Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-02-19 / 7. szám
.SZABAD FÖLDMŰVES 1972. február 11 10 /I z ablakomon jégvirágok. Micso** da bolond nagy művészi kedve van a télnek, hogy minden ablakot bejest ezekkel az álomvtlági fehér növényekkel! Mindig csak fehérrel fest. Ahonnan ő jön, ott nincs mái szín, csak fehér. És mindig csak virágot fest, különös hajlású, s növényei virágokat, amilyenek sehol nem nőnek a földtekén, amik mégis igazak és bájosak. Hol az a festő, aki egyetlen egy színnel ilyen pompás örökké változatos képeket tudna festeniI Rgy pálmaforma figurát körülvakarok a késemjnel az ablakon. Akkor látom, hogy a fiatal kis Köncölné libeg el a házam előtt. Mindig elszomorodok, amikor ezeket a Köncöléket látom. A nyáron elverte a jég a határunkat, és ezeknek, nem volt egyebük, csak az a kis termésük. Öt család. Sok gyerek minden családban. Még csak a közepén vagyunk a télnek, és ők már a kölcsönkenyérből is kifogytak. Nem lehet ott kölcsönözni, ahol mindenki kölcsönre szorul. De én legjobban azt a kis Köncölnét sajnálom. Ez a szegény jobb módban nőtt fel a többinél. Az apja a báró mindenese volt a szomszéd-faluban. A leányka kalácson nőtt fel. Most azt mondják, böngyölekenyérrel élnek. A böngyöle-kenyér olyan kenyér, amit nem kér az ember a Miatyánkban. Gyökérből őrlik, olyan mind az öt család, mintha a temetőbe járna hálni, a föld alá. Köncölné a kis, karonülő gyerekével megyen az úton. Nem tudom, hova megy. Talán a templomba, ahol a hétfájdalmas szűz előtt szokott térdepelni. Talán az orvoshoz, mert beteg az a kis ember a karján. Olyan gyönge, hosszúkás az arca ennek az aszszonynak, hogy kifehérlik a mi népünk közül, mint a liliom a tulipánok közül. Az orra finom, vékony orr, s a szemén kék az árnyék. Azt mondanám, hogy hasonlít a bárónéhoz, hasonlít valamit, de ez bizonyára csak tévedés. A báróné csupa selyem, ez meg csupa rongy szegény. A bárónét csak angyalhoz szabad hasonlítani. De meg Köncölné sem köszönné meg az összehasonlítást; 6 bizony az igazat megvallva bolondnak ismeri a bárónét, mint a falubeliek valamennyien. Pedig nem bolond a báróné, csak éppen hogy eleven, és unatkozik. Es ezt nem is lehet csodálni. Ö nem a mi csendes völgyünkben nőtt fel. Városban nevelték, s világot járt. Majdnem minden nap látom öt, amint ellovagol az ablakom alatt, vagy pedig szánkózik. Többnyire egymaga ül a szánon, és olyan sziláján hajt, mintha a dombról az égre akarna fölcsuszszanni. Tegnap is így láttam. A hó szinte szikrázott a lovak. lába alatt. A báróné arca piros volt, mint a pünkösdi rózsa. A fején kicsi, fekete prémsapka. A haja meg kíbomolva lengett a levegőben, mint a zászló. Azt mondják, azért ilyen, mert nincsen gyermeke. Nem gondolom. Hiszen még alig két éve, hogy férjhez ment. Ámbátor az is igaz, hogy a rokonok házassága nem igen szapora. De íme, megint csilingel a szán. A csöndes faluban már messziről meghallatszik a kakasharangok cilinkelése, lovak robogása. Az én ablakom előtt megállnak a lovak. Hozzám jön? Mit akar? Csakugyan hozzám jön. Fázom, mikor az az asszony hozzám jön, pedig olyan, mint az eleven parázs. A földesúrnál ismerkedtem meg vele alig egy hónapja. A földesúrnak hozzám járnak a gyermekei. Hát mondom, alig egy hónapja meglátogatta a méltóságos házaspár a mi földesurunkat. Kezet fogott velem. Sohase fogtam kezet báróval. Nem tudom, miért kerültem a vele való beszélgetést,'meglehet azért, mert az sz-et mindig f-пек ejti, az r-et meg éppen nem mondja ki. Hanem a méltóságos asszonnyal annál többet beszélgettem. Egynéhány szót franciául is tudok. Ez meglepte. Ö tökéletesen beszél franciául. Ez meg engem lepett meg. Leült velem sakkozni és csatát vesztett. No, bizony nem engedem magamat minden téren. Pedig csalt is. Mindenki mosolygott rajta. Visszacsente a bástyáját, mikor én félrepillantottam. Akkor este beszéltem neki, hogyan jutottam zongorához. Az asztalosunknál találtam. Régi, rossz