Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)
1972-08-26 / 34. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 197Z. augusztus 28. Már amikor átvettem a motoros vonatot, majd kiugrottam a bőrömből, olyan Ideges voltam. Minden dühbe gurított és valósággal tűkön ültem. Késésünk volt, zivatar készült, jeleségem és a jiam Zsolnán vannak a nővéremnél, s minden mintha egy hajszálon függne. Az üliparancsot már megkaptam, de a szerelvényt mégsem hagyhattam a sorsára, nem lehetett csak úgy egyszerűen kereket oldani. És mindennek a tetejében még két tucat német terpeszkedik a vagonban, két tucat kisubickolt tiszt, generálistól lefelé, a vezérkari emberek, vagy valamiféle katonai misszió — tudja a csuda hogy miféle. Romániából kiakolbólltottak benneteket az oroszok, most aztán be vagytok sózva és futnátok, amerre tágasabb, egész Berlinig, ugye? Tamásfálvától Zólyomig mi sem történt. Csak rázott a hideg az egész úton és azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Mert az magától értetődött, hogy valamit tenni kell. Egyedül álltam a fülkében, hallgattam, füleltem, hogy dolgozik a gép és bámultam magam elé a csillogó sínekre. Tudtam, hogy ma nem futunk aknára, kisvártatva szükség lesz erre a vonalra. A sínekre meredtem, de — az ördög vinné! — a német tiszteket láttam magam elölt, ahogy elterpeszkednek az én motorosomban és arra gondolnak, hogy holnapra odahaza lesznek. Hát ez mindenesetre egy kicsit sok volt a jóbóll Ha szépen hazaszállítom őket, holtuk napjáig azt hiszik majd rólam, hogy az eszemet vesztettem, s az unokáik majd úgy mulatnak rajtam, mint ahogy mi mulattunk Vendel bácsin, aki a gyetvai vásáron bikát vett — és ökröt hajtott haza a szállásra. Zólyomban megkérdeztem a kalauztól, hogy mit csinálnak? Azt mondta senimit, csak tanácskoznak. Gondoltam magamban: tanácskozzatok, csak tanácskozzatok — az egyszeri ember is ráfizetett a sok okoskodásra! De még mindig nem tudtam, mihez kezdjek velük, csak azt az egyet tudtam, hogy ha törik, ha szakad, Ruttkára semmiképp sem szabad elvinnem őket. Ha legalább a második kocsiban ülnének; milyen gyönyörűség lenne leereszteni őket a hernádi alagútbólI De telt a motoros civilekkel és menynyi köztük a mi emberünkI Egyszer az járt az eszemben, bár már Zsolnán lennénk az enyéimnél, máskor meg arra gondoltani, bárcsak megrekednénk valahol a hegyek között, és ne tudnánk kikecmeregni onnan. Az lenne csak a csoda tánc' De közben csak robogtunk Zólyomból Besztercére és az istenért sem jutott semmi az eszembe. Besztercén már hat perccel tovább vesztegeltünk, mint ahogy kellett volna. Szóltam a kalauznak: — Mi lenne, ha kereket oldanék, mi? — A fejét rázta: — Innét egy óra alatt a repülőtéren lehetnek. És nem tudod kit viszel? — A töbibekre gondolt. Mindenütt becsületesen jelentette, hogy kit viszünk. Otban Divéki felé megint csak nem történt semmi különös. Csak Stubnyánál tűnt fel, hogy egyetlen horogkeresztes zászló se lengett a falu felett. Ez már furcsa dolog volt. Stubnyafürdőn pedig két csehszlovák és két vörös zászlót lobogtatott a szét. Ügy ám! Füleltem, hallgatom a kerekek zakatolását. Látták? Nem látták? Mögöttem kattant az ajtó. — Láttad a zászlókat? Ha azok is észrevették, rögtön sejteni fogják, hogy valami történik ... Hallod? — emeltem fel a hangom, mert a völgybe értünk és fülsiketítő volt a zakatolás. Annyira sosem vittem, hogy megtanuljam, mi a különbség az egyes német sarzsik között. Emez itt hadnagy lehetett. Fiatal volt még, tejfölösszájú és vöröshajú. Világéletemben idegesítettek a vöröshajú emberek. Azt hiszem, valami közmondás is van róluk... Lovaglónadrágban, szétterpesztett lábakkal állt, nyílván át akarta venni a vonat himbálódzó ütemét, de a kocsi úgy dobálta, mint a pelyhet. Így hát abbahagyta a hintázást. Nyílván azért jött be, hogy a körmömre nézzen. Eleinte úgy járt a kezem, mint a motolla: fel se foghatta