Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-03 / 26. szám
10 .SZABAD FÖLDMŰVES 1971. július 3. JLfaga sem tudta, miért jelent' ■ ■ kezeit erre a koratavaszi kirándulásra. Hogyan lehetett ilyen könnyelmű?! Elsőnek érkezett a megbeszélt gyülekezőhelyre. Ott topogott a városka eléggé tágas, huzatos terén — egyesegyedül. Az autóbusznak se híre, se hamva, a kirándulók még sehol. — Nem bal, nem bal! — vigasztalta magát. — Ki korán kel, aranyat lel. Jobban mondva ülőhelyet! Minden igyekezetével azon volt, hogy már jóelőre örüllön az ülőhelynek. Elképzelte, amint a legjobbat, legkényelmesebbet foglalja el. Ruganyosat de nem rázósat. Es lehetőleg elől... Messze a kerekektől. Fázósan összehúzta magát, llajnalodott. Egyre hűvösebb lett, egyre nehezebben ment az örvendezés, A módosított közmondás is egyre butábban hangzott. Ideges lett... Mi az ördögnek lelkendezik ttt egy ideiében elfoglalt ülőhely reményében? Talán olyan öreg már, olyan roskatag? Hát... Négy év múlva nyugdíjazzák ... Négy évvel a megérdemelt pihenő előtt már ne ugráljon az ember. Nyugodtan bele .., Mibe? Hiszen még ... Hiszen még férfinak érzi magát. Igaz, mi haszna belőle? Szégyenkezve lehprgasztotta fejét. Hallgatta háborgó gyomra korgását. Éhes volt. Otthon, amikor felkelt, még nem volt étvágya. Most bezzeg... is a keréken!- Egyáltalán: Mindenkinek futott hely. — Hogy lehet az, hogy mindenkinek jutott hely? — töprengett az indulás előtti percekben. Töprengését csak a szőke tdegenvezetőnő mikrofonban is lágyan csengő hangja terelte helyes vágányra. Bemutatkozással kezdte, ibolya volt, valamilyen Ibolya, nem értette a vezetéknevét féppen recsegett a mikrofon!. Éppúgy leheteti harminc, mint negyven — pontosabban nem tudta, vagy nem akarta megállapítani a korát. Az utasok névsorát olvasta, utoljára egyeztette. Nem hiányzott senkt. Mindenki megvolt. ö is! — Ahány ülőhely, annyi utas! Agyában szégyenkező világosság gyűlt. Erősen bosszankodott. Ahogy öregszik az ember, úgy butul. ügy látszik! Hogy lehetett össztéveszteni ezt a buszt egy helyi, vidéki munkásjárattal?! Ez is csak vele történhetett meg! Elpirult, Kisfiúsán. Ogy érezte, mindnyájan tudják ezt a baklövését — kitalálták. Ibolya — a vezetőnő is. Különben miért tekintget olyan sűrűn feléje? A veséjébe lát? Vagy rokonszenvesnek találja? Érdeklődik? Ismerkedni akar? Arca egyre vörösebbé vált. Már nem fázott. Melege lett. Izgettmozgott a helyén. Váratlanul heves szorítást érzett nyakán — a gallérja alatt. A bordó nyakkendő fojtogató hóhérkötéllé változott. Keze megrándult, s a gyilkos rongydarab hajdan ellegáns, hódító görcséhez kapott. — Gyújtsunk rá, gyerünk „pislantanl" — hangzottak a kiáltások. Hátulról előre tört néhány fiatalember. Az utasok megrohanták a kis erdőt, maid szétszéledtek. ö is kiszállt. Szeme az idegenvezetőt kereste, de nem akadt rá. Az elsők között hagyhatta el az autóbuszt. Miután elvégezte, amit a többség is elvégzett Ide-oda sétálgatott az út szélén. Megrugdalta a kilométerkövet. Megkerülte a buszt, átment az út másik oldalára. Lelkendezve lehajolt. A fűben, az árokparton észrevett egy szál Ibolyát. Óvatosan leszakította a lila kis virágot. (Kár, hogy rövid a szára — sajnálkozott magában.) Tovább nézelődött, de nem volt szerencséje. Több ibolyát már nem talált. Forgatta, szagolgatta ezt az egyet és beleduruzsolt a kelyhébe. — Ibolyát az Ibolyának! Kissé elcsépelten hangzott, de tapasztalatból tudta, hogy a nőkre néha éppen a legelcsépeltebb szavakkal