Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-07 / 14. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1973. április 7, Nem, nem jönnek. Ma sem jöhetnek. Három nap óta hull a hó, kitartóan, vadul, sűrűn, nagy pihékben, fárasztó fehéren. A rádió is bemondta: a Dunántúlon betemetett mindent, az utakat, a vasúti síneket, egyes útszakaszokon a gépkocsikat, a vonatok is csak bizonyos vonalakon és nagy késéssel közlekednek. — Biztosan nem jönnek — néz kétségbeesetten az ablakra a fiú, s szörnyülködve hallgatja a támadó szél üvöltését, amely csak rakja, rakja a hótorlaszokat, az áttörhetetlen fehér tornyokat az utakra, a sínekre, a mezők végtelenjére. A fiú valójában már ment Is. Fiatalember. Magas, barna és szép. Legfiatalabb a kórteremben, ezért csak fiúzza mindenki, legföljebb Jóskának szólítja az, akt szívén viseli sorsát. Nagy beteg fiú. Különleges beteg. Az orvosok, de még a nővérek is úgy bánnak vele, mint a hímes tojással. Valami egészen rendkívüli betegség öli, amelynek okát még most is keresik, kutatják. Lábában kezdődött a gyengeség. Bizonytalankodni, s remegni kezdett a lába, s majd halkan, mint rezgőnyár levele, alig hallhatóan halk remegés futott át két kezén. A szép jövő küszöbén, a sportban is kiváló fiú napról-napra gyengült. Nem tudott már a labdába rúgni, a síkfutás előtt megtorpant, különös járásmódot sajátított el, fogát összeszorította, végtelen lassúsággal, ugrásszerűen emelgette lábát, akkorákat lépett csak, mint egy járni tanuló gyermek. Ekkor vándorolni kezdett. Kórházról kórházra vándorolt, és a vándorbeteg megkülönböztetett címet kapta. Afféle kórházi csemegévé vált. Sztárrá. A kórház csillaga lett. Az orvosok büszkélkedtek, hogy ilyen betegük van. Felfedezetlen föld volt a fiú. Szűzföld, a betegségek térképén: ők fedezik fel a baját, tán meg is gyógyítják. Aki orvos csak tehette: vizsgálta, kutatta, fürkészte, kereste a baját. Az első kórház első diagnózisa lesújtóan hangzott: sclerosis multiplex ... lassú, halálos bénulás. Ezzel a megállapítással vonult tovább, ért el mostani helyére, a Klinikai jellegű intézetbe, ahol kutatások is folytak. Itt azt mondták: nem az, nem sclerosis. Ezt mondták és gratulálni kezdtek egymásnak az orvosok: a tanársegéd, az adjunktus, mindenki, aki csak látta és megvizsgálta. Egy vendég főorvos, aki szintén megvizsgálta, aki tanítványa volt az európai hírű orvosprofesszornak, mint ilyen, kétségtelen szaktekintély, melegen szorongatta a tanársegéd kezét. — Pompás, Imre észrevette, hogy téves volt az első diagnózis. Ezzel boldoggá tette ezt a szegény fiút —, majd felsóhajtott —, bárcsak ne lenne annyi szomorúság ebben a boldogságban. Irta: CSERY DEZSŐ A szép barna fiút szerette mindenki. A fiatal nőbetegek valósággal rajongtak érte. Vonzása volt, mint a ragyogó holdnak. Rajongtak érte, mert titokban mindenki halálraítélté. Ez a fiú meghal, látjátok, — újságolták a betegek a látogatóknak —, pedig milyen szép... — Nem ... nem jöhetnek... télben, viharban. — Ismételgette elszontyolodva, ágyán kuporogva a fiú. — Ha akarnak, jönnekI Ede, a rosszindulatú műszerész mondta ezt. A kákán csomót kereső, savanyú férfi. —. Aki akar, jön, — tömörítette gondosz véleményét, mert szerette, ha