Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-05 / 18. szám
12 SZABAD FÖLDMŰVES 1973. május 3. VALENTYIN KATAJEV: Széttört élet vagy Oberon varázskürtje Most, felidézve a mesebelien távoli időt — valamely okból így él bennem —, világosan látok minden részletet; a ja hatalmas koronáját, vibráló levelek tömegét, mely úgy jüggött jelettem, mint a jelhő, remegue-úszva a száraz sztyeppéi szélben, több rétegű, élő árnyékot vetve körém az égető és kápráztató déli nap sugárözönében, amely inkább fehérnek vagy talán porosnak tűnt s csípős fájdalmat dobott a szembe, ezüstösen csillogtatva a Bug zavaros vizét, de még a zöld hínárral lepett agg malomkerekeket is, amely az örökösen csorduló fehér vízsugárban lustán hanyatlott a rémisztő, sötét, majdnem fekete varázsörvénybe. ... mindez egy meghatározott része volt az egykori orosz birodalomnak, a sztyeppés dél, Novorosszifszk, amely már a Krímmel, a Fekete-tengerrel, Beszarábiával, Akkermann városával ölelkezik, ahonnan — úgy tűnt nekem —, mint a nyitott sütőkemencéből, árad az izzó török levegő. ... Valahol itt a közelben volt Nylkolafev város, Trihati falu — az állomás, ahonnan ide érkeztünk — és az a kikötő, ahonnan némi idő múlva hajóra szállván, haza kellett térnünk Odesszába. Az idő széttörte az emlékeimet, mint a márvány sírtáblát, megfosztotta őket kapcsolatuktól és sorrendiségüktől, ám megőrizte az elpusztíthatatlan részleteket, mint az aranyozott betűk a hajdani ember nevét... ... A széttört élet hasonmása. A nem morálisan, hanem fizikailag .Даrabokra“ törtté, a megsemmisítés és teremtés örökkön működő törvénye szerint. Ogylehet, ez leginkább a bizánci mozaikhoz hasonlatos, amit sok esztendővel később láttam Kijevben és Konstantinápolyban, ahol az emberek, a tárgyak, az angyalok, a szentek és a teljes aranybarnán csillogó háttér, melyen ábrázolták őket — mindez mesterien kirakott kockák keretét képezi, foglalatát a különös, üvegszerü tömegnek, a legkülönbözőbb színházhatásoknak, lazúrkőnek, kárminnak, cukorfehér márványnak, fényeszöld rézkarbonátnak, krómnak és egyébnek ... ... Lehet, hogy az apróratört kockák, fénytelt mozaikkövek hasonlóságából állt össze az életem nehéz, sokszínű táblája is, minden festőt részletével, előbb színes, üvegszerű kockákká alakítva, majd fegyelmezett képbe egyesítve az időtörte, formája vesztett, de színét megőrző részecskéket, hogy újra egyetlenné, gyönyörű egészszé váljék ■ . . ... Lehet: Széttört élet? Mozaik? Fakatona Egyszer a postaláda közelében, egy ház falánál a kövön észrevettem egy lapos vadgesztenyét — amely mintha fényezett paliszander fából készült volna <— s nyomban felemelve, drága ékszerként elrejtettem matrózkabátom kisebbik zsebébe. Először láttam vadgesztenyét. Ügy látszik, ez. a postaláda melletti hely varázserővel bírt, mert azonnal megláttam a kövön heverő, elég nagy, majdnem új fakatonácskát is, amely részletesen kimunkált arcvonásaival, merev fatarkójával mégis valamiféle törpe madárijesztőre emlékeztetett. Meghökkentett a földön fekvő színes játékfigura: nem volt gazdája, nem tartozott senkihez, holott én úgy tudtam, hogy valamely holmi nem lehet senkié; valószínűleg ez a katonácska is tartozott valakihez, neki is volt tulajdonosa, egy ismeretlen gyerek, akt elvesztette, s ím, most ez a játék senkié. Körülnéztem az utcán, tires volt. Legyőzhetetlen erő vonzott ehhez a senki tárgyához. Kérdőn felnéztem a mamára, megrántottam a szoknyáját: — Lehet? Bíztató, gyengéd mosollyal nézett le rám sűrű fátyla alól. — Vedd föl, ha akarod. Szegénynek már letört a puskája. Valóban. Első pillantásra észrevettem, hogy