosott, a felszabadulásig.

Ezen idő alatt felesége, Mária állandó kapcsolatot tartott fenn férjével s többször bőrönddel járt a vasútállomásra, ahol férjének röpcédulákat adott át. König elvtárs a kapcsolatot több párttaggal is fenntartotta. Hogy megismerjék, kabátján különböző jelvényeket viselt. Egy alkalommal a fasiszta szervezet Nitrán akarta megszervezni az egyik konferenciáját, mely a kommunisták ellenállásába ütközött. Még a fasiszta képviselők a város környékének lakosait igyekeztek meggyőzni, hogy részt vegyenek ezen a konferencián, a kommunisták König Máriával az élen ellenakcióba léptek s lezárták

a városba vezető utakat. A konferencia fő szervezője, Gajda generális volt, akit szintén a csendőröknek kellett megvédeni a nagyobb összecsapástól. Mivel a generális sem juthatott be a városba, így a konferenciát nem tudták megtartani. A nagy összetűzésnek az lett az eredménye, hogy 30 fiatalt bebörtönöztek, Máriát szerencsére csak három hónapra. Kiszabadulása után a harcot nem adta fel, hanem tovább folytatta a dolgozók érdekeinek védelmét.

Felszabadulás után családi életükben nagy változás történt. A sok szenvedés feledésbe ment s kezdődött az ország újraépítésének a megvalósítása. Máriának az agitációs tevékenység annyira szívébe vésődött, hogy életét el sem tudja képzelni nélküle. A múlt rendszer könyörtelenségét, a proletariátus nyomorát ma is a kis csemetékbe oltja azzal, hogy több előadást tart számukra. Elmeséli nekik saját élete sorsát, és a partizánok tevékenységét. A gyermekek részére már 39 ilyen előadást tartott a múltban, az idén pedig kilencet. Meglátogatja a tanonc otthonok at és ha megkérik a katonák közé is elmegy. Mint hú agitátor, úgy tevékenykedik. A fáradságos, önfeláldozó munkájáért az „Építésben szerzett érdemekért“ kitüntetésben részesítették.

MIROSLAV KOSTANY

A sojákyi tanya hősei

■ angyos augusztusi alkony szállt TM 1943-ban a tájra. A záhoriel homokon valamikor régen kiültetett borókafenyők teteje már hajlongani kezdett a Kis-Kárpátok felől lengedező fuvallat hullámaitól. A munkásnép fáradtan tért haza a földekről. Egy nap ismét a végéhez ért. Egy a sok közül a második világháború idején. A bombázó repülőgépek egyre gyakrabban repültek át Nyugat-Szlovákia légi terén és a távoli detonációk moraja éjjel-nappal figyelmeztetett arra, hogy azokban a percekben valahol ártatlan emberek tömegei halnak meg.

Azon az estén VICENA JÁNOS és MÁRIA, a két testvér ugyancsak megtért Studienka határában a sojákyi tanyán levő házikójukba. A háborúról csupán a rádió hullámain vagy a szomszédok beszélgetéséből értesültek, de még álmukban sem gondoltak volna arra, hogy ennek egy mozzanatával rövidesen szemtől szembe találják magukat.

Egyszeresek megtörtént, s úgy Jött, mint villámcsapás a tiszta égből. Amikor a Vicena testvérek beléptek kis konyhájuk ajtaján, bizony nagyon megijedtek. A félhomályban levő helyiség túlsó sarkában két sötétségbe burkolózó alakot láttak ülni. Ma már nehezen emlékeznek vissza arra, hogy melyikük szólalt meg előbb, azonban arra a képre, amikor a petróleumlámpa fénye szétömlött, Vlcenáék holtukig emlékezni fognak. A benőtt arcokból két pár szem világított, amelyek gyötrelemről és nélkülözésről tanúskodtak. Igen, oroszok voltak.

Ezen az éjszakán Vlcenáék konyhájának elsötétített ablakai mögött csak suttogás hallatszott. A háziak megtudták, hogy a két szerencsétlen kihasználta az osztrák mauthauseni fasiszta koncentrációs tábor bombázásának pillanatát és megszökött. Étel és fegyver nélkül éjjelenként kúsztak és bujdostak a bokrok, rétek, erdők és sziklák között kelet felé, mígnem éjféltájt egy folyót pillantottak meg. Átúszták azt és végre hosszú idő után civileket hallottak egymással beszélni az oroszhoz hasonló nyelven. Ezek a „civilek“ tehénlegeltetés közben tűzhöz kuporodó gyerekek voltak. Tőlük tudták meg, hogy Szlovákia területére érkeztek.

Nyikolaj DOROSENKO és Iván CSUBAR valahonnan Zsitomír környékéről

származó vörös katonák Vicenáéknál csak lassanként épültek fel. A jó tej, a tyúkleves, a tojás és nem utolsósorban az emberi gondoskodás egy hét alatt mégiscsak lábraállította őket. Napközben a pajtában bújtak meg és lesték, ki közeledik a tanya felé, éjjel azonban Vicenáék házában aludtak.

