Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-20 / 42. szám
Dani bácsi |los ember, nem vén em■ bér, tartja a közmondás. Ahogyan elnézem itt a Vág partján a zöld bokrok között Dani bácsit, arra gondolok, va lóban igaz ez a mondás, hiszen közelebb áll a nyolcadik X-hez, mint a hetedikhez, mégis fiatu los fürgeséggel kezeli horgait. Még ma is nyugodtan elkerék pározik nyolc tíz kilométer távolságra is, hogy horgászszen vedélyét kielégítse. Igaz, amint mondani szokja, a horgászat késő ősszel meg télvíz idején már nem megy úgy, mint ré gén, de azért nem szalasztja el most sem, ha kedvező az időjárás. jobban kell vigyáznia, hogy meg ne fázzon. De tavasztól őszig minden nehézség nél kül felkeresi megszokott horgászhelyeit. Elüldögél s ha el szalaszt valamilyen szép halat, akkor bosszankodik, viszont ha sikerült megfognia, akkor pedig igazán örül. így van ez rendjén. így telnek napjai, hiszen már megtette a magáét. Sokat dolgozott 'életében, még néhány évvel ezelőtt is, de most már élvezi a 'szocializmus nyújtotta előnyöket. Fiatal korában erre nem Számíthatott, gürcölt ahogy tudott, nem sok haszonnal. A szocializmus biztosította számára, idős napjaira a nyugodt életet. így járogat nap-nap után a vízhez, hiszen gyermekkora óta hozzánőtt, s talán élni se tudna nélküle. Talán nem is annyira a hal, mint inkább a természetben végzett séta hiányzik számára, ha a rossz időjárás miatt nem mehet ki a folyóhoz. Amikor jó az idő, kiül a folyó partjára és úszni tanítja a kukacokat Most is ott találtam rá. 5 mivel kapásai nem igen voltak, inkább beszélgetéssel ütöttük el az időt. Sokat tud mesélni régi nagy fogásokról, az akkori tiszta vizekről, amiben nagyon sok volt á hal. Éltem az alkalommal, s megkértem őt, mesélje el, hogyan is lett belőle sporthorgász. — Nagyon-nagyon régen volt az már, majdnem hetven éve, Akkor olyan tíz év körüli srác lehettem. Mindig azon spekuláltam, hogyan juthatnék ki a vízhez, és milyen felszereléssel. Nagy választék bizony nem volt az igaz. Bántott, hogy szüleim nem akartak kiengedni a vízhez, attól féltek, hogy belefulladok. így hát titokban szereztem jó erős lenfonalat, és hagy nehezen két szakállas borgot. A többi már könnyebben ment. Egy jó erős nyelet vágtam a közeli fákról, és egy saját készítésű úszóval szerellem fel az alkalmatosságot. Smellyel halat óhajtottam fogni. Ezzel aztán kiszöktem az öreg Tágra szerencsét próbálni. A szerencse akkor valóban mellém szegődött. Fogtam néhány Eeszeget. Egyszeresek olyan tigriskapás féle a botot is majd- Hem kirántotta a kezemből. Elég is ijedtem, de a a nyelet el nem engedtem. A hal jól meg volt fogózva a horgon, a zsineg P6S volt, így hát birkóztunk, gbáltuk egymást, én a halat, a Bal pedig engem. Nagy nehezen megadta magát. Sikerült kiírnom a partra. Ott volt előttem életem első nagy fogása, az első ponty. Nem volt kapitális példány, csupát két kilót nyomott, de az én szememben igen nagyra nőtt. Nagy örömmel vittem haza. Azután már nem tudtak lebeszélni a horgászatról. Amikor csak tehettem, kijártam a tóhoz, folyóhoz, mikor hová tartotta a kedvem. Ellátogattunk a Fekéte-Vízre, a Kis-Dunára, a csatornákba. Mert a kanálisban is sok hal volt valamikor. Abban az időben természetesen