Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-23 / 25. szám
Anyásítások r Az anyásítás problémája ősrégi keletű. Amióta az ember a vadon élő méheket az erdők odvas fáiből bevitte háza közelébe és háziállattá léptette elő, még inkább amikor a keretrendszer elterjedésével a méhek életével közelebbről Is megismerkedhetett, Igyekezett méhelnek fejlődésén segíteni és az esetleges anyátlanságtól beavatkozásával megmenteni egy méhcsalád életét. Az anyásítások legprimitívebb ŠffiŔdja az volt, hogy ha egy csalátesk nem volt fiasítása és a méhész beadott egy friss nyitott fiasításos keretet. Mint aki dolgát jól végezte, a családot lezárta s néhány hét múlva jutott eszébe, hogy megnézze, vajon az új anya már fiasít-e. Ha hasított, rendben volt, de ha nem, akkor a család már anynyira le volt gyengülve, hogy az már nem volt termelőképes. Sajnos, ma is vannak még ilyen módszerek. Ez a mód azonban többékevésbé be is vált, akkor, amikor még a jó hordással sem lehet elrontani semmit. Viszont a mai gyenge hordások korszakában a meggondolatlan lépés megbosszulja magát. Az elanyátlanodott család könnyen rablás áldozata lehet, ami átterjedhet az egész méhesre és Ilyenkor azt már meggátolni nehéz. Célunk az, hogy családjaink ne essenek ki a termelésből, amit csak úgy érhetünk el, ha anyásítást csakis kész termékeny anyával végzünk, akár elanyátlanodott családról, vagy kiöregedett vagy selejtes anyák kicseréléséről van szó. Az anyásításnak majdnem annyiféle módja van, ahány a méhész. Mindegyik a saját módszerét védi, még ha az nem is a legtökéletesebb. A sikerekről tudunk, de a balsikerekről gyakran még maga a méhész sem tud, mert a méhek a méhészek kontárkodásain igyekeznek maguk változtatni, már amennyire erejükből telik és van rá lehetőségük. No de vegyük csak sorjába, és kezdjük a tavaszi időszakkal. A gyakorlott méhész szeme a tavaszi kaptárbontáskor, ahogy felemeli a fedődeszkát, máris látja, hogy ott rendben vannak-e a dolgok, vagy sem. A kezdő az első látásra azt hinné, hogy jő népes családdal van dolga, mert a szélső kereteket is lepik a méhek. Néhány perc múlva azonban a méhek elkezdik szárnyaikat rezgetni, ami már gyanús. Lehet, hogy a család anyátlan és az ilyen szétszalad a kereteken. Bontás után erőteljesen zúgni kezd az egész család. Ha a család rendben van, kora tavasszal rendszerint még nincs úgy szétterülve, hogy a szélső kereteket is fedné. Inkább a kaptár valamelyik részében az anya körül fürtbe húzódva melengetik az akkor még kis terjedelmű Hasítást. A sikeres anyásítás nemcsak a kivitelezés módjától, hanem annak időpontjától is függ. Ami könnyen sikerül tavasszal, amikor a méhek fejlődése felfelé ível. Nem lehet olyan jó ősszel, amikor a méhek már a nyugvás felé hajlanak és szaporodási vágyuk a minimumra csökkent. Nem mindegy tehát, hogy mikor mit alkalmazunk. Ismernünk kell a méhek életét, annak törvényeit, és csak ennek ismeretével tudunk abba sikeresen beavatkozni. Tavasszal és nyáron az anya beadható egyedül kalitkázva, vagy szabadon, bár ez utóbbira nem nagyon esküdnék, de őszszel ezt nem szabad megkockáztatni. Ilyenkor csak tartalékcsaláddal a kereteken ülő méhekkel együtt adjuk be az anyát, hogy saját népe megvédhesse azt. Két gyengébb család egyesítése is sikerrel jár. Az egyik család anyás, a másik anyátlan, de a füstölővel egyszagúakká kell őket