Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-22 / 38. szám
Eszményi csukázó hely Környékünk legvadregényesebb táját, a halbőségéről közismert vadvizekben gazdag lohőti vízrendszerét, már régebben ismertem. A már régebben odajáró horgász ismerőseim annak titkát féltve őrizték, mégis birtokába jutottam e nagyszerű horgászparadicsomnak. Egyízben a 30-as évek derekán csukázni készültem a keszegfalusi nagykanális torkolatánál épült ősi szivattyútelep kapujából lassú áramlással kifelé ömölő vízben. Tudvalévő, ha az ember csukázni akar, akkor előbb csalétekről kell gondoskodnia. Hogy milyenről? Természetesen 10— 15 centiméter nagyságú, eleven mozgású, ezüstösen csillogó vörösszárnyú keszegekről. Ezekre kap ugyanis szívesen a csuka. Hát ilyenekre horgásztam ott kis finom, keszegező horgocskámmal és fogtam is már vagy tizenöt darabot. Már éppen azon gondolkoztam, hogy itt lenne az ideje, hogy csukázóimat beves sem! Ekkor felülről, a töltés tetején vezető országút hídjáról, egy ismerős hang rámköszöntött. — Mit csinálsz itt, te lapaj? Felkaptam a fejemet és sejtelmem nem csalt. Roznyánszky Józsi, régi tornász barátom volt. — Amint látod, horgászok — magyaráztam. — Először kishalakat fogdosok, aztán nekilátok csukázni. — Te csukázni akarsz? Csak nem itt!? Hiszen itt valamire való csuka nincs. S ha már egyszer van pár kishalad ajánlom, hogy gyere inkább velem. Én is csukázni megyek, de nem ide, hanem Lohőtra, ahol van kilátás fogásra. Olyan meggyőzően beszélt, hogy nem is kérettem tovább magamat. S horgot és a kishalas kannát a kerékpárra erősítettem. Félórái romantikus üt után, amelynek töltéseken, árkokon, bokrokon és mezei kanálisok betoncsövekből készült hidacskáin át vezettek, végre megálltunk egy patkóalakú széles víz partján, melynek felületén tavirózsák ékeskedtek. Itt Roznyánszky jános barátom ünnepélyesen kijelentette: — Amit itt látsz, az a Vágduna lohóti holtága. Ha a folyó kissé apad, a mellékág megáll és állóvízzé alakul át. Tele van szebbnél szebb csukákkal. Csak egy kikötésem van! El ne áruld ezt a helyet, senkinek. Főleg azt ne, hogy én hoztalak ide. Azzal szemlét tartott horgász felszerelésem felett, mert neki bizony igen gyatra felszerelése volt. Mindjárt kölcsön is kérte egyik hosszú bambusznyelemet. Az akkor a legmodernebb és legerősebb botnak számított, kiegészítve japán gyártmányú, zöld selyem alapszínű mákospettyes zsinórral. Ugyanis abban az időben a damilnak még hire-hamva sem volt. Ehhez még egy szépen csillogó bünkért is adtam neki, mert ez sem volt nála. Hagy horgásszon kedvére, ha már egyszer elhozott erre a szép és állítólag halban gazdag vízre. Aztán elkezdett bünkerezni. Én meg ezalatt babráltam horgaim felszerelésével és még a vízbe se vethettem őket, amikor azon irányból, ahol barátom blinkerezett, hatalmas vízpaskolást és vízfröccsenéseket hallottam, majd barátom vidám hangját: — Megvagy kis büdös! Ott, tőlem néhány méterre, alig öt perc leforgása alatt, egy jól megtermett csukát vonszolt ki a vízből. Lehetett vagy öthat kilós. Nagynehezen szedte ki a horalmásfüzitői olajfinomítóban Csonka Kiss Károly szenvedélyes horgász-barátommal. Mint esztergályosok, az ebédidő alatt beszélgettek az emberek mindenféléről, én persze a legutóbbi lohóti horgászkalandomról. Ez annyira felcsigázta Csonka Kiss Karcsi barátom érdeklődőését, hogy bármennyire óvtam is őt a kb. húsz kilométeres út fáradalmaitól, nem mondott le arról, hogy a következő héten, amikor éjjelesek voltunk, el ne vigyem őt a horgászok mekkájába, a lohóti csukatanyára. Emlékszem a megbeszélés szerint hétfőn reggel korán startoltunk! Én a régi jó Tripol kerékpáromon, Karcsi barátom