Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-24 / 8. szám

Halász meg a róka

Horgászás után Ivan Mihajlovics csaknem mindig a folyó lankás partián tartotta rövid pihenőjét. Egy kis öböl volt ott. Igen alkalmas kikötőhellyel a ladik számára. Ha tüzet kellett rakni, akkor azt ellenzői álként védte szél ellen a sűrű erdő, amely a folyóig húzódott.

Ivan Mihajlovics azonban ritkán csinált tüzet, mert rövidre szabta pihenőjét. Ha zsákmányra tett szert, azt azonnal kosarába rakta, utána meg haza indult.

Egy alkalommal csak épp hogy a ladikjába ült, rozsdavörös kis rókát vett észre, amely a víz melletti bokrokban bújkált. Az éber vad szemmel tartotta a horgász minden mozdulatát. Szemlátomást arra várt, hogy eltávozzék.

Ivan Mihajlovics éppen össze akarta csapni kezeit, hogy elriassza a rókát, de a végén meggondolta a dolgot.

— Ugyan mire vár a koma — tűnődött el Ivan Mihajlovics —. Ogy tett, mintha észre sem vette volna a vadat. Ellökte a ladikot a parttól és elindult. A róka tüstént otthagyta búvóhelyét és mohón vetette rá magát a homokon itt-ott ficánkoló halacskákra, amelyek a csalihaltartó köcsög kiöblítése után visszamaradtak.

— „Ohó, tehát ez kellett neked" — jegyezte meg mosolyogva a horgász. A róka koma úgy látom nem először lakomázik fenékjáró küllőimön, ha már oly éberül figyelget engem.

Ivan Mihajlovics úgy mint mindig, a következő napon is kievezett kedvenc helyére. A róka ugyanazon bokrok között 'üldögélt, mintha onnan el sem mozdult volna.

Ettől a pillanattól kedzve sajátos pajtáši viszony fejlődött ki a horgász meg a róka között.

Ezentúl ha hazakészült Ivan Mihajlovics, sose felejtett el otthagyni egy két marék halacskát a róka számára. A kis „kosztos" nem mulasztotta el az ingyen lakomát...

Azóta mindig egy és ugyanabban az időben várta a róka a horgászt. Alighogy elhangzott az evezők csapkodása, a sűrű bokrokból azonnal kibújt a hegyesorrú róka.

A róka egyre jobban megszokta a horgászt. Egy hónap elteltével úgyszólván teljesen megszűnt bújkálni a sűrű bokrosban. Csakhamar a ladikhoz is merészkedett.

— No nézd csak — fejezte ki csodálkozását a horgász — ez csak állat és mégis meg tudja becsülni a jó bánásmódot.

Ivan Mihajlovics elhatározta, hogy kísérletet tesz a róka még

nagyobb mérvű megszelídítésére.

Ezentúl ha kis halat hagyott a homokon, maga is készakarva ott maradt a parton.

Végtére odáig jutott a dolog, hogy a róka a földön ülő horgász lábánál fogyasztotta el porcióit. Lakoma után pedig megnyaldosta az ábrázatát és elvonult az erdő felé.

Egy ízben Ivan Mihajlovics kinyújtotta a karját, hogy megsimogassa a rókát. Ez azonban menten elugrott és mint a kutya rávicsorította a jogát. Másnap azonban már megtűrte, hogy gyöngéden megcirógassa tenyerével prémes hátát.

Akkortájt már hűvös őszre járt az idő. Időszerűvé vált felhagyni a horgászattal. Ivan Mihajlovics, akinek sikerült megnyernie a róka bizalmát, szomorúan gondolt a küszöbön álló búcsúzásra.

— Rossz sorsod lesz a télen, mi — kérdezte a mellette ülő rókától. Fázol majd. Éhezni fogsz! Vigyáznod kell, nehogy a vadászok puskái elé kerülj!

A róka, mintha értette volna miről van szó, a horgász szemére meresztette vizsgáló tekintetét.

— Hazaviszlek — döntött Ivan Mihajlovics. Hadd töltsed szalmafedeles kunyhónkban a telet azután majd megválik, mi lesz veled.

