Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-23 / 25. szám
'f ♦> *1* *1* •> *!♦ ♦> ❖ ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ►> ♦> v « Г* ♦> ♦ •♦ 4 ♦> ♦> ♦> ♦> m ♦> ♦> ♦> ♦> ♦ Hasznosítható tapasztalatok Kezdő méhész koromban lelkemre kötötték az idősebb méhészek, hogy rendkívüli figyelmet szenteljek a méhcsaládok átteleltetésének, mert az a méhészkedés alfája és ómegája. Azóta már több, mint negyven év telt el és saját magam is meggyőződtem arról, hogy tanító mestereimnek igazuk volt, tehát a sikeres átteleltetés a méhész legfontosabb feladatai közé tartozik. A méhcsaládok tavaszi gyors fejlődésének, termőérettségének biztosítása az akáchordás idejére, azonban gazdag szakismerteket és tapasztalatokat, az egyes munkák időbeni elvégzését igényli. E cikkemben ezért főleg arra a kérdésre adok választ, hogyan, vagyis milyen módszerekkel készítettem elő méheimet abból a célból, hogy az akáchordás idejét sikerrel kihasználjam. Persze nem az a célom, hogy méhésztársaimat, esetleg a kezdő méhészeket módszereim sablonos alkalmazására ösztönözzem. Csupán azokra a legfontosabb tényezőkre akarok rámutatni, amelyeknek — a sajátos tapasztalatom szerint — rendkívüli szerepük van a méhek előkészítésében. A méhésztársakon múlik, hogy megítélésük szerint mit tartanak elfogadhatónak, s hogy a tapasztalataimat, illetve módszereimet hogyan alkalmazzák a sajátos lehetőségeik és viszonyaik között. A családok fejlődésének — a jó teljesítményű anya mellett — szerintem legfontosabb tényezője a meleg. Ismeretes mindannyiunk előtt, hogy a fiasítás egészséges, vagyis sikeres fejlődése 33,2—36 ’C meleget igényel. A méhcsaládnak tehát módot kell adnunk arra, hogy ezt a hőfokot kifejleszthesse a lépek azon felületén, amelyen fiasítást akar nevelni. Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a szükséges hőfok mesterséges előállítását szolgáló különböző kísérletezések nem hozták meg a feltételezett eredményt. Ezek után tehát nem marad hátra más, mint az, hogy a méhésznek kell elősegítenie a Hasításhoz szükséges hőfoknak a családok általi kifejlesztése optimális körülményeinek kialakulását. Tapasztalataim arra utalnak, hogy ezt elsősorban is a fészek szűkítése által szorgalmazhatjuk. A fészek lépjeit koratavasszal, tehát annyira kell csökkenteni, hogy a megmaradt léputcák telve legyenek méhekkel. Az egyik méhész ezt a követelményt találóan így fejezte ki: „A családnak a saját térségében erősnek kell lennie még akkor is, ha kicsi." Erősnek pedig akkor mondható, amikor az összes rendelkezésére állő léputca sűrűn meg van szállva méhekkel. Kétségtelen, hogy egy másfélkilónyi mehet kitevő család tíz kereten szétszórva nem érezheti magát olyan erősnek és nem is fejlődik olyan sikeresen, mint a nyolcvan dekát, kitevő család, melynek csupán négy léputcája van. Dr. Büdel, híres méhfizikus megfigyelte, hogy a nem szűkített költőtérből hacsak egyetlen felesleges lépet távolítunk el és ahhoz mérten a költőteret is szűkítjük, a család tevékenysége láthatóan megélénkül. Azok a méhek, amelyek azelőtt kénytelenek voltak nagyobb hőfejlesztés miatt otthon tartóz kodni, a költőszer szűkítése következtében felszabadultak, s így víz, virágpor, valamint nektár hordására aktivizálódtak. Tévesnek bizonyult