kissé eltávolodtam Karcsi bn rátomtól. Egyszeresek egy nagy kiáltást, majdnem segítségkérőt hallottam: — Laci, Lacikám! Gyere gyorsan! Egy nagy krokodilféle kapta el a horgomat. Majd elvisz mindenestől. Persze a kötelesség, az kötelesség! Rohantam segíteni ahogy csak lábaim engedték. És így szerencsére még időben érkeztem. Akkor láttam, hogy Karcsi barátom minden erejét latbavetve görcsösen tartotta kezeiben a horognyelet, amely rettenetesen hajlongott. Mindjárt láttam, hogy itt egy szebb csuka példányról lesz szó. Rászóltam: Tartsa csak szilárdan. Ne engedje egy cseppet sem, mert megfordul és vége mindennek, a hal elmegy! Húzta is rendületlenül. Nyár lévén öltözékem csupán egy Hajdani Szalay Béla festolegény a lohóti „Étteremnek" nevezett csukatanyán úszónadrág volt. Beugrottam a vízbe és belülről segítettem kitessékelni a csukakomát. Amikor szájtátva partra került, láttuk, hogy testvérek közt is megvan hat-hét kiló. Igaz, lihegtünk. De a hal az meglett és aznap este otthon Karcsi barátom volt szép csukájával a nap hőse. De egyikünk sem panaszkodhatott. Hazafelé a hosszú úton ismét egymás mellett ballagtunk. Karcsi barátom a Gold Medailón, én pedig a jó öreg Tripol kekerékpáromom. Beszélgettünk a szebbnél-szebb horgászélményekről és nem utolsó sorban az aznapi horgász-kalandunkról, amiről még ma, 33 év után sem feledkezünk meg. Azóta sokszor jártunk ott a got a csuka szájából. Aztán hátizsákjába begyömöszölte, majd kerékpárjára pattanva, vidám üdvözlések közepette elhajtott. — Látod, — kiáltozta távolo dóban —, ez az a varázshely, amit említettem. Itt vannak a nagy csukák, itt kell horgásznod! — Aztán sietve eltűnt, mert délutáni műszakra igyekezett. Én persze nem mentem haza, hanem most már felbuzdulva a látottakon, nekiláttam a horgászásnak, és hamarosan fogtam is négyöt darab szemrevaló csukát. De nem olyanokat, amilyet Jóska barátom. De meg voltam velük elégedve, főleg azért, mert Jóska segítségével új horgásztanyát fedeztem fel. Három héttel ezen esemény után úgy hozta a véletlen, hogy egy műszakban dolgoztam az pedig valami külföldi gyártmányú Gold Medail nevű cifra félsport biciklijén. A hosszú úton sokat beszélgettünk mindenféléről, mígnem megérkeztünk a kameničnái (keszegfalusi J szivattyútelephez. Szokás szerint ott kishalakat fogtunk s aztán folytattuk az utat a három hét előtti horgászkalandom színhelyéhez. A délelőtt folyamán jónéhány kisebb-nagyobb csukát sikerült fognunk. Mutogattam Karcsinak, hogy hol vannak a jó helyek, ahová érdemes csukázóit bedobni. össze is fogott belőlük már vagy hatot. Én sem panaszkodhattam, mert nekem se lett kevesebb. Valósággal versenyeztünk és körülbelül egálban voltunk az eredményekkel. Ekkor hajmeresztő dolog történt. A horgászás izgalmában többi jó horgászkollégával, köztük Szalay Bélával, Paál Lacival, Otyepka Lacival és főleg Csepregi Miskával, akikkel e halban bővelkedő horgászhelyet a sok kapás után tréfásan „Étteremnek" neveztük el. Később a sok kapásnak híre ment és sok további horgásztársammal találkoztam ott, köztük Vincze Jenővel, Kovács Istvánnal, Broczky Istvánnal, Juhász Józseffel, Hromada Palival, Benyó Józseffel és a többi szenvedélyes horgászokkal, akik e sok kapásért nem sajnáltak 20 kilométert lebiciklizni. Holczer László Komárno (Komárom) Megint a „BODOSI" Az elmúlt évben már egyszer „megénekeltem" a Bodos-1 remetét a Szabad Földműves Halászat és Vadászat című mellékletében. Beuvatott vadász-szakkörökben ez nagy port vert fel, hiszen még csak a Szlovákiai Vadászok Szövetsége Központi Bizottságának tagjai is, köztük Hell CSc. mérnök vadászbarátom is szerencsét próbált vele, nem beszélve Bakos