ésszel, ml mire való: meg-megérintettem az emelőrudacskákat. mindent összevissza fogdostam, tapogattam a hőmérőt, az órákat, hogy megszédítsem, összezavarjam, értésére adjam: odakünn tágasabb! Észrevette, hogy mulatok rajta. De őt szemmel láthatólag csak egy valami érdekelte, hogy ne fékezzek, ne álljak meg ezen a vidéken, ahol partizánzászlókat lenget a szabad szél. Ezért küldték a nyakamra Bzt a zöldfülű ficsúrt. Ma már tudom, hogy nem az ilyen uracsok körül forgott akkor a világ. Barátaim már Ruttkán ostromlták a Szlávlát, ahová a német tábori csendőrök fészkelték be magukat. A franciák Marseillaise-üket énekelve, Mártonon át Sztrecsnó felé özönlöttek, fegorovék Brezno irányában ereszkedtek alá és a szklabonyaiak Túrócot szállták meg. A mellettem pöffeszkedő ficsűr, no meg jómagam is e percben mellékes figurák voltunk — az igazat megvallva, nekem is már az osztagomnál kellett volna lennem. Mégis egyszerre, úgy éreztem, mintha annyi éven át, éppen ez a kikentkifent, vöröshajú hadnagy bántalmazott volna, mintha harminckilenctől kezdve éppen ez a kegyetlen úri pofa szívta volna a vérem, mintha minden egyes újságunk, melyet Ruttkán kiadtunk, ő ellene irányult volna, mintha besúgóival éppen ő üldöztetett és gyötórtetett volna, s mintha az utolsó évek valamennyi kivégzési parancsát ő adta volna ki. Akárhogy is vesszük, minden úton-módon csak bajt okoztak nekem, de ez volt itt az első, aki meg akart lesni, amikor a gépnél állok és a körmömre szeretett volna, koppintani. Mindennek van határai Nagy kedvem kerekedett, hogy megforduljak, és egy csapással szétzúzzam pimasz orrát. Príbovicén ez a vágy már annyira hatalmába kerített, akár az álmosság negyvennyolcórai szolgálat után. Ügy néztem rá, ahogy a holtfáradt ember nézi a hófehér, vetett ágyat. Nem bírtam ellenállni, hisz öt hosszú éven át szomjúhoztam ezt a percet. Egyfelől számolnom kellett azzal, hogy ordítani kezd és nyakamra zúdítja a többieket, vagy pedig egész egyszerűen előveszi a pisztolyát, s akkor kénytelen leszek minden csontját apróra törni. Másfelől nemsokára már tömegesen üthetjük őket. Végül pedig Zsolnán Dóra és a fiam várt rám, és én minden eshetőségre készen még el akartam búcsúzni tőlük. Mintha ezer hangya csípett volna, egész testem bizsergett amikor befutottunk Mártonba. Nagy • haragomban és bánatomban olyan erősen fékeztem, hogy a „Hitler-fióka“ úgy nekicsapódott az elülső acélfalnak akár a légy az üveghíz. —- Nincht bremsen! Weiterfahren! (Ne fékezzen! Tovább!] Abban a percben, hogy a közelemben éreztem, beillatosítva, párnádétól ragadósan, mindenről megfeledkeztem. Tovább, kedvesem? Tovább?! Ügy ám! Öt álló esztendeje parancsolgattok nekem, hogy jóformán már azt sem tudom, leié vagyok, kihez tartozom. De itt, itt a magam ura vagyokI Érted-e, te — te Vájterfárn?! Még csak nem is vettem valami nagy lendületet. Ügy repült, akár a dróton rángatott bábu és csuda nevetségesen meglapult a sarokban. Mivel a szerelvény megállt, hirtelen csend lett. Néhány másodpercig úgy éreztem magam, amint amikor munka után a fütöházban Benyovszkyval sakkozom és hibásan lépek. Ebben a nagy csendben egyszerre csak látom, hogy a kocsiból kiszáll' a generális, utána a többi tiszt, szépen rangsor szerint, egész a csicskásig. A vonat előtt egy tiszt fogadja őket és tüstént el is vezetik mindet. A mi tisztünk! Ügy bámultam, hogy majd kiugrott a szemem. De akkor már felismertem drillt, Ferót és a többieket is, mind, és másokat is láttam a perónon, géppisztollyal a kezükben. A tcikkázott az agyamon, hogy békésen távolítják el őket. Így kell. Megráztam a fiatalembert, hogy beleropogott a osonja. — Kiszállni! Hé, Vájterfárn! — De úgy feküdt ott, mint egy rongycsomó. Volt, akinek akkor kezdődött a felkelés, amikor Besztercebányán meghirdették. Volt, akinek akkor kezdődött, amikor kikiáltották a köztársaságot és kirggasztották a hirdetményeket. Az