Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-20 / 42. szám
A vadászat jövőjéről van szó Az utóbbi időben egyre több szó esett — és tegyük hozzá, egyre követelöbben és élesebben — a vadgazdálkodás és a vadászat korszerűségéről, a vadásztársaságok belső helyzetéről, a tagság összetételéről, koráról, vadászati múltjáról, erkölcséről, etikájáról, a vadásztársaságok „kapuin“ zörgető „sorbanállókról“, vadászni vágyókról, a természet és a vadászat szépségeit élvezni akaró fiatalok táboráról, az új vadászgeneráció kialakulásáról. Mert hogy ez a folyamat megindult és hovatovább nagyobb teret követel, ez tagadhatatlan és szerencsés dolog. Nem lehet és nem is szabad megvárni, hogy nehezen, sok fáradság és anyagiak árán kialakított, féltve őrzött kincsünk a vadállomány korszerű ismeretekkel felruházott, erkölcsileg magas szintre jutott vadászok nélkül maradjon. Nem szabad megvárni, hogy a mai vadászok kiöregedve, folyamatosan ne neveljék ki, vadászutódaikat. Mindezt az élet, a mai és a jövő egyaránt követeli tőlünk, s ezért mindannyian felelősek vagyunk! A vadászat jövőjéről van ugyanis szó! Félreértés ne essék! Amikor jövőről beszélek, nem a kiöregedés veszélyére — vagy nemcsak erre gondolok, bár jó- néhány vadásztársaságban ez is élő probléma. Nagyon sok olyan társaságot ismerek, ahol a tagság egyharmada, de talán még ezt is meghaladó része, vagy előrehaladott kora, főként pedig általános egészségi állapota miatt egyszerűen nem vesz részt még a vadászok társadalmi életében sem, nemhogy a vadgazdálkodásban és a vadászati tevékenységekben. így aztán az egyébként is aktív tagok megterhelése egyre fokozódik. Azt sem szabad elfelednünk, hogy évek során az ember vadászszenvedélye csillapodik és ez aktivitása gyengülését is maga után Vbnja, mindez pedig időről időre szükségessé teszi új, fiatal erők bevonását a vadásztársaságokba. Erre köteleznek az elért vadgazdálkodási Ш MPAHNAPTAR NOVEMBER November elsejével kezdődik a legmozgalmasabb vadászévad, az apróvad fogása és lövése. A vadgazdálkodás eredményeinek okszerű kihasználása érdekében az egyes területek gondos sáfárai már jőelőre szerződéseket kötöttek az élővad és a lőtt vad eladására. Ahol ez nem történt meg, pótlólag is megvan még rá a lehetőség. Ilyen szervezetek vadászgazdái késedelem nélkül keressék fel a Baromfifeldolgozó Vállalat legközelebbi üzemét, illetőleg a vadbefogó állomást és írásban kössék le munkájuk eredményeinek átvételét. Meg kell kezdeni a rendszeres vadetetést. Etetők, sózók és szórók feltöltött állapotban várják a hasznosvad látogatását. A társas-vadászatok rendezése során be kell tartani a törvénybe, rendeletekbe foglalt kívánalmakat és az új Vadászati Rendtartás idevonatkozó előírásait. Mindenekelőtt ügyelni kell a vadászaton résztvevők [vadászok és hajtők) biztonságára, hogy elkerüljük a baleseteket. Figyelembe kell venni, hogy vadászat előtt és közben tilos az alkoholtartalmú italok fogyasztása. A közbiztonsági szervek „szűrőpróbával“ ellenőrzik ezen intézkedés betartását. A hónap lőlistáján az egész évben lőhető vadfajokon kívül a következők szerepelnek: a gímszarvas nemre és korra való tekintet nélkül; a szikaszarvas, a virginiai szarvas, a dámvad, a muflon és a vaddisznó nemre és korra való tekintet nélkül; az őzsula és őzgida, a mezeinyúl, a borz, a vadmacska, a pézsmapocok, a fácánkakas (fácántyúk csak önálló és elismert fácánosokban). a vadrécék engedélyezett fajai, a vadliba, a közép sárszalonka, a balkáni gerle, a gatyásölyv és a vetési varjú. K. K. Látóhatár A SZSZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériuma fenntartott vadászterületté nyilvánította a michalovcei járásban levő pozdišovcei területet. A terület vadgazdálkodásának irányításával és szervezésével • SZVSZ Központi