Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-04-15 / 15. szám
-SZABAD FÖLDMŰVES, 1972. április 15. A Vili. kongresszus egybehívása mái nagyon időszerű volt. Részben azért, mert már hét esztendő telt el a VII. kongresszus óta, s я régi döntések jó része már érvényét veszítette, s szükségszerűen kell, hogy az akkori határozatokat újak, a mai követelményeknek, a jelenlegi agrárpolitikának megfelelő irányelvek, határozatok, törvények váltsák fel. A kongresszust a szövetkezeti közgyűlések s a járási konferenciák előzték meg. Ezeken a fórumokon aprólékosan megvitattuk mindazt, mire lenne szükség, s javaslatainkban megfogalmaztuk, hogy küldötteink a legfelsőbb fórumon érdemben megtárgyalhassák s döntéseket hozhassanak. Magam ts néhány gondolatot kívánok papírra vetni, hogy ezzel is hozzájáruljak a nagyjelentőségű esemény sikeres kimeneteléhez. A földművesszövetkezeti törvényjavaslathoz Mondhatom, hogy az új törvényt az efsz-ek évek óta nélkülözték. Ugyanis a 49/59 számú törvény régen elavult. Nem felelt meg. Ez természetesen az alapszabályokra is vonatkozik. Az új törvényjavaslattal kapcsolatosan nézeteim a következők: Helyeselném, hogy n törvény valóban egységes földmüvesszövetkezeti törvény legyen. Ahhoz, hogy ténylegesen egységes legyen, feltétlenül szükséges, hogy a hivatkozások helyett megtaláljuk benne mindazokat a rendeleteket, melyek a Munka Törvénykönyvben az alapszabályokban, vagy a kormány és miniszteri rendeletekben foglaltatnak. Mert széttagoltan csak lehetőséget adnak az elferdítésre és félremagyarázásra. Szükséges továbbá, hogy az ugyanolyan vonatkozású törvények és rendeletek egy helyen, egyértelműen legyenek megfogalmazva. A gyakorlatban ugyanis találkozunk olyan esetekkel, amikor a szövetkezeti alapszabályok némelyik cikkelyei a kormány vagy a miniszteri rendeletekkel szemben érvényüket veszítik. A jelenlegi törvényjavaslatban is akadnak hasonló esetek. Például a 48: cikkely 2. bekezdése ezeket mondja: „A szövetkezeti tag azonban minden esetre csak egy fejőstehenet, vagy egyéb szarvasmarhát tarthat a házláji földön“ ... Igaz, hogy az első bekezdés azt mondja: „hogy milyen és mennyi állatot tarthat a szövetkezeti tag a háztáji földön, azt a szövetkezel határozza meg alapszabályában.“ Ugyanakkor a 44. cikkely azt mondja, hogy я háztáji nagysága 25 ár lehet, vagy ha a szövetkezet tagsága úgy akarja, háztáji nélkül Is gazdálkodhat. Ha ez Így van, ugyan miből tartaná el a tehenet, meivet a törvény és a házirend engedélyez. Igaz, hogy ez kicsiségnek tűnik, de a szövetkezeti gazdálkodásban éppen ezek okozzák a legnagyobb problémákat. A szövetkezeti törvényjavaslat egyes pontjaihoz nézeteim a következők: A tagsági viszony keletkezése és megszűnése Érthető, hogy minden embernek joga van arra, hogy tagja legyen valamely szervezetnek, úgyszintén bárki tagja lehet a földművesszövetkezetnek is. Viszont ugyanúgy joga, s talán kötelessége is — esetünkben a szövetkezet tagságának és vezetőségének, — hogy a jelentkezők közül kiválassza azokat, akikben bízik, s a szövetkezet terveinek megvalósítását elősegítheti. Viszont megfontolandó, helyes-e, hogy az új jelentkező azokkal szemben, akik jőnéhány éven át pár koronáért dolgoztak a szövetkezetben, egyformán osztozzon a jövedelemből? Jó lenne továbbá, ha a törvény január elsejével határozná meg a tagsági viszony keletkezését, megszűnését pedig december 31-ével. A törvényjavaslatban tanácsolt október elseje azért nem felel meg, mert a memezőgazdasági üzemek többségében októberben és novemberben még sok termény vár betakarításra. Viszont helyeslem, hogy a kilépő tag a kilépés előtt hat