gyalog jártunk mindenhová, bármilyen messzire is kellett menni. Legtöbbször csak akkor tudták meg otthon, hogy merre jártam, amikor beállítottam a hallal. Ha nem volt semilyen fogás, hallgattam a kiruccanásról. Abban az időben a hal nagyon jól jött az étlapra, így én megúsztam kisebb dorgálással a dolgot. Ahogy az idő múlott, idősettb is lettem, lassan a dorgálások is elmaradtak. Enynyit a gyermekkorból. — Mi volt később? — érdeklődtem. — Amikor már igazán szenvedélyemmé lett a horgászat, fogtam sokkal nagyobb halakat is, de az első pontyot, amit fogtam, a mai napig se felejtem el. Látod, hogy nem vagyok már mai gyerek. Sok éven ke: resztül halászgatok. Fogtam én már hat-nyolc kilós pontyokat, szép harcsákat, márnákat, a csukákról és a süllőkről így ősszel nem is beszélve. Nehéz a sok élményből válogatni. Hetekig, talán hónapokig tudná az ember idézni a szebbnélszebb fogások emlékét. Ma, ha kimegyek a vízhez, megpihenek, elszórakozom. Az életemben ahány halat fogtam az mind élmény volt számomra. Régen más volt a világ, nehezebb az élet, de könnyebben lehetett halat fogni, egyszerű felszereléssel. Abban az Időben előre meg tudta mondani az ember, hogy hol, milyen halat lehet fogni. Biztosan tudtuk, hol tartózkodnak a pontyok. Ha nem kaptak pillanatnyilag, hát akkor is nyugodtan vártunk. Tudtuk, hogy a pontyot ki kell várni. Tudtuk merre vadász a harcsa, hol rabol a csuka, a Vág melyik szakaszán számíthatunk süllőre. Ez már a múlté. A viz állandó mozgása, a villanyerőművek jóvoltából este rohamosan árad, reggel |>edig ugyancsak rohamosan apad, megzavarja a halakat. Vándorolnak össze vissza. Nincsen állandó tartózkodási helyük. Így bizony gyakran csak a véletlen szerencse segíti zsákmányhoz az embert. Beszélgetés közben elnéztem, milyen fürgén mozog, mennyire szívvel-lélekkel sporthorgász. Nagy utat tesz meg csak azért, hogy eljusson egy-egy horgászversenyre, vagy éppen a kiszemelt vízhez. De nem csak horgászgat, hanem aktívan részt vesz a horgászterület védelmében is, persze fizetés nélkül. Nem sajnálja meglevő erejét, ha meg kell fogni a munka jobbik végét. Hiszen az elmúlt évben is több brigádórát dolgozott le a halastó környékének rendbeszedésén. Aktívan bekapcsolódik a munkába, ahol csak szükség van rá. Munkája elismeréséül a Szlovákiai Horgászok Szövetsége alapszervezetének legutóbbi évzáró taggyűlésén dicsérő oklevelet kapott, amelynek nagyon örült. Mondogatta is: — Nem feledkeznek meg az öregről sem. Neki már sok hal nem kell, beéri a kevéssel is. — Csak a vizek lennének tisztábbak, akkor igazán minden rendben volna — mondogatja. Elbúcsúztunk, mert engem hívott a kötelesség. Sajnáltuk, hogy csak rövid ideig beszélgethettünk. Kívánom, hogy Dani bácsi még sok-sok éven keresztül áztassa szilonjait a Vág vizében, vagy valamelyik kiszemelt tóban. Adamcsík Ferenc. Safa (Vágsellye) I Л SPORTHORGÁSZ J V/ DOLGOZÓ Felvételünk M a s h k a n János sporthorgászt mutatja be egy jól végződött horgászkirándulás alkalmából, aki azonban arról is ismert, hogy a Komárnoi (Komáromi) Járási Építővállalat hurbanovoi (ógyallai) részlegén egy huszonhárom tagú kiváló építőmunkás kollektíva hozzáértő mestere. A vezetése alatt álló munkacsoport a Szlovák Nemzeti Felkelés