körötte mindenki szomorú. — Csakhogy az egészségesek fütyülnek a ronda betegekre -— folytatta Ede, a sápadt műszerész. — Pláne, ha a látogatás némi kis kényelmetlenséggel jár. — Az anyám?! — Az is! — erőlködött Ede — anya, gyermek, mindegy, ha van egy kis kifogás, marad. Így van ez, később megtudja maga is, fiatal barátom. Frontátvonulás volt ekkor, a betegek nagy része mélyen elbújt a párnája alá, de a levert lelktállapotú ember, akit ilyenkor különös, sivár, szorongó félelmek gyötörtek, megszólalt: — Ha el is indultak, biztos eltemeti őket a hó. Nem tudtam a csüggesztö szavakat hallgatni. Gyorsan kiléptem a folyosóra. Rágyújtottam s leültem tűnődve az egyik párnás székre. Kimondottan rosszul éreztem magamat. A folyosó tágas, széles, sivár volt, mint odabenn az a két rosszindulatú ember. A folyosó padlóját zöld műanyaglemez takarta. Ügy hatott ez, a gyógyuló betegre, mint a síkos békanyál. Ültem a folyosó sivárságában, s valahogy vártam valamit, vagy valakit, főtt is a látogató... Jött a behavazott dunántúli dombokról, ahol hótorlaszokat, tornyokat emelt a bömbölő szél. Jött... Jóska látogatója. Az anyja. Nem az utca felöl, az orvosi szoba felöl jött. Lassan imbolygóit a síkosnak tűnő padlón, a zöld színű békanyálon. Mályvaszínű ruha volt rajta, de úgy hatott, mintha gyászruhát öltött volna. Egész magatartásában talpig takarta a bánat. Leszédült, leült mellém a székre. — Nem bírom — mondta —, két éve van még szegénynek ... ö mondta—, mutatott a folyosó végére. Igen, ö, a tanársegéd mondta neki, aki vasárnap éppen ügyeletes volt, hogy a fiának legföljebb két éve van hátra... még három hétig kezelik, i mert véleménye szerint a tudomány mai állása mellett nem lehet segíteni rajta. Ezt mondta és még hozzátette: — Egyszer szembe kell nézni a tényekkel. Bocsásson meg, asszonyom, hogy kíméletlen voltam. — Hát hogyan menjek be hozzá, így, ilyen lélekkel, — sikoltott fel kétségbeesetten a hangja —, hiszen leolvassa rólam a halált. Hosszú, nehéz csend támadt, s a végtelenbe nyúló csendben szinte hallani lehetett a megfeszített akarat lázongó kopogását. Mint a nagy színész, a nagy szerepe előtt, próbálta átélni és megjátszani a lehetetlent. Mintha a föld rettentő mélyeiből irtóztató malomköveket emelne magasba, húzta ki magát. Egy perc alatt változott át az asszony. Hirtelen letépte magáról a bánat sötét köntösét, arcát ' mosoly folyta át, szemében kigyúltak a lángok, a fények, a szirmos virágok. Minden kétséget kizáró bizalommal nyitotta ki a kórterem ajtaját. — Meggyógyulsz, fiam —, níondta megföllebezhetetlen közvetlenséggel. — Tudom, anyám, — szólalt meg a fiú —, a szemedből, a mosolyodból látom. — Három hét múlva hazajöhetsz. Igen, ezt mondta a tanársegéd... s egészséges leszel, mint a makk. — Máris jobban vagyok. Figyelj csak ide? Leszállt a fiú az ágyról és lépett egyet... kettőt, mint ahogyan általában lépni szoktak az emberek. Aztán lépett tízet százat... ezret... húszezret ... százezret és három hét múlva, füttyös szívvel hazament a szép dunántúli dombos vidékre, ahol ekkor már nyílott a tavasz. Az orvosok összenéztek. Nem értették egészen a dolgot. Nem értették, hogy akit szorgos, lelkiismeretes kutatások után halálra ítéltek, él és