tenni. Akármennyire is anyásítanak. Meg kell kérdeznünk a családot egy nyitott fiasításos keret beadásával. Ha már kezdi a Hasításon a bölcsők húzását, megkaptuk a választ. Lerombolhatjuk a megkezdett bölcsőket és a nekünk megfelelő módon végrehajthatjuk az anyásítást kész megpárzott anyával. Ha a beadott fias keretre nem húzott bölcsőket, meg kell keresnünk az anyát. Ha hibásnak látszik a csalód, ezt jelezte zúgásával, és ezért nincs fiasítása. Ki kell cserélni. De mielőtt ezt megtennénk, várjunk egy-két napot, mert lehet, hogy a családban csendes váltás következtében két anya van. Ha a hibás anya eltávolítása után a család zúgni kezd, csak az az egy anya volt, amelyiket már elvettünk. Ha nem zúg, azt jelenti, hogy még egy másik anyának is kell lennie, esetleg amelyik még nem petézik. Ezt az állapotot azonban nem kell elsietni. Jobb előbb serkenteni, petézésre bírni az anyát, csak azután dönteni sorsa felöl. Tavasszal az előző évi anyák rendszerint későbben kezdenek petézni, mint az öregebbek. Az öreg anyáknak ezt az előnyét úgy kamatoztatjuk, hogy csak akkor selejtezzük ki őket, amikor már a fiatalok teljesen a nyomukban vannak fiasítás terén. Ne tulajdonítsuk tehát hibának, ha a fiatal anya tavaszszal mögötte marad az öreg anyáknak. Inkább serkentéssel siettessük petézésre. Az ilyen serkentésnek az az előnye is megvan, hogy ha esetleg a petézés hiányát már régebb idő óta tartó anyátlanság okozza, amikor a család már zúgással nem is jelzi anyátlanságát, a serkentés hatására élni akarása újraébred és anya utáni vágyát újra zúgással jelzi. Sürgősen meg kell anyásítani, mert az ilyen család beletörődve hosszú anyátlanságába, az álanyásság felé hajlik, s ha ebbe a stádiumba kerül, meganyásításának a módja már nem is olyan egyszerű. Ha már a család herepetéző, azaz födött púpos fiasítása van és olyan népes, hogy érdemes vele vesződni, akkor elszedjük a még be nem petézett mézes virágporos lépjeit, a méheket vísszasöpörjük róla a kaptárban hagyott herefiasításos lépekre, úgy, hogy egyetlen méh sem maradjon a lesöprött lépeken. A lesöprött Hasítástól mentes kereteket egy másik hasonló kaptárba helyezzük és a herefiasító család helyére tesszük. A herefiasításos lépeket kaptárostól, népestől egy távolabbi helyre állítjuk. Az eredeti helyre állított kaptárba pedig a méhek nélküli kereteket feltöltjük legalább három kereten lévő tartalékcsaláddal. A kis család saját anyját az ide viszszarepülő herefiasító nép támadásától megvédi. A távolabbra helyezett kaptár népe lassacskán mind visszarepül eredeti helyére. A most már normális körülmények közé viszszarepülő méhek szívesen fogadják a rend helyreállítását. A régi kaptárban pedig másnapra elárvultán maradnak az álanyák a hasznavehetetlen fiasításos kereteken, mivel nem jártak ki, nem találnak el a méhekhez. A herefisításos család keretekről való lerázása kint a szabadban éppen azért nem jó, mert a méhek tömeges visszarepülésével az álanyák is viszszatalálnak a kaptárba és hiábavaló volt a munkánk. Az álanyás családokat nem lehet másképp meganyásítani. Azok már ragaszkodnak álanyáikhoz, mivel azok nem különböznek a dolgozóktól, kifogni nem tudjuk őket, ezért egy beadott számukra idegen anyát nem fogadnak el. Esetleg ha van kiselejtezni való kiöregedett anyánk, amiért nem kár a kockázat, csak úgy a kijárón vagy a keretlécek