De hogy vigyelek el? Nem hiszem, hogy a róka önszántából hagyná itt az erdőt.

A horgász fokozatosan készítgette elő a rókát a közeli utazásra. Tervének megvalósítását nem látta már lehetetlennek. Ezentúl a róka a ladikban kapta eledelét. Amikor a horgász egy ízben eltávozott a parttól, a róka hirtelen a ladik oldalához ugrott, de amikor lvan Mihajlovics ismét kikötött, megnyugodott.

Amikor Ivan Mihajlovics utoljára jött ki horgászni, ladikjába csalta a rókát. A fogoly állat cselt látott a dologban és nyugtalanná vált. Egynéhányszor vízbe akart ugrani, de lemondott róla.

Ez a kaland azzal fejeződött be hogy Ivan Mihajlovics szerencsésen hazavitte vendégét. A róka ágy alá bújt, s a konyha egyik sarkában ülve töltötte az egész napot.

Faluszerte híre járt annak, hogy Ivan Mihajlovics kunyhója új albérlőt kapott.

— Kösse meg, mert meglóg — tanácsolták a szomszédok. Kilesi az alkalmat és elillan.

— Nemi Nem teszem rabbá — válaszolt Ivan Mihajlovics. Jóhiszemű egyezményt kötöttem a rókával. Ha tetszik, itt marad, ha nem tetszik, akkor istenvele.

A róka nem ment el, habár könnyen megtehette volna bármelyik percben. A kunyhó ajtaját folyton nyitogatták, úgy hogy nem lett volna nehéz feladat kifutni az udvarra.

Ivan Mihajlovics egy zugot jelölt ki a konyhában a róka számára. Rongyból vetett neki ágyat. A koma könnyen megszokta fekhelyét és gombolyaggá tekerődzve, ott töltötte a nap legnagyobb részét.

A róka megbékült a szokatlan körülményekkel és gyakran kiosont az udvarra. Sokszor elfutott a kertek mögé, de még a folyóhoz is. Rövidesen mindig visszatért. Ha véletlenül zárva találta a kunyhó ajtaját, türelmesen várt, amíg kinyitják.

Páni félelmet keltettek benne a kutyák. Ha komondort vett észre, uccu, azonnal a konyhába menekült.

Az volt a látszat, hogy már megszelídült, de nem úgy állt ám a dolog, lvan Mihajlovicson kívül senkit sem ismert el a róka. Egyedül neki engedte meg, hogy megsimogassa, vagy a karjába emelje. Aggodalom nélkül csupán tőle fogadott el ennivalót. Ha netán a horgász felesége, vagy a gyerekek valamelyike közeledett hozzá, azonnal harcias álláspontra helyezkedett és a zugába bújt.

Amikor már fehérlett az első hó, a falu valamennyi gyereke kirohant az utcára. Megkezdődött a vidám játszadozás. Egyes gyerekek hóembert csináltak, mások hógolyókat némelyek meg szánt vontak.

Ivan Mihajlovics is kivonult az utcára, hogy megszánkáztassa az apró gyerekeket. A rókát, amely utána futott ki az utcára, karjára emelte, nevetve szánkóra ültette és össze-vissza vágtatott vele a faluban. A rókának szemmel láthatólag kedvére volt ez a mulatság. A gyerekek a koma körül csoportosultak és nagy zsivajt keltettek örömükben. A róka mit sem törődött a lármával, nyugodtan ült és jobbra-balra tekintgetett.

A róka koma meghízott a tél folyamán. Sűrűbb és puhább lett szőrzete.

— Ejnye, de csinos gallér lesz belőle — jegyezte meg a szomszéd.

— Nem gallér kedvéért csaltam ide az erdőből a rókát — válaszolt sértődötten a horgász.

Ebben az esetben gallérról szó sem lehet!

— Hiszen úgy is elmegy — jövendölték a kolhoztagok.

— Hadd menjen! Egy gallér nem nagy zsákmány.

