Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-05-06 / 18. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1972. Máju* 8. 10 Az élet Iskoláját különféleképpen járhatja ki az ember. Számomra az élet legfőbb iskoláját a hadsereg jelentette. S ugyanez történt sok-sok író, újságíró-társammal is. A hadsereg volt emberi magatartásom, jellemvonásaim erkölcsi elveim kialakításának iskolája, s ugyanez vonatkozik íróvá-fejlődésemre is. Szeretném felidézni a negyvenes évek eseményeit, amelyek a Krasznaja Zvfezda című laphoz kapcsolódnak. A háború négy esztendejében dolgoztam itt, és az a megtiszteltetés ért, hogy fronttudósitó lehettem. A hadsereg mindenekelőtt embereket jelent. Embereket, akik mindig készek arra, hogy bármely napon és órában hazájuk, embert s kommunista eszméik védelmére keljenek, ha a szükség ezt követeli tőlük. A hadsereg emberekből áll, akik elsőként veszik magukra a nehéz terhet, annak teljes tudatában, hogy a háború legelső perce, ügylehet életük utolsó pillanatává válhat. A gyönyörű mondás: „Inkább állva meghalni, mint térdenállva élni“ csak úgy és akkor válik valóságos erővé, ha az ember nem általános jelszóként fogadja magába, hanem saját személyes elhatározásként, tudva, hogy e döntés szükség esetén áldozatot követelhet: a saját életünket. niséne segített hozzá „Legény a talpán“ c. színmüvem hőse, Szergej Lulconyin megformálásához. A Nagy Honvédő Háború első napjaiban, Boriszov alatt a fejvesztettség és zűrzavar körülményei között, egész életemre megjegyeztem Lizjukov ezredest — a későbbi harckocsi hadseregparancsnokot. Egész életemre megjegyeztem, mert ott, abban a helyzetben, csakúgy, mint sokan mások, szabadságáról visszatérve éppen Lizjukov vette kezébe Berezino rögtönzött védelmét, s egyike lett az állampolgári bátorság példaképeinek. Egy életre belémrögződött Lizjukov fia is. Tizenhatéves volt, ott tartózkodott az apja, mellett. Nem azért jegyeztem meg ‘őt, mert valami különös hőstettet hajtott végre, hanem azért, mert a szemem előtt vált három-négy nap alatt katonává, s először figyelhettem meg, hogyan történik ez. Nemcsak az ő érdeme volt, hanem az édesapjáé is. Soha nem felejtem el Horsev hadnagy századparancsnokot sem. Mogíljov alatt találkoztam vele. Ez a fiatalember remekül uralkodott önmagán, kezében tartotta századát, s tökéletesen bánt a rendelkezésre álló szegényes szervezettel: irtotta vele a hitleristákat. S neki, e csodálatos fiatalembernek, teljesen S hogyan felejteném el Iván Jejimövics Petrovot, a háború kezdő időszakának hadosztályparancsnokát, aki később hadseregparancsnokként harcolt Ogyesszáé^t, Szevasztopolért? Amikor kitört a háború, ötvenéves volt — — akkor apám tt lehetett volna. A dolog lényege azonban nemcsak az életkorban rejlik. Ez az ember tulajdonképpen valóban rendelkezett valamiféle, a szó nemesebb értelmében vett apai vonással, amit beosztottainak ezrei éreztek meg benne. Katonaember volt a csontja velejéig, nem tűrte el a gyávaság, és a határozatlanság legapróbb megnyilvánulásait sem. S mindez természetes, a szigorúságot áttörő belső humánummal egyesüli benne. Egységének harcosat úgy közeledtek hozzá, mint apjukhoz. A háta mögött „Öreg“nek nevezték, ezt a néha nagyon ts kemény, lobbanékony haragú embert. Széles látókör, sokoldalú érdeklődés és tudás jellemezte. Egész tudását és tehetségét a szolgálat érdekeinek rendelte alá. Hosszabb ideig Közép- Azsiában katonáskodott: jól beszélt néhány keleti nyelvet; értett a gyapottermeléshez és az öntözéshez. Szerette a művészetet, s olyannyira