hónappal kötples ezirányű szándékát írásban bejélentenl a szövetkezetben. Kell, hogy oz a belépő tagra is vonatkozzon, mivel a Munka Törvénykönyv előírja az egy vagy a három hónapos felmondást, előírja továbbá azt is, hogy a munkaadónak indokolt esetben joga van a dolgozót további hat hónapra visszatartani. Ha tehát valaki január elsejével munkába akar lépni a szövetkezetben, ez annyit jelent, hogy 2—9 hónappal előtte be kell adnia felmondását régi munkahelyén, s ugyanakkor tisztáznia kell szövetkezeti tagfelvételét is. Ezért helyes lenne, ha a szövetkezet vezelősége első fokon jogot kapna a tagfelvételben dönteni, így ugyanis elejét vehetnénk annak, hogy a Jelentkező esetleg kedvezőtlen döntés esetén A CSKP XIV. kongresszusa határozatainak teljesítésével a szocialista mezőgazdaság további fejlődéséért! A megnövekedett feladatok nagyobb körültekintést igényelnek Örömmel tölt el bennünket az a tudat, hogy az eltelt időszakban a földművesszövetkezetek s velük együtt dolgozóik nagy fejlődésen mentek keresztül. Ez fényes bizonyítéka annak, hogy helyes volt a választásunk, amikor a nagyüzemi gazdálkodás mellett döntöttünk. A fejlődést a hektárhozamok s az állattenyésztés eredményeiben is lemérhetjük. Megváltozott a falusi ember életkörülménye, munkakörnyezete is. Ilyen gondolatok közt készülünk a földművesszövetkezetek VIII. országos kongresszusára. Nagyra kell értékelnünk a segítséget, melyet az ipartál kaptunk, még akkor is, ha a munka lázában sokszor elégedetlenkedtünk. Akár a mezőgazdaság korszerű gépesítésére, vagy az egyre fejlődő technikára, a nagymennyiségű műtrágyára, a bőternio vetőmagvakra, az állattenyésztésben kitenyésztett nagy termelőképességé állatfajtákra gondolok, az mind segítség volt számunkra. munkahely nélkül marad. Ezekkel egyben elejét vennénk a munkaerővándorlásnak is. A másik, s talán a legfontosabb kérdés a háztáji gazdaság terjedelme. Ezzel kapcsolatban véleményem a következő: A szövetkezeti gazdálkodás létrejöttével népgazdaságunkban kialakult a szövetkezeti mezőgazdaság, s a szocialista nagyüzemi gazdálkodásban az új típusú szövetkezeti parasztság, aki munkáján keresztül részesévé és gazdájává vált a közösnek. Ugyanakkor a háztájin keresztül közvetlenül is földtulajdonos lett, s területén szabad idejében értékes javakat termelhet családja és népgazdaságunk számára. Eddig az 50 ár háztáji az igényeket teljes mértékben kielégítette. Véleményem szerint azonban a törvényjavaslatban tanácsolt 25 ár kevésnek bizonyulna egy-egy szövetkezeti dolgozó esetében. Helytelennek tartanám továbbá, ha egy négy-öttagú családban az anya a kiskorú gyermekek végett nem tudna munkát vállalni, s emiatt a dolgozó férj csak 25 ár háztájit kapna, míg a másik ugyanilyen vagy még kisebb létszámú család, ahol ketten dolgoznak, 50 árt kapna. Az ilyen család lényegesen több jövedelemhez jutna, s természetesen több természetbeni járandóságot kapna. A munka díjazása Nagyon időszerű, hogy végre rendet teremtsünk a munkadíjazásban is. Az a díjazást forma, mely eddig szokásos volt, illetve még ma is van — gondolok Itt a munkaegység szerinti díjazásra — ma már nem felel meg. Egyes esetekben — ahány ház, annyi szokás alapon — ugyan áttértek más formára, melyre építenünk nem lehet. Ezért szükséges az egységes díjazás kialakítása, mely minden szövetkezetre érvényes lenne. Az egységességet csupán az alapdíjazásra értem, amikor 100 liter tej kifejéséért egy hektár fold szántásáért, bevetéséért stb. egyenlő munkadíj járna. Az állattenyésztésben figyelembe kellene venni a termelékenységet, a technológia színvonalát, a földmunkánál pedig a természeti adottságokat, s a valóságnak megfelelő módon meghatározni az alapdíjat. Ha egyes gazdaságokban mégis úgy látnánk, hogy az ifjúság megnyerése céljából szükséges a megkülönböztetés, arra feltétlenül más formát kell választani. A munka díjazásánál figyelembe kell venni, hogy a munka végzése milyen időbe telik, mennyire káros a dolgozók egészségére, továbbá, menynyi fizikai erőt és szaktudást igényel. Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor közelítjük meg az igazságot a legjobban, s egyetlen munkaszakaszon sem lesznek problémáink. A tartalékok feltárása, a belterjesség fokozása Az utóbbi időben aránylag sok szó esik a rejtett tartalékok feltárásáról. Ezzel mindnyájan egyetértünk s keressük ts a lehetőségeket, ugyanakkor keveset beszélünk a legjelentősebb tartalékokról, a belterjesség fokozásáréi. Igaz, ezzel nem mondok újat, csupán egy szóval fejezem ki mindazt, amit a jó minőségű vetőmagban vagy a nagy termelőképességű állatfajtákban a műtrágya fokozott és célszerű felhasználásában, a beruházások gazdaságos kihasználásában s a munkatermelékenység emelésében keresünk. Egy járás gazdasági életét a számokon keresztül vizsgálva, könnyen rájövünk arra, hogy a legnagyobb fogyatékosságok éppen itt vannak. Az ugyanolyan körülmények és adottságok között gazdálkodó efsz-ek nyerstermelése egy hektárra átszámítva, nagyon tarka képet mutat, 10 ezertől 22 ezer koronáig terjed. Márpedig ez semmiképpen sem lehet közömbös sem a politikai, sem a gazdasági vezetők, s népgazdaságunk számára sem. Szerintem a hiányosság abban van, hogy a gazdaságok kevés pénzeszközt fordítottak a fejlesztési alapra, esetleg azt nem elég célszerűen használták fel. Ugyanis minél intenzívebb egy gazdaság, annál több beruházást igényel, nagyobb szakértelmet kíván a vezetőktől, pontosabb, lelkiismeretesebb munkát a dolgozóktól, s egyben lényegesen nagyobb kockázattal jár. A téves lépés, a rossz intézkedés vagy a kevésbé kedvező időjárás milliós károkat okozhat ilyen gazdaságban, ami viszont hasonló arányban nem mutatkozik a külterjes gazdaságoknál. Ezzel magyarázható, hogy a gazdasági vezetők nem nagyon törekszenek a belterjesség fokozására. Helyes lenne, ha az állami ösztönzők juttatásánál figyelembe vennék, hogy egyes gazdaságokban milyen arányban emelkedik a termelés. Tehát rá kellene vezetni a gazdaságok vezetőit, hogy többet törődjenek a beruházások kihasználásával. Meg kell említenem azt is, hogy a kárbiztosítás még mindig nem tökéletes a mezőgazdaságban. Dél-Szlovákiában, ahol a korai zöldségtermesztés számos mezőgazdasági üzem fő termelőágazata, s bevételre esetenként 4—6 millió koronát terveznek, sajnos, ezt az ágazatot a korai fagyok ellen biztosítani nem lehet. Márpedig ha valóban korai zöldséget akarunk termelni, a palántákat korán ki kell ültetni, az ilyen növény bizony fagyveszélynek van kitéve. Semmi esetre sem lehet biztató számunkra az, hogy ha a palánták elfagynak, vethetünk helyükbe, mondjuk kukoricát. Ez igaz, de valóság az is, pár százezer korona elveszett a munkában, s jónéhány embernek kevesebb lesz a keresete, mert a bevétel nagyobbik fele elmarad, s a beruházás után a leírás meglesz, a várt eredmény pedig elmarad. Hasonló a helyzet a szőlőnél és a gyümölcsnél is. Az utóbbi evekben számos mezőgazdasági üzem tojástermelésre rendezkedett be. Nem ritkaság az olyan gazdaság, ahol 40—50 ezer tyúk képezi a tojóállományt, s társulási alapon 100 ezer tyúkot is tartanak. Sajnos, a kárbiztosítással Itt Is úgy állunk, mint a növénytermesztésben. Van ugyan biztosítás, de csak a tömeges elhullásra^ s a biztosítás csak az elhullott állatokra vonatkozik. Márpedig, ha