Végül a róka mégis elment. Márciusban történt. Tavasz közeledtével Ivan Mihajlovics észrevette, hogy a róka epedőn szimatolgat a lágy tavaszi szél irányában, hogy egyre tovább távozik a kerteken túl és hoszszú ideig nézi a messzi erdőt.

Egy derűs napon folyóhoz ment ki a róka és nem tért vissza többé. Ivan Mihajlovics késő éjszakáig várta az állatot. Ogy tetszett neki, mintha vinynyogna valami az ajtó mögött és karmolja az ajtórés nemez szigetelését. Amikor hirtelen kinytotta az ajtót, senki sem volt a tornácon.

Ivan Mihajlovicsnak sokáig az volt az érzése, hogy hiányzik valaki a házban. Szokása szerint ebéd után össze akarta szedni a csontokat, és csak akkor jutott eszébe, hogy nincs kinek adja.

Lassan-lassan feledni kezdte a szökevényt.

Kitavaszodott. Itt volt már a vetés ideje. Ivan Mihajlovics reggeltől estig sürgött-forgott. Kovácskodott a kolhozban. Most a vetőgépek kellő időben való kijavítása képezte sürgős feladatát. Amikor este a kovácsműhelyből hazatért, horgászkészsége javítgatásához látott, mert rövidesen halászni készült.

Amikor jégpáncél nélkül maradt a folyó, Ivan Mihajlovics szabadságot vett magának, ladikba ült és kievezett kedvenc helyére.

Amikor az ismert kis öböl partjához közeledett, meglepődve vette észre, hogy rozsdavörös árny suhant el az erdő mellet és elbújt a bokrokban. De meküorra lett a meglepetése, amikor nyílsebesen róka ugrott ki a homokra. Ugrándozott, izgatottan forgolódott a vízparton és örömében melegen üdvözölte pajtását.

— Ejnye te rakoncátlan! Ejnye te lelkiismeretlen portéka! Miért szöktél meg tőlem?

A róka ezalatt a horgász csizmájához dőrgölődzött.

Ivan Mihajlovtcs Melynyikov főtt hússal vendégelte meg szökevényét. Az meg mohón látott evéshez, sőt a csontok alapos megtisztogatásához is.

Orosz eredetiből szabadon feldolgozta:

SELMEC ADOLF

Ne menjen veszendőd a vadbőr

A vadászat népgazdasági jelentősége abban rejlik, hogy a kulturális, valamint társadalmi feladatokon túl különféle nyersanyagokat szolgáltat lakosságunk, kereskedelmünk és iparunk részére. Kulturális és anyagi értéket képviselnek a jóminőségű vadásztrófeák, közélelmezési jelentősége van a vadhúsnak, de jelentős értéket képvisel a vadbőr is.

A helyzet ma már kielégítőnek mondható a trófeagazdálkodás és a vadhús értékesítés terén, azonban ez nem állítható a vadbőrök kihasználásáról.

A vadászat évente sok ezer bőrt adhatna át kereskedelmünknek és iparunknak, hiszen az évi teríték nagyon gazdag. Azutolsó három év átlagában minden évben hozzávetőleg 8000 szarvas, 100 dámszarvas, 200 muflon, 9000 őz, 3700 vaddisznó, 210 ezer mezeinyúl, 80 hiúz, 800 vadmacska, 8000 róka, 500 borz, 240 nyest, 580 nyuszt, 4000 görény, 1800 menyét, 19 ezer kóborkutya és 30 ezer kóbormacska a szlovákiai vadászok zsákmánya. Ezek

Lengyelország a Budapesti Vadászati Világkiállításon nagydíjat szerzett a rudníki—vilnoi körzetben elejtett aranyérmes farkas bőrével.

(K. Sz. felv.)

nyers bőrének értéke a jelenlegi felvásárlási árak szerint, közepes minőséget számítva is összesen 1 millió 50 ezer korona, ami nem megvetendő öszszeg. Ezt a pénzt a vadásztársaságok, illetőleg maguk a -vadászok, valamint az állami területek gondozói könyvelhetnék el saját javukra, ha maximálisan kihasználnák a lehetőségeket.

