Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-04-22 / 16. szám
л 10 SZABAD FÖLDMŰVES 1972. április 22. CSAIÖ 9AS Tavaszi napfény lövellte aranyát, amikor kitódultunk a gyár kapuján. Akkoriban már férfiaknak éreztük magunkat. Hangunk dörmögősre változott s szájunk felett pelyhedzett a bajusz. Mintaképünk a húsz év körüli Novák Emil volt, akinek a bajusza már hegyesre volt pederve. Afféle nagyvárosi fiatalember volt, aki a munkája mellett már a nőügyekben is jártas volt. Minket, falusiakt 6 avatott be az intim ügyekbe. Azon a tavaszi délután Emil kiadta a jelszót: menjünk a Duna-partra, oda sereglenek úgyis a lányok. Még azt is hozzátette, hogy tekintélyre tehetünk szert, ha szemtelenkedó megjegyzéseket teszünk az ott sétálgató csajokra. A vén folyó partján vártunk a szemrevaló lányokra. Emil egyikre is, másikra is tett megjegyzést, bezzeg én mukkanni sem mertem. Kisvártatva egy vöröshajú tündér ringott el előttünk. Amikor megláttam, belepirultam, s a szívem hevesebben kezdett dobogni. Emil nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon neki: — Csinos, csak egy kicsit szeplős. Kétségbeesetten néztem Emilre, de az nem sokat törődött vele, hanem a csinos lány után sietett. Leültem a Duna menti padra. Sok időt töltöttem színes álmodozással. A vöröshajű minduntalan megjelent képzeletemben. Szeme kékje úgy rémlett fel, mint a Duna medrébe dobott ibolyacsokor, a szája egy feltépett cseresznye színéhez volt hasonló, s ezt sem tudtam feledni. A hangját nem hallottam, mégis el tudtam képzelni, milyen kedvesen szól Emilhez. Sok mindenre gondoltam, s csak este tudtam meg Emiltől, mi Is történt valójában. Amikor jó ideig sétáltak az újdonsült ismerős javasolta, hogy üljenek le egy padra. — Isteni este van — mondta a nő. Emil kapott a szón. — Kár is lenne hazamenni. Igyunk egy csésze feketét a presszóban vagy inkább menjünk táncolni. — Nem lehet, már későn van — tiltakozott az Invitált. Emil gyönyörködve nézte a bájos, fiatal, üde teremtést, aki elmesélte, hogy a szállodában lakik s vidékről jött a fővárosba egyhetes iskolázásra. Könyvelőnő egy távolabbi szövetkezetben. A fiú a dolgot egész egyszerűnek tartotta és bátran nyúlt a leány keze után. — Milyen szép keze van — mondta. A nő nem húzta vissza a kezét s a szemét is lehunyta. Amikor Emil a másikat is birtokolni akarta, tiltakozott. A legény csodálkozott, mert úgy tudta, hogy a falusi nők könnyen kaphatók egy kis kalandra. Az volt a szólásmondása, hogy egy falusi csajt nem nagy dicsőség meghódítani. Ezért a kezét a nő dereka köré fonta, és magához húzta, s meg akarta csókolni. A vöröshajú nem durván, de a férfi szájára tapasztotta tenyerét. — Ne legyen kegyetlen — esedezett Emil. — Van ártatlanabb, mint egy csók? — Nincs. — Hát akkor? — Akkor sémi Elhúzódott a fiútól.. Egy ideig csendesen ültek egymás mellett, később a lány felállt, s lassan elindult a szálloda felé. Emil utánaiépett és brde akart karolni, de ő nem engedte. — Megbánttotam? — kérdezte. — Nem. — Akkor miért tiltakozott a csók ellen? — Mert nem akartam. — A kezét csak megcsókolhatom? — Most már azt sem. A fiú bosszúsan elhallgatott. Ügy látszik, nem a könynyű fajsúlyú vidéki libák közé tartozik — állapította meg. Talán túlságosan is szemérmes... sokáig kell ostromolni, amíg bedől. Hogy is említette? Egy hétig lesz itt. Ha másképp nem megy, talán megéri. S lefojtott szenvedéllyel, suttogva mondta: — Sajnálnám, ha rossz véleményt alkotna rólam. Amikor megpillantottam, rögtön