Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-29 / 39. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES A gépállomáson szétröppent a hír, hogy a Kovalík-csoport megkapja a szocialista munkabrigád címet. A kalapácshoz szokott, kemény munkában kipróbált brigád tagjai valahogy mintegy varázsütésre hallgatabbak, komolyabbak lettek. Az üzemi étkezdében aznap szokásos módon együtt tízóraiztak. Szótlanul falatozták a szalonnát, kenyeret és ügy tűnt, nem is hallják maguk körül az emberek élénk, hangos beszédét. Lassan, mértékkel kortyolgatták étkezés után a málnát, amikor feltűnt a műhelyfönök mosolygós arca. — Na gyerekek, ma engedélyt adok öt perc ráhúzásra és az én kontómra megiszunk még egy pohárral, elvégre nagy nap ez a mai... Kovalík, a csoportvezető kihörpintette az italt és szedelőzködni kezdett, mire a többiek is megmozdultak. Kovalík mélyet szippantott a cigarettából, majd ezt mondta: — Jól kell dolgozni, rendesen kell élni. Ahogyan a felajánlásunkban akkor megírtuk. Nem lehet elcsavarogni a munkából... Az asszony arcán öröm sugárzott s kifelé menet boldogan és büszkén nézett az emberére. Másnap a csoport egy órával a műszak megkezdése előtt elindult a raktárba, hogy átvegye az aznapi munkához szükséges anyagot. — Sárközt meg hol van? — csattant Kovalík hangja. A brigád tagjai összenéztek: Hol mászkál Sárközi? ... — Nem láttam az öltözőben sem — mondta Varga. — Még csak ez hiányzikl — tette hozzá Kerekes. A három ember bosszúsan válogatta a raktárban a lemezeket. Kovalík látszott a legmérgesebbnek: éppen most kell ennek is kimaradni, amikor már csak egy lépésre vannak a cím elnyerésétől. Többet nem beszéltek. Fogták a nagykalapácsot és ütemesen püfölték az üllőre helyezett vaslemezt. Ogy tűnt, serényen dolgoznak, arcukon azonban látszott, hogy elég egy szikra és valami kirobban. Fél óráig ment a munka, nyögött a vaslemez, amikor Kovalík megállt és a földhöz vágta a kalapácsot. — Mi történt Jóska, csak nem romlott el a kalapács? — kérdezte tréfásan a műhelyfőnök. De amikor Kovalík arcára pillantott, elpárolgott a tréfálkozó kedve. — Azonnal vágjátok ki ezt a... — De mi van, Jóska, beszélj, kiről van szó? — Kiről? Hát Sárközirőli Azt hiszi, hogy ez átjáró ház, fél nyolckor jön munkába, a többiek meg dolgozhatnak rá, mint a barmok! — Sárközi? ... Későn jár munkába? Eddig ezt sohasem mondtátok, meg az ellenőrző lapján sem látom. — Nézd meg, mikor bélyegzett! A vezető cigarettát vett elő, hallgatagon fújta a füstöt. — Beszéltél már vele, miért késett? — Beszélt az atyaisten. Nem csecsemő intézet ez! Talán pelenkázunk...! A kötelességét mindenkinek ismernie kell. — No, de mégis meg kellett volna kérdezni, hiszen nem szokott kimaradni. Hol van Sárközi, beszéljünk vele! — Sárközi elment — mondotta Kerekes — aki ebben a pillanatban lépett az irodába — nem jól tetted Jóska... a tető... a háza tüzet fogott az éjjel... Kovalík egy pillanatra megdermedt, majd hirtelen megfordult és futásnak eredt. Kint Vargával találkozott. — Gyere — mondta neki — és gyere te is — kiáltotta oda Kerekesnek Szótlanul értek el az öltözőhöz. Kovalík megállt és a többiekhez fordult. Segítsünk neki! bélfelé járt az idő, amikor a brigád tagjai elérték a közeli kis falut, ahol Sárközi lakott. A nap melegen tűzött. Már messziről látták a házakat, melyeknek a zsindelyes teteje tüzet fogott. Kerekes egy asszonyra mutatva felkiáltott: — Ott van Sárköziné, gyerünk arra. Az emberek elérték az épületet, leszálltak a kerékpárokról és bementek a házba. Éjfél felé a kultúrházban a kitüntetés átadása után tetőfokára hágott a hangulat. Az esztergályosok kitettek magukért és egy