Bizottságát bízta meg. A SZVSZ KB értékelte a vadászszövetség 1972. évi szocialista munkaversenyét, amelyben az első három helyre Prievidza, Liptovský Mikuláš és Dolný Kubin járási vadászszervezetei kerültek. E három járást összesen húszezer korona versenydíjjal jutalmazta a SZVSZ Központi Bizottsága. K. K. vadászati eredményeink, nemes vadászati hagyományaink, az ifjúsággal szembeni adósságunk, az ifjúságra vonatkozó párt- és állami határozatok. Bizonyára több ezren állnak — fiatalok és a többiek egyaránt várakozó állásponton, vagy éppen közvetlenül a vadásztársaságok küszöbén — várva felvételi kérelmük teljesítését. Miféle akadályokra gondolok tehát? Egyáltalán vannak-e akadályok? A válasz az utóbbi kérdésre — úgy vélem — egyértelműen: igen! Hadd tegyem hozzá azt is, hogy egészen komoly akadályok ezek, amelyek részben a vadásztársaságoktól teljesen független természetűek, részben pedig a vadásztársaságok egy része belső helyzetére, a tagok felfogásmódjára vezethetők vissza. Az objektív akadályok között kell megemlítenem _a vadászterületek vadeltartó képességének határoltságát, végességét, a biológiai egyensúly fenntartásának szükségességét. Ide tartozik a vadeltartó-képesség és a biológiai egyensúly fenntartásához optimálisan szükséges vadászok — tudományos számításokon alapuló, ismert és előírt — mennyisége. Továbbá szólnom kell az ezeknek megfelelő jogi rendelkezésekről, szervezeti intézkedésekről, így a terület vadeltartóképességéhez igazodó — és jogszabályilag meghatározott vadászlétszámból, a bérleti' szerződésekben ennek alapján a vadásztársaságok részéről előírt taglétszámról. Az is tény, hogy azokban a vadásztársaságokban, ahol ezeket a korlátokat nem vették figyelembe, ahol azt hitték és hiszik, hogy a természet a vadállomány tekintetében kimeríthetetlen kincseskamra, ahol még az alapvető vadgazdálkodási feladatokat is elhnayagolták és a vadászok táborát mindezekből függetlenül bővítették, igen súlyos árat fizettek. A hasznos vadfajok náluk vagy már teljesen kipusztultak, vagy éppen ezen az úton vannak. Ezen az objektív „talajon“ természetesen különböző szubjektív jelenségek is születnek. Sokan állítják, hogy az új vadászok felvételét az egyes vadásztársaságok tudatos elszigetelődése teszi lehetetlenné. De vizsgáljuk meg részleteiben az ezzel összefüggő kérdéseket. A már említett „elzárkózást“ tulajdonképpen kettős értelemben kell felfognunk. Ha az okokat- vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a felvételtől való elzárkózásnak a már jelzett vadeltartó-képességen a vadállomány fejlesztése korlátain, a jogszabályi előírásokon túl más mozgatói is vannak. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az évek során jól összeszokott vadászkollektívák, amelyek úgy anyagiakban, mint fizikai munkában sokat tettek annak érdekében, hogy a háború során javarészben elpusztult vadállományt újra fejlesszék, biztosították annak védelmét, tehát teljesen kialakult bennük a jó értelemben vett tulajdonosi szemlélet — nyilván féltik elért eredményeiket, persze nemcsak az új tagoktól, hanem a társaságon belüli fegyelmezetlen, önző vadászoktól is, mert olyanok is vannak, akik bizony nem válogatnak a vadászati módszerekben és a tilalmi idő számukra elvont fogalom. A másik probléma, amely az. új vadászok felvételét ugyan-csak akadályozza, a kettős tagság. Sok vadász különböző tényezők miatt két társaságnak is. tagja. Persze az ilyen irányú megnyilvánulás, tehát olyan jelentkezők felvétele, akik már egy társaságnál tagsági viszonynyál rendelkeznek, ugyanakkor elutasítják vadásztársasági tagsággal még nem rendelkezők felvételi jelentkezését nyilván feszültséget és némi felháborodást is okoz. Helyesebb lenne elsősorban azokat a jelentkezőket felvételi előnyben részesíteni, akik