én számomra akkor kezdődött, amikor leütöttem azt a fickót. Igaz, ahhoz az első ökölcsapáshoz különb legényt is választhattam volna. De az embernek sokszor nincs alkalma rá, hogy válogasson. A fődolog, hogy Mártonban lefékeztem. Azután már minden, hogy úgy mondjam, fékezés nélkül ment tovább. A vonatot nem is engedték be Ruttkára, reggel visszatért Besztercére. Gatlús bejelentette a német megszállást. Besztercéről elindultak a felhívások. A Sztrecsnó alatti alagutat eltorlaszoltuk. Egész Közép-Szlovókia a kezünkben volt, Megkezdődtek a hadműveletek. Dórával csak akkor látjuk egymást, ha már túl leszünk mindenen! Huszonnyolcadikán reggel sortűz ropogása hallatszott a kaszárnya udvaráról. Az a vöröshajú jutott az eszembe. Milyen büszkén, kevélyen pöffeszkedett lovaglónadrágjában. Ő is, meg a többi is; a sok szőke, fekete és gesztenyebarna. (Részlet.) wjarsAш* ж/дг/ж/жлщ/а Elfogták a fiút. A hegyekből jött épp partizán apjától. Megkínozták legott. Egy szót sem ejtett ki, hiába ütötték, szemében megvetés, gyűlölet villogott. Sok durva, gyilkos kéz a vallomást csikarta. Hallgatott. Vérétől lucskos lett a talaj. Könnyesen, remegve ott állt mellette anyja: A tekintete esdett: még gyerek, fiatalt Reszkető kezével Óvólag átkarolta. A tiszt dühöngött, látta, itt semmi sem használ, s szájából euhangzott — nem első alkalommal — a rémes, röpke szó, az ítélet: Halál. Puskáját emelte rögtön nem egy pribék. Eldördült a sortüz. Láng csapott ki a csőből. Átjárták a golyók a fiúnak szívét az anya tenyerét fúrva át először. A hegyek közt a sírok már csendesek rég. Nem maradt el a bosszú, elégtétel. Az anya szemében még él a rémes emlék, mialatt köztünk jár szétroncsolt tenyerével. Fordította: Fügedi Elek Nevezetes partizán emlékmű a Jankov Vŕšok-on. Falusi értelmiségiek a művelődésért A tudományos technikai forradalom feltételei küzütt gyorsan növekszik a szellemi dolgozók száma, vagyis az értelmiség. Különösen feltűnő ez falvainkon. Ezelőtt néhány évtizeddel a kisebb falvakban nem is volt értelmiségi, s a nagyob községekben is néhány emberből álló elzárkózott kis csoport akadt. A szocializmus építése közepette ugrásszerűen nőtt az értelmiségiek száma ás sok olyan községet találunk, ahol száznál is többen vannak. A kommunista párt és a szocialista államunk kormányzata a kezdet kezdetétől áldozatosan munkálkodik azon, hogy az új értelmiség többsége a munkás- és parasztcsaládokból kerüljön ki. Ennek eredményeként aránylag rövid idő alatt kialakult az új értelmiség, amely magába olvasztotta a régi értelmiség maradványait, és igy jelentős csoportjává vált a szocialista társadalmunknak. A szocialista építés folyamán sor került a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség közeledésére. A közeledés különösen figyelemreméltó közvetlenül az anyagi termelésben, de a művelődési élet kiboutakoztatása területén is. А XIV. kongresszus reálisan és kritikusan foglalkozott az értelmiség szerepével és a beszámolúban a következőket mondták: „A szocialista értelmiség küldetése abban van, hogy minden alkotó-energiáját a népnek szentelje, és sokoldalúan hozzájáruljon a szocialista társadalom fejlődéséhez. Hazánk hagyományai történelmi öröké és a jelenkori világ feltételei szempontjából ez a legmcgtisztelőbb történelmi feladat, amelyet értelmiségünk teljesíthet. A pártmunka számos fogyatékossága a múltban az értelmiség egy részében a fölérendeltség és kiváltságosság irányzatát váltotta ki. A kispolgári lázongás 1968-ban a társadalom vezetésére hivatott értelmiségi elit tézisét szorgalmazta. A jobboldal a tömegtájékoztatási eszközökben elfoglalt, szinte monopolhelyzetát durván arra használta ki, hogy manipulálja az „alsóbb rétegeket“, azaz a dolgozók millióit. Ezeket a társadalmi osztályok és rétegek helyzetéről vallott burzsoá és kispolgári elképzeléseket nemcsak elméletileg újítjuk vissza, hanem a saját példánkon