Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-01 / 35. szám

SZABAD FíiT.DMOVES

10

GALAMBOS LAJOS:

1.

Mindketten megjelentek a békéltető tárgyaláson. A válóperes bíró megkérdezte az asszonyt:

— ön adta be a bontópert kérelmet?

— Én — mondta Fabók Jánosné.

— Milyen elmen?

— Nézetkülönbség.

— Ez a meghatározás gyakorlatunkban nemigen szerepel — mondta a bíró. Nem lehetne elhldegülésre módosítani?

— Lehet. Mindegy.

— Mindenekelőtt azonban kötelességem felhívni a figyelmüket egy harmadik ember sorsára, a gyermekükére. Önök mindketten diplomás emberek, közgazdászok. Az Iratokból ítélve egyikőfüket sem valamiféle új szerelem zavarta meg. Feltétlenül szükségesnek tűnik a válás?

— Nem tudok egy trógerrel élni —• mondta az asszony.

— De hiszen a féjrének rendes munkahelye van a városszéli termelőszövetkezetben.

— Nem akarok egy segédmunkással élni.

— A férje közgazdaságtanból doktorált. ,

— Tróger — mondta az asszony.

A bíró doktor Fabók Jánoshoz fordult:

— ön is kívánfa a válási?

— Ha 6 Igen, én mért ne?

— Gondoljon a gyermek sorsára.

— Otthagyom nekik a lakást — mondta a férfi —, és fizetem rendesen a qyerektartást. Vagy van még ezen kívül más kötelességem?

— Törvény szerint aligha. Emberileg.

— Kéthetenként majd meglátogatom a gyereket — mondta Fabók.

— Ügy gondolják tehát, tűzzük ki a bontóperi tárgyalást?

— Feltétlenül — bólintott a férfi is.

— Hát akkor majd értesíteni fogjuk

önöket az időpontról. A szükséges költségeket fizessék be a bíróság irodáján. о

Fabókék köszöntek és eltávoztak. A jegyzökönyvvezetőnő megkérdezte a bírót:

— Jenő bácsi számára érthető ez?

fenő bácsi régi válóperes bíró volt.

bölcs és nyugodt.

— Sejthető csak inkább, kedvesem

— mondta —, de a mat világban a dolog pontosan elhelyezhető. Az aszszony a társadalmi rangot nézt, a férfi a pénzt. Holott Illőbb lenne fordítva az egész. Túl nagy szerelem nemigen volt közöttük soha.

— A nő üzletvezető. Kettöezerkettő a havi alapbére. A férfi, míg a járási tanácsnál ott nem hagyta az állását, osztályvezető-helyettes volt. Alapkeresete kettőezernyolcszáz. Egyszobás állami lakást kaptak nemrégiben. Élhetnének csendesen és rendesen.

— Csendben és rendben el fognak válni — mondta az öreg válóperes bíró. — Ezt a házasságot az isten sem menti meg.

2.

Mentek együtt az úton. Az egész város lihegett a hőségtől.

— Van annyi időd, hogy megigyunk egy kávét? — kérdezte az asszony.

— Van annyi időm, hiszen csak tizenkettő-húszkor megy kifelé a vonatom. De én nem kávét Iszom majd, jó hideg sört.

— Sose tiltottam.

— Sohasem tiltottad, csak nem jutott rá kedvem szerint.

Leültek a Szabadság Étterem kerthelyiségében.

— Fiatal ember vagy — mondta az asszony. — Alig harmincéves. Osztályvezető-helyettes voltál, mig ott nem hagytad, öt évbe se került volna, vezető lehettél volna a kitűnő diplomáddal.

— És akkor?

— Háromezerkettő, kitüntetés, meg ilyesmi.

— Le van ejtve az ilyesmi. Mindenki a pénzre hajt. De ne félj. Bűnöző soha nem leszek.

Megrendelték a kávét meg a sört, amiket ki is hoztak azonnal, hiszen nem volt még dél. messze volt még az

ebédidő.

— Annyira ismerlek — mondta az asszony. — Bűnöző persze, hogy nem leszel. De az élet alját választottad!

— Miért? A fizikai munka az élet alja?

— Tanultál. Doktoráltál.

— Nem fizetik meg.