a tyúk elpusztul, akkor a szövetkezet nemcsak 25—30 koronával, vagyis a tyúk értékével károsodik, hanem elesik attól a tojásmennyiségtől is, melyet az elhullott állatok tojtak volna. Koruktól függően ez 150—200 tojás is lehetett volna. Ha egy ilyen „tojásgyárba“ netalán dögvész ütne be, bizony milliós károk keletkeznének, ami feltétlenül következménnyel lenne a további gazdálkodásra, a szövetkezeti dolgozók munkadíjazására, s nem utolsósorban a közellátásra is. A beruházási építkezések A korszerűsítés szorosan összefügg a szakosítással és az üzemközi vállalkozással. Pártunk XIV. kongresszusa s az ötéves terv is célul tűzte ki, hogy a többtermelés érdekében új utakat keressünk, olyan gazdasági egységeket alakítsunk, amelyekben a termelést a korszerű technika igénybevételével maximális mértékben fokozhatjuk. Úgy gondolom, ez minden vezető számára világos. Ha több szabad időt akarunk az állattenyésztési dolgozóknak, modernizálnunk kell a termelést. Viszont ha kevesebb emberi munkával fokozni akarjuk a termelést, akkor feltétlenül szükséges a munkatermelékenység fokozatos emelkedése. Ezt konkrét példával is alátámasztom. Szövetkezetünk tojástermelésre szakosított. Pár évvel ezelőtt az egy dolgozóra jutó tojástermelés (évente) 150—200 ezer volt, s egy hatezres tojóház modernizálásával 800 ezerre emelkedett az évi tojástermelés. Most a dolgozók lényegesen kevesebbet foglalkoznak a tojósállománnyal, sokkal jobb, kulturáltabb körülmények között dolgoznak. Ha manapság ennyi tapasztalattal és szaktudással kezdenénk a szövetkezeti gazdálkodást, bizonyára mindjárt a korszerű építkezéssel kezdenénk. Jelenleg azonban minden efszben ott vannak a több milliós értékű létesítmények. A kérdés, hogy mit tegyünk velük?! Legegyszerűbb lenne lerombolni, s újakat építeni. Ez azonban nem engedhető meg. Egyedüli kiút ámenetileg korszerűsíteni a meglévő épületeket, majd kooperációban kiépítenünk a nagyüzemi termeléshez szükséges tömbösített telepeket. Az ötéves terv számol azzal, hogy a mezőgazdaságban országos átlagban több mint 100 ezer emberrel csökken a dolgozók létszáma. Nem vagyok pesszimista, de ez szerintem sokkal több lesz. Részben mert sokan hátat fordítanak a mezőgazdaságnak, részben pedig azért, mert a falusi viszonylatban a szövetkezeti dolgozók zömét az idősebb korosztály képviseli, s ezekből az emberekből évente többen mennek nyugdíjba. A mezőgazdasági jellegű falvakban viszont a 13—15 nyugdíjba vonuló efsz-tag helyett évente csak két-liárom fiatal jelentkezik a szövetkezetbe. Előbb-utóbb számolnunk kell azzal is, hogy a szövetkezetekben is egységesen be kell vezetni a szabadságolást, a szabad szombatot, és a nyolcórás niunkadőt. Örömmel üdvözöltük azt a humánus intézkedést is, hogy a dolgozó nő, akinek második családja születik, kétéves fizetett szabadságra jogosult. A gépesítés Nem vitás, ma az embernek a munka végzésében a gép a legnagyobb segítője. Igaz ugyan, hogy néha nem kis bosszúságot okoz a gép, de ez velejárója a napi életnek. A múlt hetekben résztvettem egy szőkébb körű gépesítési értekezleten, ahol az egyik gépkísérleti állomás dolgozójától azt hallottuk, hogy amennyiben alkatrészhiány van, a traktort hat évi használat után (8—9 ezer munkaóra) selejtezzük ki, vagyis egy generáljavításnál többet semmiképpen sem adjunk a gépnek. Az előadó szerint ezen időn felül a traktornak üzemben tartása nem gazdaságos. Vagyis az üzemeltetéshez felhasznált alkatrész a munkából való kiesés, s a javításra felhasznált. Idő a traktor értékének 50 százalékát teszi ki, vagyis szerinte a gépgyárak a kielégítetlen alkatrészgyártás helyett traktorokat