harmincadik évfordulója tiszteletére értékes kötelezettség-vállalásokat ajánlott fel, amelyeket eredményesen teljesít. H. L. gyönyörű-szép nyári délután volt. Augusztus eleje. A Duna lassan leapadt, de a csatornákban még volt víz. Ez az ideális időszak, amikor „kácsázni“ "megy a vadász. Csak az a sok szúnyog ne lett volna. Elúntam a sok hadonászást, kapkodást, botladozást, a „szederindában“ s kiballagtem a vízpartra. Itt legalább volt egy kis szellő, ami hűsítette az embert ebben a kánikulában, s elhajtotta a szúnyogfelhőt körülöttem. Ahogy a part mellett bak tattam, ki-ki lestem a vizre. Itt még magas, omladékos volt a part, kerestem egy laposabb részt, ahol leérhetek a vízre, kicsit megmosakodni. Alig mentem vagy fél kilométert, hát csak látom, hogy vagy 300 méterre egy kis sóderöntvényen egy hatalmas róka sompolyog a vízhez és inni kezd. Ahogy megállt a vízparton, előbb óvatosságból jól „belecsavarta“ az orrát a levegőbe, szimatolt, hallgatódzott és apróra átnézte mind a két partot. Aztán lafatyolva inni kezdett. Bár „nyári“ vörös volt a mundája, — gondoltam — mégis puskavégre kapom a komát. Elvégre a róka erdeink első számú közellensége. Sok kirabolt fácánfészek, nyúlfiak, meg széttépett madarak a tanúi vérengző természetének. Megjegyezve a róka helyét, beljebb húzódtam a partról és óvatosan leszámoltam 350 lépést, majd ismét a part felé osontam. Szerencsém volt, mert A KÉT itt a magas parton volt egy bevágás, amit sűrű „jágerkender“ fedett. Ezen a bevágáson osontam a partra, puskámat felhúzva, magam elé tartva. Persze előzőleg kicseréltem a patronokat 12-esről 6-osra, hogy kellőképpen üdvözölhessem a komát. Minden lépésemre vigyázva, még a lélegzetemet is viszszafojtva értem ki a nádasból s már csak egy alacsony „ciglebokor“ volt előttem. Azzal lehajtom a cigleágal és kilesve a lapos „öntvényre“, majd kővé dermedtem a meglepetéstől. Nincs ott a róka. De hisz itt volt őkelme, ennél a csőknél, ami most nincs tőlem 25—30 lépésre se. Dehát hol lehet? A távolságot jól számítottam, szelem is jó volt, elég mélyen be is kerültem az erdőbe, sehogv sem vehetett észre s most még sincs itt. Talán arrébb osont, vagy átúszott a vizen? Hiába meregetera a szemeimet, sehol sem látom. No de ilyet! Végre elhatároztam, hogy lenyomozom az esetet és kiléjiek a kis bokor mögül, hogy odaballagok, ahol az előbb ivott. Majd a nyomok elbeszélik, mi történt. Ahogy vagy tízet lépek, furcsa nyekergő morgásra állok meg. Hátrafordulva, a magas parton, tőlem vagy 20 lépésre, ott áll ám ROKA az én rókám és vicsorog , kegyetlenül. Ösztönszerűen kapok a puskám után, de a koma csak ezt várta. Még vicsorított, kaffantott és egy ugrással eltűnt a sűrűben. No de ilyet! Micsoda szemtelenség! Rávicsorogni egy vadászra ... bár lehet, hogy nem vicsorgás volt az amit láttam. Lehet, hogy vigyorgott őkelme, „magyarán“ kiröhögött engem. Mit csinálhat a vadász? Fogadkozik, hogy ezt még megfizeti, hogy így meg úgy lesz. Csak jöjjön még egy róka, majd ledurrantja ő, hogy csak úgy ropog... S mit nem tesz a vadászsors ... aznap megláttam a másik rókámat is! S akár hiszik, akár nem, nem volt szívem ledurrantani, annyira mulatságos volt a találkozás. A Fekete-tó partján volt egy nagy nyárfa. A sasok