— Segédmunkás lettél!

— Azt megfizetik legalább.

— En viszont nem tudom elviselni, hogy trógerruhában mászkálj, koszo-1973. szeptember í.

san jöji haza, nem pedig úriemberként. Nem tudom elviselni. Nem tudok így az emberek szemébe nézni. Enrajtam ne röhögjenek.

— Megértem én. Ezért válunk.

— Ha meggondolnád, János. Még nem lenne késő.

— Kérlek, én nem voltam boldog veled. Ilyenformán nincs is mit meggondolnom. Hagyd szabadon az utamat.

— Keserű ember vagy te.

— Nem érdekesI

— Te, aki hittél I

— Hagyfuk a marhaságot. Mennyi gyerektartást fogsz kérni?

Az asszony megitta a kávét.

— Hatszáz. Sok lesz?

— Nyolc, mégiscsak az én gyerekemről van szó.

Ültek.

A férfi megitta a sört.

— Mit akarsz elvinnt a lakásból?

— Csak a ruháimat. Semmi mást.

— Hol fogsz lakni?

— Bent a tanyák mélyén, ahol most lakom árendában.

— Es ez, János, így végleges?

— Így. Ne komplikáljunk semmit.

Fizetett és eltávoztak. Hiszen már

csak húsz perc volt a vonathoz.

A Silica-i (szilicei) népi táncegyüttes női kara.

3.

Pontosan tizenkét perc alatt ért ki a vonat a városszéli termelőszövetkezetbe. Hatalmas gazdaság volt ez, növénytermesztéssel, kerti kultúrákkal, őszibarackkal és almával is foglalkozott. A legnagyobb hasznot mégis inkább a melléküzem hozta: a fűrészüzem és a ládagyár. Az alapanyagot a Szovjetunióból rendelték, tíz vagon fánál kevesebb soha nem jött naponta. Közel éltek a határhoz, szállítási költségre a szövetkezet ilyenformán keveset költött. Pláne, hogy az anyagmozgatás és a vagoniránytás munkáját egy nyugdíjas vasutas végezte, akinek ez az egész mechanizmus a kisujjában volt. Mielőtt ezt az embert a szövetkezet meg nem szerezte, csupán a vagonüllási költségek miatt a melléküzembe a gazdaság majdnem belebukott. De most kétmilliós havi haszonnal dolgoztak.

Doktor Fabök, leszállván a vonatról, sietett a platóra, ahová már ki volt taszítva hat vagon fa.

— Látom, van munka — mondta az öreg nyugdíjasnak a férfi.

— Van, doktor úr.

— Mondtam már Zoltán bácsinak, hogy ne hívjon engem doktor úrnak.

— Jól van, doktor úr. Jöjjön és vegye fel a fizetését.

— Mennyi?

— Hatezerhétszáz.

— Kevés.

— Dolgozzon többet. Van lehetőség.

— Nyolcezernél alább nem fogom adni havonta.

— Van lehetőség. Attól függ, menynyi fát pakol ki.

— Bírom. Fiatal vagyok, Izmos a karom. Melyik vagont kezdhetem?

— A rönköt. Fürészelésre.

— Remek. Ez jól fizet.

Az öreg, nyugdíjas vasutas átadta a pénzt, megkapta az aláírást, indulni akart.

— Hanem — mondta visszafordulva — nem akarna mégis Irodai munkát?

— Mennyiért?

— Ki tudnék járni a vezetőségnél magának háromezerkettőt.

— Hülyének néz, Zoltán bácsi?

— En csak mondtam, doktor úr.

— Nem vagyok doktor, hányszor, mondjam még? Én egy pénzre menő pali vagyok. Ha így keresem meg, hát így keresem meg. Éjjel vagy nappal. Nem érdekel, Csak a pénz érdekel.

— Engem pedig csak az elvégzett munka érdekel — mondja Zoltán bácsi, a nyugdíjas vasutas.

Elbandukolva azonban az irodák felé, kicsit meglógott a feje. És azt gondolta: pénz? És a munka szépsége? A hivatás? A kötelesség?

