Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-05-13 / 19. szám
10 • SZABAD FÖLDMŰVES 1972. május 13. Nem minden korosztálynak volt Ilyen szerencséje. Az 1923-ban születetteket a vérzivatar végefelé 1944 augusztusában hívták be a magyar hadseregbe. Miért, miért nem, még akkor sem a kiképzés volt az elsődleges. Azt hiszem, sem egyenruha, sem más jelszerelés nem akadt elegendő az újoncok részére. Egyszóval ki-ki a saját gúnyáját viselte. Ha nem is kaptunk kekit, azért jelesküitettek. Az ünnepélyes aktuson néhányon a hátsó sorokban a hűségfogadalomnál nem emeltük fel az előírásnak megfelelően 'a kezünket, ördög gondolt arra, hogy néhányon még ezt is figyelik. Az aktus befejezése után felballagtunk a legénységi szobába, kifújni magunkat. Alig dőltünk le, betoppant a törzsőrmester. Valamelyik ostoba nem ismerte a sarzstt és vtgyázzt ordibált. Tetszett, nem tetszett, fel kellett kászálódni és összecsapni a mezítlábas bokákat. Hogy, hogy nem, a vöröshajú „törzs“ éppen engem szemelt ki áldozatul. — Ügy láttam az eskünél neked reumás a kezed, az anyád... — Aligha — mondom — ökölvívó lennék. A nyomaték kedvéért alapállásba léptem. — Pofád, az nagy! — ordított rám a „mindenható". — Ml a foglalkozásod? — Szabó... — Akkor lépj utánam. Felrántottam a cipőm és utána baktattam a tisztesek lakosztályára. — Itt ez a három pár csizma, pucold tükörfényesre, mert különben bőrt hasítok a hátadból! — De... — Ne pofázz! — Az én cipőmet az anyám szokta tisztítani — hazudtam meggyőződéssel. — Te taknyos, tudod mit jelent a parancs megszegése?! — Attól függ, mit parancsolnak. — Szóval, megtagadod? — Azt nem mondtam. Ha majd kiképeznek a csizma tisztítására, végrehajtom a parancsot. A törzsűr tehetetlen dühében a haját tépte. Ha nem emlegetem a a boxoló mlvoltomat, alighanem kapok еду-két átszállót. Így kezdődött. Nemsokára a H er nád közelében építettünk valamiféle védelmi vonalat. A hadsereg ifjú hőset fapapucsban csoszogtunk, ástuk az árkot, hordtuk a cOlöpöket. Ha időnk akadt bele-belemártóztunk a folyó kellemes vizébe. Abban az évben igazán szép, verőfényes volt az ősz. Október 15-én a Horthy-féle beszédet Keleméren hallgattuk. Aztán jöttek a nyilasok s honnan, honnan nem, lett mundér. A felszerelés után mindjárt részesei lettünk a tervszerű visszavonulásnak. Léván kötöttünk ki a régi kaszárnyában, amelynek földszintje zsidó-holmikkal volt teletömve. Egészen tűrhetően éreztük magunkat. Igaz, pénzünk nemigen volt, de azért ml is árvereztünk a zsidó holmikra. Egyszer megjártuk, mert 17 pengőért a királyt trónushoz hasonló fotel akadt a nyakunkba. Békés Péter és Tóth Imre barátommal nagynehezen összeszedtük az árát és felcipeltük az első emeletre és egymás után trónoltunk benne. Vidám gömört fickók voltak a barátaim. Egyikük, Péter, nagyon hasonlított rám, s még a puffadt vörös törzsőrmester ts összetévesztett bennünket. Így aztán tévedésből hol egyikünket, hol másikunkat kapott el valamiért. Ettől eltekintve, kutya bajunk sem volt addig, míg Kisfaludy altábornagy, az ottani állomásparancsnok, meg nem unta jó dolgunkat, s kimozdlttatott az ősi kaszárnyából és az újba vezényelt... A háború szele akkoriban kezdett „simogatni" bennünket. A szovjet egységek gyors előretörése sokakba öntött önbizalmat. A fenyegetőzés ellenére reggelenként két-három „leszerelt" gúnyáját láthattuk a kaszárnya udvarán. A vöröshajú „atyaúristen* ilyenkor a haját tépte