Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-30 / 26. szám

v v ♦ ♦

T^r y #*♦ ***

A vadászat irányításával megbízott központi szervek kidolgozták a vadászati tervezés új módszerét. Eszerint minden vadászterületre tízéves távlati tervet és rendszeresen évi terveket kell készíteni. A tervezésben érvényesíteni kell az új terület rendezést, a tenyésztési övezetekről és az új minőségi osztályokról szóló rendelkezéseket. Az új tervezési módszer már 1973-ban bevezetésre kerül.

Három nagykapacitású fácáncsibe-nevelőház építését fejezik be rövidesen a SZVSZ szervei: Štúrován, Veľký Krtíšen (Nagykürtösön) és Hontianske Moravcén. A tervek szerint még ebben az évben megkezdik egy közepes kapacitású fácánfarm építését a „Vinohrady nad Váhom“ nevet viselő vadásztársaság területén.

A SZVSZ Központi Bizottsága legutóbbi gyűlésén határozatot hozott a vadászszervezetek ideológiai munkájának elmélyítéséről, a CSKP KB plénumán elfogadott irányelvek értelmében.

K. K.

NEMZETKÖZI EBKIÄLLÍTÄS BRNO 1973

Az évente megrendezésre kerülő nemzetközi ebkiállítást a legújabb értesülések szerint előreláthatólag október 20—21 között tartják.

—k—

VÉDETT TERÜLETEK

Csehszlovákiában az illetékes szervek három nemzeti park létesítését tervezik, ezen kívül 800 úgynevezett természeti rezervátum és aD további védett területrész létrehozásával is foglalkoznak. Amennyiben ezeket a terveket valóra váltják ez azt jelentené, hogy az ország összterületének 20 százaléka állna védelem alatt —k—

Nyitra és a Zsitva folyók völgyét Topoľčany és Zlaté Moravce (Aranyosmarót) között a Tribeč-hegység választja el egymástól. Ennek a hegyvonulatnak a gerince képezte egykor a határt a volt Nyitra- és Bars-megye között. Hegyeivölgyei, tölgyesei, bükkösei középhegység jellegűek. Nevét a hegység legmagasabb hegyéről, a 830 m magas Tribečrôl kapta. Ezek az erdők csakúgy, mint a szomszédos Zobor-hegység erdőségei, valamikor dús vadállományukról voltak híresek. Zsigmond, majd Mátyás király sokszor vadászgatott ott. Akkor persze még medvére, bölényre is. De szarvasok, őzek, vaddisznók, muflonok még ma is tanyáznak a Vtáčníkkal és a Fátrával összefüggő tribeči erdőkben és a vadászás örömei évente számos külföldi vadászt is idecsalogatnak.

A Tribeč-hegység erdeiben eléggé gyakori egy érdekes ragadozó, hegyeink „kis tigrise“, a vadmacska. Minden évben néhány példány a vadászok becses zsákmányává válik belőlük, hogy preparált bőrük, vicsorgó koponyájuk mint kuriózum a vadász-szobák trófeagyűjteményét tegye változatosabbá, becsesebbé. Büszkék is ezen vidék vadászai, mivel 1971- ben a budapesti vadászati világkiállításon nagy sikert aratott egy tribéči vadmacska-trófea, amely előkelő díjat nyert.

Azt gondolná az ember, hogy manapság a vadmacska — akár az őz, a szarvas, a vaddisznó és egyéb vad — csupán a vadász lőfegyverének esik áldozatul, pedig nem egészen úgy van. Sokat fognak belőlük csapdával és a vadmacska életét furkósbot csapással oltják ki, hogy értékes bőrét ne éktelenítse lövés nyoma.

Van ám a trebiči hegyeknek egy bátor „specialistája“, aki a vadmacskát csak úgy, puszta kézzel csípi el, hogy aztán azt eíevenen adja el valamelyik állatkertnek.

Mikulásnak hívják. A Tribeč nyugati oldalán, az erdők alján meghúzódó kis faluban, Súlovce-n lakik.

Zömök, keménykötésű férfi. Azt mondja, túl van már az ötvenen, bár nem látszik rajta a félévszázad, amit kemény földműves munkával töltött. Ahogy 6 mondja: megette már a kenyere javát. Napbarnított arcáról, bátor, nyugodt tekintetéből önbizalom sugárzik. Az ember önkéntelenül megérzi, hogy olyan erdei emberrel, a természet fiával áll szemben, aki nem ijed meg a' saját árnyékától.