fölött észrevétlenül beszalaszthatjuk a méhek közé. Tudott dolog, hogy az öreg anyát a méhek mindig szívesebben fogadják, mint a fiatal fürge anyákat, tehát föltételezhető, hogy észrevétlenül megbújik, petézni kezd, s az álanyákat kiszorítva a család lassan normalizálódik. Azután az öreg anyát kicserélhetjük fiatal anyával. De ez az eljárás lassúbb lefolyású a fentinél. A mezőgazdaság költészete a méhészet. Ennek a természeti remekműnek legszebb szakasza az anyákkal végzett munka. Milyen kár, hogy nem minden méhész néz erre ilyen szemmel. Egy anya élete az egész család életét jelenti. Hány életet tart hát a méhész ujjai között, amikor az anyát tartja. És hány csodát perget a méhész kezei közt, amikor méhészkedik? Hogy válogatásra adjak alkalmat, leírok néhány anyásítási módot, hozzáfűzve, hogy nem minden módot próbáltam ki. Bölcsökkel való anyásítás: Ha nincs tartalékanyánk, érett bölcsővel is lehet anyásítani, de a családdal előbb húzatnl kell bölcsőket. Nem kell megvárni azok befödését, beadhatjuk az érett bölcsöt. Nem fontos az éretlen saját húzta bölcsöket sem kiszedni, mert a beadott érett bölcsőből amúgy is korábban kel ki az anya és a méhek a magukét megteszik. Ha a bölcső olyan helyen van a kereten, hogy annak kivágása nehéz lenne, kerettel együtt is beadhatjuk. Előnye, hogy a család korábban jut anyához, mintha maga nevelné, hátránya, hogy időbe telik, míg az anya megpárzik, esetleg el is veszhet. Figyelni kell hát a családot, míg az anya nem petézik. Ez a módszer nagyon jó tartalék családok anyásítására, ahol van Idő kivárni a petézést. Én a tart talékcsaládokat így látom el anyákkal. Ha erős családot akarunk érett bölcsővel ellátni, a kaptárt áthelyezzük néhány méterrel odább, a helyére ugyanolyan üres kaptárba fiasításmentes mézes virágporos, esetleg műlépet is rakhatunk (jó hordásban] és egy érett bölcsőt. Ha már a fiatal anya kikelt és petézik, az áthelyezett régi kaptárból el lehet venni az anyát, a ketté osztott családot újra egyesítjük. Előnye, hogy a petézés semmit sem szünetel. Megpárzatlan anyával anyásítani igen nehéz. Majdnem lehetetlen. A családban nem lehet nyitott fiasítás, de biztosabb ha még fedett sincs és a fürge nemrég kikelt anyát a kijárón vagy a keretek fölött csak úgy szabadon beengedjük. Az ott megbújhat és észrevétlenül elvegyülhet. Kalitkázva nincs értelme, mert a család nem törődik vele. Esetleg éhen pusztulna. (Ha pedig érdeklődést mutat, az inkább támadás mint barátkozás. Ha kiszabadítjuk azonnal leölik. J Anyásítás az anya elkülönítésével: A méhcsalád az új anya elfogadására akkor a legalkalmasabb, amikor annak semmilyen, vagyis sem födött, sem nyitott fiasítása nincs, mert így nincs alkalma bölcsők húzásával anyanevelésbe kezdeni, vagyis tehetetlen. Ilyen (Folytatás a 7. oldalon.) A viaszról és a sonkolyról A szaklapokban már sok útmutató cikk jelent meg a viasztermelés fokozása, illetve a már megtermelt viasz megmentése érdekében. Ennek ellenére ezen a téren mégis lassan haladunk előre. Sokszor tapasztalhatunk hanyagságot a már megtermelt viasz kezelése és megóvása terén. Különösen feltűnő ez a tavalyihoz hasonló gyengébb méhészévben. A viasz pedig rossz évben is komoly érték, és ilyenkor még jobban meg kellene becsülni, mert kevesebbet tudtunk belőle termelni, mint a jobb években. A legnagyobb pazarlás a sonkolysalak