Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-24 / 12. szám

10

SZABAD FÖLDMŰVES

1973. március 24.

Hárman egy iskoláról

A Safárikovói (Tornaijai) Mezőgazdasági Középiskola ebben az évben lépett fennállásának tizenötödik eszteftdejébe. Ez a kis jubileum ]ő alkalom arra, hogy az országszerte nagyszert hírnévnek örvendő iskolát közelebbről is bemutassuk olvasóinknak. Tesszük ezt az alkalmi lehetőségen túl azért is, mert ez az iskola — jellegénél fogva — mezőgazdaságunk fejlesztésének egyik letéteményese. Az Iskola padjaiba először az 1958— 59-es tanévben ülhettek be a jövő közgazdászai, növénytermesztő és állattenyésztő szakemberei. Tizenöt év, persze, elég nagy idő, nem telhetett el kisebb-nagyobb változások nélkül — főleg az iskola struktúrája alakulhatott mezőgazdaságunk aktuális szükséglete szerint. Ezekről a változásokról beszélgetünk Takács Lászlóval, az iskola igazgatóhelyettesével.

— Iskolánk rögtön országos jelleggel indult — mondja —, hiszen a három szlovákiai kerületből tömegesen jöttek a jelentkezők. Ez már a kezdetben jelentős előnynek bizonyult, a felvételik során válogathattunk a diákok között. Négy osztályt nyitottunk, majd az évek során egészen nagy iskolává fejlődtünk, volt olyan tanév, amikor tizenhét osztályt is taníthattunk. Jelenleg nyolc osztályos az iskola s ez a látszólagos viszszafejlődés két okkal is magyarázható: néhány éve ugyanis — minisztériumi döntésre — megszűnt iskolánkon a növény- és állatszak, a nyugat-szlovákiai tanulók pedig, most már harmadik éve az ottani mezőgazdasági iskolákban végzik tanulmányaikat. őszintén szólva, mi egyáltalán nem örülünk ezeknek a változásoknak, egyrészt azért, mert már kialakítottuk a növény- állatszak színvonalas tanításának feltételeit, másrésze pedig Nyugat-Szlovákia jó tömegbázisnak bizonyult, arról már nem is beszélve, hogy a szép magyar beszéd terjesztésében a csallóközi diákok óriási hatással voltak az itteni tanulókra.

Statisztikai kimutatások kerülnek az asztalra, néhány percig a számok tükrében nézegetjük iskolaügyünk e fontos intézményét. Nem kis dolog: a tavalyi évvel bezárólag a végzős tanulók száma immár több, mint ezer, ami nagyjából azt jelenti, hogy minden olyan mezőgazdasági üzembe juthatna belőlük, ahol magyar nemzetiségű dolgozók élnek. Legtöbben közülük [461-en), a négyéves mindennapos tagozaton végezték tanulmányaikat, de az érettségivel rendelkezők szakképesítését szolgáló 2 éves iskolát is kétszáznál több fiatal abszolválta. Nem kis feladatot teljesített az iskola akkor sem, amikor lehetőséget adott a szövetkezetek funkcionárriusainak továbbképzésére, amivel közel kétszázan éltek, többnyire a közép-szlovákiai kerületből. A teljesség kedvéért még egy szót a távutasokről- száznál többen végeztek közülük a Safárikovói Iskolán.

Arra a kérdésre, hogy az iskola tanulói hogyan állják meg helyüket a gyakorlatban, mosolygós választ kapok:

— Számunkra az a legmegnyugtatóbb — mondja az Igazgatóhelyettes —, hogy ezek az emberek nemcsak elvégzik az iskolát, de meg is marad-, nak a mezőgazdasági termelőmunkában. Akadnak ugyan kivételek, de rájuk inkább büszkék vagyunk: egyikük író lett például, így öregbíti iskolánk jóhírét. Végzőseink életútját figyelemmel követjük többféleképpen is. Minden öt évben találkozókat szervezünk számukra, ezeken maguk mondják el sorsuk alakulását. Levelek útján érdeklődünk felőlük, s elmondhatom, hogy nagyrészükről dicsérő válaszokat kapunk. Arról pedig.

hogy felkészülten hagyják el az iskolát, ml sem mondhatna többet, mint az a tény, hogy diákjaink több mint 15 %-a megszerzi a főiskolai képesítést is.