zongora. A deszkájáért vette az asztalos a városban és szekrényt akart belőle csinálni. A báróné immáron kifényesítetten és felhangoltan találja a zongorát. A szobám tele is van tőle terpentinszaggal. Bocsánatot kérek emiatt a bárónétól, de b azt mondja, szereit a terpentinszagot: valami festő műtermére emlékezteti őt a terpentinszag. A festő nevét elfelejtettem. A báróné azért jött, hogy a zongorámat megnézze. A kesztyűjét az asztalra dobja, s valami hangversenyművet dördít meg a zongorán. No, lám, micsoda jó szerszám! Ahogy a székre könyökölve hallgatom, megmondja, hogy amit játszik, azt Liszt Ferenciéi hallotta Párizsban. — No, szegény zongora, becsüld meg magadat: ilyen dicsőség nem mindennap ér! Föl is veti a felét, és a levegőbe néz, mint Liszt szokta. Csak akkor hajlik le mélyen, mikor egy-egy dörgő futamot kezd, s elaprózza a végén vékony trillákban. En eleinte szédelgek ettől a káprázatos játéktól, később azonban látom, hogy a zene lelkét, a hullámzást-, a báróné nem ismert. En csak a hangszert hallom. A báróné lelke nincsen benne. Pedig a bárónénak szép lelke van: selyem és bársony a lelke is. De elég gyönyörűség az is, ha az útjait csodálhatom. Szép és kicsiny, gyönge kezek, habár most pirosak a hidegtől. A nagy gyémánt gyűrű fehér villámokat szór, amint játszik. De nem bírja soká. A zene meghalkul az c.fjai alatt. Rámnéz és mosolyog. Milyen különös mosolygás! Az egész feje, mindene mosolyog, a homloka is, az orrocskája is. Divatképen láttam olyan finom orrokat, a földesurak házánál, a Magyar Barázdában. De miért mosolyog így én reám? Mérföldek vannak közöttünk, mikor mellette ülök Is. Es ha ó egynéhány mérfölddel- közelebb jönne, én visszafelé mennék, hogy tovább maradjon. A zene halk és hullámos már,, mint a hárfajáték. Íme a tengert leányok zenéje, amely elöl viasszal tapasztották be a fülüket a hajósok. De én csak a gyűrűjét nézem. Micsoda kincs az. Hogyan kerül az ilyen kincs a nagyurakhoz? Kik dolgoznak a pénzért, amin a gyémántot adják. Mennyi nyomorúságot lehetne megváltani egy ilyen fényes kövecskével! Érzem, hogy köd száll a tekintetem elé. Es amint így az arcára nézek, olyan, mintha Köncölnét látnám, a Köncölné hosszúkás, fehér arcát, vékony, finom orrát és kékes árnyékkal fedett szemeit. Es mintha a báróné ment volna az imént az utcán, — a bár óné, hal óványan és rongyosan; karján emelve a beteges, fehér kis Köncöl-gyereket. Kint vészesen süvített a téli szél. A szobában kellemes meleget árasztott a vígan duruzsoló gázkályha. Az asztal mellett álló fiatal férfi gyots mozdulatokkal terített. Helyére tette az evőeszközöket, kissé oldalra lépett és gyönyörködve nézte munkája eredményét. Újból odament az asztalhoz és megigazította az egyik gyertyát az ünnepi torta tetején. Az órájára pillantott. Fél hat. Mindjárt itt lesznek, s ő még alszik. A hálószoba felé Indult, amikor a villanycsengő éles berregése belehasított a levegő csendjébe. Édesanyja a szokott testtartással állt az ajtó előtt. Így szokta őt sok-sok évvel ezelőtt várni a kiskapuban, amikor kisiskolásként sietett haza a szülői ház melegébe. Meghatódva ölelte keblére és megsimogatta deresedő haját. Az apja, ez a szorgos falusi ember, olyan szilárdan' állt ott ötvenéves fejjel, mint a tölgy. Nem volt érzékenységre nevelve, de egy kézfogása minden ékes szónál szebben beszélt. — Hát a Zolika? — kezdte Erzsi néni és kérdőn nézett fel fiára. I — Alszik szegénykém. Nagyon megkínozta őt a náthaláz. Még olyan gyenge. Édesanyja az idős háziasszonyok komolyságával nézett végig a szobán, a kifényezett bútorokon, a terített asztalon. — Szépen csináltad, fiam. Biztosan örül majd neki. — Igyekeztem, édesanyám. Már csak arra szeretném megkérni, vállalja el a gazdasszony szerepét. Nem szeretném, ha valami kicsúszna a kezemből. — Én szívesen ... Lassan kinyílt a hálószoba ajtaja, s egy kócos, szöszke fej jelent meg az ajtóban. — Nagymami, nagypapa! — ujjongott fel a kisfiú és piciny karjait kitárva szaladt feléjük. Amikor a viszontlátás örömén túlesett, pillantása az ünnepi asztalra tévedt. Felkapaszkodott egy székre és csillogó szemmel nézte az asztal közepére helyezett tortát és a négy szál pislákoló gyertyát. — Kisfiam. Ma négy éves vagy, maholnap nagy legény. Azért jöttek el a nagymamiék is, hogy ezen я szép napon együtt örüljenek veled Légy boldog kisfiam és szeresd az embereket... Péter nem tudta folytatni.