győződtünk meg arról, bogy milyen katasztrófába vezetnek. A szocialista társadalom rengeteg eszközzel támogatja a művelődés, a kultúra, a tudomány és az értelmiség összes rétegei fejlődését. Nagyra becsüli a szocialista társadalom fejlődését segítő, a munkásokkal és parasztokkal együtt a pozitív munkában résztvevő értelmiség munkáját. Azon leszünk, hogy az értelmiség kiegészüljön a munkásosztály és a szövetkezeti parasztság soraiból, erősíteni fogjuk szoros kapcsolatát a dolgozó néppel, a szocializmus és a kommunizmus céljaival. Nekünk az a fontos, hogy az értelmiség összes rétegei a szocialista haza felvirágoztatásának szolgálatába , állítsák tudásukat, eszüket és erejüket. Ezen a téren különösen sok politikai nevelő munka vár ránk“. Pártunk megállapítása, elgondolása egyaránt vonatkozik a városi, s vidéki értelmiségre, akiknek az a feladatuk, hogy képzettségüknél fogva sokoldalúan segítsék a fejlődést. A falusi és városi értelmiség között van bizonyos ellentét, főleg arról vitatkoznak, hogy kinek előnyösebb a helyzete. A falusi értelmiségiek közül sokan vágynak a városba, s ezt azzal indokolják, hogy jobban megtalálják az értelmiség „létforrásait“, jobbak az információs lehetőségek, könnyebb az előrehaladás, a kulturális szórakozási lehetőség. Vannak viszont sokan, akik a vidéki lét előnyeit hangoztatják: a nagyobb elmélyülésre és nyugodtabb munkára való lehetőséget, valamint azt, hogy falun előbb van módja szavát hallatni és részt vállalni társadalmilag fontos döntésekben. De van másik tény is, amely a falun élűk mellett szól. Bebizonyosodott, hogy a lakáskörülményeik kedvezőbbek, s mivel lényegesen olcsóbb a megélhetés, autóval és más luxuscikkekkel is többen rendelkeznek. Bátran mondhatjuk, hogy jobb az anyagi helyzetük, mint azt a hivatalos keresetük alapján feltételezhetnénk. Persze nem volt ez így mindig, vannak a falusi értelmiségiek közül, akik nehéz éveket éltek át, s az anyagi körülményeik eléggé silányak voltak. Mégis közülük sokan tettek szert magasabb képzettségre, s emellett a község művelődésének is az apostolaivá váltak. A szocializmus építésének kezdetén még csak nagyon kevesen voltak, de odaadó munkásságuk jelentősen előbbre vitte a falusi dolgozók művelődését. Persze napjainkban is vannak sokan a fiatalok közül, akik áldozatkész munkát végeznek. Azt hiszem, mindenki segítségére szükség lenne a széleseb körű művelődés előbbrevitele érdekében. Közismert tény, hogy a falusi értelmiségiek szakmailag nagyon különbözők, s ez bizonyos elzárkózásra ad okot. Ezen feltétlenül változtatni kellene, s megtalálni a módot, hogv a különböző értelmiségi csoportod egyének közelebb kerüljenek egymáshoz. Azt hiszem amellett, hogy különböző társadalmi szervezetekben dolgoznak, esetleg értelmiségi klubot alakíthatnának. De szerintem feltétlenül szükséges lenne az értelmiség valamilyen összefogása a falu művelődése szempontjából. A párt irányítása mellett a művelődési élet sokoldalúságának elsősorban a nemzeti bizottságuk a hordozói. Lényegében közvetlenül felelősek a társadalmi szervezetek koordinált, sokoldalú nevelési tevékenységéért. Márpedig, ha ez így van, az ő feladatuk lenne az értelmiségied össbefogása, irányítása. Ha ez megtörténne, akadna minden témára előadó, irodalmi esteket levezető, énekkarvezető, a színjátszás terén tevékenykedő stb. Az önkéntes művelődési élet kibontakoztatása funtos társadalmi küldetés, s ebben nagy szerepet játszott az egyre szaporodó falusi értelmiség. Van miből meríteniük — az anyagi jólét, a saját közlekedési eszköz — és sok más lehetőség, mind elősegíti, hogy jól felkészülten álljanak a falu művelődését szolgáló célok rendelkezésére. Ha lesz aki összefogja a tevékenységüket és értékeli munkásságukat, minden bizonnyal a művelődési élet terén is még eredményesebb munkát végeznek, amely a szocialista hazánk felvirágoztatását szolgálja. TÓTH DEZSŐ X