Este a keze alá tartozó munkások a szövetkezet központjában újonnan megnyílt vegyesbolt előtt tanyáztak. Odament ő is. Aki még nem kapta meg a fizetését, itt megkaphatta tőle. Ment a sör, ládaszám. A tanyák mélyeiből erre baktatott a keszeg Kese Mihály a lányával. Akinél doktor Fabók János lakott. Innen jó három kilométerrel laktak bent, a horhosban.

A lány nemigen lehetett több tizenhat évesnél, vékony volt még, de a melle hatalmasul fejlett. Doktor Fabók intett nekik előre.

— Ml újság, doktor úr? — Kérdezte Kese Mihály.

— Talán egy hónap, és kimondják a válást.

— Akkor miben állapodunk meg?

— Havi kétezer a lányáért meg a lakásért.

Kese Mihály bólintott.

— Az jó így. Havi kétezer ezért a békáért, meg a lakásért. Igyunk rá

áldomást.

Ittak. A lány is.

Az öreg, nyugdíjas vasutas szomorúan hazaindult. Még mindig meleg volt. De már a tücskök cirpeltek: peeénz, peeénz, peeénz. Ezt cirpelték.

Fennsíki

Aki életében csak valóságos tájakon járt, aki nem hitt vakon a gyerekkori mesék és ábrándok képeiben, az Óperenciás tenger fövenyében, az üveghegyek s vashegyek csúcsaiban, a dombocskák vonulatában, az a Szilicei fennsíkra érve, akár Borzova, Silica vagy a rakattyai erdészház felől érkezik, nem hisz a szemének. A fennsik a szó valóságos értelmében tündén látvány. Füvének mohosságát szőnyegszövők irigyelhetik. Fáinak ágai közt, csend dajkáló töböreiben, egymás mellett vonuló apró dombjain még a leggazdagabb képzelet is gazdagodhat.

A két falu, a kisebbik Borzova és a nagyobbik Silica úgy villan elő a dombtetőről, mintha a fennsík földjéből nőtt volna ki, mintha emberkéz bevatkozása nélkül keletkezett volna.

Itt a fennsíkon sosem volt könnyű az élet. A káprázatosán szép természet mint valami gyönyörű pogány istennő, vastag adót kért szépségéért, szívta az emberek erejét. Mert a fennsík egy más, egy külön világ. Itt még többnyire kézzel lehet csak kaszálni, s akkor is óvatosan, mert a vándorkövek közéje csavarogtak a fűnek ...

A „hegy“, a fennsík egy külön világ. Hosszú ideig megtartották a fennsíki falvak elszigeteltségüket, különlegesen sajátos jellegzetességeiket, mely nemcsak abból állt, hogy a fennsíki regrutákat külön napokon sorozták, mint a többi közönséges legényt, a környéken megyei rendelettel bezárattak minden szeszkimérést. A közlekedési hálózatba is csak jól megkésve, mintegy másfél évtizede kapcsolódott be a két falu, de még most is rátermett gépkocsivezetőt követel a kapaszkodó a hegyre, különösen télvíz idején.

Bezártság és elszigeteltség — sok értéket mentett át a mába ez a különleges helyzet a múlt falujából. A fennsíki emberek népművészete, ma is élő hagyománya, gazdag feltárt és feltárásra váró anyag a néprajzkutatók számára. Ha csak példaként említjük meg a kisebbik Borzován néhány elfelejtett mondatból felbukkanó, beszélgetés közben nyert információt, érdekes tanúságot adunk. A falu templomának kazettás mennyezete és erkélye, a falu sok házának a parasztépítkezése ma már muzeális értékű jegyeit viselő háza. A közelmúltban meghalt fafaragó népműves munkái, de van a faluban parasztfestő és parasztköltő, csont- és fémberakást készítő pásztorember... S ez csak a kisebbik falu, Borzova, s az sem teljes gazdagságában, csak annyi, amennyit egy rövid beszélgetés — az avar felett elsuhanó szellő — nyomán felcsillant.

A fennsíkiak újabban újra hallattak magukról. A želiezovcei (zselízi) néprajzi fesztiválon és Gombaszögön nagy sikert aratott két falu közös tánccsoportja, kik saját táncaikkal késztették csodálkozásra a közönséget.

