Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-17 / 7. szám
íltravalö kezdi méhészeknek (Folytatás az 5. oldalról.) telepítése hamar megtörtént. Így tízezer koronája fogyott el. Egyszerre vándorméhészetet akart teremteni, mert sok vándorméhészt szállított autójával messze méhlegelöre és minden pergetéskor ott volt. Alaposabban egyebet sem figyelt meg, csak a szállítást, meg a pergetést. A maga méheit nem vitte messzire, csak a város szélére, hogy szabad idejét múld a méheknek szentelje. Ö annyi cukrot feletetett, mint amennyit a vándorméhészek pergettek, őszre mégiscsak három családja maradt a tízből. Más éven mástól vett rajokat, még drágábban, de eddig még csak szomorú tapasztaltokat szerzett. Egy másik ismerősöm pedig tíz törzscsaládot vett tőlem, választva a régebbi kaptáraimból. A VITÄZÖHOZ Örömmel üdvözlöm azon elhatározásukat, hogy a szakmellékleteket összevonták és ezután így jelentetik meg. Remélhető, hogy ez már állandóan így lesz. Ezzel kapcsolatban volna még egy javaslatom, jó lenne, ha a Szabad Földműves kiadna egy egész évre szóló tervet, hogy melyik melléklet, mikor jelenik meg. Így azok a méhészek is megvásárolhatnák a szakmellékletet, akik eddig azért nem vették az újságot, mert egész évre előfizetni soknak vélték. (Vannak, akiket saját hobbijukon kívül más nem nagyon érdekel.) Ezen terv alapján minden előfizető tudna a saját egyesületében agitációt kifejteni a lap érdekében. • • • Szeretnék hozzászólni a legutóbbi számban megjelenő „vitafórum“ cikkhez. Először is kérdésem lenne a vitázóhoz, hogy miért nem otthon, Magyarországon bírálja a Nagy Boczonádi kaptárakat, ahol van belőlük bőven és a jelek is azt mutatják, hogy eltűnését még ha a vitázó fiatalabb lenne, sem tudná kivárni. Nálunk a Nagy Boczonádi kaptárak csak „fehérhollóként“ találhatók. Tehát Szlovákiában ellene harcolni értelmetlen és ha valakinek véletlenül van belőle, biztos, hogy a méhészkedést abban folytatja. jó magam В rendszerű kaptárban méhészkedem, fgy azt hiszem részrehajlás nélkül szólhatok a dolgokhoz. Ha a vitázó jó megfigyelő, azt Is megfigyelhette volna, hogy amikor egy kaptártípus elveszti életképességét, azzal a generációval, amelynek az idejében divatba jött, minden bizonnyal el is tűnik. Hogy ez így van, nem kell mást tenni, csak föllapozni a Sötér, Ambrózi vugy Örösi könyvének idevonatkozó Előzőleg neki is elmondtam a közmondást, hogy három családdal jó a kezdés. De nem hallgatott meg. Ezáltal a ló másik oldalára esett. A kezdéshez a szerencse is kedvezett neki. Bevált a hazai legelő úgy, hogy a méhek nemcsak a befektetést •térítették meg, hanem azonfelüli értékben is gyűjtöttek. Később rovarirtó szerekkel lepermetezték a legelőt, a méheit nem vitte más vidékre, mert azok nem vándorkaptárakban vannak. Most a vándorkaptárak olyan előnyben vannak a nem vándorkaptárokhoz viszonyítva, mint egykor tanítóm kaptárai voltak az egyszerű parasztkasokkal szemben. Jó a kaptár! Különösen a vándorkaptár, de a mézet nem a kaptárak, hanem a méhek hordják. A méhészet minden részét, átnézni és máris láthatjuk, hogy Magyarországon jóval húszon felni van azoknak a kaptáraknak a száma, amelyek feltűntek és el is múltak, csak éppen hogy megemlékezik róluk az irodaiam. Ezzel szemben a Nagy Boczonádi kaptár a mai napig használatban van Magyarországon. A kaptártípusok ugyanis országonként, sőt országrészenként változók, így Magyarországon a Boczonádi és a Hunoi, Szlovákiában az egyes B-típusú kaptárak, a cseh országrészekben pedig a Morva-méret 24X39 cm-ek használatosak. Ha a Boczonádi kaptár letűnését az