hasznosítása, valamint a tartalék és kit^rdelt, kiselejtezett lépek megóvása területén tapasztalható. A budapesti Méhészet 1965. júliusi számában a sonkolysalak mostohagyerekként kezelésére hívtam fel a méhészek figyelmét, mert sokaknál még ma is tűzbe vagy trágyadombra kerül. Pedig a belőle nyerhető viasz értéke legtöbbször fedezné az előzőleg már sonkolysalakkal kifőzött viasz,, műléppé való feldolgozásának munkadíját, vagy annak jelentős részét. Tapasztalat szerint még azok a méhészek is nagyon sok hibát követnek el a sonkolysalak kezelésében, akik a salakot hasznosítják, illetve azt feldolgozó üzemekbe küldik. Lássuk milyen hibák ezek: A salakban visszamaradt viasznak árt, ha kifőzáse után nedvesen, vastag rétegben terítik szét, vagy azonmód nedvesen postára adják. Az ilyen salakból mennyiségileg kevesebb, minőségileg rosszabb viasz főzhető ki, mint abból, amelyet helyesen kezelnek és raktároznak. A kifőzött, nedves salakot szellős helyen, vékony rétegben kell kiteríteni. Teljes megszáradása után, már károsodás nélkül raktározható. Az így kézéit salak teljesen penészmentesen szárad meg. Bár a penészes salak is többszörös ülepítés után hasznosítható, mégis törekedjünk a penészmentes gondos szárításra. A kiterített, száradó salakot is többször meg kell forgatni, vagy gereblyével fellazítani. Sok viasz megy veszendőbe a kiselejtezett, kitördelt lépekben, ha azokat nem főzzük ki azonnal, vagy nem küldjük feldolgozásra. Kevés helyen fordítanak kellő gondot ezeknek a megóvására. Hamar elszaporodik bennük a viaszmoly. A molykár ellen a legjobb védekezés az azonnali kifőzés! Ha erre nincs módunk, megvédjük azt hetenkénti kénezéssel. Semmi esetre sem védekezzünk naftalinos készítményekkel, mert szaguk annyira áthatja a viaszt, hogy többszörös átfőzés után (még húszszoros hígításban is) érezhető. A már erősen molyos lépeknek már nem sokat segít a Ránézés, mert a bábokhoz és a lép belsejében lévő hernyókhoz nem mindig hatol be a kénfüst. Az ilyen lépeket ha nem tudjuk azonnal munkába adni, akkor legjobb kb. egy óráig vízben áztatni, s úgy a hernyók elpusztulnak, de a peték nem mindig. Tehát a lépeket tovább is figyelni kell! A vízben áztatott lépeket a víz teljes kicsapása után is gondosan meg kell szárítani. Helytelen eljárás, ha a kiselejtezett lépeket üstben, mindenestől összeolvasztják, vagy hűlés közben kőkemény golyókká nyomkodják össze, hogy a moly ki ne kezdhesse. Ez a feldolgozó számára több munkát jelent, mert a golyókat baltával kell széttördelni. Tapasztalat szerint az ilyen gomolyokból minden főzési módszer esetében kevesebb viaszt lehet kifőzni, mint az épen maradt sejtűekből, mert ezekben a víz, vagy gőz jobban hozzáfér a főzésnél a viaszhoz. A nedvesen összenyomkodott, vagy olvasztott lép belseje nem tud kiszáradni a külső vízréteg miatt, s ezért bomlásnak indul és később a széttördeléskor a belső réteg szinte porrá hull, tehát elértéktelenedik. Sokan a molymentesnek vélt lépeket papír, vagy műanyagzsákokba teszik és bekötik. Egy-két hét múlva megdöbbenve veszik észre, hogy a lépőkben a molyhernyók ezrei nyüzsögnek és a zsákok erősen felmelegedtek. A zsák ugyanis csak a petéket lerakó lepkéktől óvj' meg a lépeket, de a már korábban lerakott petéktől természetesen nem. A szabadszemmel nem látható peték, amelyek a bekötés idején is a lépekben voltak, a zsákokban