Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1971-12-18 / 50. szám

A nagyüzemi húsgalambtenyésztés tapasztalatai (II.)

Mi kizárólag azokat a párokat tartottuk meg a következő évre, amelyek 12 vagy annál több egészséges fiatalt neveltek fel. A legjobb a 80. számú tenyészpár volt, amely 14 fiatalt nyújtott összesen 8,25 kg súlyban. A 135 első évi tenyészpárból így mindössze 33 pár maradt meg a következő évre. A második évre a létszámot 200 párna növeltük, egyrészt a saját legjobb tenyészpárok utódaiból, másrészt egy nagyon alaposan megfigyelt, teljesen betegségmentes és jól termelő állományból. Fehér színben már csak a legjobb párok, illetve az ilyenek utódai maradtak meg, a többi mind színes, főként ezüst, ezüstkovácsolt, kék és vöröskovácsQlt színcsoporthoz tartozik. A harmadik termelési évben már az egészségi állapot jelentősen jobb a korábbinál, a termelés magasabb, jobban, erőteljesebben fejlett fiatalokat nevelnek.

A galambokat egyenként harmincpáras férőhelyeken helyez* zük el. Egy-egy tenyészblokkba színcsoportok szerint osztjuk el az állományt, ügyelvén arra, hogy nem kívánatos rokonpárosítások ne jöjjenek létre. Ha egy-egy új pár összeáll, azokat „jeggyűrűvel“ láttuk el. A jeggyűríi vágott, így idős galambra is ráhelyezhető! A hímek jeggyűrűje piros, a tojóké ezüst színű. Egyetlen szám van rajta, a tenyészpár sorszáma, vagyis mindkét galambon ugyanaz. A blokkban levő, még nem páros galambokat nemük szempontjából figyeljük. A hímnek mutatkozőkat piros, a tojókat kék jelzővel látjuk el. Ez a boltban kapható 2,5 mm-es műanyagborítású dróthuzallal történik. így lehetővé válik, hogy idejében

észrevegyük, nincs-e valamelyik nemből túl sok, vagy kevés.

A frissen gyűrűzött új pár fészkét megjelöljük.^ Száma egyezik a tenyészpár’ sorszámával, amely a gyűrűjükön van.

Minden blokkban felfüggesztettünk egy kemény-táblás, negyedív nagyságú füzetet, amely a tenyésztési adatok gyűjtésére szolgál. Ilyen jelzésekkel: Ü= üres tojás, В = befulladt fióka, T= tojástörés, -Fvagy —NEV = nevelés, +vagy —-UN = utónevelés stb.

Mindezek áttekinthetővé teszik a blokkon belüli te. melési helyzetet. A galambok egyedisége nyomon követhető a gyürűszám alapján, a nemük a gyűrű színe révén, a fészkük a rajta levő cédula száma alapján, termelésük pedig páronként külön a falon lógó füzet adatai szerint.

Előfordul, hogy egyes párok elhullás vagy párválasztás miatt év közben megváltoznak. Ilyenkor a tojó számát hagyjuk meg, és az új hímet ehhez igazítjuk.

Az állomány két részre tagozódik. A kisebb és fontosabb részét — új galambot ugyanis már több évig nem engedünk be — a törzsállományt, a legnagyobb termelőképességűek alkotják, amelyek utódai képezik a következő, feltehetően valamivel még jobb nemzedéket. Ezek utódainak származása természetesen fontos. Az állomány nagyobb része azonban az árutermelő csoport, amelynek utódai nem maradnak tenyésztésben, ezért a származás nyomonkövetése kisebb jelentőségű. Itt a következő — a termelést feltétlenül fokozó — eljárást alkalmazzuk, amely00

и

nek lényegét a tojásrablás névvel lehetne megjelölni.

Ehhez nagyon fontos feljegyzést vezetünk. Naptári naponként sorakoznak benne a letojt tenyészpárok. Például: Május 1. = I. BLOKK: 112, 114, 119, II. BLOKK: = 97, 444, 151 sz. párok. Május 2. = I. BLOKK: 109, 113, II. BLOKK: = 141, 147, 149 stb.

A tojásokat hetente egyszer lámpázzuk. Ilyenkor általában az 5—10 napos tojások kerülnek sorra. Ha két pár közül

melés valamely részletében később hasznosak lehetnek. így hosszú idő óta feljegyezzük minden utód színét, fiatalkori pelyhezőt tségónek mértékét. Azokra, amelyek pehelytelenek, jelzőgyűrűt húzunk a rendes gyűrű mellé. Ha az ilyen pehelytelen fiatalokból nevelkedő későbbi híméket normálisan pelyhezett tojókkal párosítjuk, a születő pehelytelen utódok tojók lesznek. Ezek a megfigyelések juttattak viszont arra a felismerésre is, hogy a pelyď <2>

¥ <3>

}

>

A

w

1.

2.

3.

A fiatal galambok nemének ismertetójelei a kloakán és a csőrön (a hímek jelei a felső sorban) a következők:

1. kloaka nyílás hátulról, 2. kloaka nyílás oldalról 3. az orrdudor iránya a csőrhegy felé, föliilnézetben.

mindegyiknek egyik tojása üres, akkor a két jó tojást az egyik pár alá tesszük és a másikat új termeléshez szabadítjuk fel. Ismerten jól nevelő párok alá gyakran három tojást hozunk össze, s ezek a kikelő három fiókát jól fel is nevelik. Ügy vélem, item kell különösebben bizonyítani e módszer célravezető voltát.

