Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-14 / 15. szám

Mire jó az anyák „festése"?

Amikor még csak kasos méhészetek voltak, nem lehetett festeni az anyákat, nem volt lehetőség és nem is volt szükség a családok szétszedésére, mivel gyakran rajoztak, az anyák maguktól is cserélődtek.

Most viszont mikor már a családok széjjelszedése megoldódott és a méhész beavatkozik életük fejlődésébe —, főként amióta jelszóvá vált, hogy ahol raj van, ott nincs méz — korlátozza a rajzást, anyákat nevel, hogy a régieket kicserélhesse. Megtörténhet az is, hogy a méhek, tudtunkon kívül anyákat nevelnek, és ha a régieket nem jelöltük meg, akkor az anyák korát illetően zavar keletkezne, s ez nagy visszaesést jelentene a családok fejlődésében és a mézhozamban.

Tehát az anyák jelölésével a méhésznek magának kell a mesterséges válogatást előidéznie.

Az anyák jelzését többféle módon végzik. Vannak méhészek, akik szárnycsonkítással jelölik. Az egyik évben lenyírják jobb szárnyának egyharmadát, a következő évben a bal szárnyat és a harmadik évben mind a két szárnyat megrövidítik.

Ennek a jelzésnek az az előnye, hogy a rajok nem szökhetnek meg, mert az anya kijön a rajzáskor a családdal együtt, de nem tud repülni, így a kaptár előtt leesik. A raj megtelepszik a kiszemelt helyen s amikor a méhek észreveszik, hogy az anya nincs köztük, visszaköltöznek a régi helyükre s az anyát a kaptár előtt egy pár méhével a földön találhatjuk.

Ilyen eset akkor is előfordulhat, ha az anya szárnya nincs mesterségesen kurtítva, hanem a méhek maguk csonkították

meg.

Akadnak méhészek, akik az anyákat évente ugyanazon színű festékkel jelölik. Ez arra jó, hogy a méhész észrevegye a csendes anyaváltást. A gyakorló méhészek az országosan elfoga dott négyféle színnel jelölik az anyákat. Ebben az évben a piros, 1974-ben a kék, 1975-ben a sárga, 1976-ban a fehér, 1977- ben újra a piros szín következik. Ennek az az előnye, hogy a méhész első pillanatban megállapíthassa az anya korát és összehasonlítást tehessen a többi családokhoz viszonyított teljesítményéről és döntsön a to vábbtartásáről vagy a kiselejtezésről.

Ha a méhész ily módon jelöli az anyákat, akkor ajánlom a következő műveletek elvégzését. Előnyös ha minden megfestett anya kaptárját ugyanolyan színűre festett rajzszöggel megjelöljük a kaptár homlokfalán, továbbá az olyan kaptárakat, amelyekben petéző anya van s azt nem lehetett megfesteni, a kaptárt is festetten rajzszöggel kell megjelölni. Ahol pedig valamilyen oknál fogva nincs anya, onnét a rajzszöget távolítsuk el.

Ha e módszert bevezetjük méhészetünkben, nagyon megkönnyítjük munkánkat. Van olyan jelölési mód is, amikor az anyák torára színes sztaniol lapocskát ragasztanak, sőt meg is számozzák azokat.

A festéshez szükséges fölszerelések a következük: egy 15 X 15 cm-es habszivacs-párna, egy darab 3—4 mm lyukböségű alacsony rámás háló, egy db aprólyukú, de magasabb ráinas háló, az évnek megfelelő színű acetonus festék és egy ceruza nagyságú pálcika, melynek mind a két végében egy gombostű van. Ezt sajátkezüleg ellehet készíteni.

Vannak méhészek, akik a festékes kis üveget vékony zsinóron a nyakba akasztva hordják az anyák festésekor, ahol az anyát megtalálják, megfestik és egy darabig figyelik, hogy hogyan viselkednek a méhek az anyával szemben. Ha azt látják, hogy támadják, úgy megfogják és kalitkába teszik és később teszik vissza a családhoz. A módszer nagy kézügyességet igényel és bizonyos kockázattal jár, mert a méhek az anyát meg is ölhetik.