jártas volt a festészetben, hogy bármely művészettörténész megirigyelhette volna. Jelentős szerepet Az Ilyen emberekkel, akik készek — bármily nehéz is — e jelszó nevében személyes problémájukkal, saját életükkel és halálukkal bizonyítani hűségüket és megingathatatlanságukat — az ilyen emberekből formálódik a legyőzhetetlen hadsereg. Másfajta emberekkel ilyen hadsereg nem jöhet, létre. Természetesen a felkészültség tágabb értelembe véve társadalmi, szőkébb értelmezésben pedig közvetlen katonai nevelést igényel. Ez a készenlét magas fokú eszmeiségben, forradalmi és nemzeti tradíciókon alapul. A hadsereg legyőzhetetlensége nemcsak a harcbalépés közvetlen és megismétlődő szükségét tételezi fel, hanem a személyes áldozatvállalást is — a győzelem nevében. A háborúban nincs más útja a győzelemnek. Tragédiánk és győzelmeink napjaiban, számtalan olyan emberrel találkoztam, akt ugyanúgy tekintett e dolgokra, s ennek megfelelően cselekedett. Az 6 révükön változott meg a helyzetünk, tökéletesedett katonai mesterségünk. A helyzet fokozatos megváltozása a mi javunkra nem isten műve volt, hanem maguké az embereké, akik vállukon hordozták a negyvenes esztendő tragédiáját és~ saját kezükkel vívták ki a győzelmet. Nemrégiben levelet kaptam egy fiatalembertől, Valentyin Mihaflovtól. Azt kérdezte tőlem: emlékszem-e édesapjára, a harckocsizóra. aki életét vesztette a háborúban, s akivel valamikor a Halhin-Golnál találkoztam. Emlékszem rá, és soha nem felejtem el őt. Hogyan is felejthetném el Mihajlov őrnagyot, a harckocsi zászlóalj parancsnokát, aki a Bain—Cagane-i ütközetben a halott harckocsivezetó helyére ülve, harcképtelenné vált ágyúval és gépfegyverrel is betört a japán védelmi vonalba, folytatta a harcot, s a támadás előtt e szavakkal bízta a parancsnokságot helyettesére: „Csináld úgy, mint énl“ ... Nem felejtem el soha Mihajlov őrnagyot, mert az ő egyéelképzelhetetlen lett volna, ha húszéves kordban bármily engedményt ts kérjen, vagy adjon ifjúsága javára. Nem jelejtem el magatartásának és személyiségének példáját, saját nevén örökítettem meg „Élők és holtak“ című regényemben, hogy talán életben maradt és felkeres engem. Ifjúság... Előrehaladván a korban, néha kezdjük elfelejteni, mire is képes az ifjúság. Éppen ilyenkor kezdünk felesleges, az ifjúságra káros engedményeket tenni. Hiszen a háború hevében — a szakaszokról és századokról nem is szólva — a fronton harcoló zászlóaljak jó felének élén huszonkét-huszonhárom éves parancsnokok állnak. Róluk, akikről saját ifjúságunk jut eszünkbe, mondta nemrégiben Rogytncev hadosztályának akkori zászlóaljparancsnoka, Ivan Ivanovics Iszakov: „De hiszen, szinte még kölykök voltunk akkor!“ Nos hát — a kölykökről. Említhetem Aljasa Hlobiszíovot is, aki negyvenkettőben Murmanszknál kettős áttöréséről vált híressé, s ugyancsak „kölyöknek“ számított. Huszonhárom éves lehetett, de amikor először találkoztunk, ennél is fiatalabbnak hittem. Vagy Nylkita Badasov, a 95. ezred komiszárja Ogyesszánál. Alig volt harminc esztendős. Őt sem felejtem el soha, mert ha felidézem magamban, mtt is jelent a valóságban az a kifejezés: „az ezred lelke“, akkor mindig rá gondolok — az 6 bátorságára, igazlelkűségére, önfeláldozására. kibékíthetetlenségére a gyávákkal, a katonát „hivatalnokokkal" szemben; arra a képességére, hogy megértette a háborús viszonyokat és a katona lelkivilágát; kímélhetetlenségére a harcban, s mélységes internacionalista meggyőződésére. Mindezek a tulajdonságok valóságos szépséggé egyesültek ebben az emberben, akinek a