lehet hatni. Es virággal. Az utasok egyenkint jöttek viszszafelé, és elfoglalták előbbi helyüket. A buszajtót őrizte. Meg az ibolyát. Hol van Ibolya? Aha... Ott jön ,.. Már megszokhatta volna, hogy a nők mindig az ellenkező irányból érkeznek. Ha mással nem, hát legalább ezzel okoznak csalódást a várakozónak. Ibolya jön, közeledik. Hogy is? ... Ibolyát az Ibolyának! Az egész kirándulástól végleg / elment a kedve. Megbánta, hogy kötélnek állt, és be hagyta magát szervezni. Akkor szép idő volt. Igen, az éledő természet illatai lehengerelték ellenállását. Es a szervező érvei: Hogy sokkal kellemesebb ilyenkor, mint a nyári kánikulában, és hogy olcsóbb ... Sokkal olcsóbb. Rosiz előérzete támadt. Már ami az időjárást illeti. Este élj elejtette meghallgatni a rádió előrejelzését. Aggódva felnézett, az eget kémlelte, de nem tudott belőle kiokoskodni. Túl korán volt még ahhoz, hogy várost ember létére megállapíthassa, borús nap lesz-e, vagy derűs, esni fog-e vagy sem. A rossz előérzet kiszélesedett, kiterjedt... Hirtelen úgy érezte, teljes bizonyossággal úgy érezte, hogy esni fog. Mit esni, zuhognii Elromlik a kirándulás, nem sikerül... Kidobta a pénzét. A jármű rázkódása megharagítja gyenge, érzékeny gyomrát. Hányni jog. Mindenki ujjal mutogat rá. De az is lehet, hogy elveszti az eszméletét — elájul. Vagy összeütközik, szakadékba fordul az autóbusz. Már szédült. S még ő érzi magát férfinak! Semmi keresni valója sincs itt! Máris haza megy és visszafekszik az ágyba. Még mielőtt náthássá válna. Vagy köznevetség tárgyává, amiért háromnegyed órával az indulás előtt idejött. Gyors elhatározással fölkapta a földről csomagját, de már nem volt ideje sarkonfordulni, elgyengült. Elkésett... Egyszerre négy különböző irányból szállingóztak, érkeztek a társasklrándulás résztvevői — leendő útitársai. Körülvették. Nem volt egyedül. Idegen beszélgetések akaratlan lehallgatójává vált. Gondolatai elterelődtek. Csakhamar a térre torkolló egyik utcácskából kifordult, előkanyarodott a várva várt autóbusz. A felszállás másképp zajlott le, mint ahogy elképzelte — öszfönös volt, de nem az ő kárára. Legalábbis nem egészen, őszinte meglepetésére a hátulsó helyek fogytak el a leqhamarább — persze a fiatalok alatt. Az első helyekre az ügyesebbek, életrevalóbbak kerültek. IÖ nem tartozott közéjük! I De azért neki is jutott hely — nem is olyan rossz, nem Istnem, ha a nő, ha Ibolya litta ezt a mozdulatot, örökre nevetségessé vált előtte. Paprikajancsivá! Zavartan babrált a nyakkendőjén (még jó, hogy a hamtsköves dísztűt nem szúrta bele! j. Egészen megrendült. Hamarjában azt sem tudta, illik-e, szokás-e nyakkendő egy kirándulónak? Esetleg inkább sportosan ...? Sportosan? Az ő korában? Ki tudja? Klára, a felesége biztosan meg tudná mondani ... Ha élne... De Klára hat teljes éve halott. Klára értett az ilyesmihez, ízléshez, szokásokhoz, miegymáshoz. Klára nem kapkodná zavartan, ilyen zavartan a tekintetét egyik utas öltözékéről a másikéra. Klára magabiztos volt, Klárában meg lehetett bízni. Klárára támaszkodni lehetett. De Klára ... Klára nincs itt! Ebben a buszban meg nem lehet senkiben sem megbízni, senkire támaszkodni. Legfeljebb az ülés támlájára. Esetleg Ibolyára, de az sem biztos, őt is ki kellene előbb tapasztalni. Ibolya száját, mozgó ajkait figyelte. Valójában egy szavát sem hallotta. Az útirányismétlés, maga a kirándulás sem érdekelte. Csak a nőt nézte, bámulta mereven, ittott megugró ádámcsutkával. Képzelete kidomborította