Ezek lassanként új öltözékkel, térképpel és élelmiszerrel látták el a jövevényeket, hogy ismét útra kelhessenek a közeledő front, vagyis övéik irányába. Nemsokára, 1944 januárjában ismét Sojákyra kerültek. A kegyetlen tél tönkretette lábukat és a megfagyott testrészeik megmentésére azonnal orvosságra volt szükség, jelenlétüket a tanya többi lakosa előtt már nem lehetett tovább titokban tartani.

„Nálunk ismét föiéledtek, meggyógyultak s máris azon gondolkoztak, hogyan lehetne a frontvonalon átjutni a vörös katonákhoz“ — emlékezik vissza sok eltelt év után Vicena János ezekre a napokra, majd így folytatja: „Egyszeresek a faluból híre érkezett, hogy kitört a Fölkelés. A szlovákság fegyverrel a kezében a gyűlölt fasiszták kiűzésébe kezdett. Ez egyidőben szignál is volt két védencünk, Dorosenko és Csubar részére Közben mások is csatlakoztak hozzájuk s közülük még jól emlékszem bizonyos Miskára és Antalra. Elmentek a hegyekbe, de olykor visszatértek jutazsákba csomagolt dinamittal. Segédkeztem nekik az „anyag“ hótorlaszokba történő elrejtésében és figyeltem, hogy nem jirtottak-e a járőr szolgálatot teljesítő német katonák annak nyomára.

Végül 1945 áprilisában hozzánk Sojákyba is elérkezett a szabadság, az a régen óhajtott pillanat, amelytől kezdve már nem kellett tartanom az elrejtett fegyverek és a dinamit miatt. A front vonala mint tüzes sáv vonult nyugat felé. Egyszerre csak annyi vörös katona volt az udvarunkban, hogy meg sem lehetett őket számolni. Egyesek Jöttek, mások elmentek, de az én szemem állandóan csak az én két katonámat kereste. Végülis egyikük

megjelent. Ivan Csubar kapitányi rangban, autón érkezett hozzánk, de egyik lába hiányzott. Megsirattuk és ismét átültünk vele kis konyhánkban egy éjszakát.

Ivan elmesélte, hogy amikor tőlünk utoljára elment, heves harcba keveredett a németekkel, mint partizán Dobrá Voda közelében, később Liptovský Mikuláš mellett harcolt ellenük — ekkor már vörös katona egyenruhában. Dorosenko a Kis-Kárpátokban elesett. Időközben Csubar szörnyű hírekről értesült családjával kapcsolatban. Gyerekeit és feleségét az SS-katonák agyonlőtték, házukból kizavart szülei pedig megfagytak. A családból csak ő maradt életben, méghozzá, mint hadirokkant.“

Ez tehát a történet, amit Vicena Mária és János részére a sojákyi tanyán maga az élet írt.

Mindketten kikisértek bennünket házuk elé, amelyben még 98 éves édesanyjukról is gondoskodnak. Vicena bácsi a maga hetven évével botra támaszkodott, amelyet egy percre sem nélkülözhet, letörölte férfikönynyeit, melyek hullásán nem lehet csodálkozni. Testvére Mária, a maga 68 évével még ügyesen sürög-forog kis gazdasága körül

Egy kisebb felhőből szemerkélni kezdett az eső, de ezt közülünk senki sem vette észre. Lélekben még mindig a zsitomírl hősöknél voltunk, akik hazájuktól távol, egy percig sem tétováztak afölött, hogy harcoljanak-e a fasiszták ellen vagy sem.

Ivan Csubar emlékül kérte Vicenáéktól fényképüket és megígérte, hogy írni fog. Azonban ki tudja, milyen sors érte a fasiszta bestiák további üldözése során, mert többé nem adott hírt magáról. Lábának amputálása folytán keletkezett sebhely búcsúzáskor még fájt neki, 6 maga igen sápadt volt, s így ki tudja, hogy ez a sebesülés nem volt-e számára végzetes. Vicenáék azonban minden nap visszavárják őt. Remélik, hogy egyszer majdcsak nyílik konyhájuk ajtaja és ismét megszólal a csengő hang!

„Mama, papa zdrásztvujtye!“

O. HOTTMAR

I. M. Sirsin Ibalról második) a K0MMUNY1SZT főszerkesztője baráti látogatáson a Szabad Földműves szerkesztőségében.

Barátságunk örök és megbonthatatlan

Csehszlovákia dolgozó népe, melynek a dicső szovjet hadsereg hozta a szabadságot, s mely a szovjet nép gazdag építő, harci tapasztalatai, valamint erkölcsi és anyagi támogatása mellett lépett a szocialista társadalom építésének útjára, örök időkre összekötötte sorsát tanító mesterének, a kommunizmust építő szovjet népnek sorsával. Tudatosította, hogy közös osztályérdekekből fakadó közös célok a szocializmust építő nemzetek szilárd összefogását, barátságának és sokrétű együttműködésének, harci szövetségének szüntelen szilárdítását igénylik.