kikelnek és nagy pusztítást végeznek bennük. Külön gondot okoz a tartalék lépek megóvása is. Télen ne hagyjuk a kaptárakban a méhek által nem taktrt lépeket, mert ha a kaptárunk nem levegőcserés rendszerű, úgy azok meglucskosodnak és penészednek. A kiszedett lépeket nyáron a moly és az egér, télen pedig az egér, vagy cickány ellen kell megvédeni. A téli lépraktározás úgy is megoldható, hogy alkalmas helyiségben állványokra, vagy mennyezetre függesztett kerettartókra rakjuk a lépeket, lehetőleg világos, szellős helyen. A legbiztosabb mód azonban a lépszekrény. Magamnak két ilyen farostlemezből készített lépszekrényem van, egy kisebb és egy nagyobb. A kisebbiket még a vándortanyára is kiviszem. Ügy van méretezve, hogy a kaptárak között helyveszteség nélkül elfér. A legegyszerűbben úgy készíthető farostlemezből a lépszekrény, hogy a megfelelő táblákat lehetőleg egészben hagyjuk és lécvázra szegezzük. Utána összeállítjuk és facsavarokkal összeerősítjük. Ezt bent a helyiségben kell összeállítani, mert alig akad akkora ajtó, amelyen összeállítva beférne. A facsavarozás a szegezésnél azért jobb, mert akkor szükség esetén könnyű szeétszedni. A lécvázat mindig a szekrényen kívül kell elhelyezni, hogy a belső raktárterület egészben megmaradjon. Az elkészítés annyira egyszerű, hogy bárki megcsinálhatja. Egy nagy lépszekrény egy kaptárnál nem kerül többe és több száz lépet lehet benne biztonságosan megvédeni, tárolni. CSIZMADIA JÁNOS Külföldi tapasztalatok Egyes emberek még ma is ragaszkodnak a méhészkedés régi módszeréhez. A virágpor jelentősége A legtöbb méhész tudja, hogy addig nem lehet a méhcsaládoknál komoly tavaszi fejlődés, amíg a méhek nem pótolják virágpor szükségletüket a természetből. Ezt olyan családoknál is tapasztalhatjuk, amelyeknek elraktározott virágpor készlete fogyóban van. Még ma is sok méhész azt hiszi, hogy a télen erősen megfogyott telelőméz és virágporkészlet miatt vontatott tavaszi fejlődést, az úgynevezett „serkentő“ cukorszörpös etetéssel pótolhatják. Mások viszont a virágporhiányt mesterséges virágporpótlókkal akarják helyettesíteni. A koratavaszi családvizsgálatnál szerzett tapasztalatok azt bizonyítják, hogy mindkettő káros következményekkel járhat. A szörpös „serkentésénél páralecsapódás képződik s az a mesterséges virágporpótlók penészesedését okozza. A természetes gyűjtés megindulásakor tapasztalhatjuk, hogy a kaptár elé helyezett börlemezen, vagy a kaptár fenekén megkövesedett virágporpótlőt, vagy penészes virágport találunk. Ha a nyáron gyűjtött virágpor nincs mézzel megtöltve és viasszal lepecsételve, akkor a fészek elrendezésénél szomorú sorsra juthat. A méhész legszívesebben kidobja, mert tudja, hogy az télen megpenészesedik és bekövesedik. Mindez annak az oka, hogy kevés volt a hordás, vagy a méhész elhanyagolta az etetést, mert legkésőbb csak júliusban kezdte meg a feletetést. Ha a családvizsgálatnál sok lefedetlen virágport találunk, akkor feltétlenül etessünk melleinkkel cukorlisztet — akár júniusban is. Gyakorlati tapasztalataink szerint a méhek elsősorban a virágporos lépek megtöltésére, majd lefedésére használják fel a cukorlisztet s ezáltal a tavaszi fejlődéshez sok és értékes „serkentő“ virágport mentenek meg. Fogadjuk meg a tanácsot, hogy minél kevesebb vizet adjunk a kaptárba, mert az decis adagokban is káros. NÉMETH LÁSZLÓ