Igazi életeleme gyermekkora óta az erdő. Jobban nem ismeri ott ki magát az erdész sem. Minden szabad idejét az erdőben tölti. Nem csoda, hogy kitünően ismeri az erdők vadját és növényvilágát. Amíg le nem esik az első hó, teheneket legeltet az erdő tisztásain, miközben gyógynövényeket, erdei

gyümölcsöt gyűjt, vadrózsatöveket ásogat ki, melyekre aztán otthon nemes rózsát oltogat. Nyomot keres, nézelődik, figyeli az erdő életét. Mindenkinél jobban ismeri a vad járását, az úgynevezett „váltókat“, mégsem vadászik fegyverrel, bár tehetné.

Öt csak a vadmacska érdekli igazán.

Egy erdőjárásom során legutóbb egy verőfényes őszi napon találkoztam vele, amint éppen szedret gyűjtögetett egy vödörbe.

Mint régi ismerősök üdvözöltük egymást. Találkozásunk örömére egy kis beszélgetési pihenőre leheveredtünk a napsütötte tisztáson.

PUSZTA

Először csak az időjárásról esett szó, hogy lám, milyen szép őszünk van az idén is, de vajon milyen lesz a tél? Nem termett makk, s ha szigorú tél jön, ínséget szenved a vad a hólepte erdőn.

— De maga biztosan épp a havat várja — tereltem a tárgyra a szót —. A hó majd megint elárulja néhány vadmacska nyomát, tartózkodási helyét, odúját. Jár még utánuk most is? Mondja már el egyszer, hogyan fogja meg csak úgy puszta kézzel az eleven vadmacskát? Nem fél, hogy egyszer pórul is járhat?

Egy ideig csak csendben gondolkodott. Letépett egy száraz fűszálat, azt rágcsálta. Cigarettával kínáltam, de nem fogadta el.

— Hát — kezdte el végre — nem olyan nagy dolog az. Persze érteni kell hozzá, mint minden máshoz. Nézze, én gyermekkorom óta járom az erdőt, szinte ott nevelkedtem fel. Ismerem. Engedélyem van az egész Tribeč-hegységben fegyver nélkül vadmacskát fogni az állatkertek részére. Maga vadász, így tudja nyitott a hótakaró annak, aki a nyomokból olvasni tud. Én tudok. Amikor megtudtam, hogy 5—600 koronát is fizetnek egy élő vadmacskáért, gondoltam, ezzel szert tehetnénk külön jövedelemre.

— Azóta, amint leesik az első hó, kistermetű, de mérges természetű kutyusommal kimegyek az erdőbe. Viszek magammal egy jó erős zsákot, bőrkesztyűt, aztán a kutyámmal sorra járjuk a vadmacskás helyeket. Ne gondolja ám, hogy azok csak az erdők mélyén tanyáznak! Fogtam én már vadmacskát az apponyi vár romjai között is, de még az előhegyekben, szőlőkben, présházban, pajtában is. Megtalálom a nyomot, aztán addig követjük a kutyámmal, míg meg nem leljük a vadmacska napközi rejtekhelyét, valamilyen sziklák között, elhagyott rókakotorékban stb. Ott aztán eleresztem a kutyámat, amely mérgesen ugatva, rövid harc után kizavarja a vadmacskát, miután az odú kijáratát elzártam a zsákkal. Persze van úgy is, hogy a vadmacskát ki kell füstölnöm rejtekhelyéből, de a végén csak belekerül a zsákomba. Ott azután prüszköl, tombol az istenadta. Otthon ládába zárom, majd eladom valamelyik állatkertnek és megvan az 5— 600 koronái

— No hallja, szakítom félbe, azért a vadmacska mégsem holmi üregi nyúl! Hegyesek a fogai, meg a karmai, és különösen bátor. Még eggyel sem gyűlt meg a baja?

Előfordult az is. De jobbára csak olyankor, ha az ember nem vigyáz eléggé, ügyetlenkedik. Mivel a macska fő fegyvere a karma, azzal védekezik a rátámadó kutya ellen is. Prüszköl, mérgesen fújva, közben tűhegyes karmokkal ellátott mancsaival villámgyors pofonokat osztogat. Fő célpont az ellenség szeme. Néhány esztendeje épp a legjobb kutyámat vakította meg félszemére egy ilyen pofon. Hát én is elsősorban a szememre vigyázok. Jgy esett meg aztán egyszer, hogy miközben a sarokba szorított vadmacska ellen főleg a szememet védtem, éles fogaival villámgyorsan a kezembe kapott, ameiyben a zsákot tartottam készenlétben. Hiába volt a kesztyű, egyszeriben lenn volt ám a'fél tenyerem húsai Nézzél

Azzal elémtartotta bal tenyerét. Még most is jól látszott rajta a hosszú forradás, meg a sebész varratainak a nyoma.