Érezte, hogy szemét égeti valami. Megcsókolta kisfiát és elfordult, hogy az ne láthassa a kicsorduló könnyeket. Úgysem értené meg... Kellemes hangulatban telt el a vacsora. Zolika egyre vidámabb és boldogabb volt. Ujjongva épített kockavárat, villamosvasútat, parancsszavakkal állította sorba a víaszkatonákat, hogy pár pillanat múlva mindezt gyerekes pajkossággal szórja szét a szőnyegen. Kissé elszomorodott, amikor a nagymamiék mögött bezárult az ajtó, de hamarosan visszatért a jókedve és sípolva indult tovább a játékvonat. Péter bekapcsolta a magnót. Szeretett a zene halk ritmusain ringatózva gondolkodni. Kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, rágyújtott és ábrándozva nézte a boldogan játszadozó kisfiút. Arra riadt fel, hogy Zolika az ingét ráncigálja. — Kikapcsolt, apuci, kikapcsolt... Megsímogatta a szőke buksit és másik szalagot tett a gépre. Egy régi kedves melódia elevenedett meg a szalagon. — Apuci. Hol van az anyukám? ö miért nem jött el? Miért ném adott nekem puszikát? Csak nézte a kis emberpalántát, aki előbb még gyermeki mosollyal építette a kockavárat, most pedig úgy kérdez, akár egý felnőtt. Tudta, egyszer választ kell adnia ezekre a kérdésekre, de nem gondolta, hogy ilyen hamar. Mondja meg, hogy Zsuzsa ... — Apuka. Igaz, hogy az én anyukám rossz asszony? A Juci mondta az óvodában, de az ővónéni megszidta őt és azt is mondta, hogy az én anyukám nagyon jó asszony volt. — Igen, kisfiam. A te anyukád volt a legjobb aszszony a világon. Nagyon szeretett téged, bár nem is látott soha. Tudod ... — Meghalt az anyukám? Az óvónéni... — Igen. Meghalt. Az életét adta azért, hogy te megszülethessél. Nagyon szerette az életet, de téged még annál Is jobban. Nekünk is szeretnünk kell őt, ahogy még senkit sem szerettek ezen a világon, — préselte ki magából a szavakat Péter, s elfordította a fejét. — Apucikám! Te sírsz? Ugye, te itt maradsz velem? Akkor jő. És léged is nagyon szeretlek. Kis kacsöjával megcirógatta édesapja arcát, csókot nyomott rá piciny, maszatos szájával és befészkelte magát az ölébe. Pár perc múlva már az igazak álmát aludta. Röpke mosoly játszadozott az ajkán, s talán arról álmodott, hogy neki is van édesányja, aki eljátszik vele, aki elmegy érte az oviba, s akitől sok-sok puszit kap... KÄDEK GÄBOR Tyihon (Érsek György) és Kaiyerína (Kövesül Szabd Mária) Jól sikerült a „Vihar“ Dacolva a babonával, január hó tizenharmadik napján mutatta bn a kassai Thália A. N. Osztrovszkij legjelentősebb drámáját, a „Vihar“-t. A nagy orosz drámaíró (akit méltán neveznek az orosz Shakespearenek) művei, de elsősorban a „Vihar“, szinte a világ valamennyi neves színházának repertoárjában szerepeltek. Nagy jelentősége volt Osztrovszkij művének abból a szempontból is, hogy a fiatal színház e nagy feladat sikeres megoldásával, életrevalóságát is bebizonyította. Ha az eddigi előadásokhoz viszonyítom a Vihar bemutatóját (minden túlzás nélkül) megállapíthatom, hogy a fejlődés útján szembetűnő nagy lépést tett a színház. Ugyanezt állípíthatom meg Веке Sándor rendezői munkájának fejlődéséről is eddigi rendezéseinek ismeretében (csupán я főiskolai vizsgaelőadását nem láttam). Веке semmit sem változtatott felfogásán, csak alaposabban kihasználta a stílusának lehetőségeit, bátrabb, hatásosabb és játékosabb volt mint eddig. A Bekére jellemző rendezési modor, a „békéi stílus“ a gondolkodás képiségének színpadi megfogalmazása volt. A rendező két párhuzamos szférában vezette a dráma cselekményének