az idegenvezetőnő szőke kontyát. A szoros, tömött konty hajzuhataggá változott — szőke vízeséssé. Kidüllesztette horpadt mellkasát, behúzta kidomborodó pocakját, s levetve néhányat éveiből, eldobva veleszületett szeméremérzetét, odaállt a gyönyörű vízesés alá. Behúnyt szemmel. Nehogy megvakulton. A vízeséstől mégis megvakult. Ügy vakult meg, hogy semmi mást nem látott. Csak magát a vízesést. Es a vízesés forrását: Ibolyát. A rajta eluralkodó érzés letaglózta. Levette, ledöntötte a lábáról. Még jó, hogy ült. Terveket szőtt. Hogy mi lesz, ha leszállnak. Az utasok lassan kihaltak körülötte. Csak akkor éledtek fel újra, amikor megállt az autóbusz — két és fél óra utazás után. Körülnézett. Látnivaló az égvilágon semmi. A cél messze volt még. Nem volt ott semmi. Csak egy kis erdő, az üt szélén néhány bokor, a másik oldalon mező. Amolyan kényszermegállő volt ez. Mi az? Ibolyát feltartóztatták. Űtfát állták. Az útonállókl Az erdőből törtek elő. Kezükben husáng helyett bokréták. Sárga virágcsokrok! A hátsó ülés hangoskodó fiatalember csapata körülvette Ibolyát. Nekiszegezték, átnyújtották sárga virágaikat. Ibolya alig győzte elfogadni, megköszönni. A buszajtó megnémult őre félre lépett. Fölengedte a fölszállókat. Ujjal öntudatlan mozdulattal szétmorzsolták a szerény, félszeg ibolyát. Tőle már siethet az autóbusz, amerre akar! Az időjárás is elromolhat Jel is romlott!! Ibolya ts nézegethet, többé nem téveszti meg. Most már tudja, hogy nem neki, hanem a hátulsó ülést bérlő kompániának szólt és szól az érdeklődése. Felőle szagolgathatja a sárga virágokat. Lázasan próbált visszaemlékezni az Iskolai növénytanórákra foly régen volt már!), s próbálta kitalálni nevüket. Nem ment. Ellenben, ha ö is bemerészkedett volna az erdőbe, és közelebbről meglátja őket, megnézi, szed belőlük ... Akkor talán sikerült volna ... Azután arra kellett gondolnia, hogy akár többet, akár kevesebbet tud a sárga virágokról, ez mit sem változtat a dolgokon Négy év múlva úgyis nyugdíjba megy. Lehet, hogy addig sem tart már ... Lehet, hogy ... Egyre inkább az a meggyőződése támadt, hogy őt a sárga virágok előbb, már ezen a napon végleg nyugdíjazták S még valamit sejtett halálos biztonsággal... Hogy azoknak a sárga virágoknak — melyeknek nevét nem tudja, nem ismert — semmi de semmi illatuk sincs. Nem úgy, mint az Ibolyának. Az ibolyáról mindenki tudja, hogy ibolya! Délben az útszéll csárda fehér abrosszal leterített asztalánál éhesen és jóízűen lakmározott a finom pörköltből, s valahányszor szájához emelte a kenyeret, orrához ért, dörgölőzött a lila virág behízelgő Illata. Beletörődve vette tudomásul, hogy kinn zuhog az eső, hogy a kirándulás nem sikerült, s hogy cseppet sincs rosszabb kedve, mint a többieknek. ( IFJÚSÁG 1 Nagyot szippant a fényes tavaszból Aranyzöld réten bókoló virág. Lehull a téli nyűg, mint a súlyos bilincs, s Nevetve hirdet tavaszt a világ, Szívünkben lük'tét 'tettrekész erő, Bíborlángot szít sok apró parázs. Lobog a máglya, tüze melegít, •agyunk a szép, termő akarás, Munkánk szüli a glóríás békét, Munkánk, gyümölcse a dús aratás. A bennünk feszülő lelkesedésből Acélos szemmé érik. a kalász. Beszáll a vonatba két palóc atyafi. Az egyiknek mennykő nagy batyuja van, nevezzük Batyuskának, a másiknak kis makrapipa van a szájában: nevezzük Pipásnak. A vonatban sok a hely. A bátyus bácsi leül az ablakhoz, a pipás pedig a pad szélére, a batyu mellé. A batyu a padsort egészen kitölti és elállja az utat. Beszélgetnek az