magatartása mindig példaképül szolgálhat. A békés élet napjaiban is. Szerelem őt. és íróként sem válók meg tőle. Oj könyvemben ismét írok róla. játszott abban, hogy 1945-ben a Drezdát Képtár műalkotásait sikerült kimenteni a fasiszta barbárok kezeiből. Így hát 6 is részesévé vált az én iskolámnak, annak, amit a hadsereg jelentett nekem. Remélem, hogy valamikor Ismét megformálhatom alakját. Es asszonyaink, akik a háborúban a férfiakkal vállvetve harcoltak? Vajon az 6 cselekedeteik nem jelentették-e a legnemesebb emberi magatartás iskoláját? Hadd vallják őszintén a múltról; féllem, amikor először keltem át a Volgán, az égő Sztálingrádba. S ha valaki azokban a nehéz pillanatokban segített nekem, hogy ember maradhassak a kötelességteljesítés és az Illendőség keretet között, úgy az egy egészségügyi katonalány, Viktoria Scsepetye volt. Együtt jutottunk át a folyón, s úgy viselkedett, hogy az a húsz vagy harminc perc életre szóló leckét jelentett nekem. Nélküle valószínűleg nem tudtam volna megformálni a „Nappalok és éjszakák“-ban a hozzá hasonló egészségügyi katonalány alakját, pedig mindössze fél órát töltöttem a társaságában ... Vagy a csipetnyi termetű Válja Tyimofejeva fogorvosnö, aki a harcosok egész csoportját vezette ki az ellenséges gyűrűből. Pisztolyával lőtte a fasisztákat; a pisztolyt két kézzel tartva, mert nehéz volt neki. Vajon elfelejthetném-e, akár emberként, akár íróként? Egész életemre megszerettem, ma is szeretem hadsereoünk katonáit. Együtt élve, vagy rövidebb-hosszabb ideig érintkezve velük, láttam őket a halálba zuhanva, vagy a búcsűzás pillanataiban. Megjegyeztem őket. ök jelentették az élet nagy iskoláját, s csaknem valamennyi Írásom aranyfedezetét. S minden, amit a katonákról írok, csupán csekély része annak a kiegyenlítheteilen tartozásnak, amit irántuk érzek, ami tudatomban munkál. Konsztantyin Szimonov- Béke A béke olyan, mint a gyermek, csak mosolyog és szárnyal öntudatlan, őszinte, mint a gyermeki szív, gondolatának nincs árnyéka, nincs árnyéka sehol, csak fényei játszanak, csak tavasza, nyara van, galambok tollászkodnak benne, mint a mindenség, határtalan. A béke üzenet, a föld üzen vele, a föld és az ég, életet üzennek, életet az élőknek, kenyeret, bort, virágot, pihenést a megfáradt embernek, nyugodt álmot s reményt az ébredőknek, akik nem hallják szive dobbanását, magukban minden szépséget megölnek. (Ford.: DÉNES GYÖRGY) Díszszemle A tribünön az emberek izgatottan várnak, hogy láthassák a díszszemlén majd a katonákat. A nézők közt állok én is ünnepi ruhámban, hogy a haza hű fialt velük együtt lássam. Megindultakl Jönnek! JönnekI Tenyér tapsra csattan. Zsizskások, a növendékek töretlen sarokban. Szívünk együtt, egy ütemre lépteikkel dobban, s ajkakon az üdvkiáltás lelkesülve lobban. Most lám, a lövészek jönnekI Kemény és szabályos léptük erőt, elszántságot, fegyelmet sugároz. Büszkeséggel tölt el az, ha innen látom jöttük, mégis azt sajnálom\ én, hogy nem lehetek köztük. Ám egyszerre épp mellettem egy fejkendős néni körültekint, s büszkén mondja: — Tessenek csak nézni: A fiam! Az én fiam is... 6 is ott a lelkemI Szemem gyönge, nem látom őt, már megöregedtem. Nem Is bánom, ha nem látom hiszen mind egyforma, és mindegyik olyan, mintha az én fiam volnál Lenn a téren tovább jönnek: tankosok, tüzérek. Büszkeség és boldogság az, mi eltölt — mit érzek. A mi erőnk! HadseregünkI Nem bírhat le semmi, mert erőnk még százezerszer, milliószor ennyit Téged őriz ez az erő te drága szabadsági S nemcsak erőnk van, de velünk, — velünk az igazsági
