Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-22 / 3. szám
.SZABAD FÖLDMŰVES 1972. január 22. 10 MIKSZÁTH KÁLMÁN A magyar regény- és novellairodalom kimagasló alakja, Mikszáth Kálmán 125 évvel ezelntt 1847. január 10 én, Sklaboüán született, (jelenleg Veľ. Krtíš-i (Nagykürtös) járás). Az Ipoly-menti falucska fia a középiskolai tanulmányai elvégzése után jogot tanult és aztán megyei tisztviselőként tevékenykedett Balassagyarmaton. Később Pestre költözött és különböző lapoknál dolgozott. A fővárosban adta ki első elbeszélő kötetét. Aztán Szegeden, az ellenzéki Szegedi Napló munkatársa lett. A kötetben megjelent elbeszélései, „A tót atyafiak“, „A jő palócok“ kiadása után ismert íróvá vált. A 80-as évek elején visszaköltözött a fővárosba, és nemsokára meg jelentek abban az időben nagyon közkedvelt parlamenti karcolatal. I A múlt század utolsó és a XX. század első évtizedében irt műveiben („Két választás Magyarországon“, „Beszterce ostroma“, „Szent Péter esernyője“, „Üj Zrínyiász“, „Különös házasság“, „A Noszty fiú esete Tót Marival“) egyre inkább központi témája lett a dzsentri világ leleplezése, a politikában ős a társadalomban egyaránt. Legnagyobb müvében bemutatja a magyar társadalom feudális maradványainak fejlődésgátló szerepét és céloz a demukratikups átalakulás szükségességére is. Legutolsó művében (ez a regény halála után 1910-ben jelent meg), „A fekete várus“-ban Görgey Pál a szepességi földesúr és Lőcse város különös történetét irta meg. A 200 éves hagyomány szerint a szepesi alispán kutyáját vadászás közben lelőtte a lőcsei tanács egyik tagja. A feldühödött földesúr „ebet ebért“ felkiáltással agyonlőtte a lőcsei bfrót. Így indult meg a hosszú évekig tartó konok bosszúállás, ellenségeskedés, amelynek az vetett véget, hogy a lőcseiek orvul elfogják az alispánt és kivégeztetlk. A regényben — amelyet napjainkban milliók néznek meg a tévé-sorozatban — az fró a vármegye és Lőcse szabad királyi város viszályán át érzékelteti, hogy a nemesség és a polgárság osztályérdekeiből lemond a nagy nemzeti célok szolgálatúról. Komoly társadalmi bírálat ez a könyv, innen ered pesszimista befejezése is. Mikszáth Kálmán az egyik legnagyobb magyar regényíró szülőháza az egykori rangos kúria — szerényen húzódik meg a hajdani szegény szlovákok leszármazottjainak új. korszerű családi háza között. Nagyot lépett előre a világ, az író halála óta a legszegényebbek lettek a grófok, földesurak, gazdag polgárok helyett az ország gazdái. Mikszáth szerette Sklabotiát s annak idején így irt róla: „A mi kis falunk csak nekünk édes, akik ott születtünk, másnak, mindenkinek borzalmas, mert a temető bent van a házak között... Ebből aztán az következik, hogy nálunk több a kísértet, mint egyebütt; aki az ablakon kinéz éjjelente, egyszer ts, másszor is lát valamit, kivált télen a gomolyodó kődből klhasadň árnyakat és különféle rémítésre alkalmas alakzatokat.“ Mikszáth Kálmán kísérletei, az ő művészi tolla során besétáltak a világirodalomba, bár földi útjuk a skla hónai temetőben ért véget. ’/ Az alábbi elbeszélését, „A bágyi csodá“-t szintén a falujáról írta. Vér Kláráról, a szép inolnárnéról és másokról. Az elbeszélésben lévő malom azóta niegruskadt. de az Ipoly mentén született nagy író müvei élnek, „íiatalnk“, sok nyelven olvassák. Djból s újból kiadják, mert azuk a lenyűgöző regények, novellák ma is úgy érdeklik az embereket, mint a századforduló olvasóit. —tt— A BÁGYI CSODA Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokrámát kapott és a csillogó homoknak Is, melyet a népregék tündéreinek picike lábal taposnak, sehol véget nem érő fűzesek a kerete. A bágyi malomban nem tudnak Őrölni. Tele van zsákkal az udvar s türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy partját a malom környékén és a vizet várják. Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény, már a szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól. hegyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve, s minden éjszakára gyűjt is annyi, vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa egy két óráig, — de mi az annyi életnek? KieszI a penész az utolsó zsákot, mire sor kerül rá. Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára járkel mosolyogva az őrlők között, pe- • dig neki van a legnagyobb kárára az idei szárazság. Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált ha sokáig oda marad a katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is — de meg, csak asszony az asszony, ha arany paszománnyal övezi Is a derekát. Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihálynő Gózonból. — Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e Tímár Zsófi? Ámbátor a molnárnéért magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj... hej, az a veres haj__Igaz-e, Zsófi lelkem? — Nem igaz, Zsuzsi nénil Jó aszszony az, ha szép is. — Látod is te a fekete kendőd aluli — Itt voltam, mikor férje elment... hogy megsiratta, százszor megölelte. — Minden okos asszony úgy viseli e viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül. Ej po... hát csak érzékenyen búcsúztak? — A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: „Hű maradsz-e hozzám?“ Vér Klára így szólott: „Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.“ — „A Bágy fölfelé?“ — kacagott Pillémé gúnyosan. — Ehhez tartsd magadat, Gélyi János! A többiek is nevettek. No ’iszen, az kellene még, hogy ez a kevés víz is visszaforduljon ... Jámbor bágyi patak, még lefelé is ímmel-ámmal folyik. Maholnap neki gyürközik a homok s megissza az egészet egy kortyra. Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak Gélyi János nem. Elpirult a Pillémé szavára, mélyen a szemébe húzta a kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla a sövényig, hol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni. A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtáncolnak a sövényen, s ahol megírta: MIKSZÁTH KÁLMÁN nyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik. A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat s Vér Klára arca pirosodik tőlük. Észreveszik... hogyne... az őrlő asszonyok az odanézóst is, a visszanézést is. Szóba rakják ... hogyne ... s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz. De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen azt a sötét felhőt, egyszerre elborítja nyugat felül az egész égboltot. No, emberek, gőzoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére. Kis-uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. De ’iszen mégse bolond ember Kopicsál Gyuri, (hogy elégette a szent Mihály lovát. Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való, meg az őrlő; harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája. Talán szándékosnak hagyta utolsónak a menyecske, hogy ö maradjon a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akáczfa virága a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla ... Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné: — Hallod-e, Vér Klári.. Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak hagytál. — Nem én hagytalak, öregeké az elsőség a malomban — felelte Vér Klára sértődve, s hátat fordított Jánosnak. A köpcös, zömök legény eléje állott s szép szemei mámoros fényben égtek. — Ne menj bel Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel, elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a padlásról. — Akár kettőt. — Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csőkodra — suttogá, s szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az egy szótól. — Adj egy csókot, Klára! — Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok. Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből: — Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres Ihajadat, mely a nyugalmamat megint elsöpörte. Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki többet, csak az ablakról törülgettey le egyszer belülről az őszi könnyezést. János ott is megpillantotta. — Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? — kérdé fojtott gúnnyal az ablakhoz lépve. — Nem lesz az, csak dercel — Vágta vissza csintalan mosollyal a molnárné. — Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a fele már megvan. Ajkaiba harapott Gélyi János s zavartan hebegte: — Hát a másik fele? — Egy két óra alatt az is meglesz s mehetsz isten hírével. — Hanem addig legalább eressz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet; fázom. Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn... hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli: — No, gyere be hát, ha szépen viseled magad... Bement Gélyi János és akár ki se menne többé soha. De takaros aszszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát! Gondolt valamit, s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva. — Te Kopicsál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő és meg nem mozdul reggelig. — Hűm. De mikor annyi vizünk van! — Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyűjteni kell s ereszd le a zsilipeket. A pörgettyű meg a pitié zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri mégis megértette. — Ühüin! Csakhogy akkor4 átcsap a gáton ... — Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is. — Szurkálóval, acélostul? — Mindenestül. Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása s kijön, megindíttótja. Senki sem jön sokáig. Egyszerre а gyertyavilág elaludt benn a szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna egy kulcs a zárban. Gyuri vigyorogva húzta szót a nagyszájút, kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődnék a fekete éjben. Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál s amint a két sziklás hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki, zúgva csapkodva egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán meggondolta magát s szép csendesen visszafordult. A hold most kukkan ki s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén. A szél főlsivít bámulatéban, felülről fúj, simogatni akarja a vizet — s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak!... A „CSIBÉSZ" A férfi izgatott állapotban rohan a garázsba. Л biztonsági zár kulcsa idegesen reszket a kezében, alig tud a kocsihoz jutni. Más alkalommal ez a nyitási mozdulat még sötétben is oly megszokott és eredményes, de most... nem. Mert sietni kell, nagyon kell sietni. .. . Agyában kuszálódnak a gondolatok: — „Csgk útközben ne történjen semmi... Frász ebbe a zárba, na végre, ...csak nincs semmi baj fenn a szobában, ... szegénykémnek ez az első. Fájni fog, nagyon fog fájni, ... az a fő, hogy ott a főorvos, az öreg érti a szakmáját. Búg a kocsi, jól van, fel a szobába, gyorsan ... gyorsabban. Elfelejtettem az ülést hátrahúzni, könnyebb lett volna beülnie szegénykémnek... Már el is készült. Nagyon |kell vigyázni a lépcsőn, ...miért nem kapaszkodik belém, ... jól van így, könnyebb. Most már gyorsan, sietni, sietni... Meghal, ... nem, nem szabad, nem lehet. Miért gondolok ilyen hülyeségre. Csibész kölyök, nem elénk ugrott, ... szerencse, hogy meg bírtam állni, ... szegénykém kicsit előre dőlt, pont most, ... kitekerném a nyakát annak a szeles csibésznek ... csibésznek ... csibésznek ... Süket ez a portás, hogy nem nyitja a kaput? Még a fejét is csóválja. Ennek nincs szíve. Ha az ember megöregszik, ilyen közömbös lesz? Ennek nincs szíve ... Na, megértett. Itt megállunk. Csak nyugodtan, csak lassan. Milyen hosszú ez a folyosó, ... hosszú, hosszú... Két nővér, ... de nem. Az egyik orvosnő. Már tudtak róla, milyen kedvesek hozzá. Szervusz, csak nyugodtaA, nem lesz semmi baj... Jövök, jövök, jövök...| Milyen meleg volt a keze. Láttam rajta, 'hogy fél. Félni nem kell, félni nem szabad..." * Az úton egy kocsi gördül, lassan — nagy biztonsággal. Mikor egy útszélén játszadozó gyermekcsoporthoz ér, szinte csigalassúsággal megy el mellettük. Vigyáz, nagyon vigyáz ' rájuk. A kocsiban hárman ülnek. A volánnál az apa, mellette az édesanya, kinek kezében olt szendereg a hófehér pólyába bugyolált „csibész“. ' A dicsőség Tiéd emberke Szikrázó napsütés, a tátrai autópályákat szinte elfedik a sílécekkel felpakolt járművek. A főút melletti parkolóhelyre egy ezüstszürke Citroen gurul be, majd társai mellé sorakozva megáll. A francia kocsiból hárman szállnak ki. Egy házaspár és négyév körüli fiuk. Némi rendezkedés, csomagolás és az autó utasat gyalogos turistákká változnak. Kellékeik a hátizsák, a sátor és a bakancs. A kocsi ajtajai becsapódnak, a zárban a kulcs elfordul és startol a dallamos nyelven beszélő társaság.' Merő véletlen, de együtt indulunk a kékkel jelzett turistaútón, célpontja a Poprádi-tó. Előttem haladnak a meredek emelkedőn. A sínadrágos férfi izmos lábai arra vallanak, hogy nem először vesz részt ilyen és még fárasztóbb túrán. A fiú, kit André-nak becéznek, anyja mellett halad nyugodtan, kiegyensúlyozottan. Csak néha rúg bele a hóba, majd egy leszakított fenyőgallyacskával bíbelődik. A szembejövő gyalogosoknak sem könnyű. A meredek lejtőn éppen elég dolguk akad a „fékezésnél". Egy mögöttünk jövő apa helyzete még azzal is nehezítve van, hogy fiacskája kényelmesebbnek látja apja nyakában a turistáskodást. Lépten-nyomon figyelmem a francia fiúcskára irányul, aki pár éves kora ellenére megy és megy szakadatlanul. De néhány kilométer és... valami baj van. A srác kicsit összehúzza arcocskáját és kérőn mond valamit szüleinek. Talán már elfáradt? Nem bír tovább? Követi a mögöttünk ülő fiúcska példáját? Anyja menés közben kigombolja báránybéléses kabátkáját, meglazítja sálját. Habár a hőmérő —5 fokot mutat, serceg a hő a lábunk alatt — bizony az emelkedő és a távolság nem engedi az embert fázni. Végre mögöttünk a hat kilométeres szakasz, feltűnik a Poprádi-tó hatalmas hegyekkel körülvett látképe. Rövid nézelődés, müjd pihenés következik az üdülő padjain. A fiúcska nem sokáig üldögél. Ugráló mozdulatokkal a tópartra fut, s szeme erősen a víztükörre mered. Pisztrángrajt fedezett fel. Az apa kezében turistatérképpel, magyaráz valamit feleségének. Aztán készülődni kezdenek, hátukra emelik a pakkokat. A férfi kezével a pirossal jelzett ösvény jelé int, s franciás kiejtéssel csak ennyit szól: — Anré... Az emberke hármuk közül elsőnek lép a megadott útra és az apró lábacskák még apróbb lépései mozaikszerúen rakják Össze az újabb kilométereket. KALITA GÁBOR i