éreztem, hogy sokat jelent nekem. Elbűvölt szépségével. Ezért szólítottam meg ... Azt hittem, én is rokonszenves vagyok magának. — Nem tévedett. Emil ismét a nő keze után nyúlt és megszorította a hosszú ujjakat. De azokat újból elhúzták. — Mivel rokonszenves, őszinte leszek — folytatta a ■vöröshajú. — Hagyja békén a kezemet, kézcsókkal se próbálkozzon, mert hiábavaló a fáradtság. — Nem értem — vetette közbe Emil. — Mert holnap érkezik a férjem — felelte derűsen az asszony. — Három napja nem láttuk egymást, s ez nekünk hosszú idő. Amikor megérkezik, megcsókolja a szám, kezem s nem akarom, hogy ezt egy idegen érintése után tegye. Megölel, magához szorít, s nem tudnám elviselni azt a gondolatot, hogy más valaki ezelőtt ezt tette. Az a kellemes óra, amit magával eltöltenék, nem érné meg, hogy elveszítsem vele szemben tisztaságérzetemet. Remélem, megért engem. — Értem — mormolta Emil. Aztán elhúzódva egymástól ballagtak tovább. A fiú arra gondolt, hogy vannak még tiszta, becsületes asszonyok, s azok főleg vidékiek. Kisváratva megtörte a csendet és kíváncsiskodva megkérdezte: — Ha szabad kérdeznem, a kedves férje mivel foglalkozik? — Nincs ebben semmi titok. A szövetkezet állattenyésztésében dolgozik. Közben a szállodához értek. — Engedje meg asszonyom, hogy megszorítsam a kezét! — mondta őszinte melegséggel. — Miért ne? Tessékl Egymásra mosolyogtak. Emil vágyóan, a szíve mélyén sajnálkozva. Az asszony mintha kicsit ott felejtette volna kezét... Kár, szép lett volna — gondolta újból a fiú Az asszony hirtelen eleresztette a szorongató kezet és úgy beszaladt, hogy hátra sem tekintett. Illés Bertalan A bratislavai várban a pártunk megalakulása 50. évfordulója tiszteletére megrendezett kiállítás már közel egy éve tart, és azóta sok tízezer ember látugatte meg. A pártunk életútját jellemző kiállítás előterében áll V. I. Lenin impozáns mellszobra. Ml Szavaidat gyűrt sapkákén? itt forgatom a kezemben, Lenin, oly esetlenül, • mint öreg zsellér az esőtől cserzett Kalapot. Mert annyiszor Kioktattak' nevedben, mikor beszélgetni szerettem volna csak veled. Pedig nem vagy te isten, hogy kövér papok dübörögjék’ szerteszét igéidet* nem vagy te bonviv’án, hogy minden operettben ’énekelj', és nem vagy népszínművek'Öíszparasztja sem! Tudom, te voltál, akit nem ismétel meg mir ä szlzacľ. Ügy fáj, л ,, hogy éles Hangod hanglemezről hallfíatom ma mir csak! Pedig Ha visszajöhetnél egyetlen napra is a mi Jeruzsálemünk templomaiba! Naponta erre gondolok, hiszen nem balzsamozva vágylak látni én sem. Naponta erre gondolok', Hiszen ember voltál, aki búj’dosva élt, és rozskenyéren .. 5 Szavaidat gyűrt sapkaként szorongatom szívem fölött', Lenin. Azzal köszönök majd ä jövőnek, ha véletlenül felém tekint. LADÁNYI MIHÁLY Öreganyámnak volt szavajárása: „Gyufa, bicska, olló, gyerek kezébe nem való". Ez akkor jutott újból eszembe, amikor a kisfiam meglátott a kirakatban egy gyöngyhdznyelú bicskát, s kérlelt, hogy vegyem meg. Nem hatott meg a könyörgése, s a duzzogására sem álltam kötélnek. Amikor már beletörődőit a megváltóitathatatlanba, elmeséltem neki, miként ragadt rám a bicskás csúf név. Pöttömnyi koromban gyakran elcsentem apám Szarajevóját az asztalról. Jőnéhányszor el is fenekellek érte; főleg a nagyanyám, aki sokszor Ismételte az említett mondást. Kisiskolás koromban az álmaim egyike a gyöngyháznyeles bicska volt. A vágy iránta azért Is növekedett, mert néhány módosabb gyerek tízóraira azzal szeletelte a finom Illatú