gyárthatnának. Bennem az a gondolat ötlött fel, hogy ha az elhasználódási időt 10 évről hatra csökkenteném, a leírási költség lényegesen emelkedne. Az előadó azonban meggyőzött, hogy ezt az összeget megnyerem a fel nem használt alkatrészeknél. A másik előny az, hogy a traktorok üzemképessége és munkatermelékenysége lényegesen javul. Ha ez így van, — s ezt tudományosan is bebizonyítják — akkor valóban érdemes a gépgyáraknak ezzel a gondolattal foglalkozni, s talán a gépesítés tökéletesítése terén is sikerül előbbre jutni. A mezőgazdaság az említett okok miatt Igényeket támaszt a gépipar felé. Szlovákiában aránylag nagy területen termesztünk kukoricát és cukorrépát. E két kultúrának gépesítése sajnos még mindig nincs tökéletesen megoldva. Tíz évvel ezelőtt láttam az első répakombájnt. Azóta sok víz folyt le a Dunán, de kombájnt Igényelt mennyiségben nem kapni. Említettem, hogy a beruházás akkor gazdaságos, ha az lényegesen befolyásolja a többtermelést. Márpedig a betakarítégépek azon beruházások közé tartoznak, melyek kevés közvetlen hatást gyakorolnak a többtermelésre. Itt azt vehetjük figyelembe, hogy mennyivel emelhetjük a munkatermelékenységet, illetve csökkenthetjük ez élőmunka-szükségletet. Az élő munkaszükséglet csökkentésénél megtakarított trom kadí j-értéknek feltétlenül fedeznie kellene a gép üzemeltetési és leírási költségeit. Ez sokszor nem így van, s oka részben a gép magas árában keresendő. Ha például kombájnnal akarnánk betakarítani a kukoricát, számolnunk kellene azzal, hogy a gép elhasználást ideje a kombájn értékének felére csökkent, s ezzel a leírási összeg megkétszereződött. Az adaptér értéke, illetve annak a leírása további megterhelés. Ha a kukorica után jő talajmunkát akarok, további új gépre, a szárzúzóra van szükség. A kicsépelt kukoricát nedves állapotban tárolni nem tudom, ezért szárítóberendezésre van szükségem. Akár saját, akár bérszárítóval végzem a műveletet, számolhatok azzal, hogy a termelési költség mázsánként 10—12 koronával emelkedik. Dél-Szlovákiában jónéhány efsz-ben és ág-ban nagy területen foglalkoznak kukoricatermesztéssel. Üzemegységenként ebben a körzetben az évi szemtermés eléri a 200—250 vagont. Vajon melyik gazdaságnak van ilyen kapacitású raktározó helyisége? Talán egynek sincs. Ha ezeket fel akarjuk építeni, sok költségbe és időbe kerül. Nehogy valaki félreértsen, én ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne gépesítsünk. A kérdés inkább az, hogy ezekből a beruházásokból mennyi hárul a mezőgazdasági üzemekre, mennyi a terraényfelvásárló vállalatokra, esetleg milyen segítséggel számolhatunk áilaml alapokból. Ugyanis ekkora beruházásokra a szövetkezetek képtelenek lennének. A hatalmas építkezések mellett nem hanyagolhatjuk el a kukorica és a cukorrépa gépesítését, márpedig rövid idő alatt ezt megoldani saját erőnkből képtelenek vagyunk. Ez pedig az állandó munkaerő-csökkenés miatt feltétlenül szükséges. Az ötéves tervben lefektetett irányszámok megvalósítása előrendü feladat. Ehhez azonban az szükséges, hogy az ipar minden termelőeszközt megadjon a mezőgazdaságnak. Ha a gépellátás a műtrágya és a nagyhozamú vetőmag juttatás zavarmentes lesz, az eredmények nem maradnak el. Az ötéves terv első éve, amint tudjuk, várakozáson felül sikerüli. Szeretnénk, ha az utolsó is Ilyen jó eredményt hozna, s mindazon kötelezettségvállalások, melyeket év közben tettünk, megvalósulnának. Bízunk abban, hogy a földművesszövetkezetek Vili. kongresszusának határozatai elősegítik munkánkat, hozzájárulnak mezőgazdaságunk további fejlődéséhez. RETKES LAJOS, a búri efsz elnöke, az SZNT képviselője