a puska, amit a vállához szorít, hiányzik. Ráadásul a feszes lábakat tartó kerek falapocska is kicsorbult. A katonácskát egyszerűen törött tárgyként eldobta valaki, s gazdáját veszítve vált senkié. Nekem azonban így is tetszett felemeltem a földről. Csoda történt: a katona megszűnt senkié lenni, gazdát keresett magának. Ёп lettem a tulajdonosa, ő már az enyém. Betettem a zsebembe a vadgesztenye mellé és gazdag embernek éreztem magam: két gyönyörű tárgyat birtokolok — a gesztenyét, amit a Természet formált, s az Ember alkotta katonát. Vidáman, előre betelve az otthoni játék örömével, hangosan lépkedtem a mama mellett, töprengtem a feltáruló igazságon, hogy minden dolog tartozik valakihez. Hirtelen azonban felkavart egy másik felismerés: mégiscsak lehetnek olyan dolgok, melyek senkihez sem tartoznak. Gazdátlanok. — Mama — kérdeztem kié a veréb? — A veréb az istené — mondta lassan elgondolkodva. — És kié vagyok én? — Te — az enyém vagy. Igaz. Én a mamámé vagyok. Meg a papáé. Lehet, hogy a nagymamáé, nagypapáé is. — És kié ez a katona? — kérdeztem. — Most a tiéd — válaszolta a mama. — Kié volt azelőtt? — Nem tudom. — Kié voltam én azelőtt? Ügy emlékszem, hogy a mama csodálkozóan nézett rám a sűrű fátyol mögül, ami számomra idegen arcot kölcsönzött neki. — Korábban te egyáltalán nem voltál — mondta. — Akkor senkié se voltam? — Mikor akkor? — Amikor egyáltalán nem voltam. Mama ismét elgondolkozott, úgy rémlik, szomorúan nézett rám. — Igen, akkor még nem léteztél. — Es nem voltam senkié? — Senkié — mondta. ... ma már tudom: a mama akkor maga sem hitte el, hogy valamikor egyáltalán nem voltam ... E napon megértettem, hogy a valakihez tartozó dolgokon kívül, vannak dolgok gazda nélkül. Senkié. Legalábbis, amelyek azok voltak. Ez a gondolat olyan erősen meghökkentett abban a valöszínütlenül távoli időben, hogy mindmáig nem tudom; kié vagyok én? Kié vagyok én — a katona? Ablakból A Kanatatnaja utcában, Golgyengorn jól jövedelmező bér házának második emeletén laktunk — vagy ahogy a nagynéni nevezte: a „belelásson“ — ablakunk pedig az állandóan porfelhőben úszó Kulikov térre nyílt. szinte játékszernek tűnő mozdonyai sisteregtek elő. Reggeltől estig az ablaküveget rendezgetve csattogtak el alattunk a kirándulóvonatok. Valószínűleg ez volt az oka, hogy a „beletázson“ levő nagy és kényelmes lakásért keveset kellett fizetnünk. Az ablakunkból láttam az 1905-ös forradalmat: öreg posztókabátban, browninggal a kezükben szökelltek a munkásönkéntesek: láttam a 6-ik Doni ezred kozáklovasait, végül egyszer a feketeszázak felhősöt étségű sokaságát; átlós irányban közeledtek az Állomás térről a Pirogovszkaja sarka felé, ahol Golgyengorn háza állt. Amint a tömeg az irtóztató csendben a házunkhoz közeledett, észrevettem a cár őfelsége aranykeretes, litografált képét: kék szalag erezete futott a válltól a derékig. Két dühös öreg tartotta a magasba, a kereskedők jellemző ujjasában. Következő pillanatban a tömeg megbolydult, üvöltve, rohanó összevisszaságban tört Golgyengorn házához; ott, az utcai szárnyon húzódott meg az a vegyesbolt, ahol mi is vásároltuk a petróleumot, cukrot, makarónit, napraforgóolajat. A kereskedés a zsidó Kogané volt. Az üzlet ablakát bezúzták a kövek; a következő percben már szétverve állt, előtte a járdán még sokáig csillogtak az üvegdarabok, hevertek az árumaradványok; szétszórt tea, petróleumos kannák, összetaposott cigarettahüvelyek, a „Trojka“ mahorka és a „Br. Aszmolovih“ dohány csomagjai, színes cukorkászacskók „Br. Kralhmalnyikovich“ felirattal. A kihalt utca közepén, a Kukikov tér száraz, téli