időről, a termésről. Jön a kalauz s miközben átlyukasztja a jegyeket, azt mondja a pipás palócnak: — Ezt a batyut pedig majd fölteszt a polcra, értt? — Nem teszem én, — feleli angol hidegvérrel az atyafi. — Dehát látja, hogy elállja az utat és más ts le akar ülnt, — folytatta ingerületbb hangon a kalauz. — Bánom is én — mondja még nyugoátabb hangon a pipás. — Hát majd én megmutatom magának, hogy föl fogja tenni azt a batyut, ebadta hetvenkedő palócai — mondja a kalauz és mérgesen vágja be az ajtót. A kővetkező nagyobb állomáson feljön a szolgálatvezető vasúti tisztviselő és szigorú, éles hangon mondja a mi palócunknak, hogy a szabályok 278. paragrafusának c) pontja szerint kihágást követ el az az utas, aki stb., stb., és várt kérdően nézve a plócra. — Mi az ön válasza? — Semmi — mondja tovább pipázva az atyafi. — Vegye tudomásul, hogy értesítem a csendőrséget és keményen meg fogom bírságoltatni. A vonat tovább megy és befut a következő állomásra. Feljön az állomásfőnök, a szolgálattevő vasutas tiszt, mind a két kalauz. A szomszéd fülkék népe is odacsődül, mert híre ment az esetnek. Es mindenki izgatottan lesi a történendöket. Pláne, amikor beszáll a kocsiba egy napbarnította arcú csendőrőrmester is. Síri csend. Még a lehelletet ts visszafojtják az emberek. A csendőrőrmester nyugodt, de erélyes hangon kérdi: — Hát melyik az a rezonírozó híres atyafi? A kalauz rámutat a batyu mellett ülő pipás palócra. — Hé atyafi, aztán felkerül-e a batyu a polcra? — Nem tudom, — feleli tökéletes lelkinyugalommal a palóc. Ejnye, azt a szedte-vette teremtette lelkit! Teszi fel azonnal azt a batyut a polcra? — mondja szikrázó szemmel a csendőr. — Nem én! — feleli a pipás palóc. — Tudja, hogy én megvasalom magát, ha megtagadja az engedelmességet? — Azt szeretném én látni. — Osztón mondja csak, bácsi, miért nem teszi fel azt a batyut? — Nem az enyém, kéremalássan. Erre odafordul a csendőr a bátyus palóchoz: — Hát osztón kend meg miért nem tette fel azt a batyut a polcra? — Nem szót nekem senki, kérem alássan ... akinemhd Különös eset a Józsi bácsié. Kissé humoros, de egyúttal elgondolkoztató Is. Józsi bácsi itt él Dél-Szlovákiában, mint megbecsült, dolgos polgára a hazának. Nemzetiségre nézve magyarnak vallja magát — másképp nem is igen tud. A szlovák nyelvtudással úgy van, hogy ha beszélnek hozzá, megérti ő, mind egy szóig, ám ha neki magának kell forgatni a szót, bizony jól meg kell emberelnie megát, hogy úgy mondja, ahogy gondolja. Mindezt pedig azért mondom el, mert Józsi bácsi Magyarországon volt látogatóban, ahol elveszett a személyazonossági igazolványa. Józsi bácsi nagy ijedelmében az első rendőrőrszemhez rohant, hogy bejelentse sérelmét. — Kérem, én a Cseszkoszlovenszká Szocialisztická Republikáből vagyok — hadarta. — Elveszett az obcsanszkí preukazom, az elektricskán, vagy hol. Hol úradovál Itt az emenvé vagy a vébé, ahol a sztretát be kell jelenteni? A rendőr csak hallgatja, aztán kényszeredett mosollyal megkéri Józsi bácsit, hogy ismételné meg. Józsi bácsi most már dühösen, még jobban hadarva elíújja az egészet. — Mindjárt jövök ... tessék várni. Moment — dobott be még egy nemzetközi szót a könnyebb érthetőség kedvéért. Hozok tolmácsot, tolmács ... — magyarázta kézzel-lábbal. De Józsi bácsit erre már elfutotta a paprikaméreg. — Mit, hogy tolmácsot, nekem? Hát nem tudnak Pesten magyarul, akkor tanuljanak meg! Én megyek haza! — és ezzel nagycsörtetve faképnél hagyta a megrökönyödött rendőrt. (luzsica)