mérnökről, aki a fácántenyésztés nagy mestere, sajnos azonban ők is „bakot lőttek“. A bodosí remete pedig továbbra is lázban tartja most már nemcsak vadásztársaságunk tagjait, hanem ezen felül még közeli és távoli barátainkat. Ügy vagyunk vele, mint az éhes ember. Fenjük a bicskánkat a paprikás csirkére, de ha nincs, akkor jő a sült krumpli is, vagyis ha nem sikerül a bodosi remete, akkor megelégszünk az öt-hat éves „kanocskákkal“ is. Ez már kissé nagyképűségnek tűnik, de ha egyszer ilyenek is vannak vadászterületeinken, miért ne dicsekedhetnénk vele. A napokban fiatal vadászt vettünk fel a társaságunkba, Körösi Bélát. Jó vadásznak ígérkezik. Igaz, meg is van hoz zá minden lehetősége. Sportéra bér. A vadászatért pedig otthagyta még a „focit“ is (nem akármilyen játékos volt — a VSS Košicének védett], A múlt év őszén az egyik esti lesen Bélát magam mellé vettem, akkor még csak tagjelöltként szerepelt. Minden „instruktázst“ megadtam, ami a jelöltnek szükséges, de főképpen arra hívtam fel a figyelmét, hogyan is kell gombóccá lőni egyegy vaddisznót. Béla nagyokat hallgatott, én pedig még mindig folytattam volna a jó tanácsokat, ha az erdő szélén a rigók ijesztő rikácsolása mély hallgatásra nem kényszerített volna. zelebb jön. A múlt éven már egyszer elhibáztam. Most már nem szabad, hiszen itt van újból a nagy alkalom, no meg Béla is, akinek az imént magyaráztam, hogy miként kell gombóccá lőni a vaddisznót. A 8X57-es golyós puskám céltávcsöve is mindössze száz méterre van belőve. Csak nyugi, Lacikám — bíztatgatom magamat. Az öregnek be kell sétálnia. A tehén ismét elindult, de irányt változtatva kelet felé. A nagy kan pedig mindenütt a nyomában a tehénnek. A Tornapatak mentén én is felálltam, de még a Béla is és igyekeztünk takarásban maradva „belopni“ a hőn óhajtott nagy kant. vitt rá a lelkiismeret, hogy még egyszer utána lőjjek, hiszen már csak a „becstelen“ felét mutogatta nekem. Sokáig néztünk utána — míg csak el nem tűnt a bodosi erdő sűrűjében. Béla szólalt meg: — Mondtam, ne tessék lőni! — messze volt. Minden esetre megnéztük a rálövést — a szántásban meg is találtuk. Szépen, akkurátusán, lik iránt beletrafáltam a szántásba. Béla pedig huncutkásan megjegyzi: — Azt hittem gombóccá tetszik lőni! * A napokban a kis Becze Karcsi jön hozzám engedélyt kérni: — Legyen szíves, írjon nekem ki egy engedélyt szarvasbikára, LEVELEZoilMK 1РЛ VADKAN (Sovánka Károly festménye (Kucsera Szilárd felvétele) Néhány perces csönd után megjelenik egy szarvas-tehén. Zavart mozdulatokkal tekint szét a szántáson — gondolom, nagyon sajnálja a tegnapi búzatarlót. Azonban nincs mit siránkoznia, hiszen a lorna-patak északi oldalán hatalmas lucernatábla van, ami bizonyára pótolja még a legjobb falatokat is. A szarvas-tehén rövid szemle után váltójára áll és hosszú léptekkel igyekszik a lucernás felé. S ekkor mintha a villám csapott volna belém — a tehén nyomában jön a bodosi remete. Ez nem igaz, nem akarok hinni a szememnek, de talán le sem írhattam volna, ha a Béla nem lenne szemtanúja a nem mindennapi eseménynek. Ha a szarvastehén Jobbra fordult, a nagy kan utána, ha a tehén megállt, az öreg remete is megállt. Ilyen élményt végig élni — még hozzá alig szürkületkor — gondolom nem mindenkinek volt szerencséje. A távolság kétszázötven méter lehet. Nem lövök. Majd kö-A tehén ismét megállt, a kan szintén. Észrevették volna valamit? — nem hiszem, hiszen a szelünk nagyon jó, és a mozgásunk sem volt feltűnő. A tehén újból elindult, a kan pedig betartva az ötven-hatvan lépést, szintén mint az árnyék húzódott utána. Még mindig jönnek, de oldalra tőlünk. Közelebb pedig már nem volt bátorságunk menni, hiszen