Én körülményesebb módszert alkalmazok, s az eredmény 100 százalékos. Az anyát kézzel sohasem érintem. Fogok egy üres gyufásdobuzt, azt kétharmad részben kinyitom, ráborítom az anyára és óvatosan összetolom. Kis üveglapon vagy más átlátszó anyagon keresztül meggyőződök arról, hogy az anya nem szökött-e ki s a keretet visszateszem a helyére. Ha kiszökött, újra megkeresem és kifogom. Ilyenkor a családot összerakom, letakarom, az anyát pedig zárt helyiségben festékkel megjelölöm.

A dobozt lefelé fordítva ráteszem a habszivacs-párnára, kinyitom, balkezembe fogom a nagyobb lyukböségű, de alacsonyabb rámájú hálót, a dobozt jobb kezemmel 2—3 cm-re fölemelem és olyan mozdulatot tes'ek, jnintha a dobozt oda

akarnám ütni. Erre a dobozban lévő méhek és az anya kiesik a párnára s ekkor a nagyobb lyukböségű hálót ügyesen ráhelyezem és a balkéz két ujjúval a hálót enyhén az anyára szorítom, hogy annak torja a hálólyuk közepére essen. A már előre kinyitott festékes üvegbe bemártom a gombostű fejét, hogy azzal egy pontot tegyek az anya torára. Az anyát addig nem eresztem el, míg a szabadon lévő kézzel a sűrűbb hálót hirtelen fölemelem és a magasabb hálóval eltakarom. Ha nem így tennék, élkenődne a festék. Ezek után az anyát egy anyakalitkába besétáltatom, a nyílást mézes tésztával betömöm, kiviszem a családhoz és a keretlécre helyezem, hogy a méhek hozzáférjenek a mézestésztához, azt rágják, az anyát hamarosan kiszabadítják.

Egyes méhészek az anyát a kikelés után azonnal megfestik. Én csak azután festem, amikor meggyőződtem arról, hogy az anya hibátlanul petézik, mert megtörténhet, hogy csak herepetét rak vagy olyan petét, amiből álcák nem kelnek. Akik még nem festettek anyákat, ezt a heréken gyakorolhatják.

Mivel az anyák festése egy lépés a fajták kiválasztásához, kérem a méhésztársakat, hogy próbálják meg, mert ezzel nagyon hasznos munkát végeznek.

Műemlék - méhes

Talán Közép-Európa egyetlen „műemlék-méhese“ található a magyarországi Borjúdon.

A jelzett méhes valamikor a Sass családé volt, s nagy gyümölcsös tartozott hozzá, amely lenyúlt egészen a Sióig. A régi portán áll kb. 15—20 m-re a Siótól a nádtetős ősi méhes.

Amikor Petőfi Sándor Sárszentlőrincen járt iskolába, nagyon meleg barátságot kötött Sass Istvánnal. Az említett családnál később is gyakran megfordult, s nagyon megtetszett neki a méhes. Kérte, hogy a méhes előtti kis szobában lakhassák, ahol azután több verse született. Például: A négyökrös szekér, S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe, A magyar nemes, stb.

A műemlékként megtartott méhes nemcsak a költőnek, hanem a múlt század méhészetének is tárgyi bizonyítéka.

Csiba László, Samorín

KOVÁCS LAJOS, méhész

Űj módszer a rajanyák nevelésére

Már régen kerestem azt a módszert, amellyel nem rajzó jó fajta mézelő családoktól, rajanyakat lehetne nevelni. Erre is — mint minden megoldatlan kérdésre —, találunk megoldást. Legtöbbször akkor, amikor nem is számítunk rá.

Egyszer meg akartam győződni arról, hogy tisztán cukorból nem tudnak-e a méhek mézfölösleget, árumézet termelni. Már évek óta nagyon szidják a méhészeket — köztük az igazi jó méhészeket is — a hamisított méz miatt. Azt állították egyesek - — köztük némelyik újság is —, hogy a sok mázsa feletetett cukorból áruméz kerül a piacra, ami nagyon lerontja a jó méz minőségét. Eddig én is sok cukrot etettem fel, serkentésre vagy betelelésre és már engem is meggyanúsítottak, hogy a mézem cukorból van.