virul. Nem látták még, hogy az ő valóságszemléletük mellett van még más, általunk nem látott valóság is. Az emberi szeretetnek sok... kis rejtett titka. Például a halált legyőző, életet adó mosoly. Az anyai diadalmas mártírmosoly, mely nemcsak megszüli az életet, de vissza is adhatja azt... Irta: KAMIÉN ISTVÁN — Nem is tudom, hogy szoktam rá, lehet tél, lehet nyár, mindegy nekem, csak a feketét szeretem . . . Vannak, akik szerint nincs jobb ital a vörösbornál, vagy rizlingnél, én megmaradok a duplánál, aztán elnéződöm az embereken ... Az egyik lehorgasztja fejét, mintha ki tudja milyen bánat érte volna, másik vidám, dalol, fütyül, semmiből sem csinál tragédiát. Kilökhetik az ajtón, behempergethetik a porba, leveri magáról és fütyürészve megy tovább ... Nem törődik a szomorúsággal, talán neki a legjobb ... — De van a földkerekségen egy csomó olyan ember, aki állandóan tele van bánattal, fájdalommal, nem tud egyebet, mint szomorkodni. — Nézze azt a fiatal, borzasfejűt... hogy is nevezzem? ... Az én koromban az ilyenre azt mondták volna, züllött csavargó ... most azt mondják: divatos! Ebben is mennyit változott a világ! Mintha készakarva beolajozta, befestékezte volna a ruháját, az inggalérja mintha három hetes volna, a haja meg olyan, mintha kocslkenőcscsel kente volna be. Milyen betyárul tud mulatni! Azt hiszi, övé az egész világ!... Ha ilyet látok, az jut eszembe, mi sem voltunk sokkal különbek, csak az régen volt, 40—45 évvel ezelőtt.,. — Korán elkerültem a szülői háztól. Nem volt nekünk semmink. Tudja mivel hagytam el a falumat? Görhepogácsával. Szegény édesanyám — Isten nyugosztalja, — két-három tepsivel szokott sütni, berakta az asztalfiókba, onnan eszegettük, sokszor sebesre törte az ínyem ... Tudja mi az? A kukoricalisztet összegyúrják jó sósán----— Akkor is megrakott vele egy kis zacskót, könnyes szemmel útnakbocsátott— Vigyázz magadra kisfiam! Mit tudtam akkor, mire vállalkozom! Azt gondoltam, tárt karokkal fogad a világ. Hogy az élet majd megtépáz, mint az őszi szé) a fákat? Engem bizony megtépázott. Ki ismert engem a nagyvárosban? Senki Minden darab kenyérért verekedni kellett. Tyhü, de sok éjszakát töltöttem el a pádon, nincs ennek a városnak olyan zuga. amit ne ismernék, mint a tenyeremet.. . Várhattam én anyámtól, küldjön utánam egy kis gőrhepogácsát vagy édes máiét? ő várt tőlem segítséget, joggal, hisz felnevelt! — Már bebolyongtam alaposan ezt a várost, egy tavasszal mégis eszembe jutott: hazamegyek. Meglátogatom az én édes jó anyámat, hogy megcsókoljam mind a két kezét, amivel — ha kellett — pofont is tudott adni és kenyeret is nyújtani. Pénzt küldözgettem, ha nem is sokat, mert hazudnék, ha azt mondanám, megfizettem azt a fáradságot, küzdelmet, amit értem tett. Hazamentem. Mikor meglátott, magához ölelt, s ahogy végigfolyt arcomon sós könnye, újra kisgyereknek éreztem magam. Akkor hirtelen úgy gondoltam: nem hagyom el többé soha, de tudja, hogy van ez? Sokszor fogadkozunk, esküdőzünk valamire, de mikor valóra kellene váltani, meghátrálunk. Gyávaság ez? — Dolgoztam pár hétig otthon egy téglagyárban, keresgettem is. Minden héten vittem haza pár krajcárt. Hanem egyszer szombaton, elmentünk az otthoni régi cimborákkal egy kis