— Valóban csodálatra érdemes a fennsíki anyag — mondott szakvéleményt Quittner János koreográfus, aki a tánccsoport műsorát összeállította és színpadra alkalmazta — eddigi tapasztalataim alapján ez a leggazdagabb táncanyag, amivel vidékünkön eddig találkoztam.

Quittner amúgy sem bőbeszédű ember, de most különösen nem volt az, hiszen míg táncoltatta a csoportot, állandóan filmezett. A táncosok egész délután ropták a táncot. Berregett a filmfelvevőgép, készült a film, amely

bokréta

a laikus számára nem sok élveznivalót tartogat majd, mivel főszereplői a táncos lábán billenő, libbenő, toppanó és dobbanó csizmák, cipők. Fél napig zengett a zene a gombaszögi színpadon, minden táncost le kellett filmezni, hiszen mindenki a saját táncát táncolja, járja saját lelkének rezdüléseire, a tánc költészetébe viszi át önmagát.

A népi táncról nehezebb volna pontosabban és meggyőzőbben fogalmazni, mint azt a magyar néptánckutatás nagy tudósa és koreográfusa, Molnár István tette. Figyeljünk ma is időszerű szavaira:

„A tánc lélekből eredésének tulajdoníthatjuk, hogy a táncfigura annyi féle, ahány ember táncolja őket. Se szeri, se száma a figurák színesnél színesebb, a táncosok szerint finom árnyalatokkal eltérő változatainak...

... Minden kis mozdulatnak értelme van. A magyar tánc a legrendszeresebb tánc, csakhogy belül való törvénye az egyén egész életét, érzéseit közli abban a rendben, ahogy az a táncosnál Jelentkezik. A csoporttáncok a közösség életét rajzolják ki...“

Valóban a szemérmes paraszttársadalomban ezen a nyelven vallott önmagáról az egyén. Ez volt az a jelrendszer, melyben a lélek tökéletesen kitárulkozhatott, hiszen csak azok előtt tárta fel magát, akik értették, kik vele együtt vettek részt a táncban, vele együtt oldódtak fel, tárulkoztak ki ebben a kozmikus költészetben.

A filmezést egy próba előzte meg a szilicei kultúrházban. Számomra ennek a próbának a hangulata volt a legkellemesebb meglepetés — nem volt próbahangulat, a kultúrház táncházzá alakult, s Jó mulatság kerekedett a táncosok között. Pedig a férfiak kaszálás után voltak, épp hogy leverték csizmáikról a port. Vállaikat sem kamaszévek súlya húzza, akad köztük olyan is, aki már két világháborút kiszolgált.

A gombaszögt filmezés után Borzova főterén folytatódott tovább a filmfelvétel. Itt már jelentősebb közönsége is támadt a táncnak. A falu lakosainak nagy csoportja állta körül a teret, lábukat a kerítéshez szorították, hogy megfékezzék a zsigereikben visszahangzó ritmusokat.

Nagy jelentősége van ennek a két falu együttesének. Szavakkal lemérhetetlen jelentősége. A szövetkezet anyagi áldozatain túl jelentős minden táncos áldozatkészsége és fáradozása a nemes ügyért. S nemcsak azért, mert Deákos Farkas Ferenc túl van a hatvanon, s még ma is szilaj táncos, felsöpörte és felőntözte Borzova főterét, hogy a tánc közben ne porozzon. Nemcsak azért, mert a tánccsoport résztvesz а „IV. Dunamenti Folklór Fesztiválon Kalocsán“. Hanem mert nálunk eddig egyedülálló munkájukkal példát mutattak. Mert mi tagadás Juhos Farkas Andor, Szabó László, a két Mezei Sándor, Farkas Ijtván, Fodor Gyula, Fodor Zoltán, Boros Béla, Szakáll Sándor s folytathatnánk még a nevek sorolását, hiszen valamennyit érdemes volna megjegyeznünk, olyan színvonalú műkedvelők, hogy ebben a műfajban nehezen akadna párjuk.

Szeretem a fennsíki embereket. N6- tázásukkal, csendes szavukkal, szikrázó lendületükkel, indulataikkal, táncrobbanó lábaikkal, valamennyit apámnak, jobbik lelkem ősének érzem!

Petőfi emlékmű Segesváron.

gAgyor Péter