elriaszthatjuk őket s akkor „lőttek“ a nagy kannak, a bodosi remetének. Választanom kellett ugyanis — lőni vagy várni még az esetleges jobb lövési alkalomra. Kibiztosítom a puskát és a célpontot „benézem“ a céltávcsővel. Kissé ferdén, de most áll a tehén is, meg a kan is. A távolság becslésem szerint nyolcvan méter, Béla, a tagjelölt súgja: — Laci bácsi, ne tessék lőni, még meszsze van. — Hallottam is, meg nem is a jóakaratú figyelmeztetést. Odapörköltem. Nagy porfelhő, a kan pedig szalad. Nem tehénre, borjúra, őzsutára és még hallottam bak is van. — És még mi nem kellene, elefánt, víziló, krokodil, szürkemicsoda? Azt mondja a Karcsi: szürkebarát, egy fiaskóval. — Egy vadat ráírok, válaszszón mit akar lőni: bikát, vagy „bakot“ — s erre teszem a hangsúlyt. Szó szót húzott maga után, s végül engem is rászedett, hogy menjek ki vele a Sophoz. Kint alszunk. Jó volna kint aludni, dehát vadászház nincs, s csak úgy a csillagos ég alatt egy pokrócba beburkolózva — az amúgy is reumás végtagjaimnak — bizony nem egy leányálom lesz. De azért csak rászedtem magamat, hogy kimegyek és kint fogunk éjszakázni. Gyorsan elő a hátizsákot, berakni egy kis elemózsiát, szalonnát, vöröshagymát, kenyeret, egy üveg szürkebarátot, és már megyünk is. Az esti lesünk nem sok eredremete ménnyel járt, sem Karcsi, sem pedig én nem lőttünk szarvasfélékre. Jó bika, érdemleges aganccsal nem mutatkozott, az olyan „sápadt arcúakat“ pedig a hegy alatt, ahová bejárnak rendületlenül, inkább ott kell meglőni. Nincs annyi baj a hazahozatallal. Karcsi kis tábortüzet szított. Nyárson megsütöttük a szalonnánkat, kortyoltunk egy keveset rá a „szürkemicsodából“ és eltettük magunkat a hajnali les reményében aludni. Az éjszaka folyamán többször felugrottam fekhelyemről — beágyaztam magamat egy vöröshangya bolyba. Kegyetlenül öszszemartak. Nem kíméltek a bestiák. Hajnalban amikor felkeltünk, csípett^ viszketett mindenem. Mondom is a Karcsinak, hogy mi történt velem, mire 6: — A hangyacsípés jót tesz magának a reumája ellen. Mondtam is neki erre egy olyan cifrát, hogy ezt már nem merem leírni. Sok időnk nem volt a hangyacsípés és a reuma korszerű gyógyításának módjairól az előadást folytatni, mert lassan virradni kezdett és a vad váltóit elfoglalni nem délben szokás. Rövid tanácskozás. Ki hová akar menni? S már indultunk is. Karcsi a Hosszú töbörhöz, én pedig az Üveges mocsárhoz. Találkozás hat órakor. A hajnali les eredménye sem volt sokkal több az esti lesétől, így hát összepakoltuk a cókmókjauikat és ballagtunk hazafelé. Karcsi javaslatára ismét az Üveges mocsár felé vezető úton közelítettük meg a hegyről lefelé vezető szekérutat. Már hét óra volt, amikor a mocsárhoz értünk, mire Karcsi se szó, se beszéd, gyorsan kitapos a hátam mögül és rálő egy őzsutára. Szegény suta talán még most is szalad, annyira meggyorsította lépteit Karcsi „pontos “lövése, mert szerinte „halál pontosan“ lőtt. Miután nem találtunk semmi nyomot a rálövésből eredően, Karcsi a megszokott beszédével: a kutya szerelmit, pedig nem hittem volna, hogy nem marad helyben — s cigarettára gyújtva meglehetősen hangosan beszélgetve jöttünk hazafelé. Igen ám, alig teszünk meg harminc lépést, amikor az Üveges mocsár keleti szélén lévő sűrűből kiugrik két süldő és velük — a bodosi remete! Még csak rá sem tudtunk lőni, hiszen a puskánkban már nem volt golyó. A kutya szerelmit, sohase hittem volna, hogy ez a bodosi remete ilyen nagy legyen, mondja Karcsi. S most már óvatosan jöttünk egészen az erdő aljáig, de bizony már a „főiskolát“ járt bodosi remetével nem találkoztunk. De azért bízom benne, idén gombóccá lövöm 6- kegyelmét. Török László Hrhov (Görgő)