kocsmába. Még magasan járt a nap, előbb beszélgettünk, iddogáltunk, aztán lassan belemelegedtünk, elkezdtünk danolászni. Egyik ezt a nótát fújta, a másik azt. Akkor kezdtem rászokni a cigarettára, szíttam egyiket a másik után, nagyon tetszett nekem a helyzet. Túl is akartam danolni a többieket, mert ugye, én már nem akárki voltam, hiszen bejártam a nagyváros minden zegét-zugát! Dicsekedtem, mi mindent láttam, azok körülállták, hallgatták. Ahogy ott kornyikálunk, előkerül egy szál cigány hegedűjével. Akkor már bealkonyodott, a kocsmáros éppen lámpát gyújtott. Nem villanyt ám, petróleumlámpát. — Kérdezi: muzsikálhatok válámit fiatalurak? Sorban elcincogta a maga módján mindenkinek a nótáját, aztán odafordult hozzám: — Hát neked mit húzzak árányos? Nekem sem kellett több, letelepedtem a nyikorgós karszékre, azt mondtam neki mutatóujammal dirigálva: — Húzza azt, hogy „Itthagyom a falutokat nemsokára ...“ Húzta is őkelme, én meg úgy éreztem, mintha egész banda húzná a fülembe, azt képzeltem, én vagyok Bagdán Laci, az 500 holdas paraszt, akit kikísért a tanyáig két banda cigány ... Hirtelen csend lett, azt hittem elfáradtak a nótázásbán. A következő pillanatban hátulról jókora nyaklevest ad valaki, akkorát, hogy felborult velem a szék... Kinyitom a szemem, hát az én drága jó édesanyám áll felettem: — Majd adok én neked. Azért, mert itt akarod hagyni a falut, nem kell elmulatni a pénzed. Milyen ember lesz belőled? Züllött? Kocsmatöltelék? Aki az árokparton hempereg részegen? Hirtelen kijózanodtam és a cimborák gúnyos mosolyától kisérve kisomsopolyogtam ... — Ennek a nyaklevesnek köszönhetem, hogy nem lettem részeges. Az iskolában és azon kívül is példamutató A Dunajská Streda-i (dunaszerdahelyi) Mezőgazdasági Műszaki Középiskola az elmúlt évek során, sok kiváló szakembert képzett szocialista mezőgazdaságunknak. Nagyjelentőségű a tevékenységük, a mezőgazdasági üzemekben bevált szakemberek továbbképzésében is. Természetesen a mezőgazdasági technikumban nemcsak szakmai neveléssel foglalkoznak, hanem általános műveltséghez is juttatják a tanulókat. SCHICH FERENC tanár azok egyike, aki a nyelvek tanításával és történelemmel foglalkozik. A sokoldalú pedagógus az iskola igazgatójának helyettese s e komoly elfoglalatsága mellett, rendszeresen tevékenykedik a város politikai és kulturális életének fejlesztésében. Sokat foglalkozott az irodalmi élet szervezésével, s egy időben elnöke volt a CSEMADOK városi szervezetének is. Amióta felépült a mezőgazdasági technikum mellett a korszerű jnternátus — ahol vannak megfelelő helyiségek — az iskolában is élénk a kulturális és irodalmi tevékenység. Egymást követik a színvonalas rendezvények, amelyet a központi lapok is nagyra értékelnek. Ezeknek a rendezvényeknek egyik lelkes szervezője és eszmei irányítója Schich tanár elvtárs. De jelentősen segíti a Lenin Kör munkáját, amelyben a legfejlettebb SZISZ tagok tevékenykednek. Mindezek mellett — és ez a legjelentősebb a tanításon kívül — közismert előadója a Dunajská Stredán létesített, jó hírnévnek örvendő Marxista Esti Egyetemnek. Ez valóban komoly lekötöttséget jelent. Az agilis pedagógus mégis alig várja a tervezett technikum felépítését, amelyet az újdonságok