fájának hívták, mert valamikor fehér farkú rétisasok fészkeltek rajta. Ennek a fának a • tövében ültem le és a sok járástól elpilledve, csendben elszunyókáltam. Egyszer csak arra riadok fel, hogy nem messze tőlem csobban a viz. Biztos hal vágódott fel, vagy vízipatkány ugrott a vízbe — gondolom magamban — amikor is odápillantva látom, hogy egy róka lépeget a tóba, kikeresve magának egy tisztás részt, ahol uem volt olyan sűrű a vízinövényzet. Mit akarhat ez? Akkor látom én, hogy a pofájában egy szénacsomót tart. Vagy talán fészket rabolt? De akkor minek menne a vízbe vele? A róka meg egyre csak lépdel a tóba, óvatosan, centiméterenkinl rakva a lábait maga elé. No ezt már megnézem, hogy mi lesz ebből? Lőni ráérek ha majd úszni fog. A koma már hasig volt a vízben, majd lassan mindig mélyebbre merült. Már csak a háta látszik ki, majd úszni kezd. De nicsak, mintha vidra volna, egy szempillantás alatt a víz alá bukik s már csak a „szénacsutak“ libeg a vizen. Ekkor döbbentem rá, hogy mit csinált a koma, s majd hangosan fel nem kacagtam. Hát persze. Hisz már hallottam valahol, hogy így szabadul meg a bolháitól a róka. Lassan belegázol a vízbe, a bolhák mindig feljebb menekülnek a testén, a végén rámásznak a szénára, amit aztán a koma nagy boldogan útnak, illetve víznek ereszt. Dehogy kapkodtam én a puskám után, hangosan kacagni kezdtem, elképzelve a hajótörött bolhák riadalmát, meg a koma ravaszságát. Hangomra a koma meggyorsította az úszást, majd a másik parton beugrott a nádasba. Isten uccse.., nem volt szívem lőni. Siposs Ernő, Komárno (Komárom) Lili... Lilik ... hull le a magánból a dél jelé húzó ludak búcsúkiáltása. Fülelek, míg elhal a távolban vonuló csapatok zsinatolása s visszakristályosodik a hajnali csend. Fakó holdjény ragyogja be a tó kerek ezüst tükrét, lassan kúszik előre s bársonyos árnyékokat^szorít a szakállas fűzfák tövébe. , Mozdulatlanul kuporgok, mellettem lapul Viktor, hűséges magyarvizslám. Kézügyben a sörétes puskám, csak jelentéktelen apró mozdulat kell, s a csőszáj ráásjt a part egyik kis beszögelésére: ott torkollik a víz alá a pocokvár egyik kijárata. Gyakran jövök ide pézsmapocoklesre, s ha ki is lövöm a társaság javát, ezt az odvas fákkal, magas parttal szegélyezett tavat hamarosan újabb példányok népesítik be. Ma azonban még egyet sem láttam, pedig hajnali három óta itt vagyok, s nemsokára pirkad. Kutyám megmoccan mellettem. homlokát ráncolva, táguló orrcimpákkal figyel a víz felé. Észrevett valamit. Csakugyan, kúpalakú test töri át egy pillanatra a víztükröt, s kibukkan lélegzetvételre egy pészmapocok feje. Olyan gyorsan történik ez, hogy mozdulni sincs időm, az ilyen, váratlan villanásként előtűnő célt még a legjobb mesterlövő is elhibázná. Ülök hát tovább; ha nem mozdulok, talán ismét előtűnik. Kisvártatva, teljesen hangtalanul, loccsanás nélkül, jókora pocok bukik jel. Körbeforog, nézelődik, lapos, sarló alakú farka egyenletesen szeli a vizet, amint végigvonul leshelyem előtt. Óvatosan tolom jel a fegyver biztosítékát. Lassan, alig mozdulva szorul vállba a puska, a célgömb követi a hullámbarázdát, megelőzi az úszó állat mögötti örvényt, kiséri hosszúkás testét, s félméternyire a tömpe orr előtt megállapodik. Durr! A