dühében. — Felakasztani, agyonlőni az ilyen hazaárulókatl — ordibálta. Akkoriban esküdtünk fel Szálasira. Többezren voltunk, de a fogadalom nem zengett valami hangosan. Ennek másnap a gyakorlótéren ittuk meg a levét. Azt gondoltuk, ezzel levezekeltük. Ittunk is rá egyet a két barátommal. Kocointgattuhk, és hazafelé szállt d gondolatunk. Péter az özvegy édesanyját emlegette, Imre meg a menyasszonya dicséretével nem tudott betelni. Hiába ugrattuk, nem rendítettük meg Marika trdnt érzett bizalmában. Novemberben egyre gyakoribbak lettek a légiriadók. Ha felbőgtek a szirénák, futottunk a szélrózsa minden irányába. Lényegében örültünk neki, legalább érdekesebbé tette egyhangú életünket. Az egyik napon, már kora reggel vészjóslóan üvöltöttek a szirénák. — Ez jól jön, legalább nem lesz kivonulás. A két haverommal vagy másfél óráig üldögéltünk a réten, amikor végétért a légiriadó. Kelletlenül ballagtunk visszafelé, közben Imrének eszébe jutott, hogy „koporsószöget" kellene venni. Mivel én nem dohányoztam, nem mentem velük a trafikba. Bent Őrömmel újságolták, hogy a kivonulás elmarad. Gondoltam, összecsapunk egy ultlpartít, ha a srácok visszajönnek. Vártam, vártam, egyre türelmetlenebbül. Már arra gondoltam, szó nélkül faképnél hagytak. Másnap egy nyomasztóan ködös reggelre ébredtünk. A vörösképű az ébresztő után bejött a szobánkba, s azt mondta, nem lesz kivonulás, mivel nagy eseményre sorakozik fel az ezred. — Csak nem szerelünk le? — kockáztatta meg valaki. — Majd a végső gyózelem után, te piszokI Különben rövidesen meglátjátok, ml a fizetsége az árulóknak, szökevényeknek. A hadbíróság megelégelte a szemtelenkedésteket. Békés és Tóth közlegény nem látja meg holnap a jelkelő napot... — Mi van velük? — vágok közbe remegő hangon. — Egy félóra múlva meglátod, te rohadt felvidéki kommunista. Szörnyű gondolatok gyötörtek, amikor felsorakoztattak minket. A katonák sápadt, komor arca elárulta, hogy itt valami rendkívüli eseményre kerül sor. Az esemény nem váratott sokáig magára. Az altisztek koszorújával szegélyezett katonák tengere előtt két megbilincselt embert vezettek. A szívem a torkomba ugrott. Valóban Péter és Imre volt. Irgalmas Isteni Imre alig állt a lábán, térde megmegroggyant, s ha a kísérők karjánál fogva nem vonszolják, összecsuklik. A szomorú menetet rangos, egyenruhás csoport követte. A keki-szín között egy szürkéskékbe bújtatott SS Is lépkedett. A megbilincselt, falhoz állított bajtársaktól néhány lépésre megállt a tiszti csoport és szembefordult velünk. A hadbíró ezredes felolvasta az ítéletet, amely szerint többrendbeli szökés miatt golyó általi halálra ítéli Békés Péter és Tóth Imre közlegényt. Nyomban utána vezényszó hallatszott és az önként jelentkező hat nyilaskatona előlépett. A bilincset levették az elítéltek kezéről. A szemüket bekötötték, annak ellenére, hogy Péter kézzel-lábbal tiltakozott. Imre magánkívül zokogott, úgy értettem, Marika nevét emlegette. Vezényszó, sortűz... A két fiatal élet összeomlott. Az első sorokban álltam. A borzalmas látványtól könny homályosította el szememet, s tehetetlenségemben véresre harapdáltam ajkamat. Alig néhány méterre tőlem ott feküdt a büntetlenül kiontott két élet, földijeim, barátaim holtteste. A torkomat kegyetlenül fojtogatta valami, s úgy éreztem, valamennyien gyilkosat vagyunk, gyilkos a több ezret számláló bárgyú tömeg. (Csak később, Németországban egy becsületes