— De azért csak elkaptam, zsákba került a nyavalyás így is! Igaz, hogy azon a télen aztán. már nem foghattam több vadmacskát és még jó, hogy a seb nem mérgesedett el. Azóta jobban vigyázok ám és nem is esett máskor bajom. Pedig már több, mint félszáz vadmacskát fogtam, szállítottam az állatkerteknek.

Beszélgetésünk közben eljárt az idő. Felszedelőzködtünk, kezet ráztunk.

— Jó vadászatot MikuláS szaktársi És új sikereket!

— Jó vadászatot!

SZÜTSY LÖRÄNT, Topoľčany

j* »j« «$♦ *** *** *** **» *** *** »*• «$* *** •** *** »*» *j« »3» «3* *3* »3* «3* * *** ♦> «3* ♦з* *** ♦> ♦> ♦> »> ♦> ♦>

ж következő eset az elmúlt év őszén történt. Ha mástcl hallom, bevallom kételkedtem volna szavában, de amit saját szememmel láttam, ahhoz kétség nem férhet.

Egy öreg barátom állított be hozzám teljes horgászfelszereléssel, és kért, menjek vele szerencsét próbálni, Mivel abban az időben sokat tartózkodtam a négy fal között, szívesen vettem a meghívást. Sebtiben öszszekaptam magam, és máris robogtunk a Vág folyó felé. Talán fél óra sem telt el, s már is letelepedtünk a vasúti hídtól kb. nyolc-kilencszáz méterre egy nagy fűzfa szomszédságában. Barátom előkészítette a horgokat, én pedig belefeledkeztem a táj szépségeinek figyelésébe. Tekintetem követte a víz felett keringő madarakat és az égen futó bárányfelhőket. Amíg én bámészkodtam, addig barátom felcsalizta a horgokat. Látom ám, hogy a horgokon egerek vannak. Kérdő tekintetemre azt a választ kaptam, hogy ma csukázással próbálkozunk. Az időjárás kedvező volt.

Barátom kikereste a legmegfelelőbb helyet és a két horgot egymás után a vízbe dobta. Leültünk és csendben várakoztunk. A néma csendet csak a madarak csivitelése, valamint a víz csobogása törte meg. Az egyik horog damil zsinórja meg-megszaladt, de a víz régiójában levő ismeretlen ellenfél igen elővigyázatos volt. Ugyanakkor a másik horognyélen levő dob hirtelen peregni kezdett. Barátom azonnal munkához látott és tovább engedte a kis „bestiát“, de ügyelt arra, hogy nyílt vizen tartsa az ellenfelet. Izgalommal figyeltem a történteket, de közben a közelben levő fűzfa legalsó ágára egy kis ökörszem szállt. Súlya alatt a vékony ágacska többször a víz tükrét érintette. Most már ez kötötte le figyelmemet. Az egyenletesen ringó ágacskán levő madárka boldog csivitelését még most is hallom. Közben

A csuka halála

barátom igyekezett partközeibe irányítani a zsákmányt, ami bizony még egy ilyen vérbeli horgásznak is komoly gondot okozott. Figyelmem továbbra is a kis madárra irányult, amikor a vízből hirtelen kirobbant egy fehéren csillogó test és abban a pillanatban eltűnt a faágról a kismadár. Megdöbbenve néztem

a történteket. Gondolataimból barátom hívó szava zökkentett vissza a valóságba, aki a szákot kérte. Amikor beszákoltuk a

2,5 kg-os csukát, elmeséltem neki a történteket.

Barátom fölvilágosított, hogy a hirtelen felbukkanó fehéren csillogó test csakis csuka lehetett. Megmutattam a felbukkanás helyét, majd az egyik horgot abba az irányba vetettük vízbe, de hosszú ideig eredménytelenül. Már esteledett, de további fogásunk nem volt. Azon tanakodtunk, hogy már ideje lenne haza indulni. Barátom azonban valami belső ösztöntől hajtva nem tudott elszakadni a vízparttól, s így kénytelen voltam vele maradni. Néhány újabb kísérlet sem hozott sikert. Ismét vízbe került az egyik horog, mire hirtelen per-" géssel futott le az orsóról a damil. Barátom arca izgalmat árult el, szinte minden porcikája a zsákmány megszerzésére összpontosult. Ismét megkezdődött a küzdelem, de az előbbinél nagyobb lendülettel. Az öreg horgász és a víz középső régiójában tartózkodó zsákmány között. A fárasztás közel fél óráig tartott. Végre mégis csak az öreg horgász győzedelmeskedett.