A felszabadulás után, amikor a mézet a fogyasztóknak adtuk el, a nagybani felvásárlás hiánya miatt bekerültem egy mézhamisítóhoz. E kereskedőnek ez volt az első kérdése: „Maga méhész? ... És saját méhei vannak?“ Majd így folytatta: „A mézet nem hamisítja?“ Nagyot néztem, mert addig soha senki sem gyanúsított ilyesmivel. Elkérte a zsebkésemet, pengéjét belemártotta a mézbe és vagy félméter magasságból visszaengedte a kannába. Mikor már alig volt méz a pengén — hajszálnál is vékonyabban folydogált a gyönyörű méz —, így szólt: „No látja, ez az igazi méz. Folydogál és nem csepeg. A hamisított pedig mindjárt lefut a késről és nem nyúlik, hanem csepeg“ — magyarázta a

kereskedő. Majd azon sajnálkozott, hogy miért nem találkoztunk korábban, mert mindketten meggazdagodhattunk volna a mézből. Ű addig csak hamisított mézhez jutott — és ázt tovább hamisítva — kereskedett vele. El akarta árulni a módszerét, de én megnehezteltem rá, és hátat fordítottam neki.

Hogy beszédem vezérfonalát abba ne hagyjam, vissza kell térnem az újabb mézhamisítási kísérletekhez. Feleségem szidott is, hogy miért nem próbálkozom meg vele, annyian meggazdagodtak általa. Nagyon megörültem a bíztatásnak, mert tudtam, hogy legalább kedvemre, szó nélkül serkenthetem méheimet. Hogy a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon, két családomat kiválasztottam fölösleg méztermelésre. Azt a két legjobbat, amelyik addig soha nem rajzott. — Csak csendes anyaváltással cserélte le anyáit, vagy én neveltem nekik új anyát —. Egyszóval 30 éven át kiváló mézelő családok voltak. Anyáik jól petéztek, akárcsak a rajanyák. Azzal a különbséggel, hogy a családokban sose ébredt fel a rajzási ösztön.

A két családdal annyi cukorszirupot etettem meg, amennyit csak elhordták az etetőről. Eleinte, amikor mohóbbak voltak, még éjszaka is etettem őket. Reggel, hajnalpirkadás előtt is megtöltöttem az etetőket — gondolván, egyenek anynyit, amennyi beléjük fér. Egy hét múlva már lassabban fogyasztották a cukorszirupot. Két hét múlva meg már rá sem néztek — pedig a természetben sem találtak elegendő nektárt. Csak vártam türelmetlenül, mi lesz a kísérletnek a vége. A mézkamrát egyharmad részben megtöltötték cukormézzel, a másik harmadát virágporral. A többi sejteket pedig üresen hagyták. — Itt meg kell jegyeznem, hogy úgy számítottam, ha sikerül a műméz, bort csinálok belőle és harcba szállók a mézhamisítőkkal az újságon keresztül. De annyi méz mégsem gyűlt össze, hogy kipergethettem volna, hanem hosszú tétlenség után a két család kirajzott. Egyik nap az egyik, másik nap a másik, és a költőtérben oly sok anyabölcsőt találtam, mint amennyi a rajzó fajta családoknál szokott lenni. Főnyereménynek tekintettem a nem várt eredményt, mert az anyacserére szánt családalmat mind elláthattam rajanyával, sőt másoknak is adtam belőle.

Az új anyák majdnem mind megpároztak, és ami nagyon érdekes, saját heréikkel, mert addig a többi családnál nem volt párzásra érett here. Más években pedig a rajzó fajta herék szokták megelőzni a mézelő fajtákat 8—10 nappal.

A rajanyák felhasználása címmel írtam is róla lapunknak, ami heves vitát váltott ki. A hosszú vita végeredményben azzal végződött, hogy az anyanevelés már nem célszerű ily módon, mert mesterséges úton is lehet olyan tökéletes anyákat nevelni, mint amilyenek a rajanyák — sokszor még jobbat is.

Ezzel ma sem értek egyet, mert azóta sok anyanevelési módszert kipróbáltam és megfigyeltem. Meglátogattam a Gödöllői Méhészeti Kutatóintézetet is, ahol éppen abban az időben tanulmányozták az anyanevelés korszerű módszereit. Hordástalan időben történt a kísérlet. — A flóra olyan, hogy tavasztól őszig mindig virítson mézelövirág — sokat bosszankodtak a kutatók, hogy a műbölcsőkből kihordték a méhek a beadott pempőt, holott rendes körülmények között új pempővel kellett volna megtölteni a bölcsőket. Végre ők is kiadós etetéssel segítettek a bajon. Hasonló volt a helyzet Leányfalun Is, Magyarország legnagyobb anyanevelő telepén, ahonnan még külföldre is szállítanak fiatal anyákat.