tiszttől, Lángos Istvántól tudtam meg, hogy elrettentő példa kellett. A nyilas tisztek német módszerhez folyamodtak. Adóz tervük gyors végrehajtásához közrejátszott a légiriadó. A két barátom a cigarettavásárlás után ktssé elnézelődött. A gyorsan kiküldött járőr-alakulat elfogta őket. Azonnal összeült a hadbíróság s ítélkezett a két ártatlan felett.) Vezényszavak hallatszottak. Mintha ólomlábon járnék, imbolyogva lépkedtem, baktattam a szakaszomhoz. A kaszárnyaudvaron újból felállították az ezredet, ahol egy rögtönzött emelvényről a református tábort pap szónokolt. Harsány hangon dicsőítette a németeket, akik isten küldöttel, védik a nyugati kultúrát, a „barbár" bolsevikektől. — Nagy barátunk törekvését a jóisten is segítt, és nemsokára a csodás új fegyverekkel verik ki az ősi magyar földről a betolakodott ellenséget, — hangoztatta. Ezt már mennydörögte. Vannak azonban köztünk a kommunista hazafiatlan propagandától félrevezetettek, akik megfeledkeznek kötelességükről, a nemrég letett esküről. Ezek a hitvány hazaárulők meglakolnak, mint az a két bitang is, akiket imént ért el a méltó végzet... S mint valami károgó, fekete varjú, szórta a legádázabb ocsmányságokat a két szerencsétlenre. Néhány nap múlva a szombat esti parancshirdetésnél elhangzott, amitől már régen féltünk. Irány: NÉMETORSZÁG. „Reggel hatkor sorakozó, utána lelki ájtatosság a római katolikus templomban, s 14 órakor megkezdődik a vagonírozás", — hangzott a parancs. Másnap reggel szögestalpú katonabakancsok kopogtak a templom hideg kövén. Az isten háza gyorsan megtelt és lassanként elhalt a léptek nyomán támadt zaj. A nyomasztó templomi csendet kisvártatva sírás zavarta meg. Egy feketeruhás asszony térdelt a meliékoltár előtt. Sovány testét időnként meg-megrázta a fájdalmas zokogás. Hirtelen éles csengetés hallatszott, a pap vonult be ministránsával. Megkezdődött az istentisztelet. A feketeruhás néni sztnte merev mozdulatlansággal térdepelt, s csak néha-néha tört ki a szájára szorított zsebkendő alól a keserves sírás. A pókhasú, pirospozsgás esperes az evangélium felolvasása után, afféle búcsúbeszédet intézett hozzánk. Az ország múltjáról, mint a kereszténység védőbástyájáról szólt, amelyet napjainkban a dicső német nemzet oldalán harcolva töltünk be. „A nagy nemzet hazájába mentek most erőt gyűjteni s istentől vezérelve tértek majd vtssza az ezer sebtől vérző országunkba. Ehhez azonban egység kell, szilárd Összefogás. Akik ezt meg akarják bontani — emelte magasabbra a hangját —, akiket megmételyezett a cseh demokrácia, a felvidéki kommunista csőcseléknek megfizetünk, hasonlóan, mint azt a minap látták." Aztán gorombánál gorombább szavakkal illette a két kivégzett bajtársunkat. Engem, mintha megigézett volna az oltárnál térdeplő asszony. A pap beszéde alatt állandóan őt figyeltem. Amikor Békés Péternek a hazaárulónak a nevét mocskolta az esperes, az asszony hirtelen felállt. Az oltártól tovább röppentek az ádáz szavak, most már a szülök felé: „Akik ilyen gyermekeket nevelnek a hazának, rosszabbak az állatoknál" — károgta rekedten. Amikor ezt mondta, a mereven álló asszony, mint valami fér kete kísértet, elindult a főoltár felé. A két ministráns közt fellépett a lépcsőn. A prédikáló pap nem tudta mire vélnt, s elhalgatott. A néni egy pillanatra megállt a pap előtt, majd velőtrizót sikoltva, öklével az elhízott pap arcába sújtott. Az esperes rémülten hátrált, majd súlyát