Közben hangosan felberreg a szünetet jelző csengő, ami azt is jelenti egyben, hogy kettőnk társalgása véget ért: a következő órát már tanítással tölti el a tanár elvtárs. Annyi időt azért még szakít, hogy néhány mondattal az iskola jelenlegi gondjairól is beszéljen:

— A legfájóbb — mondja —, hogy mindezidáig nem oldódott meg az internátus kérdése. A kezdetben úgy volt, hogy egy korszerű diákotthont építenek fel számunkra, ám azzal, hogy a járási székhely Rim. Sobotára (Rimaszombat) tevődött át, az itt felszabadult épületekbe költöztettek bennünket. Most tanulóink három, egymástól távoleső internátusbán laknak, ami nemcsak nevelői szempontból rossz, hanem azért is, mivel ezek az irodai célokat szolgáló épületek nehezen tehetők lakályossá. A tanárok helyzete sem kielégítő egyelőre, szükségünk lenne még egy hat családos tanítói lakásra. Az iskola felszerelése, berendezettsége különben jónak mondható, leszámítva, hogy nagy hiányát érezzük az új könyvelőgépeknek s annak a speciális tanteremnek, amelyben ezek használatára taníthatnánk fiataljainkat. Ez egyébként azért is fontos lenne, mert az új könyvelőgépek kezelését tananyagként vesszük a negyedik osztályban.

Az iskola bemutatását ezzel le is zárhatnám, ha nem kívánkozna erősen ide a diákok iskolán kívüli élete. Mert az nem mindegy, hogy mivel tölti szabad idejét 177 Internátusbán élő fiatal, mit tesz a tananyag elsajátításán kívül önmaga fejlesztéséért, hogyan sáfárkodik lehetőségeivel. Kasza Katalin, a diákotthon főnevelője megnyugtató válaszokat ad:

— Nemcsak könnyű — mondja —, hanem kellemes is velük foglalkozni. A fiatalság mindig ambiciózus, a mieink sem kivételek ez alól. A tanulásra ugyan rengeteg Idejük rámegy — persze, ezért vannak itt — de találnak lehetőséget maguk önművelésére is. Fontos szerepet töltenek be ezen a téren a diákotthon érdekkörei: van például politikai körünk, amely tanfolyamszerűén működik Mattos Magda nevelőnő irányításával. Van tánckörünk, a népitáncok betanulására, esztrád-csoportunk, amely gyakori vendég a közeli falvakban is; szép sikereket könyvelhet el a sportkör, annak ellenére, hogy mindezidáig nincs tornatermünk (I), és még sok mindent elsorolhatnék. A diákotthon lakói SZISZ-szervezetükön belül szervezik különféle akcióikat: gyakori a Ki mit tud vetélkedő, műsorokat tanulnak be a nagyobb ünnepekre, tea-délutánokat, közös mozi-A vízimalomra már csak az idős korosztály emlékszik.

De, hogy a ma és a holnap generációjának is legyen elképezlése, hogy hajdanában hol őrölték a lisztet s darálták az állatok eledelét néhányat közülük múzeumi értékként fenntartanak. Ezek közé tartozik jahodnán (Eperjesen) a Nagy Pista bácsi vízimalma íz ország egyik legöregebb kertésze az elmúlt napokban töltötte be 90. életévét), amelyet a múzeum

költségén rekonstruáltak s most eredeti állapotában láthatják a közelben lévő fürdötelep látogatói és az érdeklődők.

tanulni minden ekecsi fiatalt. Persze — teszi hozzá gyors csipkelődéssel —, csak ha megoldódna, hogy ne mi, gyenge lányok aprítsuk a tüzelőnek valót.

S mivel ennél különb befejezést az újságíró sem tud kitalálni — zárja is jegyzetét.

BÄRCZI ISTVÁN

EMIL BRAGANSZKIJ és ELDAR RIAZANOV szovjet szerzőpárt már nem kell a szlovákiai közönségnek bemutatni. A prešov! Jonáš Záhorský Színház tavaly hazánkban elsőnek mutatta be a Kellemes fürdő című vígjátékot, amellyel általános sikert aratott. A nitrai kerületi színház a szovjet szerzőpár másik művét, a „Bagoly“-t vitte színre.