apróhirdetésekkel akarja alátámasztani, akkor nálunk, Szlovákiában a hivatalosan legjobban elismert egységes kaptárt is letűntnek lehetne elfogadni, mert itt az apróhirdetésekben legalább annyiszor lehet olvasni róla, mint Magyarországon a Boczonádi kaptárról, de szerintünk a hirdetményekre nem lehet alapozni. Sokan bedőlnek a nagyotmondó méhészeknek. Elkezdenek méhészkedni s ha az nem úgy sikerül, ahogy elképzelték, vagy hallották, akkor a méhészcsínja -bínja megismeréséhez könyv kell, szaklap, jó barát, meg hosszú élet. Sokszor még az is kevés. Erre is a közmondás hívja fel a figyelmünket. Holtig tanul, mint a jó pap ... Azelőtt szegény emberek, tanítók, papok kezdtek leginkább a méhészkedéshez, napjainkban zömmel nyugdíjasok kívánnak méhészkedni, hogy keresetük ezután se csökkenjen. Ez ellen nem is szólhatunk, de a méhészet sikereihez nemcsak pénz, könyv, jó barát, meg méh szükséges, hanem még három dolog ... A leglényegesebb amit majd elfelejtettem ... szeretet, szeretet és harmadszor is szeretet. Méhlegelő van elég, de mindig más helyen. Oda kell vándorolnunk, persze szemelőtt tartva, hogy ne legyen több kedést egyszerűen abbahagyják. Akadnak emberek, akik a méhészetből kiöregszenek s kaptáraikat és méhészeti berendezéseit sokszor áron alul eladásra kínálják. Vagy vegyük a szlovákiai helyzetet. Sorozatos rossz év után a méheket s a kaptárakat és a fölszerelést sok esetben áron alul lehet megvásárolni. Nagyon örülök a „vitafórum“ bevezetésének, mert jó magam is szeretek vitatkozni. (Melyik méhész nem szeret?) De nem kedvelem azt a módot, amikor a vitázó mindenkit támad, mintha másokat tanítani akarna. Ezzel elveszi olyanok kedvét, akik nem tudnak kimagyarázkodni, bár megfigyeléseik értékesek, de látják, hogy a vitázó úgymond felülbírálja az egyes cikkeket s ezért inkább nem írnak. — Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a gyűléseken is. Akad néhány nagyhangú egyén, akitől a többiek félnek szóra jelentkezni. — A vitázó a cikkek elején azokat támadja, akik véleménye szerint kötőfék nélkül irkáinak. Talán mégis okosabb lenne, ha a kötőféket neki tennék föl! Miért? Azért, mert a „vitafórumról“ szóló számban is nyolc oldalból méh egy helyen, mint virág. Ha sok a száj és kevés az élelem, mindegyik éhen marad. A méhészetnek legtöbb haszna nem a méz- és viasztermelésből származik, hanem a méhek megporzó munkája révén. Az is igaz, hogy a jó méhész a méztermelést tartja szem előtt az első helyen. Ha pedig a méhészkedést tanulja, megtanulja a gyümölcstermesztést és az aprómagvak termesztését is. Az állattenyésztéssel is kapcsolatos. Hasonló a munka mikor új tájfajtákat akarunk nemesíteni, keresztezünk, vérfrissítést végzünk. Az eddig elmondottakat Lenin elvtárs szavaival szeretném összegezni és ha ezt magunkévá tesszük, lesz eredmény. Tanulni, tanulni és tanulni. CSURILLA JÓZSEF maga három oldalt ír. Ugyanezt egy oldalon értelmesebben meg lehetett volna írni! Nem helyeslem azt sem, hogy más szaklapok felett pálcát tör. Így hátuk mögött a magyar kutatóintézetet bírálja, bár az írásában ezt nyiltan nem mondja, de mindenki megértheti, hogy kiről van szó. Szeretnék hozzászólni az általa propagált kiskeretekhez is. A vitázó azt állítja, hogy két kiskeret egyenlő egy naggyal, szerintem az állítás téves, mert a két keret között — akár kicsi, akár nagy — keretléc van. A keretek között pedig legalább három centiméteres hézagnak kell lennie. Aki gyakorló méhész, az tudja, hogy tavasszal az anya még a léputcát sem szívesen változtatja, annál kevésbé megy át petézni az egyik keretsorról a másikra. Tehát