az a Háláihoz simuljanak. Deszkakerettel azért kell körülvenni, hogy a rágás általi megrongálódást elkerüljük. Ügyelni kell azonban arra, hogy a rekeszdeszka és a kaptárfenék között legalább 10 mm rés maradjon, hogy azon a méhek nehézség nélkül közlekedhessenek. A deszkakeret felső részének „fülei“ vannak, hasonlóan mint a keretek esetében. így könnyen odaakaszthatom, ahol szükségem van rá. A gyengébb családokat két, szorosan egymás mellé illesztett, hőszigetelő válaszdeszkával védem. Hansúlyozom, hogy a hőszigetelő záródeszka és a fészek között nem szabad üres, tehát felesleges keretnek lenni. Abból a célból, hogy a termelt melegből minél kevesebb illan-hasson el, a hőszigetelő válaszzet, hogy a család fűti az egész költőteret. Lényegében a család a fiasítás területén igyekszik fenntartani a szükséges meleget. Ismerjük azonban a fizika ama törvényét, hogy a különböző hőmérsékletű tárgyak, területek, levegő stb., hőfoka kölcsönösen kiegyenlítődik. Tehát, ha felesleges keretek vannak a költőtérben, úgy ezekre is kiterjed a fészekben termelt meleg, illetve a felesleges keretek bizonyos mennyiségű hőt vonnak el a fészekből. Ezt a méhek energiája nagyon megérzi, mert minél nagyobb területre terjed ki a termelt meleg, annál több hőt kell a méheknek termelni. A szükséges hőfokot tehát a fészek szűkítésével igyekezzünk elérni, természetesen a fészekhőszigetelő, záródeszka segítségével. Én például a hőszigetelő záródeszka készítéséhez „wellt“ lemezt használok Ez többrétegből álló impregnált hullámpapír, melynek rendkívüli előnye, hogy nem veszi fel a nedvességet, s így kitűnő hőszigetelő. Ahhoz, hogy a különböző vastagságú wolitlapot szükségszerült alkalmazhassam, vékony deszkakeretbe helyezem úgy, hogy az oldalak a kaptár oldnharrria^o Ira n falnak a fészekhez kell simulnia. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a fészekből szükségszerűen eltávolított lépeken rendszeresen számottevő mézkésztetek is vannak, amenynyiben a méhész szakszerűen egészítette ki a téli készleteket. Ezeket a lépeket akasszuk a hőszigetelő válaszdeszka mögé és a sejtjei egy részéről távolítsuk el a fedezést. A válaszdeszka alatt a méhek hozzájuthatnak ezekhez a keretekhez és a sejtekben lévő mézet a fészekbe hordhatják. Nézetem és tapasztalatom szerint a serkentésnek ez a legcélszerűbb módja. Hogy miért? Azért, mert bár a készletek legnagyobbrészt répacukor eredetűek az őszi esőzés következtében, de itt már nem répacukorról van szó, hanem a méhek által még az ősz és a tél folyamán felbontott cukorról, vagyis gyümölcs- és szőlőcukorrói. Ez tehát kész, emészthető tápanyag, amivel a méh szervezetének semmi munkája nincs. Akkor azonban, ha most serkentenénk cukorral akár oldat, akár cukorlepény formájában, arra kényszerítenénk a méltókét, hogy garatmirigyükben invertáze enzimet termeljenek, s ez a fiasítás etetéséhez szükséges pempőtermelés rovására menne. Az elmondottaktól függetlenül azonban tudnunk kell azt, hogy hűvösebb idő beálltával a méhek nemigen hagyják el a fészket, tehát nem hordanak a hőszigetelő válaszdeszka mögül mézet, vagyis nem serkentenek. Ellenben ha cukoroldatot vagy mézeslepényt adunk, azt szívesen fogyasztják még akkor is, ha az időjárás hűvösebb. Télen a méhcsaládok takarása nem