Bagoly — így csúfolták (persze а háta mögött) a statisztikai intézet dolgozói igazgatónőjüket. Volt miért. Kalugin elvtársnő az alkalmazottakkal szemben rideg és elzárkózott volt, nem tért le hosa a hivatalos érintkezés határvonaláról. Nem volt magánélete, nem járt színházba, moziba, szórakozóhelyekre — szinte megfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen nő, pedig mindössze harminchat esztendős volt. Egyik alkalmazottja, Novoszelcov — akit felesége két gyermekkel elhagyott — beleszeretett. Az elfogadott szerelem teljesen átalakltota. Csinos és gyöngéd nővé faragta át a „baglyot“, aki boldogan ment férjhez munkatársához.

Nem igényes a történet és a darab

mégis ériési sikert aratott. A kétfelvonásos komédia ugyanis nagyszerűen mutat rá a hivatalnokok különböző típusaira és nem kíméli azok negatív oldalát, a jóízű humor tükrében. Ez pedig a szerzőknek pompásan sikerült. Érthető, hogy a darabnak nagy sikere volt a Szovjetunióban is.

A nitrai előadást Jakub J. BINDZAR főiskolai hallgató rendezte, akinek ez volt diplomamunkája. A rendezés ügyes és gördülékeny volt. A szereplők közt a legnagyobb elismerés Žofia Martišovát illeti a „Bagoly“ főszerepében. A tehetséges színésznő élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. Méltó partnere volt Dušan Lend, Novoszelcov szerepében. Surát, a szakszervezeti dolgozót, aki névnaptól temetésig mindig kopejkákat gyűjt, Božena Slabejová alakította, a titkárnőt, aki mindig privát ügyeit intézi a hivatalos telefonon, kissé túljátszottá Nataša Uramová.

A színművet nagy sikerrel játszották Dél-Szlovákia több magyarlakta városában is.

MÄRTONVÖLGYI LÄSZLÖ

NAGY LAJOS:

Gazdag ember panaszkodik

Találkoztam a gazdag emberrel, amint éppen egy második autót vett magának s annak az árát számolta le úgynevezett ropogós ezresekben. Beszélgetni kezdtünk. A mai nehéz viszonyokrótl.

— Az embereknek ninrs bőr a pofájukont — folytatta a gazdag ember, amit megkezdett. — Már csak zárt autóban lehet az utcán járni. Kávéházba meg klubba már nem is lehet menni. Szörnyű állapotok. A múltkor a kávéházban krémeš kúpot rendeltem, hát amint eszem, odaáll az asztalomhoz a csendéletfestő, azt mondja: Igazgató úr, fizessen nekem is egy olyantI Engedelmet kérek, ez mégis csak abszurdum. Mert, ha az Illető művész úr, bocsánatot kér és azt mondja, hogy éhes és nincs pénze, hát adhatok neki egy vagy két pengőt, menjen el és vacsorázzék meg szerényen. De hogy én krémeš kúpot fizessek neki? ... Vagy egy másik eset. Bemegyek a kávéházba, amelynek elől vari egy ruhatárterme. Még csak a ruhatárban vagyok és elém ugrik Hunyek úr, hogy: Igazgató úr, kölcsönözzön nekem öt pengőt! Anynyira meglepett, hogy nem volt időm védekezni, adtam neki öt pengőt, amire ő, Hunyek úr, azt mondja a ruhásnak: Menjen ki és fizesse ki ezzel a pénzzel a taxitt De már engedelmet kérek, akinek nincs pénze az járjon gyalogI Ёп csak nem fizethetem a más autózását? ... Nem mondom, nekem még van pár garasom és egy darabig még bírom, de én sem bírom soká.

— Tökéletesen igaza van! — mondtam a gazdag embernek. ö folytatta:

— Hihetetlen dolgok történnek, kérem. Senkiházy előttem röhögve mondja a föplncérnek: A doktor úr fizeti a kávém, ö az én titkárom. Hogy mondhatja egy Ilyen senkiházt. hogy doktor — amikor nem iS vagyok doktori A múltkor egy tanár könyörög, hogy ezt a ruhát, már amit rajtam lát, amit „úgysem tetszik már sokáig hordani", hogy ezt én adjam neki. Felesége és három gyereke van. Az Igaz, hogy olyan rongyos volt az az ember, mint egy útonálló, de hát erre a ruhára már van aspiráns kérem. Az egyik házamban a házmesternek a fia, aki derék munkásember. Nagyon sajnálom, nem tehetem — mondtam.. Vagy más esett Valaki, akivel mindössze kétszer háromszor beszéltem, levelet küldött a lakásomra, azt írja, hogy hirtelen meg van szorulva, a

' legközelebbi találkozásunkig küldjék neki ötven pengőt. Az ember a lakásában sincs biztonságban!