A kifárasztott csuka lassan megadta magát és a part felé lehetett kormányozni. Ismét kézbe vettem a szákot, hogy kellő pillanatban szép karcsú teste alá helyezzem. A dolog nem ment simán. A műveletet többször meg kellett ismételni és kivárni a kedvező alkalmat, végül mégis csak szákba került a zsákmány. Milyen nagy volt meglepetésünk, amikor megmértük a csukát, melynek súlya 4,7 kg volt.

Az igazi meglepetés csak ezután következett. Alig értünk haza, barátom azonnal munkához látott. Megtisztította a halakat és amikor az utóbb kifogott belső részét kifordította, megdöbbenésünkre a már említett kismadár hullája került elő. Percekig szótlanul néztük' egymást, és a ki nem mondott szavakból is a kismadár halála felett érzett sajnálkozás érződött ki. Szomorúságunkra gyógyírt a csuka halála nyújtott, aki falánkságával saját vesztét okozta!

ANDRISK1N JÖZSEF,

Komárno (Komárom)

ríMttoS’ a szectttcse is.,.

Aláírom kérem, való igazság, hogy nagyon sok .fhárijános“ akad a halásztársadalom tiszteletreméltó tagjai között. Itt valóban helytálló, ha valaki fenntartással fogadja a csodaszámba menő fogásokról szóló regéket. Ismerni kell a „dörgést“ vagyis azt, hogy kivel állunk szemben, mennyire megbízható a hírforrás.

Azt azonban el kell ismerni, hogy ezeknek a szerencsés fogásoknak mégiscsak van valami alapjuk. Egyszer szemtanúja voltam egy esetnek, amely bizonyította, hogy a tudás mellett mennyire fontos a szerencse.

Már órák óta dobáltuk villantóinkat a Malomzátony alatti „solyónál“. Barátommal térden felül álltunk a vízben és rendületlenül blinkereztünk. A balin (ragadozó őn) azonban a legkisebb jelét sem mutatta, hogy érdeklődést tanúsítana villantónk iránt.

Egyszer csak „odaveretett“ motorcsónakjával Csontos barátunk. Valamivel feljebb vetett horgonyt és munkához látott. A harmadik dobás után kétkilónyi súlyú bálin ficánkolt a horgon. Minket meg majd megevett a méreg, hogy órák óta hiába ostorozzuk a vizet. Később már nem Is mérgelődtünk. Csak ámultunk. Miként lehetséges, hogy minden második-harmadik dobás után hal ficánkol Csontos horgán?! Pedig 6 ts csak villantóval dolgozott, jóformán ugyanolyan mühallal, mint ml.

Körülbelül egy óra múltán odébb állt.

— A többit itthagyom nektekI — mondta egy kis főszintén szólva jogos) önérzettel.

Kijjebb húzott a part széléhez, ahol a víz villogása elárulta, hogy van egy kis esése. Ilyen helyeken szívesen portyáznak a ragadozók.

Mi maradtunk és rendületlenül ostoroztuk tovább a vizet, de eredménytelenül. Egyszer csak odaszól a barátom:

— Nézd, Csontos már megint fogott valamit! Ennek több a szerencséje, mint az esze!

— Nem egészen! Ekkora szerencséhez ész is kell! — jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Szembeszegülni nem mertem a barátommal, aki — mióta az eszét tudja — rendszeresen járja a vizeket, már amikor az ideje engedi.

Gondolt egyet a komám és kiadta a parancsot:

— Gyerünk, a nyomába szegődünk! Hátha akad a mi botjainkra is valami!

Szerencsét próbáltunk. Volt is néhány kapásunk, két-három kisebb példány fenn is akadt a horgon, de távolról sem akkorák, mint Csontosnak. Pedig ugyancsak megdolgoztunk, iparkodtunk, az eredmény azonban elenyésző volt ahhoz képest, amit Csontos produkált. Tizenhét halat mondhatott a magáénak, melyek közül még a legkisebb is túl volt a kilón.

Búcsúzóul csak ennyit mondott .vigasztalásunkra“:

— Halászni nemcsak szeretni kell'

Való igaz. Azóta már többször meggyőződtem róla. Szerencse is kell hozzá! Az utóbbi évek tanúsága szerint még valami: hal isi

VÉRCSE MIKLÓS, Štúrovo (Párkány)