igényel alaposságot. Én a költőteret két réteg lemezzel és egy újságpapírból varrott vékony papírpárnával takarom. Ugyanis télen a méhek telelőfürtbe tömörülnek, és otl csak olyan meleget fejlesztenek, amilyenre létfenntartásukhoz szükségük van. Ez 18—25 °C között váltakozik. Természetes azonban, hogy a petézés beállta után a fiasítás területén 34— 35 °C-ra emelik a hőmérsékletet. Talán nem árt, ha ebből az alkalomból kissé kitérünk a gyomorvész okozóira is. Ismeretes, hogy ezt a bajt a Noszéma véglény idézi elő. Poltev, szovjet tanár megállapítása szerint ennek a véglénynek a spórái 31 °C melletti osztódással szaporodnak a legintenzívebben. Ezen a hőmérsékleten alul és felül a szaporodásuk hanyatlik. A 35 °C hőmérsékletnél — Poltev szerint — a véglény spórái nem osztódnak, tehát nem szaporodnak és a 20 °C hőmérsékleten is teljesen megszűnik szaporodásuk. A gyomorvész káros hatása elleni küzdelemben tehát előnyös, ha télen a családokat nem takargatjuk, nem melengetjük túlságosan. Amint azonban a fiasítás kezd terjedni, ami Szlovákia déli vidékein március második felére esik, a méhcsalád ugyan törvényszerűen magasabb hőfokot igényel, ennek ellenére feleslegesen, illetve túlzottan akkor sem helyes a családokat takargatni, melengetni. Még azt szeretném megjegyezni, hogy a fészek emelkedő hőmérséklete 35 cC-ra kettős célt szolgál: ideális hőmérsékletet a fiasítás nevelésére, de ugyanakkor meggátolja a Noszéma élősdi szaporodását is. Én már sok éve, lényegében 1948-tól egyszerű, másfélcolos deszkából készített kaptárakban méhészkedem. A lépek, amelyek 39X31 cm méretűek, melegépítmény rendszerben vannak mind a költőtérben, mind a mézkamrában. A kaptáinak eleje duplafalú, és a költőiéi- hátsó része megfelelően hőszigetelve van az említeti hőszigetelő válnszdeszka által. Szükség esetén, ha azt a térség is megengedi két válasz deszkát is beakasztok úgy, hogy a kaptárak eleje és hátsó része megfelelően szigetelve legyen. Az oldalak azonban nincsenek szigetelve. Télen ugyan védem a kaptárak hátsó részét kátránylemezzel, hogy a szél által előidézett hideg légáramlat ne húzódjpn a kaptárak között. Március közepe táján azonban szorosan egymásmellé helyezem a kaptárakat, s közéjük welitlemezeket helyezek. így lényegében elérem azt, hogy a kaptárak oldalai is hőszigetelve vannak. Természetes, hogy a kaptársor hátsó részét továbbra is kátránypapírlemezzel védem, így a méhcsaládok a fészek bővítésénél a fiasítás terjedelmét oldalirányban is bővítik. (Lásd a mellékelt ábrát.) Ennek következménye, hogy a családok idővel egymás között hőkontaktust állítanak elő, ami a fiasítás nagyobbodásához vezet. Elsősorban is a fiasítás azokon a lépeken terjed, amelyeken kezdődött, majd amikor már ezeknek a lépeknek a sejtjei majdcsaknem teljesen Hasítással vannak kitöltve, a család bekapcsolja a következő lépet is a fiasításba. Arra természetesen nagyon ügyelek, hogy az anyáknak állandóan legyen elegendő helyük a Hasítás részére. Ha a helyzet megköveteli, úgy további lépet akasztok a fészekre. Erre a célra a legmegfelelőbb az a lép, amit előzőleg a válaszdeszka mögé akasztottam. Persze csak abban az esetben, ha nincs hordás. Ha azonban hordás van, akkor a fészekbe mülépet helyezek. Határozottan merem állítani, hogy