A kutatóállomásokon súly szerint és mikroszkópikus vizsgálat útján következtetnek az anya tejesítőképességére. Az utóbbival megállapítják, hogy hány petecsővezetékkel rendelkezik az anya.

Ezt egyszerűbb módszerrel végzem. Megfigyelem a kikelt anyabölcsőt, s ha abban még el nem fogyasztott pempőmaradék van, akkor az anya fejlett. Már a bölcsőben ivaréretté vált — a rajbölcsők javarésze ilyen. Ha azonban nem maradt benne semmi, akkor az anya kisebb petézésí képességű és kikelés után 3—4 napon belül ivarérett. Függetlenül a súlyától és petevezetékeinek számától.

Nem célom, hogy a vitát felújítsuk , habár csak hasznunkra lenne — hanem az a célom, hogy az anyanevelésben minél nagyobb eredményeket érjünk el.

—Alvégi—•

\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V4\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\',\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\4\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\W\\\\\WW,^WW,^,'^''^''''^44^4XSW''4XV'''<

Jó méhlegelö

z őszirepce a korai méh^* legelők egyik legfontosabbika, mivel kitölti a gyümölcsfák ás az akác virágzása közti „hézagot“. A virágpora bőséges, ami nálunk tavasszal nagyon fontos és a virágzása 2—3 hétig is eltart.

Mivel a repce korán virágzik, tanácsos, hogy méheinket közelébe vigyük. Azok általában még gyengék ebben az időszakban, s a repcét is jobban beporozzák. Több méhész ezt az időszakot kihasználja, s a következőképpen jár el:

Először is szükséges, hogy a méhész legalább két héttel a virágzás előtt nézze meg azt a repcetáblát, ahová méheivel vándorolni akar. Tehát fontos, hogy meggyőződjék, vajon a kiszemelt repce nincs-e nagyon megtámadva repcebolhával. Ha igen, úgy felveszi a kapcsolatot a repcetulajdonos gazdaság vezetőjével (agronőmussal), hogy azt még a virágzás előtt permetezzék be a kártevők ellen és csak azután — rendszerint két hét múlva — vándorolhat a repcére.

Ha a permetezést Melipaxszal végezték, csak 1—2 nap múlva tanácsos a vándorlás, mert ez a vegyszer a méhekre nem ártalmas. Arra nagyon vigyázzunk, hogy azalatt az idő alatt, amíg méheinkkel a repcén tartózkodunk, ne permetezzék azt, mert ezzel nagy

károkat okozhatnak méháilományukban.

Nálunk rendszerint repcevirágzáskor szeles, rossz az időjárás és a méhek olyankor — ha a repcetáblától mondjuk 2 km-re vannak — ki sem repülnek. Ha egészen közel visszük őket, akkor még rossz időjárás

esetén is ellepik a repcetáblát. A méheket legjobb 2 nappal a virágzás előtt a repce mellé szállítani. így lesz legintenzívebb a hordás, amely a hozamban tükröződik vissza.

Másodszor: Vannak méhészek, akik a bőséges virágporhordást arra is felhasználják, hogy minden családtól elvesznek egy virágporral meghordott keretet, s ezeket behintik porcukorral és száraz, hűvös helyiségben elraktározzák a következő évre. Az így elraktározott virágport — mely egy kereten egy két kilót tesz ki — tavasszal — amikor a természetben még nincs virágpor és a Hasításnál erre nagy szükség van — beteszik a kaptárba — az első tavaszi vizsgáláskor — a Hasított keret mellé fedökeretként. Ajánlatos, hogy ilyenkor adjunk be a családnak egy kg-os adagban cukros-mézes pépet a keretek fölé és vigyázzunk arra, hogy megőrizzük a fészkek hőmérsékletét. Az utóbbi intézkedés nagyban elősegíti, hogy kora tavasszal már a repcehordásra erős lesz a méhcsalád. —Hál—■