még nem vadásztársasági tagok. A felvételi lehetőségek bővítéséhez tartozik az is, ha a közismert fegyelmezetlenkedőket, a vadászati fegyelem ellen súlyosan vétőket kiközösítjük sorainkból és helyükbe újakat veszünk fel. Itt szólnom kell az öreg vadászokról is. Az ő problémájukat velük, javukra és értük kell megoldanunk. Az egyik megoldás az lenne, hogy felmérve a vadászati tevékenységet, különböző okok folytán már kifejteni nem tudó, idős, beteges vadászok számát, érdemeik alapján, megbecsülésük kifejezésére juttatásával rendezzük helyzetüket, biztosítva számukra bizonyos egyéni vadászati lehetőségeket. Az idős vadászok társasági tagságának meghagyása mellett lehetővé kellene tenni viszont ugyanilyen számú új vadász felvételét. Elfogadható az ilyen esetben az ún. tartalékállomány létrehozása is. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy -a vadász fegyverét megtarthatná, de csak korlátozott mértékben vadászhatna. Ez utóbbi feltevés viszont magas morális szintet és fegyelmezettséget igényel. Tisztában vagyok azzal, hogy cikkem nem talál általános egyetértésre. Sokan lesznek, akik nem értenek velem egyet és olyanok is, akik részben vágy teljes mértékben osztják egyéni véleményemet. Magam csak azt a célt szeretném elérni, hogy a felmerült kérdéseken keresztül jelezzem a vadászattal kapcsolatos élő problémákat, illetőleg ezek megoldási lehetőségeit. Bízom abban, hogy a megoldás nem várat magára sokáig, mert ezt a vadászat „jövője“ is megköveteli. LECZO ISTVÁN mérnök. Kral. Chlmec (Királyhelmec) Rendkívül szép nyárvégi nap volt. A szeptemberi derült, felhőtlen égboltról melegen hullottak alá a szikrázó sugarak. Két horoggal horgásztam a „nagyharcsási“ Duna-parton. A meleg annyira fokozódott, hogy le kellett vetnem ruhámat és csak úgy egy szál fürdőnadrágban élveztem a szép, szeptemberi napsütést. Közben türelmetlenül vártam és éberen figyeltem horognyeleim végéf, hogy mikor rázza már meg őket valamilyen hal. Legyen az akármilyen, csak hal legyen! De ez sehogyan sem akart bekövetkezni. így hát elég időm maradt arra, hogy a körülöttem elterülő homokos és kavicsos parton, egy kissé széjjelnézzek. Sok mindent talál ilyenkor a szemlélő, a leapadt Duna kiszáradt medrében. Itt látható csak igazán, hogy micsoda pocsékolást visznek végbe az emberek a nyersanyagokkal. Főleg a vassal, mert itt is, ott is, vasféléségek hevernek. Eldobált hegyesvégű ácskapcsok, betonkötő vasdarabok és különböző hajóalkatrészek, mind-mind, kivétel nélkül vasból. És ahogy jobban körülnéztem láttam, hogy a hátam mögötti füzesben, vagy egy halom „vinkli- és U-ves“-ból készült összevissza gyűrt vaskonstrukció hevert, lehetett vagy öt-hat mázsás. Érdekes, hogy az illetékes szervek minden évben rendeznek vasgyűjtést és itt ezek az évek óta heverő vasféleségek elkerülték figyelmüket. A másik jelenség amit megfi-Nyárvége a Dunán gyeltem, hogy felelőtlen személyek, akik nem törődve embertársaikkal nyáron az összetört literes üvegeket egyszerűen a Dunába dobálják. Egyik-másik közülük szinte ijesztő élességgel és hegyességgel mered felfelé. Szinte várva arra, hogy az erre járó fürdőzők valamelyike belelépjen és összevagdalja lábait. Eszembe jutott, hogy nyáron hány vérző lábú gyerek és felnőtt kászálódott ki ebből a vízből. Hát ezek voltak azok az üvegcserepek, amelyek azokat a rettenetes sebesüléseket okozták. Mivel nem jött kapás és nagyonis ráértem, összeszedtem belőlük egy jó csomót és elföldeltem, nehogy valakit megsebezzenek, vagy nehogy visszakerüljenek a vízbe. A Duna felülete közben lassan benépesedett. Hangos rikácsolással rengeteg sirály érkezett és vadul marakodtak valami előttem ismeretlen koncon. Ekkor még nem tudtam, hogy döglött halak tömegei közelednek a vízen. Később hangos hápogással