porban gomolygó hátterével szörnyű volt e látvány. Sokáig senki sem mert hozzányúlni az egész utcában széthajigált áruhoz. Még a romanovkat külváros mezítlábas, lyukas ingű csavargói — ezek a sötét gorklji figurák is — úgy haladtak el a szétvert bolt mellett, hogy meg sem próbálták eltulajdonítani a sérült összevisszaságban is csábító zsákmányt. Még a novoribnajai utcagyerekek között sem akadt — bár a sarkából kiszakított ajtón át kíváncsian besurrantak az összetört boltba —, aki egy szem cukrot felvett volna a földről, vagy letört volna egy darabot a büdös szerszámolajjal leöntött, olcsó, fehér halvatömbből, amely az összetört pult alatt hevert a behorpadt réz mérlegtányérok mellett. A kitört üvegű ablakon keresztül bevijjogott a poros, hideg, novemberi szél, a káoszban, az üzlet sebei között árnyként keringtek az utcáról berepült száraz, akác- és vadgesztenyefalevelek. A félelemtől vacogva én is lebotorkáltam a foghíjas lépcsőn, bementem Kogan üzletébe; a lábam alatt recsegett a rizs, a dió, az eltört edénydarabok. Szerencsére Kogannak, családjával együtt — fekete kalapos, csipkekesztyüs feleségével, négy vörös hajú, szeplős képű gyerekkel, az öreg, reszkető fejű, kampós orrú nagymamával — sikerült elrejtőznie a keresztény családoknál, ahol a Kulikov térre néző ablakokban elhelyezett ikonok és égő mécsesek védték a lakosokat a pogromisták rombolásától. És láttam az üzlet padlóján heverő rézpénzek között Kogan úr posztókalapját, amit összetapostak, szétlapítottak az „Orosz Nép Szövetségének" csizmásai. ... A világ, mely körülvett engem, ezekben a percekben félelmetes volt... HAVAS ERVIN fordítása. Szemben vasúti depó húzódott, nagy kapufából a bolsefontáni vasút apró, JEVGENYIJ DOLMATOVSZKIJ: Európa közepén Itt van e földrész közepe, vagy alig távolabb. Buda kertekbe öltözött. Belgrádig hét órát fut a vonat, s hat óra az út Pest és Bécs között. S vasút visz Prága és Kijev fele, mert centrum itt ez, akármerre nézed. Szimmetrikus az utcák rendszere, éjjel parányi pontok — lámpafények. Valamikor már jártam én itt, egy bérpalota állt egy szép úton, kívül vadszőllő futotta be végig, s csobogott belül csöndes nyugalom. Csipke borult az ablakokra lágyan, s a falon, mint egy obeliszken állt: „Házat átnéztem. Aknát nem találtam.“ S aláírás: Boriszkin lejtenánt. Még negyvenötben volt ez, — és a szó a téglán ma is olvasható! Bekopogjak az ajtón? Nem merek ... Csak éljenek békén az emberek. Boriszkin ezt a házat sorra nézte, jutalmat s hálás szót se várva érte. A ház Boriszkint talán elfeledte, magam sem tudom, él-e vagy halott. Csak a felirat villan még szemembe a város közepén az öreg hársak árnyéka alatt. Ezt láttam, És mint mondani szokás: a természet után készült e kép. S most: minden jót, sok boldog, szép lakás! Ragyogjon rátok kékellőn az égi hl ajnalodott. A faluból I vezető dűlöúton egy gör- I nyedt ember targoncát I tolt maga előtt, azon egy J fából sebtében összetákolt faakét cipelt. Parasztember volt. Fiatal, alig harminc éves. Kopott ruháját rengeteg folt tarkította. Meztelen lábát vastagon borította a por. A falu felől valaki a nevét kiáltotta. Hátrapillantott. Aztán megállt. István, az öccse közeledett futva. Még messze volt, addig is ráült targoncájára és unottan szemlélte a kelő napot, amely a vörös szín százféle árnyalatát fröccsentette a tájra. Napkelte? Annyit látott ő már ilyet! Tekintete lejjebb siklott a földek fekete, ködáztatta hátára. Még ködös volt a hajnal. A dér ott pihent a köd tejszínű ölében. A fák is összeölelkeztek vele, összesimultak, mint a szerelmesek. De ott, a mezőn, a távoli szürkeségben, ahol még kékes-szürke homály borult makacsul a tájra, páncélkocsik roncsai sötétlettek. 