sőréikévé hatalmas ütéssel reccsenti szét a fekete-ezüst víztükröt, a dörrenés végiggördül az erdőn, mígnem elnyeli a távolság. A magasra freccsenő vízen pedig talanul surranunk a fűzfák alatt. Gyerekkori indiánosdi élmények kései megismétlődése ez, vagy talán mélyebbre nyúlik vissza a vadászszenvedély? Évtízezredek távoli ködében ugyanígy osonhatott medvebőrös, hajlotthátú ősöm, markában hatalmas dorongot vagy kőbaltát szorongatva, mellette hegyesfülü, farkasképű kutyája... Űj leshelyem néhány csenevész bokor takarásában van. Várok. Fakul a holdfény, piroPézsmavadászaton körbeforgolódva, az utolsókat veri vadászzsákmányom. Várok, amíg elcsendesedik, s kicsiny tutajként lebeg a vizen, közben vizslám nyakörvét fogom, nehogy engedély nélkül vízbevesse magát. Nemcsak, hogy nedvesen dideregné végig az egész lest. de pacskolása elrontaná a további vadászlehetőségeket. Nekem pedig még le kell számolnom a „Vén Huncuttal“ — így neveztem el magamban az egyik öreg, hatalmas pézsmát, amelyet már régen szerettem volna elejteni. Amott a vízbe rogyott fatörzs mellett szokott megjelenni a túlsó oldalon; többször kilestem, reá is puskáztam, de mindig megmenekült. . A vizet figyelve kerüljük meg a tavat. A vizsla mögöttem, zajsodik az égbolt, virrad. A fák mögött vörösleni kezd a láthatár, s lassan előkapaszkodik a nap. Egyelőre itt még bársonyos sötét van, de az első sugarak ott játszadoznak a magas nyárfák tetején. Néha megcsobban egy egy hal, s a víz olyan színűvé válik, mint a csíkbogár hasa... „Kro- kro" ... szólal meg valahol fennn egy holló. Utána pillantok, s mire visszanézek a vízre, hosszú V alakú barázda szántja át! főn a Vén Huncut! Már látom. Valahol megkésett, s most álmosan iparkodik haza biztonságos várába. Jön, jön. Az orrára célzok s ehúzom a >ravaszt. Füst, dörrenés, a puska megszokott taszítása a vállon, de a lecsillapodó hullámgyűrűkön nem táncol semmi. Elhibáztam! Hol van? Ott bukkant fel, a túlsó part felé igyekszik, mert erre, hazafelé elálltam az útját. Néhány ugrással a vízparton vagyok, közben reflejomozdulattal új töltény fölött kattan össze a fegyver. Távoli cél, s alig gyufásdoboznyi az úszó pocokfej, de talán... újabb dörej, s mikor elülnek a felcsapott hullámok, ott lebeg a vizen a Vén Huncut mozdulatlan teste. Nagyot lélegzem, utána leülök, s térdre támasztott könyökkel sokáig látcsövezem a gesztenyebarna szőrcsomót. Vizslám rezzent fel. Orrával a kezemet bökdösi, s nyugtalanul topog. Intésemre felszabadultan ugrik a vízbe, erős tempókkal úszik a zsákmányhoz, s. belekap. Amikor a partra ér vele, először kirázza aprószőrű bundájából a vizet, aztán peckes léptekkel közeledik, farka hetyke ingaként kaszál. Kérlelni kell, hogy ideadja, de végre, markolom a Vén Huncut úszóhártyás lábát! Míg a vizsla átúszik az első pocokért, végigtapogatom a sörétlyukasztotta koponyáját, vastag, rücskös farkát, meghúzogatom a bundáját, nem hull e a szőre? A vad birtokbavételnek rövid, de örömteli percei ezek. Nem a zsákmány a fontos, hanem az, hogyan ejtettük el, s az elejtéshez fűződő emlékek. Szárazra dörzsölöm a kutyát egy rongy darabbal, s nekivágunk a városba vezető ösvénynek, amelynek végén már o<f gubbasztanak a hétköznap gondjai... KISS J. BOTOM)