meghazudtolva rohant a sekrestye felé, s annak ajtaját nagy robajjal bevágta maga után. Az asszony keze lehanyatlott, s mint a részeg, tántorogva Indult felénk. A haja szét volt zilálva, halálsápadt, fellndult arcából csak kisírt szeme piroslott. Ahogy közeledett, zavaros, furcsa lángban égó szemét merően rám szegezte. Tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam, s amikor megállt előttem, csontos, agyondolgozott kezével, elkezdte az arcomat simogatni. — Fiam... Péter fiam... — motyogta és csókokkal borította arcom, sűrű könnyeivel zubbonyom gallérját öntözte. A megdöbbentéstöl szinte földbe gyökerezett a lábam s mozdulni sem bírtam. Szívemet, mintha jeges marokkal szorították volna össze, s torkomat sírás fojtogatta. — Mit tegyek? — szaladt át a gondolat lázasan működő agyamon. Gyengéden megfogtam inas kezét, aztán lefejtettem a nyakamról, majd remegő hangon, szinte könyörögve szóltam hozzá: — Nénike kérem ... én ... én ... nem vagyok a maga fia. A feketeruhás asszony egy ideig mereven nézett, majd eltorzult arccal hátrálni kezdett. De a különösen fénylő fekete szemét akkor sem vette le rólam. Aztán hirtelen szivéhez kapott, megtántorodott s mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, lezuhant a templom hideg kövére. A néhány pillanatig tartó néma csendet a nyilas századparancsnok rekedt szava zavarta meg. — Vigyétek kt azt a bestiátI — parancsolta. Senkt nem mozdult. A katonák komor, sápadt arccal, némán bámulták a bakancsuk orrát... TÓTH DEZSŐ A NAP GYERMEKEI Maxim Gorki], az orosz és a szovjet Irodalom kiemelkedő tagja a század elején kezdett foglalkozni drámafrással. Az 1905-ös forradalmi időkben az Iszkra „a tiltakozó tömeg“ írójának nevezte őt. Ezekből az Időkből származik a „Kispolgárok“, az „Éjjeli menedékhely“ és „A nap gyermekei“ című drámája, amelyet a Nitrát Területi Színház is bemutatott. Ebben a drámában az lrő hűen ábrázolja a kor valódi képét, ahol a társadalmi erők már erősen két táborban osztódnak meg. A drámát Miloš Hynst brnöl főiskolai tanár rendezte, aki már Osztrovszklj „Erdőjét“ és Visnyovszklj „Optimista tragédiáját“ Is sikeresen vitte színre. A közönség erről a rendezéséről is nagy elismeréssel nyilatkozott, és a szereplők Is a tudásuk legjavát nyújtották a drámában. M. L. A képen Soňa Elická Liza és Ondrej Kimko Cepurny szerepéban léthaté. A kODiarnOi MATESZ és a košicei Thalia Шт. májusi mrterve V. 13. Szombat Dnn. Streda 19.30 Érettségi találkozó Brzotfn 19.30 Csongor és Tünde V. 14. Vasárnap Neded 19.30 Érettségi találkozó Mokrance 19.30 Mirandolína V. 17. Szerda Veľké Kapušany 11.30 Csongor és Tünde Veľké Kapušany 19.30 Csongor és Tünde V. 18. Cafltőrtök Košice 19.00 Csongor és Tünde V. 19. Péntek Komárno — prem. 19.30 Furtangos difik Hrnov 19.30 Mirandolína V. 20. Szombat Ruské 19.30 Mirandolína V. 21. Vasárnap Dvory n/Zlt. 19.30 Fnrfangoa diák Veľká Ida 19.30 Mirandolína V. 23. Kedd Stürovo 19.30 Furfangos difik V. 24. Sxerda Bratislava — NS 19.00 Kaviár V. 23 CsétOrtök Nová Zámky 19.30 Furfangos difik Moldava 19.30 Csongor és Tünde V. 28. Péntek Vojnlce 19.30 Kormos ég Čierna Obec 10.30 Vihar V. 27. Szombat Cil. Radvaň 19.30 Kaviár Sella 19.30 Vihar V. 28. Vasárnap Bajč 19.30 Furfangos diák Hostovce 19.30 Csongor ás Tünde V. 30. Kedd Nitra 19.00 Furfangos diák Az elmúlt napokban sokan látogattak el a Slavínra, hogy leróják kegyeletüket a szovjet hősök emlékműve előtt.