A fenti nyersbőr értéke rendes körülmények között a vadászok és vadászszervezetek pénztárát gazdagíthatná. A népgazdasági érték azonban ennek sokszorosa, mert a bőr kidolgozásával és ipari áruvá történő feldolgozásával ez az érték szerény becslés szerint is legalább a tízszeresére növekedhet, ami mintegy 10 millió koronát jelent. Ekkora összeg sorsa van a vadászok kezében és a társadalom, amely lehetőséget és fegyvert adott a vadászok kezébe, joggal megkövetelheti a viszontszolgálatokat.

Ilyen szép lehetőségekkel szemben a sző szoros értelmében siralmasnak nevezhető a mai helyzet. Egészen elenyésző és így jelentéktelen az a vadbőr mennyiség, amelyet a vadászok közvetlenül átadnak, illetőg eladnak a felvásárló üzemeknek. A lőtt vad mindössze körülbelül 15 %-ának bőre kerül felvásárlásra és ennek is 80 °/o-a lőttvad felvásárló üzemekből származik.

A gyakorlat és sok körkérdéses akció arról győzött meg bennünket, hogy a vadászok nagy része egyáltalán nem törődik a vadbőrrel. Nem fordít gondot a rendes nyúzásra, nem szárítja ki a bőrt. Gyakori az olyan eset, hogy a több vadász részvételével elejtett csülkösvadat még az erdőben felosztják maguk között és a bőrt a zsigerekkel együtt eldobják vagy elássák. Említést érdemel, hogy a mezeinyúl nemcsak a vadhús termelésben adja valamennyi vadfajunk közül a legtöbbet, de a vadbőr értékében is. Még a csekély 1,50 koronás darabonkénti árat számítva is 315 ezer koronával képviseli faját az előbb feltüntetett öszszegben.

Példaképpen szeretném minden vadásztársam elé állítani egy régi jó vadászbarátomat, a Safárikovoi (tornaijai) B. I.-t, aki évek óta lelkiismeretesen megnyúz minden általa lőtt szőrmés vadat, a bőröket kiszárítja és átadja a felvásárló vállalatnak. A mezeinyulak, kóborkutyák és macskák bőrét is. Ez a vadász nyugodtan állhat társadalmunk elé, mert nemcsak a vadászat előnyeit élvezi, hanem kötelességét is száz százalékosan teljesíti.

Sokszor beszélgettünk szakkörökben e sajnálatos helyzet okairól. Be kell vallanunk, hogy első helyen áll a vadászok nemtörődömsége, a vadászati művelődési bizottságok hiányos munkája. Nemcsak a művelődési és oktatási munka szervezésével, hanem azzal párhuzamosan a mindennapi problémákkal is foglalkozniok kellene. Fel kell ébreszteni minden vadászban a társadalommal szembeni felelősség tudatát, fokozni a politikai fejlettséget, hogy ne csak névleg legyünk a Nemzeti Front tagjai, hanem tetteinkben is.

További ok a felvásárlási ár alacsony szintje. Ebben is van valami. Egy nyúlbőrért 1,50 korona igazán nem sok és egy őz bőrért 6 korona kevés. Azonban kérem az olvasót, vegyen tekintetbe két tényezőt:

□ 1. A vadat ha húsát élvezni akarjuk, mindenképpen meg kell nyúzni és csak egy kevéssel több gondosságot, figyelmet és időt kell szentelni e munkának ahhoz, hogy értékesíthető legyen a bőr is.

□ 2. Árpolitikánk kiinduló pontja a vásárlók elé tett kész árucikkek kiskereskedelmi ára; vagyis esetünkben egy pár szarvasbőr kesztyű, egy táska vagy az autófényesítő bőr, esetleg a prémgallér ára. Ezekért az árukért a vadász is fizet, mégpedig nem is keveset. Ha mi több nyersanyaggal látnánk el iparunkat, csökkenhetne a behozatal s csökkenteni lehetne az említett árucikkek előállítási költségeit, ezzel együtt piaci árát is és ez sem a vadászoknak, sem az egész társadalomnak nem mindegy.