füstöltkolbászt s a szépen pirosló almát. Ez még csak hagyján. De aztán dicsekvésből mutogatni kezdték az élét, amely úgy fogott, mint a beretva. Ezt már nem bírtam ki sóhajtás nélkül. Egyszer a szerencse mellém szegődött. Részesarató apámnak vittem az ebédet a szomszéd község határába. Ahogy bandukoltam az ételhordót lötyögtetve, a gyalogút mellett a fűben valami megcsillant a napfényben. Amikor megláttam, hogy egy gyöngyháznyelű bicska, olyan izgalom fogott el, hogy kiesett a kezemből a leveses edény és felfordult. Hirtelenében nem tudtam, a löttyöt mentsem meg, avagy a bicskát kapjam fel. Hihetetlen örömmel nézegettem a talált annyira óhajtott zsákmányt. Nagy erőlködéssel kinyitottam, s csalódtam, mert olyan életlen voV, mint a hol. „Fene bánja" — gondoltam, ..majd az apám megélestti". Hirtelenéhen eszembe jutott, hogy 0 Is a naayanyám pártján áll, s minden bizonnyal elvenné tőlem. Ebéd alatt állandóan „viszketett“ a nyelvem, de nagynehezen tudtam parancsolni a számnak, s nem ' rontottam el az örömöt. , Délután a kovácsműhelyben ácsorogtam. Somfordáltam a nagybajusza bórkötényes mester körül, s ha kellett különös szorgalomman húztam a tüzet éltető fújtatót. A mester sosem látott még ily buzgónak, s ezért megkérdezte: — Ml a szösz kell, te garabonciás? Minden gyereket annak hívott, akit egy kicsit kedvelt. Hímeztem, hámoztam. — Nyögd már ki, az apád kirielejzumát! Elővettem a talált bicskát s a mester elvette. — Csinos jószág — mondta elismerően. — Csak éppen vágni nem lehet vele. Remélem nem loptad — nézett rám szigorúan. — A, dehogy —‘ pirultam el. — Kaptam ... — Szóval azért igyekeztél annyira. Meg kéne élesíteni. Bólintottam. — Na, hajtsd a követ — szólt rám mosolyogva a bajusza alatt. A sarokba állított köszörükó afféle Óriás lepényre hasonlított. Dobogó szívvel nyúltam a fogantyúfa után s erőlködve, ágaskodva forgattam a kökereket. A mester szakértő kézzel élesítette a bicskát, s addig nem adta a kezembe, míg le nem borotválta vele szurkos karjáról a szőrt. — Aztán el ne vágd az ujjad — nyomott barackot a kopasz fejemre. Megköszönni is elfelejtettem, s lélekszakadva rohantam a patak szenynyes vizében fürdöző srácokhoz. Mindenkinek mutogattam a csodálatos szerzeményt. „Láttatok már ilyen éles bicskát, mint az enyém?" — hajtogattam egyre. Majd felvetett a büszkeség. Ki iš próbáltam a fúzjaágon, amelyet úgy szelt, mint az almát. Az ádámruhás gyerkőcök irigykedve seregleltek körém. Kunyerállak, hadd vegyék kicsit a kezükbe. En meg rájuk fogtam, csak úgy viccből. X fölösebbek megszeppentek. — Tedd el, tedd el — szólt rám egyik-másik. — A nyakatokat vágjam el vagy az ütőereteket? — kérdeztem a parancsolgatóktól. — Ne hülyéskedj, mert nyakonváglak — mondta a bíró fia és felém lépett. El akartam riasztani és hadonászni kezdtem a napfényben csillogó pengével. Csak akkor ijedtem meg, amikor Péter felsikoltott. A balfüléhez kapott, amelyből csöpögött a vér. Megrettentem, pedig semmi rossz szándékom nem volt. Ha nem lép felém, há nem akarja elvenni a bicskát, semmiféleképpen nem sebzem meg. Rémülten nézte a fülét fogó véres kezet, amely a telkemre nehezedett kimondhatatlanul. Kétségbeesetten rohantam el s anyám csak a késő esti órákban talált meg a kert végében gubbasztva. Akkor már mindent tudtak, s előkerült apám nadrágszíja. Csípett, fájt, de valahogy úgy éreztem, levezekeltem a bűnömet, s még csak a könnyem sem eredt .meg. A vezekeléssel tévedtem. A bíróné mindig kisgyilkosnak titulált, akitől a