1945-öt írtunk. Még a kertek alatt ólálkodott a háború. Gajdi János szemöldöke összébb ug-SÁRKÖZI GYULA: húzták volna ki a patakból. Rongyos ingét már előbb ledobta magáról. A déli napsugarak égették meztelen felső testét. Háta olyan volt, mint az eleven hús. A kötél mélyen a húsába vágódott. A delet harangozták éppen, amikor megjött Erzsi, a felesége. Vastag volt. Harmadik gyermeküket hordta. Letelepedtek egy bokor alá, az árnyékba. Erzsi a kosarat bontotta. János kíváncsian leste a mozdulatait. — Mi újság? — Anyád rosszul van! — Már hallottam. Esvány is ezzel jött utánam. Hát nem lesz ennek már sose vége?! Én itt klnlódok, magamat fogom az eke elé, akár a barmot, hogy legalább a mindennapi kenyér kerüljön a szájba, otthon meg anyám vért hány! Hogy szakadna le már az a mennybéli erre a világra! — János... — szólt kérőn a fiatalasszony. — Hagyj! — Keserű ízt érzett a szájában, amikor lenyelte a krumplilevest. — Aztán?? — emelte fel a lábas fölé hajolt fejét. — Aztán? Balázs keresett, az OFOSZ-tltkár! Szegénység rótt. Keze ökölbe szorult. Az ekéjére pillantott. Gúnyosan elhúzta a száját. — A főd már megvöna. De hun a 16? — morogta maga elé. Megérkezett az öccse. — Hát te hol maradtál ennyi ideig? — Kihajtottam a Riskát, mert anyánk beteg. — Beteg? Hisz tegnap még semmi baja sem volt?l — Vért hányt... A Kara Feri mondta, hogy biztosan a tüdő ... Hektlkás az anyám? — dünóyögte, s valami összeszorította a szívét. Hallgattak. János földreszegezett tekintettel, gondterhelten tolta a targoncát. István szomorúan bandukolt mellette. Teljesen kivilágosodott. Megérkeztek. — No Esvány, most aztán nekigyűrkőzhetünk! A ködpára már csak a hegyek katlanaiban lebegett, mint я vastag füstgomolyag. Amerre a szem ellátott, frissen szántott földek fekete sávjai húzódtak. Amott éjszaka a gazdagabbak már felszántottak. Nyugat felé a naposon Nagy Ambrus hajtotta vaseke elé fogott, kövér ökreit. Jánosra két vastag, széles kötelet rakott István. A fiatal parasztember beledőlt. Arca elsápadt, homlokáról borsószem nagyságú ízzadságcseppek csorogtak. Lassan, de megindult nyomában a faeke. Az eke szarvát István fogta, János nyomában lépkedve. Néha túlságosan mélyre nyomta be az ekét, néha meg, amint észbekapott, sajnálatból éppen csak a föld színét szántotta. István sajnálta a bátyját. Mert János már csurom vizes volt, mintha most — Csak nem a 16 ügyben? — csillant fel János szeme. Éppen hogy abban! Azt mondta, elintézte ... — El? — De mikor lesz az? Sz’ vetni kell. — Szalonna már nincs? r- tekintett kérdőn Erzsire. — Tudod, hogy nincs. Hiszen odaadtuk az utolsót a bakancsodért a múltkor. Pengőért ugyan nem igen vettél volna bakancsot! János bólogatott. — Szegénység, éhség. He], nyomorúságos ez az egész élet! ... Az asszony elterült a fűben. Feje árnyékban volt, de barna lábszárával és a félre csúszott szoknya alól kivillanó combjával kacéron szerelmeskedett a napsugár. János az asszonyra nézett. Aztán gyengéden magához vonta és megölelte. — Ne haragudj már, no ... — Eredj már, János, oszt mért haragudnék. István odébb húzódott tőlük. Dél volt. Békés nyugalom ömlött el a tájon. Mintha a csend is delelt volna. Erzsi hazament. János sokáig bámult utána. Nézte ringó csípőjét, vastag derekát. Aztán sóhajtott egyet és felkelt. — Esvány! — mondta parancsoló hangon. — Ml az, lános? — állt fel a magas fűből István s hunyorgott a szemével. — Munkára, fiúi István befogta a bátyját, rádobta az „istrángot“. Belémélyeztette az ekét a puha földbe ..,