a két kiskeret csak akkor tenne ki egy nagyot, ha a lépeket keretléc és hézag nélkül lehetne összetenni. £n a tavaszi gyorsabb fejlődés érdekében még a tartalékcsaládokat is igénybe veszem, hogy a fő hordásra — ami nálunk már május közepén kezdődik — ütőképesek legyenek. Ezt csak azért említem, mert a vitázó korábbi cikkében az egyik méhésztársat bírálta a tartalékcsaládokért, pedig annak előnyéről már sokat írtak, de mint élő tanulságot megemlítem, hogy a Liptovský Hrádok-i Méhkísérleti Intézet az ütemtervébe belefoglalta a tartalékcsaládok tartását. Mondhatom, hogy nagyon kedvelem Svancer Lajos, Csurilla József és Antal Zoltán gyakorlati cikkeit. Tanácsolom, hogy tanítsunk, neveljük egymást, de ha valamelyik szakcikkel nem értünk egyet, azt ne ledorgálással, hanem ésszerűen magyarázva világítsuk meg. Csak ennyit a vitázóhoz. (ki) A „Vitafórum“-ot többen örömmel fogadták, ezért lapunkban időközönként aktuális kérdéseket szeretnénk megvitatni. A második negyedévben a vándorlással kapcsolatos kérdésekkel — méhlegelő gazdaságos kihasználásáról; betegségek terjesztésének megakadályozásáról stb. — foglalkoznánk. TISZTULÓ REPÜLÉS TAVASZI Lapunk hasábjain már több esetben foglalkoztunk a tavaszi tisztuló repüléssel. Szükségesnek látjuk, hogy újra visszatérjünk ehhez a kérdéshez, mivel a méhcsaládok gondozásánál ez volna az alapvető irányelv. Tavasszal a kaptár kijárónyílásánál a méhek viselkedésének megfigyelése alapján kaptárbontás nélkül is tiszta képet nyerhetünk a méhcsaládokról. Ez kitűnő alkalom arra, hogy megbízható következtetéseket vonhatunk le a családok belső állapotáról. Mint ismeretes, a méhek csak a szabadban való repülésük alkalmával ürítkeznek. E lehetőségtől meg vannak fosztva a téli hónapok idején, amikor az alacsony hőmérséklet gátolja repülésüket. Ezért a méh szervezetében ez idő alatt filogenetikus fejlődés megy végbe — vastagbél fejlődik ki, — Filogenetikus folyamat alatt értjük a több millió éven át vadon élő niéhből, illetve darázsból mézelő méhlié való fejlődést). A vastagbél szükség esetén — mint pl. tél folyamán — képes annyira kitágulni, hogy olyan mennyiségű emészthetetlen anyagot vesz fel, melynek súlya több mint a méh súlyának a fele. A vastagbélben különböző mirigyek is vannak. Ezek az emésztetlen anyagból kiválasztják a vizet. Az így kiválasztott víz a tél folyamán a hasüregbe s ebből a tormirigybe kerül. Itt hozzájárul a tormirigy váladékának képzéséhez s ezáltal a méh a tél folyamán tudja a mézet hígítani olyannyira, hogy azt felszívhassa. Ezen mirigyek legfontosabb küldetése, hogy a vastagbélből a víz eltávolításával nagyobb menynyiségű anyagot fogadhat magába. A vastagbél minden emésztetlen anyagot tárolhat, amely a tél folyamán a mézkészletek fogyasztása következtében összegynlemiett. A tél vége felé, amikor a hőmérséklet már eléri, esetleg túlhaladja a 10 C fokot — árnyékban a méhek kezdik elhagyni a már meglazult téli fürtöt s igyekeznek a szabadba jutni, hogy újra megszabadulhassanak az ürüléktőL Mayerhoff tanárnő állítása szerint a napfényre jutott méh három pontszemével érzékelt világosság következtében reflex keletkezik, melynek következtében meglazulnak a vastagbelet lezáró izmok s a méh erre üritkezik. Ez a méhcsaládban igen fontos esemény, melynek lejátszódásánál szükséges, bogy a méhész jelen legyen. A röpködés által kiváltott zágás a szomszéd családokra Is kihat s így egymás után végzik a tisztuló kirepülésüket. Ezen repüléseknek a megfigyelése nagyon fontos, mert a méhész ebből következtethet a méhcsaládok állapotára s így szükségtelenné válik a