hatalmas fém hamutartót ajándékoztak a brigád tagjainak. — Ebbe aztán szórhatod a Start hamuját — mondotta a művezető Kovánknak. Olyan ez, mint egy feneketlen kráter. Kováik kissé nehézkesen mozgott, látszott rajta, hogy kimerítette az ünneplés, a sok szokatlan élmény. Csak bólintott. Közben a zenekar új keringőbe kezdett, többen felálltak és táncolni kezdtek. — Hát szocialista munkabrigád lettetek Jóska — szólalt meg a müselyvezető. Milyen érzés ez? — Szép dolog ez barátom — szólalt meg mellettük hirtelen Sárközi, aki feleségével közelebb jött. Kovalík arcán furcsa zavar látszott, belenyúlt a zsebébe és egy szépen öszszehajtogatott írást vett elő. A többiek kíváncsian körülállták. Kovalík néhány másodpercig várt, majd hangosan kezdte olvasni. — „En Kovalík József egyéni felajánlást teszek. Ezután mindent előbb alaposan meggondolok s csak úgy fogok cselekedni...“ ez aztán igen, mondta a műhelyvezető. No akkor iszunk egyet a kibékülésre — és megtöltötte a poharakat. —- Nem voltunk mi haragban soha — mondta Sárközi, majd barátságosan Kovalíkra nézett. — Hát igen — szólalt meg Kovalík — van az úgy néha, hogy amikor az ember valakinek pofont ad, s maga kapja a nagyobbikat... Erre mindnyájan mosolyogtak, majd Kovalík odakoccintotta a poharát Sárközi poharához: Egészségünkre pajtás.. .1 KOMLÖSI LAJOS — Na, mi az ördög ütött belétek — mondta a vezető — elvégre szocialista munkabrigád lesztek ... — Éppen ezért — vetette oda kimehet közben a brigádvezető. A csoport többi tagja is felállt .és indult kifelé. — De nagyra lettetek, mormogta a főnök, és indult ő is. Kint a Kovalíkcsoport után nézett és szemében elégedett meleg fény vibrált. Kovalík odahaza komótosan kanalazta a levest. Az asszony szótlanul rakta elé az ételt és közben fürkészte az ember arcát. Vajon milyen kedve van, nem bosszantották-e fel? Kovalík jóindulatú, de hirtelen haragú ember. Jól tudja ezt az asszony, ezért először „kipuhatolja a tényállást“. Kovalík befejezte az étkezést, majd rámosolygott az asszonyra: — Végre megkapjuk a szocialista munkabrigád címet. .. Az asszony jól ismerte emberét: ha valamit csak úgy „kibeszél", nagy dolog az! Szocialista munkabrigád ...! de szépen hangzik, hiába az ő Jóskája... — Aztán benne lesztek az újságban is? — Benne, de még a fényképünk is. — Te, Jóska, mi az, hogy szocialista munkabrigád? — De a keserves istenit, hát hol lehet? — Így nem lehet dolgozni — toldotta meg Varga. Kerekes kontrázott: — Gyönyörű egy szocialista munkabrigád, így aztán fuccs lesz a kitüntetésnek ... I Kovalík odébbrúgta a lába előtt heverő nagykalapácsot és elindult az öltöző felé. Kerekes rátaposott félig elszívott cigarettájára és utána ment. Az öltöző a műhely közepe táján kiemelkedő mosdóhelytség felett volt. Amikor Kovalík az ajtóhoz ért, akkor rohant kifelé Sárközi munkaruhában. A nagy lendülettől majd feldöntötte Kovalíkot. ~ Hol mászkálsz, a hétszentségedet? — reccsent Kovalík hangja, majd jobb keze hirtelen felemelkedett és hatalmas pofont mért Sárközi arcára. Sárközi az ajtóhoz tántorodott, keze tétován felemelkedett, látszott, mondani akart valamit, de Kovalík akkorra már nagy zajjal taposta lefelé a lépcsőt. — Mi történt? — kérdezte Kerekes, aki lihegve éppen akkor ért oda. Kovalík szótlanul elviharzott mellette. Nagy léptekkel áthaladt a műhelyen és szinte ajtóstól rohant be a vezető irodájába. 