megismerésének elméleti központjává szeretnének berendezni. Márpedig ez újabb elfoglaltságot jelent majd számára. Másfél évtizede tanít Schich elvtárs a technikumban. Büszke rá, hogy az évek során kikerült tanítványai közül sokan töltenek be felelős funkciót, s azok becsülettel megállják helyüket. Biztosan tudom, az elismerés kölcsönös, és minden hallgatója örül, hogy a kiváló tanárt, aki komoly közéleti tevékenységet is kifejt, a Tanítók Napján kerületi kitüntetésben részesítették. ŰNSEGÉL Y Rózsár Gyula, egykori iskolatársam, afféle szegény flótás volt ■ világéletében. Az is maradt mindhaláláig. Édesapja, az urasági „parádés“ kocsis, erején felül gimnáziumba járatta kitaníttatta fiát. Gyula ennek ellenére sem vitte többre rosszul fizetett járási írnoknál. Hiába tette le jó eredménynyel az érettségit, megbukott az élet iskoláján. Rózsár barátomat már diákkorában önkeveslési érzet gyötörte. Talán ennek tudható be, hogy néha bizony holmi „önsegélyhez" folyamodott, ha valamilyen kényes helyzetből nem tudott kievickélni. Saját bevallása szerint tizenhét éves korában esett először ilyen „bűnbe“. A gimnázium hetedik osztályának elvégzése után Gyula barátom elszegődött egy isten háta mögötti faluba házitanítónak. A gazdasági világválság idején azonban házitanítóban is nagy volt a kínálat s csekély a kereslet. Gyula tehát csak úgy nyerte el szünidei kenyéradója kegyét, hogy a német nyelv tanítását is vállalta a bukott kisdiáknál. Vállalta, csak nem tudott egy árva szót sem németül. Ügy még sose volt, hogy valahogy ne leit volna! — mondogatta akkor is. Eleinte úgy ment minden, mint a karikacsapás. Rózsár mindig bemagolta az aznapi leckét, hogy tovább adhassa a kenyéradó úr csemetéjének. Amíg egy szép napon láthatárszéli villámlás remegtette meg az instruktor térdét. Megtudta, hogy látogató érkezik a családhoz Eisenstadtból, az egykori Kismártonból, melyet az osztrákok az első háború után voltak szívesek kies hazájukba bekebelezni. Mi lesz veled, emberke? — gondolta, ha ez a német sógor netán eszmecserét óhajt vele folytatni német nyelven?! Gyulával forogni látszott a világ. Először a rugalmas visszavonulás gondolatával kacérkodott, de végülis másképpen döntött; valahogy majdcsak kilábol a kátyúból. Ebéd után a kenyéradó úr felszólította a házitanítót, beszélgessen kicsit a vendéggel, hadd gyönyörködjön a család a germán nyelv zamatosságában. Gyula akkorát nyelt, hogy csuklásnak is beillett volna és feltette az első kiagyalt kérdést: — Mondja, kérem, mit jelent magyarul: Ich iveiss nicht? — En nem tudom — válaszolta helyesen a magyarul és németül beszélő vendég. Az asztaltársaság tagjai felfigyeltek a nem várt válaszra. Majd amikor a házigazda kérésére Gyula feltette az előbbi kérdést és a vendég megint csak „nem tudom"-mal vátüszolt, kuncogni kezdtek. Barátom erre szélesre tárta tagjait és fölényes hangon megszólalt: — Hogyan társalogjak vele németül, amikor a legegyszerűbb kérdésre is azt mondja, hogy Nem tudom!? Rózsár Gyulának ezúttal szerencséje volt. Az ausztriai honpolgár ugyanis nem ért rá nyelvi vitába szállni a házitanítóval. Sebtében elbúcsúzott a családtól és az állomásra sietett hogy elérje oonatját. K. H. Április, az erdők hónapja.