az említett eljárással a lehető legjobb tapasztalatokat szereztem. Élelemhiány nem állhat be, mert arról gondoskodom, hogy a válaszdeszka mögötti keretben, vagy keretekben mézkészlet állandóan legyen. A költőtér terjedelme ugyanis megengedi tizenkét keret behelyezését is, tehát nem küzdők helyszűkével. Végül- röviden szeretnék a családok termőérettségére Is kitérni. Ideális állapotnak azt tekintem, ha akáchordás elején a család sok gyűjtőbogárral rendelkezik, s ha a nyílt fiasítás terjedelme nem nagy. A nyíltfiasítás ugyanis sok mézet von el, s ennek kedvezőtlen következményei a mázhozamban tükröződnek vissza. A leírt módszer alkalmazása mellett kétségtelen, hogy a családok rohamosan fejlődnek és itt-ott a rajzásra való készülődés első tünetei is megfigyelhetők április végén, de leginkább május folyamán. Az magától értetődik, hogy ez a folyamat kedvezőtlenül befolyásolja a mézhozam alakulását. Arra a kérdésre, hogy milyen intézkedéseket teszek abból a célból, hogy az akáchordós idején a családok termelőérettek legyenek és egyben a rajzást is megakadályozzam, egy további cikkben adok választ. SVANCER LAJOS A cikk főleg kezdő méhészeknek jó tanácsadó. Köztudott, hogy tavasszal a mi kedves bogárkáink vígan röpködnek, így hát időszerű, hogy egy pár szót szóljunk azok kezeléséről. Mielőtt munkához fognánk, jól meg kell gondolnunk, mit akarunk méheinkkel tenni és aszerint minden szerszámot a kéz alá készítünk, hogy azokat ne kelljen munka közben keresgélni. Fontos, hogy begyújtsuk a füstölőt, kéznél legyen a kerettartó láda, kaptárszolga, toliseprő, fejvédő és más szerszámok, melyek minden alkalommal szükségesek. A méhek közt mindég nyugodtan kell dolgozni. A kaptárt lehetőleg úgy nyissuk, hogy az ne roppanjon. Minden mozdulatnak célszerűnek kell lennie s kis füstöléssel elejét vehetjük a méhek támadásának: így jobban tűrik a kezelést. fájdalom megszűnik, mert az sok időt vesz igénybe, de hogy a kés lenyomat használ-e, azt már nem tudom. A méhészt jobban támadhatják a méhek rajzás és a pergetés idején. A rajzást legjobb megelőzni, mert ahol raj van, ott nincs méz, (de erről majd egy más alkalommal). Azonban ha mégis kijött a raj és letelepedett, ágy vízporlasztó fecskendővel bőségesen meg kell permetezni, hogy jól összhtízódjék (ha hozzá lehet férni) és akkor szinte szúrás nélkül befoghatjuk. A pergetést pedig a következőképpen végzem. A méheket pergetéskor legjobban izgatja, ha többször is lesöpörjük a keretről. Ezért kezd divatba jönni a méh kifújás vagy a lerázás. Amíg az el nem terjed, kénytelenek vagyunk a hagyományos módszert, a lesöprést A méhszúrás elkerülése A családok között akadnak támadásra hajlamosak is. Elterjedt, hogy ezek jobb gyűjtők és minden méhész mégis igyekszik ilyen családoktól megszabadulni. Hogy jobb gyűjtők lennének azt még nem tapasztaltam. A szakirodalom azt ajánlja, hogy az ilyen családoknál az anyát kell kicserélni, egy szelíd természetű családból származóval. Tudnunk kell, hogy a méhek nem kedvelik az ember izzadságát, a különböző szagokat, a hagyma szagot, a szagos szappan, a parföm, stb. szagát. Ezért ha bármilyen szag is érezhető rajtunk, ne menjünk a méhek közelébe (ne kezeljük őket). Támadóbbak például az erős napon levő családok, mint a hősön