Ez a nemes cél, a csehszovák és a szovjet nép barátságának, sokrétű együttműködésének és osztályszövetségének szilárdítása vezetett bennünket, újságírókat is, amikor körvonalaztuk a K OMMUNYISZT és a Szabad Földműves szerkesztősége együttműködésének és baráti kapcsolatainak tartalmát, formáit és kereteit.

Együttműködésünk, amely egyebek mellett kiterjedt az évenkénti szerkesztő-cserére is, immár 10. évébe lépett. Barátságunkat és a gyümölcsöző együttműködésünket nem tudták megzavarni a jobboldali opportunisták támogatásával kibontakozó ellenforradalmi mesterkedések sem. Az 1968— 1969. évi csehszlovákiai társadalmi válság idején a Szabad Földműves egy pillanatig sem állt a revizionisták és nacionalisták szolgálatában. A szerkesztőségi kollektívánk minden egyes tagja hű maradt a marxizmus-leninizmus alapelveihez és a proletárnemzetköziség szelleméhez. E helytálláshoz erőt merítettünk a szovjet nép gazdag harci tapasztalataiból és azokból az elvhűségről tanúskodó megbeszélésekből is, amelyeket még az említett időszakban is a szovjet újságíró kollégákkal, a szaratovi KOMMUNYISZT szerkesztőségének dolgozóival folytattunk.

Az eltelt tíz év alatt szerkesztőségünk több dolgozójának állt módjában meglátogatni a szaratovi területet. Ugyanígy a KOMMUNYISZT szerkesztőségéből is — a Szabad Földműves szerkesztőségének vendégeiként — már többen jártak Csehszlovákiában. Ezek a kölcsönös látogatások minden esetben nagyon hasznosaknak bizonyultak. Megismerkedtünk nemcsak az újságírás sajátos módszereivel és a szerkesztőségeink életével, hanem módunkban állt megismerkedni több ipari üzem és mezőgazdasági nagyüzem tapasztalataival, a dolgozó nép alkotó munkájának nagyszerű eredményeivel is.

A tények arról tanúskodnak, hogy mind a KOMMUNYISZT Csehszlovákiában járt dolgozói, mind pedig a Szabad Földműves azon szerkesztői, akik a Szovjetunióban, a szaratovi területen jártak, egy pillanatra sem feledkeztek meg a kommunista újságíróval szemben támasztott társadalmi követelmények teljesítéséről. Következetesen propagáltuk a szocializmust és a kommunizmust építő testvérnépeink példás építő törekvéseit, gazdag termelési tapasztalatait, valamint tudományos-műszaki vívmányait. Fáradhatatlan ápolói és szószólói voltunk annak az önzetlen barátságnak, amit mind a szovjet, mind pedig a csehszlovák nép körében a kölcsönös látogatásaink alkalmából minden esetben tapasztaltunk.

Nekünk, csehszlovákiai újságíróknak örökszép élményt jelentettek azok a napok, amelyeket szovjet földön eltöltöttünk. Nagyon hasznos tapasztalatokkal gazdagítottuk ismereteink tárházát ott-tartózkodásunk alkalmából. Ezért, most a szerkesztőségeink kölcsönös együttműködésének további kibontakoztatása alkalmából hálás köszönetét mondunk kedves barátainknak, a KOMMUNYISZT szerkesztőinek, a szaratovi terület területi és járási pártszervei funkcionáriusainak, a városi és a községi szovjetek képviselőinek, az ipari üzemek, a kolhozok és a szovhozok vezető dolgozóinak és mindazoknak a szovjet polgároknak, akik bizalmukkal ajándékoztak meg bennünket, s akik lehetővé tették számunkra nemcsak a szovjet nép építő munkája nagyszerű eredményeinek megismerését, hanem azt is, hogy gazdag élményekkel, hasznosítható tapasztalatokkal térjünk vissza hazánkba.

Szaratov, Engels, Volszk, Balakovo, Pugacsov, Jersov, Chvalinszk, a „Reflektor“ kolhoz, — a „Trúd“ szovhoz, s további kolhozok, városok és üzemek, mind szolgálati útjaink állomásai, örökké megmaradnak emlékezetünkben. Szép emlékként őrizzük azt a szeretetet, amellyel bennünket mindenhol öveztek. Útmutatónak tartjuk, és a szocializmust építő csehszlovák nép körében követendő példaként terjesztjük azokat a hősi erőfeszítéseket, amelyek a szovjet városok és falvak arculatának szépülését, a kitermelt javak mennyiségének szüntelen növekedését és a szovjet emberek életszínvonalának állandó emelkedését eredményezik.

Újságírói munkánkkal a jövőben is következetesen szolgáljuk a csehszlovák és a szovjet nép barátságának szilárdulását, a testvéri szocialista országok sokrétű együttműködésének elmélyülését, vagyis a szocialista munkamegosztással párosuló szocialista nemzetközi integráció sikeres kibontakozását, az egységes szocialista világgazdaság szilárd alapjainak lerakását.

A Szabad Földműves szerkesztőségi munkaközösségének nevében:

PATHÖ KÁROLY főszerkesztő

A KOMMUNYISZT főszerkesztőjének ma már nyugalmazott helyettese, ismerkedik a Simonovcei Efsz gazdálkodásával.