annyi vadkacsa ereszkedett a vízre, hogy szinte elborították a vén Duna harcsás felőli részén a vizet. Ezek is verekedtek, szintén csapdostak valami körül, amit még nem láthattam. Aztán a horgaimat leellenőriztem. Kivontattam az egyiket és a legnagyobb meglepetésemre halat láttam rajta. Igaz, hogy csak sügér volt, de az is hal. Legalább megzavarta a mai nagy kapásnélküliség okozta csendet. Aztán megint kapás következett. Be is vágtam és fogtam vagy tizenöt dekás nagyságú szilvaorrú keszeget. Nem bántam, hogy kis hal volt, mert legalább „megtört a jég“ és jönnek majd egymásután az ilyen keszegek. De nem jöttek, sőt ezzel a keszeggel minden befejeződött és nem volt több kapás. Mit tesz ilyenkor az igazi horgász? Azt, amit én is tettem, leszereltem a keszegező horgot és helyette villámsebességgel felszereltem a balinozót. Dobáltam is egy óra hosszat eredmény nélkül. Megnyugodtam, mert hiszen mindent elkövettem. Persze olyan eset is van, amikor az ember egyáltalán semmit sem fog. Ezt is be kell vallani, mert ez nem szégyen. Aztán a nagy melegtől egészen ellustultam, felhevült testem a vízbe kívánkozott. Nem is csodálkoztam, hogy a víz ilyen friss, hiszen reggel jelentette a rádió, hogy az éjjeli hőmérséklet mindössze kettő és hat fok közt ingadozott. Háromszori fürdés után sütkéreztem. A hajók hatalmas hullámokkal barázdálták a Duna hátát, s ezek a hullámok vadul ostromolták a partot. Elvonuláelcsendesedett s mivel szél sem lengedezett, felülete csaknem tükörsimává vált. Megfigyeltem, amint a víz valamilyen tárgyakat sodor felém. Amint az első a közelembe ért, láttam hogy hal, méghozzá másfélkilós döglött cárna. Szomorú látványt nyújtott felpuffadt fehér hasával és égfelé meredő száraz piros uszonyaival. Aztán hasonló módon közeledett a többi, köztük süllők, dévérek, csukák, kecsegék és a keszegek különféle változatai és így ment ez egy óra hosszat. Végül is a hosszú és szomorúi gyászmenetet egy harcsa zárta le, amely lehetett vagy tíz-tizenkét kilós. Szintén elpusztult állapotban. Szívfagyasztó látványt nyújtott ez az egész hosszú élettelen halmenet. Csak most tudtam meg, hogy min marakodott a sok sirály, és vadkacsa. Hát megint mérgeztek valahol, a lelkiismeretlen gyárvezetők! Fittyet hányva a törvényeknek és rendeleteknek, amelyek előírják, hogy minden gyár- és mezőgazdasági üzem vezetőségének kötelessége gondoskodni a folyőinkba eresztett mérgező tartalmú szennyvizek előírásoknak megfelelő, alapos előzetes tisztításáról. Vagy talán az állami előírások, rendeletek és törvények betartása, csak a kisemberekre szól és a nagyokra nem? HOLCZER LÄSZLÖ, Komárno (Komárom) A Barents-tenger egyik kopár partján kereszt magasodik, amelyre ismeretlen tengerjárók valamikor felvésték: „Az, aki a tengert szántja, a szerencsével lép szövetségre __mert a tenger a reménység mezeje.“ A mély értelmű bölcs szavak valósággá váltak, természetesen azok számára, akik az ösztönös halászatot a népgazdaság egyik fontos ágazatává és ipari tevékenységgé változtatták. A tenger a megvalósuló remények mezejévé vált. Ügy tűnik, ma már senki sem kételkedik abban, hogy a földkerekség népeinek élelmiszerellátása elképzelhetetlen a tengerek és óceánok nélkül. Ma már csak arról vitatkozhatunk, hogy a világtengerek összesen hány embert láthatnak el táplálékkal. Egyes tudósok szerint ezek számára elérheti a 30 milliárdot. Nincs kizárva, hogy tévednek, alábecsülik a tengerek tartalékait. A műszaki haladás a halászat iparosodásának jelentős ösztönzője, nemcsak azért, mert egyre újabb eszközöket teremt a halak fogásához, hanem azért is, mert felbecsülhetetlen szerepet játszik a világtengerek anyagi kincseinek felmérésében. A korszerű halászat elképzelhetetlen a halak életének pontos ismerete, a halrajok elhelyezkedését és