szillő Óvja a gyermekét, mert képes a nyakát elvágni. A gyerekek azóta csak bicskásnak hívtak, és ez a csúfnév a falunkban örökre rajiam maradt. TÓTH DEZSŐ Mit nyújt a rádió? A falusi művelődés fellendítésében nagy szerepet játszott a rádió. Különösen a felszabadulást követő években, amikor javulni kezdett az életszínvonal s még a legszegényebb családok is modern készüléket vásárolhattak. Aztán jött az előbbrelépés. Egyre több tetőre került fel a gereblyeszerű antenna. Csökkent a rádió népszerűsége: a mozit hozta be otthonainkba a televízió. De vajon valóban másodrendűvé vált-e a rádió? Sok vita folyik erről s erre kerestem magam is választ a falvak lakóival folytatott beszélgetéseimkor. És örömmel állapíthattam meg: alig akad ház, ahol ne lenne nélkülözhetetlen ma is a rádió. Persze ez természetes is. Hiszen mielőtt munkába mennének az emberek, a rádióból hallgatják a legfrissebb híreket. Az otthon levő gazdasszonynak nem kell a TV képernyője előtt rostokolnia, felerősíti a rádiót és szórakozva végezheti otthoni munkáját. Az ünnepnapok délelőttjeln Is nélkülözhetetlen barát a rádió, nem is beszélve a néhány dekányi zsebkészülékről, amely még a kerti foglalatosságokra is elkíséri a gazdáit. Igaz, követelménye Is van a rádiózásnak. Sokkal igényesebb ma már a falusi lakosság, mint húsz esztendővel ezelőtt. Igényesebbnek kell lennie tehát a rádió műsorainak is. Különösképpen vonatkozik ez a Csehszlovák Rádió magyar adásaira, hiszen nagy „konkurrencia“ itt a magas színvonalú budapesti adás. És bár az utóbbi két évben határozottan javult a bratislavai szerkesztőség munkája, még fokozottabban kell arra törekednie, hogy a legteljesebb mértékben kielégítse a hallgatók — elsősorban a falusi lakosság Igényét. És ami még ennél Is fontosabb, ne lépje túl ez egyszerűbb emberek értelmi képességét. Forgassuk csak vissza a napokat és böngésszünk bele a bratislavai magyar adás húsvéti műsorába. Persze, nincs helyünk arra, hogy a két nap mindegyik adásával külön-külön foglalkozzunk, A vasárnapi négy műsor legjelentősebb összeállítása is elég a szerkesztőség kitűnő munkája (s kisebb melléfogása) felméréséhez. Vegyük elsőnek Dénes György félórás irodalmi összeállítását a „Tavaszi szimfónia“ című adását. Jellemző példája volt a nemesebb élvezet megszerettetésének. Aki szeret nevetni — márpedig ki ne szeretne? — a „Szívesen hallgattuk“ című műsorban szintén megtalálta a maga szórakozását. Klimits Lajos ügyesen válogatta ki az év humorosabb műsorszámait, különösen a „Lujza és Lajos“ című jeleneten kacagtunk sokat. Ugyancsak az ünnepi adás legsikerültebb összeállításai közé számíthatjuk Marton József „Húsvéti mozaik“ című húszperces műsorát is. Annál is inkább, mert a „legnehezebb“ tematikát választotta: a húsvéti népszokásokról hallhattunk. Hadd beszéljek végül a legkiemelkedőbb műsornak ígérkező adásról: Leopold Slovák: „Leterített asztal“ című rádiójátékéról. Nos, Itt bizony melléfogott egy kissé a dramaturg Is, a rendező is. A darab ugyan szépen fejti ki azt a közérdekű mondanivalót, hogy nem méltányoljuk Időben hozzátartozóink nagy szeretetét, ám ez a borongős téma nem húsvétra való. Még nagyobb hiba volt azonban a visszaemlékezések hangdifferenctátlansága, amely miatt főképp az egyszerűbb emberek nehezebben értették meg a cselekményt. Mindezekből mégegyszer leszögezhetjük, hogy a TV mellett is megőrizte a rádió nagy népszerűségét. Szükséges azonban még gondosabban vigyázni az adások színvonalára. « Neumann J.