elhelyezettek s jobban szúrnak délután, mint délelőtt. Délután ugyanis több otthon az öreg méh, délelőtt pedig rendszerint azok a fiatal méhek tartózkodnak odahaza, amelyek még nem repültek. Munka közben ha hirtelen mozdulattal megütjük a kaptárt, esetleg a keret megmozdításánál vagy hirtelen kiemelésénél, máris támadnak. Ezért minden esetben használjunk fejvédut. Ha biztosak vagyunk a család nyugodtságában, csak akkor vegyük le a fejvédőt, de a hajunkat fedjük hálóval, mert ellenkező esetben a méhecske a fejünkre száll és megszór. Ha a méheket nagy melegben kell kezelni, rendszerint fürdőnadrágban dolgozom, ha megizzadok, derékig hideg vízben leinosakszom, ez engem is felfrissít és a méhek is nyugodtabbak. A műveletet annyiszor megismétlem, ahányszor megizzadok. Felöltözve nem jó a méhekkel dolgozni, mert a ruha elősegíti az izzadást s a méhecske is alája kerül, ott megszűrni s máris biztos a szúrás. Szúráskor a fullánkot körömmel kikaparom, helyét jól megmasszírozom s ezzel a méhmérget nagyubb területre oszlatom széjjel s így a fájdalom is kisebb. Még napjainkban is az a nézel a méliszúrásról, liogy ha azt hétféle fővel megdörzsölik, akkor megszűnik a fájdalom s ha a helyéi késsel lenyomom, akkor nem dagad! Lehet, liogy a hétféle fő keresése alatt a végezni. A méheket nem söpörjük vissza as üres mézelőbe, mert ez azt eredményezné, hogy az újra visszaszállna a keretre s így többször a seprő alá kerülne. Én a mézelöt keretekkel együtt leveszem a fészekről, helyébe üres keretekkel telerakott mézelöt teszek s a kaptárt lezárom. Csak aztán fogok a keretek Iesöpréséhez. Ez alatt a méhek tele szívják magukat mézzel és megszelídülnek. A mézelőbői kiszedett keretekről a méheket a rajládába söprőm. Így az öreg méhek szépen visszaszállnak régi helyükre, a fiatalok pedig lehullnak a rajládába és ott maradnak mindaddig, amíg vissza szórom a kaptár elé készített mászódeszkára. Arról visszamennek helyükre. Rajt is készíthetünk belőle, vagy fölhasználhatjuk pároztató kaptárak megtöltésére. Ezen módszernek megvan az az előnye, hogy nagyon kevés méh száll vissza a régi kaptárba. A hátsó kezelésű kaptárban ez a művelet egy kicsit körülményesebb, mivel ott nem vehetjük le a mézelöt, hanem a kereteket egyenként kell kiszedni egy ládába s csak azután rakhatjuk a mézelőbe. A hátsó kezelésű kaptárak használata rendszerint zárt méhesben szokásos. Ott könnyű ablakot nyitni, hogy a kijáró méhek ki és haza tudjanak szállni. A ládába rakott mézes kereteket a szabadba visszük s ott söpörjük a rajládába. Azután úgy járunk el a továbbiakban, mint a fölül kezelős kaptáraknái. Hosszú gyakorlatom alatt ez a kezelési módszer eredményezte a legkevesebb szúrást s a legkevesebb fájdalmat. Van még valami, amit a méhészek figyelmébe ajánlok. A legveszélyesebb a szájba kapott szúrás. De ez csak akkor következhetik be, ha a méhész kezelés közben fejvédő nélkül beszélget vagy ha sejtes mézzel a szájába veszi a mellel is. Ilyenkor rögtön orvoshoz kell menni, mert megtörténhet, hogy légcsöve bedagad, és ezáltal megfulladhat. Az orvos ilyen esetben gumicsővel biztosítja a légzést. Figyelmeztetni szeretném még a kezdő méhészeket. hogy hordástalan időben nem szabad pergelni, mert akkor rablást idézhetnek elő! KOVÄCS LAJOS, méhész