1973. szeptember 2Š. $ A piestanyi park romantikus környezetében lévő Balneológiái Múzeumban a közelmúltban ünnepelték az egyedülálló intézmény megnyitásának negyven éves évfordulóját. Píros szemafor Véletlenül találkoztak össze. Vagy talán nincsenek is véletlenek az életben. Minden út vezet valahová, amelyen elindulunk. Azt mondják mindednek rendelt Ideje van. Ennek a találkozásnak is. Sok-sok éve nem látták egymást. Most mindketten egy helyre futottak be kávéra. Kint rekkenő a hőség. A nagyváros forgatában ez szinte elviselhetetlen. Jót tesz ilyenkor egy erős fekete. Csak öt percre — gondolták, de ha már így összetalálkoztak, le is ültek. Látszólag könnyed hangon kezdtek beszélgetni, közömbös témákról. Pedig a szívük mélyén annyi felhalmozódott kérdés várt válaszara. Kerülték a veszélyes témát, mert nem szabad játszani a szavakkal. Meg kell gondolni minden kérdést, mielőtt választ várunk rá. Néha a szemük összetalálkozott: fekete és a kék. Az asszony hü maradt önmagához. Belülről érző, meleg lénye volt. Ennek ellenére: magányos. Most nagyon jő színben volt. A nyári nap sugarai csak éppen annyira színesítették meg a bőrét, amennyi nagyon az előnyére vált. Egész lénye tele volt derűvel. Sugárzott belőle az élet. Sötét haján megvillant az ablakon belopakodó nap fénye. Eljátszadozott a halántéka körül meghúzódó ősz hajszálakkal. Nagy, fekete beszédes szeme tüzesen villant, s elfordította fejét, ha egy-egy könnycsepp tolakodott szeme sarkába. Végy mély lélekzetet — utasította önmagát, hangtalanul. Péternek nem szabad észrevennie, hogy elérzékenyültem. Minek tudná meg, hogy ez a véletlen találkozás egy kissé felkavart. Visszaidézi a múltat, amikor még együtt akartak elindulni a kiválasztott úton. Aztán minden másképp „rendeltetett“. Lám, fölötte is eljárt az idő. Nem lehetett megállítani. Haja, a mosolya is fáradtnak látszik. Előzékeny mint mindig, akkor régen. Érdeklődik olyan dolgok felől, aminek semmi jelentősége nincs egyikük számára sem. Pedig legszívesebben karjába kapná ezt a rég nem látott asszonyt, hogy soha el ne veszítse többé. Beszívná haja, bőre Illatát... csókolná, ölelné ... végtelen Időkig. Forrón, szenvedélyesen talán utolsó fellobbanása minden tüzével, melegével. Felgyújtaná benne Is a hamu alatt szunnyadó parázst, amely szeme tükrében világít. Lopva egymásra pillantanak. Az asszony Is szívesen odabújna a férfi széles mellére, hogy kárpótolja önmagát és mindkettőjüket az elmulasztott évekért. Szeretné hallani annak a régi szívnek a dobogását, amely valamikor csak neki dobogott. Mindketten mást éreznek, mint amit mondanak egymásnak. Megbénította őket a nagy „lehetőség“ varázsa. Az idő gyorsan múlik. Az órák mutatói nem is sietnek, hanem vágtatnak a cél felé. Milyen gyorsan elszaladt egy óra! Aztán a második' is. És még semmit sem mondtak egymásnak el abból, amit magányos perceikben az eltelt sok év alatt csendben elsuttogtak. Hányszor gondolták, ha találkoznának: megbeszélnék az „életet“. Most, hogy alkalom nyílott rá, nem mernek hozzáfogni. Ennyire „gyávák“ lettek mindketten... Vagy szavak nélkül is értik egymást? ... Minek is beszélni arról, ami mindkettőjük előtt világos! Ez a váratlan találkozás csak feltette a pontot az „1“ betűre. Jő lenne együtt lenni még pár órát, de nem lehet. — Háromkor a mozi előtt — bátorodott meg az asszony. — Jó ott leszek — kapott rajta a férfi. Egyikük jobbra, a másik balra Indult. Az aszszony tele volt boldogsággal. Repülni szeretett volna és siettetni az időt a találkozásig. A jelzőlámpa pirosra váltott... Körül sem nézett, mielőtt lelépett az úttestre ... még felfogta a fékek hasító csikorgását... táskája nagy ívben kirepült a kezéből, minden elsötétült számára... Nagyon meszsziről valami hangfoszlányok is eljutottak hozzá. Amikor beemelték a mentőkocsiba, szája hangtalanul motyogta: Háromkor ... a mozi... előtt... Kurucz Lujza A NÉGY ÉVSZAK (ENYEDI ZOLTÁN KÉPRIPORTJA)