— Nincs, nincs — hagytam rá a gazdag emberre. — Bár, csodálatos, engem ilyen kérdésekkel nem zavarnak. Inkább csak adöintést hoznak naponta kétszer.

— Es Pöfeteg úr. kérem, a költő! Amint megpillant a klubban, rögtön köszön. Nem tudom elég gyorsan elkapni a tekintetemet, már jön és mosolyogva kérdezi: Hogy tetszik lenni, kedves Igazgató úr? Legalább ne kerítene olyan nagy feneket a dolognak. Mire jó az, hogy „tetszik lenni?" Mondja meg egyenesen, hogy mennyire van szüksége... Suhaj úr már ötödször jön hozzám és holnapig kölcsönkér két pengőt. Még egyszer sem adta meg, de mindig „kölcsön" kér. Hát ezt 6 kölcsönnek tartja? Hát kölcsön az, amit valaki nem ad meg, de nem Is akar megadni? ... Kékes úr épp a múlt héten vágott meg úgy, hogy azzal kezdte: akkor lesz harminc! Ez tudniillik humor. Azt jelenti, hogy már kétszer kért tíztíz pengőt s ha most is adok neki tízet, akkor lesz harminc a tartozása ... Vérvári, a színész odaül az asztalomhoz a klubban, kérdezés nélkül vicceket mond el és hogy mit csinál ez a primadonna, meg az a bankár, meg a színigazgató— és a végén társaságpénzt kér. Hogy az neki jár! — mondja. „Kedves igazgató úr" — mondja —, „ön, úgy látszik, nem ismert itt a zörgést".

— Istenem, megszakad a szívem — sajnálkoztam a gazdag emberen.

— Kérem, manapság az emberekből kihalt minden szeméremérzés. Nem mondom, hogy nem szegények, hiszen csakugyan nehéz idők járnak, de hát az emberek bámulatosan szemtelenek és követelők. Nem lehet kibírni, kérem, higgye el. A rendes ember már nem is mutatkozhatlk nyilvánosan. Páncélterembe bezárkózva kellene tartózkodnia... Hová jutunk, ha ez a züllés még tovább tart? Van egy bútorgyáram is, kérem. Ott meg béremelést kérnek a munkások. Mert nem tudnak megélni. De hát pont belőlem akarnak megélni? Én tartsak el annyi meg annyi emberi?

— Rettentő szemérmetlenség! — kiáltottam. — Az iskolában van a hiba. Jobb modorra kell tanítani az embereket. Legyenek belátással, legyenek egy kissé kíméletesebbek a szegény gazdag emberekkel szemben.

látogatásokat szerveznek, s nem marad ki a színház sem, ha a MATESZ vagy a Thália tart előadást, ami —■ sajnos — elég ritkán szokott megtörténni. Van saját, sokszorosított havilapjuk is „Ifjú Üzemgazdász“ címmel, no és hogy ne felejtsem el: nagyon sokan szeretnek olvasni, amihez jó lehetőséget nvújt 5000 kötetes könyvtárun k.

A három internátus közül kettőt megtekintve elmondhatom: annak ellenére, hogy diákotthonnak korszerűtlenek, rendjével, tisztaságával, ízléses díszeivel, okos faliújságaival nagyon kellemes hatásúak. Nekem leginkább a klubhelységek imponáltak — nem is annyira a televízió, lemezjátszó és más szórakozási eszköz, hanem az a hangulat, amelyből az első pillanatban kiérződik az itt lakók tartalmas élete. Ezért nem lepődöm meg Rácz Kornélia, negyedikes tanulőlány szavain, aki leplezetlen rajongással dicséri úgy az iskolát, mint az internátusi életet.

— Okoőről (Ekecs) kerültem ide, Bevallom, eleinte szokatlan volt minden — a hegyek is, az emberek is. A hegyeket aztán hamar megszerettem, az embereket pedig — nos, azokat még hamarább. Rendkívül jószívűek és megértők, mindenben segítenek nekünk. Most, hogy közeledik végleges hazamenetelem ideje, egyre jobban sajnálom itthagyni az iskoíát. Ogy vagyok vele, hogy ha tehetném, vagy lehetséges volna, ide küldenék

Kevés olyan turista, akad, aki Prágában jár s ne nézné meg az Űvárocl tér csodálatos éráját.

Szovjet színdarab szlovákiai bemutatója