kaptárbontás. Ha a méhek kirepülésök és tisztulásuk után nyugodtan térnek vissza a kaptárba, a méhész nyugodt lehet, hogy a család rendben van. Ha azonban a visszatérő méhek vonakodnak a kaptárba visszatérni, s azt hosszabb ideig körülröpködik, valőszinn, hogy a családban valamilyen rendellenesség van. Ilyen családokat megjelölünk és az első alkalmas pillanatban (mikor a hőmérséklet magasabb), meggyőződünk a család állapotáról. Nem biztos, hogy a család ilyen viselkedése valamilyen bajnak volna a jele. Ha azonban a visszatérő méhek a kirepülő lyuk táján és a kaptárfalon mászkálnak, ez arra enged következtetni, hogy a család anyátlan. Ez a jelenség rendszerint erős zúgással jár. A család már késő ősszel vagy pedig a tél folyamán elveszthette az anyát, de ezt most adják tudtul a méhésznek. Leggyakoribb eset, hogy a méhek az anyjuk elvesztését azonnal felismerik s a tél folyamán ezt erős zúgással jelzik. A zúgást az váltja ki, hogy a méhek szárnyaikat mozgatják úgy, hogy azok sűrű fátyolként láthatók. Az ilyen családok nyugtalanul telelnek, nagy a fogyasztásuk, s a méhek nem gyülekeznek tömör fürtbe. Habár a szabály az. hogy az első tisztuló kirepülés alkalmával a családokat ne bontsuk, de az ilyen esetekben kivételt képez. — „Sklenár , ausztriai méhészmesier méhtelepének látogatása alkalmával találóan hasonlította össze ezt a látványt a gyászoló özveggyel: az özvegy gyász jeléöl fekete fátyolt visel, a méhek pedig szárnyfátyoliat gyászolják elvesztett anyjukat“. — Az ilyen esetekben a következőképpen járjunk el: Ha tartalékcsaládban vaa anya, akkor a hidegépítménynél a kereteket úgy toljuk oldalra, hogy a kijárónyilás előtti hely maradjon szabadon. Melegépítményű módszernél a kereteket a kaptár hátsó felébe toljuk. — E műveletek előtt kinyitottuk a tartalékcsalád hajlékát úgy, hogy a keretek felső léce szabad maradjon s a nappali világosság behatolhasson a léputcákba. — Amint az anyátlan családban az említett módon elkészítettük a tartalékcsaláddal való egyesítést, a tartalékcsaládot képező kereteket ugyanolyan sorrendben az anyátlan családba akasztjuk, mint amilyen sorrendben az eredeti lakásukban voltak. Az anya rendszerint valamely léputcában van. Kivételes esetekben a szélső lép külső oldalán helyezkedik el s akkor ezt a lépet az anyával együtt a család egyik lépntcájába helyezzük, melyet szükséges módon kitágítottunk. Ezután az anyátlan család lépjeit hozzátoljuk és a kaptárt lezárjuk. Az anyátlannak érző méhek rendszerint megérzik az anya jelenlétét és megszűnik a zúgás. Ha azonban a méhész nem rendelkezik tartalékcsaláddal (ilyenkor nehéz anyát beszerezni), akkor mindkét szomszéd családot kinyitjuk s az anyátlan család lépeit két részre osztva a szomszéd családokba akasztjuk. Az fires kaptárt eltávolítjuk s a szomszéd kaptárakat, melyekben most már az anyátlan család lépjei is el vannak helyezve, 10—15 cm-nyire az üres hely irányába toljuk. Ezt azért tesszük, hogy az anyátlan család méhei kirepülésük után könnyebben találjanak új otthonukba. Ha netalán az anyátlan családban már álanyák kezdték volna vésztjelző munkájukat, s már púpos fiasftás is van, ezt a családot úgy számoljuk fel, hogy lépeit egyenként más családokba akasztjuk (hidegépítménynél oldalt és melegépítménynél pedig hátra). Tavasz - szal egy álanyás családdal különösen az első tisztuló repülés alkalmával nem érdemes vesződni, mert a méhek öregek, kimerültek s a nyugtalan telelés következtében hamar kimúlnak. Nem tanácsos az álanyás család lépjeit közvetlenül a család szomszédos méhcsaládjai közé akasztani. Adam Kehrle, a híres