Ezen túlmenően azonban a SZVSZ vezetősége tárgyalásokat folytat a felvásárló vállalatokkal és az árbizottsággal a felvásárlási árak emeléséről és a minőségi osztályok pontosabb meghatározásáról. Itt szeretném megemlíteni azt is, hogy főleg a csülkösvad esetében átveszik az esetleg nagyobb sebbel sértett bőrt is, mert abból a feldolgozó ipar szépen kiveszi a kesztyűnek való darabot vagy ha a bőr lárváktól átfúrt, attól még kitűnő autófényesitő bőrt készítenek belőle. Tárgyalások folynak arról is, hogy az átadott nyersbőr bizonyos hányadát jutalomként (a kikészítésre fordított munka ellenértékének megtérítése mellett) a vadász saját részére csináltatná meg. Kérjük, hogy erre a célra a bőripar jelöljön ki legalább egy üzemet Szlovákiában.

Keveset propagáltuk a legnagyobb bőrfelvásárló és bőripari vállalatunk, a KARA cég versenykiírását is, amely értékes tárgyi jutalmakat irányzott elő a vadbőr átadásában élenjáró járási vadászszervezetek részére. A versenyt a múlt évben nem lehetett kiértékelni. A viszonylag alacsony kritériumokat sem teljesítette egy járás sem.

Helyénvaló lenne a Szlovákiai Vadászok Szövetségének Központi Bizottsága által meghirdetett szociálist munkaversenyt kiegészíteni a vadbőrleadás értékelésével is.

Tudatában vagyunk annak, hogy száz százalékos vadbőr értékesítést nem lehet elérni. Meg kell azonban mindent tennünk, hogy a jelenlegi helyzeten javítsunk. írásom nem akar támadás lenni a vadászok nagy közössége ellen, hanem szeretné felébreszteni a felelősség tudatát minden igaz, szocialista vadászban, hogy tanúságot téve politikai és társadalmi fejlettségünkről ezen a téren is a legmesszebbmenően hozzájáruljunk társadalmunk életszínvonalának emeléséhez és teljesítsük a CSKP XIV. kongresszusának határozatát a természeti javak lehető legjobb kihasználásáról. Ha így fogják fel szeretett vadásztársaim ezeket a sorokat, akkor nagy lépést tehetünk ahhoz, hogy kivívjuk a társadalom megbecsülését és megérdemeljük belénk helyezett bizalmát.

KIRNER KÁROLY mérnök, a Szlovákiai Vadászok Szövetsége KB-ának vadászati előadója

MÁCIUS

Habár március az első tavaszi hónap, mégis folytatnunk kell a vadról való gondoskodást. Nem szabad felhagyni a vadetetéssel, sőt a takarmány minőségét, ha lehet, még fokozni kell. Ebben az időszakban nagyon jó szolgálatot tesznek a speciális, granulált takarmánykeverékek. A csülkösvad trőfeás egyedei most rakják fel trófeáikat, a nőstények vemhessége magasfokú, a szárnyasvad pedig már a költésre készülődik. Mindezek az életjelenségek a vad jó erőnlétén múlnak, amit a megfelelő takarmányozással segítsünk elő. Néhol már zsendül a zöld fű és a friss takarmányra történő áttérés időszakában gondoskodni kell a sózok feltöltéséről is.

A vadvédelem során fel kell készülni a mérgezett tojások és a rókairtó fáklyák kihelyezésére.

A törvényes rendelkezések értelmében március 31-én kell végrehajtani a tényleges, tavaszi törzsállomány megszámlálását. Április első napjaiban el kell készíteni a vadászterületéi statisztikai kimutatásait és a csülkösvad kilövési tervét s ezeket be kell küldeni az SZVSZ járási szervezeteinek.

Márciusban az egész éven át lőhető vadfajokon kfvül vadászhatunk pézsmapocokra, továbbá március 18-tól vadpulykára, siketfajdkakasra, nyírfajd kakasra, erdei szalonkára és gatyásölyvre, K. K.