színpadi megfogalmazását: a tradíciős színpadi formában és másik szférában a képek, színek, térformahatások képi nyelvében. Szinte valamennyi színész alakításáról megállapíthatjuk, hogy a fejlődés lépcsőfokain tovább lépett, természetesen az a lényeges, hogy ez a lépés milyen nagyra sikerült. Lengyel Ferenc (Gyikoj) alakításában szakított az eddigi hiányosságaival s oly pontos figurát kerekített ki, hogy még a premierláz sem tudott tompítani alakításán. Szerepformálásának lényege, hogy rutin helyett új kifejezési formákat keresett, s ezáltal szerepe feltöltődött játékossággal. Csendes László (Borisz) részéről szerencsésebb választás lett volna, ha egyéni varázsa helyett egy konkrét típushoz köti figuráját, mert az általános alapról indított szerepformálása sok üres járat lehetőségét teremtette meg. Csendes általában stabil jő formáját hozta, csak sajnos művész! kellékeit az „Énekes madár“ őta nem újította fel, hanem rutin modoréit variálja, bár meg kell jegyezni jól... ez a szerep többet követel. Érsek György (Tyihon), aki a „Két úr szolgája“ és a „Szürke 16“ óta oly keveset mutatott, megnyerte a közönséget. Élete legjobb alakítását nyújtotta, s ha így folytatja munkáját, kiváló eredményeket várhatunk még tőle. Kövesdi Szabó Mária (Katyerina) eddigi maximumát nyújtotta. Különösen jó érzés ezt leírnom a „Mirandolína“ halványabb címszerepe után. A szerep legnehezebb követelményének, az érzelmek több húron való megszólaltatásának tökéletesen megfelelt. Eddigi szerepeihez mérten azt mondhatnánk, hogy lendületesebb volt a színpadon, mint eddig. Gombos Ilona (Kabanova) úgy érzem, nem merítette ki teljesen a szerep adta lehetőségeket, de alakításában sokkal több értéket mutatott, mint az eddigi szerepeiben. Az együttes két újonca Tóth Erzsébet (Varvara) és Kisiczky Gyula (Kudrjas) az idény legkellemesebb meglepetései. A kezdő fiatalok semmiben sem maradtak el a színház többi tagjaitól! Sőt, frissességük, élénkségük kellemes színfoltja volt az előadásnak. A többi szereplőről csak egy mondatban: Gyurkovics Mihály (Kuligin) alakításából kimaradt a színészi bravúr. Szabó Rózsi (Fjoklusa) valamivel többet nyújtott a szükségesnél. Játékának előnye, hogy tőle eddig nem látott megfogalmazásban formálta figuráját. A fiatal Varga Zsuzsa (Glása) egyszerű szerepében élete legjobb alakítását nyújtotta. Tamás Jolán (Úriasszony) nem testreszabott szerepében egészen más stílusban próbálkozott, mint eddig, s ha nem túlozza el jelenéseinek látomásszerűségét (egészen groteszk), akkor még sikeresebb alkításnak tapsolhatott volna a közönség. A Thália elsősorban falujáró színház. Annál nagyobb örömmel kell elkönyvelnünk, ha a fiatal együttes bemutatóról bemutatóra növeli értékeit, öregbíti fiatal kora ellenére egyre jobb hírét. Örülnünk kell sikereinek, s az olyan rendkívüli jelentőségű bemutatónak, mint a „Vihar“. # A zeninéi (Szimő) szövetkezeti klubban sokoldalúan tevékenykednek. Lényegében a község minden tömegszervezete ott talál meghitt utthonra. Jelenleg négy szakkör, színjátszó, a tánc, a zene és a fényképészeti dolgozik a klub keretében. Jelenleg két színjátszókor is működik a faluban. De gyakran rendeznek táncmulatságot is és ez anyagilag rentábilis. A teadélutánokon szintén sokan résztvesznek a fiatalok közül. Népművelő előadásokat is rendszeresen tartanak. A társadalmi problémákkal foglakozó előadások iránt nagy az érdeklődés. A klub irányítói törődnek azzal, hogy az előadás propaganda céltudatos legyen. Éppen ezért a traktorosok részére az alkoholizmus káros hatásáról és a balesetvédelemről tartanak előadásokat. A községi könyvtár szintén a klubban van elhelyezve. Mivel nagy a választék, sok rendszeres olvasója van a könyvtárnak. Mindent összegezve, a zemnéi klubban sokoldalúan munkálkodnak. Ennek igazo-Ilója, hogy a klub nem szorul anyagi támogatásra, vagyis önellátó. \ ÜÜ H^j I ^ Д ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^