angol szakértő különböző méhcsaládokhoz tartozó méhek egyesítésénél a következőket javasolja: Ha méhcsaládokat akarunk egyesíteni vagy felerősíteni, gyengébb vagy más család fiasításos keretével, úgy az egyesítendő családokat — a felerősítendőt vagy a feirősítésre kijelölt kereteket — külön üres kaptárba helyezve 8—10 percig kitesszük a nappali fényre. De nem fontos, hogy a napsugarak közvetlenül érjék a lépeket. Elegendő ha a keretek felső lécei szabadon maradnak. Az eltelt idő után bátran összetehetjük a különböző méhcsaládokból származó mébeket. A nappali világosság csillapítóan hat a méhekre s ezek nem támadják egymást az egyesítés után. Ezt az eljárást többször sikeresen alkalmaztam, s azt tapasztaltam, hogy az egyesítés után egyáltalán méhhullák nem keletkeztek. Egyre azonban igen kell figyelnünk. Ha hordástalan időben végezzük ezt a műveletet, amikor mindenütt szimatoló, rablásra kész méhek röpködnek, akkor a kitakart keretek fölé dróthálóval ellátott rámát helyezünk, hogy a szimatoló méheknek megakadályozzuk a léputcákba való behatolást. Ha így is bejut a nyitott léputcába idegen méh, a méheken nagymértékben erőt vesz a védelmi ösztön. Így a behatolt méheket megölnék és ezáltal csalódás érhetné a méhészt, mert nem tndná, hogy a hullák idegen méhek, vagy az egyesített család méhei-e. Igen előnyös, ha a méhész ősszel bomokmentes kátránypapírral borította a kaptár fenekét. Közvetlen a tisztuló kirepülés előtt óvatosan kihúzza a kátránypapírt. Ha a kátránypapíron alacsony törmelék-sorok vannak, s nem jutnak a kaptár faláig, biztosra vehetjük, hogy a család még elegendő mézkészlettel rendelkezik. Kár volna az ilyen családot bontani csak azért, hogy meggyőződjünk arról, van-e elég készlete. Ha azonban a kátránypapíron anyahullát találnánk, fennállhat a veszély, hogy a család anyátlan. Ilyen családokat külön kell figyelnünk s ha a tisztuló repülésnél a fentebb említett viselkedés jelentkezett, akkor a család biztosan anyátlan. Azonban megtörténhet az is, hogy a család az ősz folyamán anyát váltott s az új anya bepárzott s a család mellette megtűrte az öreg anyát is s ez a tél folyamán elpusztult. Tehát erre vigyázni kell. A kátránypapíron észlelt más jelenségek is előfordulhatnak. Ш szabadjon rámutatnom, az előbbi számban megjelent Csurilla József méhésztárs igen értékes „Kaptárbontás nélkül“ című cikkére. Ha azt vesszük észre, hogy a hazatérő méhek duzzadt potrobhal térnek vissza, arra következtethetünk, hogy az ilyen családban már folyamatban van a fiasítás. Ez esetben sok vízre van szükségük a méheknek. Előfordulhat azonban, hogy a kijáró nyitás közelében egykét sötét folt található. Ez arra vall, hogy a méhek részére a tisztuló repülés idejében történt. De megtörténhet, hogy a családot télen valami megzavarta. (Egér, vagy más kártevő, anyátlanság, gyomorvész vagy atkakór megbetegedése stb.) Ilyenkor a kaptárt elhagyni igyekvő méh már nem volt képes tovább visszatartani az ürüléket és a kijárónál ürítkezett. Ha azonban ez kellemetlen szagot vált ki és nagy számban jelentkeznek a kijáró nyílás közelében és az első kaptárfalon, akkor a telelést megzavaró körülmény következtében a családban hasmenés keletkezett. Ha még elég népes, tiszta kaptárba tesszük át, tiszta lépre a fiasítást tartalmazó lépeket, ezeket oldalra helyezzük s mlntáa a fiasftás kikelt, a lépet eltávolítjuk a családból. Fiasitás nélküli, beszennyezett kereteit pedig azonnal eltávolítjuk és kiolvasztjuk a kitisztított kaptárt pedig fertőtlenítjük. Később, mikor a nap hőmérséklete ezt megengedi (18— (Folytatás a 4. oldalon.)