sűrűségét meghatározó tényezők felmérése nélkül. A Szovjet Halászati Minisztérium tudományos kutatóflottáját és a halászflották vezérhajóit a Csodaliszt legkorszerűbb felderítő műszerekkel látták el, egy kutatóhajó felszereltsége vetekszik a szárazföldi kutatóintézetekével. A halászat hatékonyságának fokozásában jelentős szerepet játszanak a hidrológiai és halászati adatokat szolgáltató — föld körüli pályán keringő — szputnyikok, az automata lunárállomások és a légi felderítés. A világ halászatában elvileg is teljesen új módszereket alkalmaznak a halak összeterelésére, és fogására. Ezek közé tartozik például az ultrahang és a lég-, illetve buborékfüggöny alkalmazása. A szovjet szakemberek nagy reményeket fűznek a tengereken folytatót haltenyésktéshéz. A kisebb-nagyobb öblöket lezárva természetes körülmények között szaporíthatnák a halállományt. A tengeri haltenyésztés minden valószínűség szerint a fejlődés új szakaszába lép. Különösen sokat Ígérő a tengerek és óceánok alsóbbrendű élőlényeinek — a rákféléknek és növényeknek — hasznosítása. Az irántuk megmutatkozó kereslet növekedése szerte a világon megfigyelhető, különösen a halászattal intenzíven foglalkozó országokban. A szovjet halgazdálkodásban sokat ígérnek az úgynevezett „tengeri farmok“. így a Feketetengeren, Ocsakovtól nem meszsze osztrigatenyésztő telepet létesítettek. A Kercsi-félszigeten pedig ehető feketekagylót tenyésztenek. A Távol-Keleten tengeriuborka-farmot létesítettek és megkezdték egy óriásalga-termelő gazdaság építését is. A jódot, káliumot, ragasztót szolgáltató vízinövények termeléséhez a Gidroribflot Kutatóintézet murmanszki osztályán most tervezik a lamináriumot — vízinövényt — gyűjtő hajót. A vízinövények begyűjtése nagyon munkaigényes, és ezt mindenkor kézzel végezték. Az aratóhajót maximálisan gépesítik s a legkorszerűbb navigációs berendezésekkel, víz alatti tévékamerával, speciális vágószerkezettel látják el. A vízinövényeket berendezés emeli a hajó fedélzetére. A tenger hasznosításának egyik példája a Szovjetunióban a Szahalin szigeten létesített „csodaliszt-gyártó“ üzem. Mpr régen ismeretes, hogy a sziget keleti partjain tömegesen él egy apró termetű (garnéla) rákocska. Korábban semmiféle jelentőséget sem tulajdonítottak neki. A szigeten megkezdték a baromfi ipari jellegű tartását. Kérdésessé vált a takarmány beszerzése. A halászokhoz fordultak, tudnának-e valamit javasolni? Megkezdődött a kísérletezés és kutatás. Már az első eredmények felhívták a figyelmet erre a rákocskára. Őrleményük takarmányhoz adagolva [még kis mennyiségben is) —, csodálatos hatással járt, — gyorsan gyarapodtak a szárnyasok és növekedett a tojáshozam, mivel a rák sok értékes vitamint és mikroelemet tartalmaz. A tenger biológiai tartalékainak kiaknázása csak szigorú szabályok betartásával, alapos megfontoltsággal lehetséges. A szigorúság rendkívül indokolt, mert a szennyezettség növekedése, a geológiai kutatások szeizmikus robbantásai, valamint a szabálytalan halászat bizonyos területeken megváltoztatják a természetes körülményeket, és a tenger kincseinek megállíthatatlan pusztulásához vezetnek. A Szovjeunióban a halállomány fenntartása érdekében a legértékesebb halfajok halászatát is szabályozzák. Gondoskodnak a halak áttelepítéséről, akklimatizálódásáról, hibrid változataik létrehozásáról, az egyes víz alatti területek termőképességének fokozásáról, a kártékony állatok irtásáról és mindazon körülmények megteremtéséről, amelyek a jövőben ga»" dag termést eredményezhetned A világtenger a jövőben idd* vei egy hatalmas „élelmiszer" áruházzá“ válik. De ez csak atíkor következik be ténylegesen; ha kincseit a tengerek sorsával törődő országok a józan ész szabta határok között aknázzál? ki. G. VOJTOLOVICS, az APN .tudósítóéi