Ugyanezt az eljárást megismételjük a kikelt fiatalok esetében is. Ha valahol befulladt, vagy elhullott egy fióka, akkor a megmaradt fiatalt elvesszük és másik alá tesszük, avagy hozzáhelyezünk egyet, esetleg kettőt. Ezzel a termelés fokozható. A szülőpárok gyorsabb tojási ritmusa — más véleményekkel ellentétben — nem okoz nagyobb ’károkat, mert egy tojó évente húsz tojást három-öt éven át képes adni.

Természetesen a törzsállománynál ezt csak úgy lehet alkalmazni, hogy a származás ismerete ne kerüljön veszélybe.

Sok galamb a földre fészkel, s ezt nehéz megakadályozni. Ügy segíthetünk rajta, hogy az ilyen helyre került tojásokat más pár alá helyezzük, a galambokat pedig 3—4 nap múlva egy fészekbe zárjuk, amíg újra le nem tojnak. Akkor azután azt már. nem hagyják ott. Ez azért szükséges, mert megfigyelésünk szerint a szerteszét található tojások felnevelési °/o-a rosszabb, mint a védett fészkekben költötteké. Ha más megoldás nincs; érdemes deszkából egyszerű védőket odahelyezni.

Tenyészetünkben rendszeresen végzünk megfigyeléseket, amelyek célja olyan tények megállapítása, amelyek a terhetlenek sokkal kényesebbek, több belőlük a kiesés, mint a sűrűn pelyhesek közül. A fiatal galambok nemét mintegy 80 %-os biztonsággal meg tudjuk állapítani.

E jeleket ezernél több galambon figyeltük, írásban rögzítettük és ennek alapján tudjuk mintegy 80 %-os biztonsággal előre megmondani: melyik egyed mi lesz. A kloakevizsgálat legkedvezőbb időpontja a 3—7 napos kor, a csőré az első két hét. Ennek azért van jelentősége, mert a nemek korai ismerete nagyüzemi tartás esetében lényeges. Az autoszex galambokkal szerzett — egyelőre nem túl sok — tapasztalatunk viszont azt mutatja, hogy tojásrakási ciklusuk feltétlenül gyorsabb a kingekénél, de a betegség iránti érzékenységük is észrevehetően nagyobb. A termeléssel viszont egyik legszorosabban összefüggő, megfigyelhető jellemvonás éppen a vitalitás.

Gyakorlati tapasztalataim alapján le merem írni, hogy az induló nagyüzem lehetőleg a már működő nagyüzemből szerezze be induló állományát; Azok *a kistenyésztők, akik nem díszgalambnevelést, hanem galambhústermelést kívánnak végezni, lehetőleg csak egy — előzetesen jól megvizsgált — helyről vegyenek anyagot, különben súlyos veszteségekkel számolhatnak. Az új galambállományt a leendő galambhústermelők ott keressék, ahol a hústermelésre válogatnak, mert az ilyen tenyészetek előzetes munkája az ő vállaikról veszi le több év gondját.

ANKER ALFONZ

A harcsa fárasztásáról

dődött meg. Villantóval már javában fogták a harcsát, amikor a sportszerű {1) fenekezés ' (harcsára) megkezdődött.

Sajátságos szokás jött divatba: a harcsának (bevágást követően) „utána és föli menni“ csónakkal. Oka ennek az lehetett, hogy egyrészt a harcsa zsákmányul ejtését könnyebbnek és biztosabbnak gondolták, másrészt nem bíztak a műanyagszál erejében. Remek élmény kitűnő sport volt részünkre a 20—25 kg-os harcsa fogása; küzdöttünk, kimerültünk testileg-lelkileg,. de győztünk. Még ma is csillog a szemünk, ha arról beszélünk.

Ma azonban már kifogásom van az ellen, ahogy akkor manővereztünk a nagy harcsával. Utána mentünk csónakkal, de nem álltunk meg kellő távolságra, hanem „fölibe“ mentünk. Ezért tartott két és félórát a fárasztási Ugyanis amikor „fölibe“ mentünk a csónakkal, akkor nem voltunk többé a helyzet urai, mert a műanyag zsinórnak, éppen a legértékesebb tulajdonságát a rugalmasságát küszöböltük ki. Mi történt itt! És mi történik minden „rámenés" esetében. Az történik, hogy a harcsa könnyen, fáradás nélkül fut, amint a csónakot felé tolom az evezővel, éppen csak hogy ellenállást érez, mert az orsón folyton tekerjük a műanyag zsinórt. Egy mozgásban levő

— ami gyakran fordul elő — vagy szakítja a műanyag zsinórt, de kiszakadhat a horog is a húsból (bőrből). Abban a pillanatban, amikor a kirohanás megkezdődött, megindul a csónak ismét a harcsa felé és a koma megint megkezdte a pihenést, mert — amint azt az előbb már mondottam — a csónak húzása neki nem nagy teher. És így megy ez óraszámra. Az azután egészen természetes, hogy a horgász holtra fárad.

El lehet képzelni, hogy mit jelent az állandóan hajló botot óraszámra tartani. Ha ketten vannak a csónakban, utána lehet menni a harcsának (én ugyan nem megyek), hogy teljesen szabad vízen legyenek (én mindig szabad vízre álálok), de nem szabad a harcsa fölé menni a csónakkal, hanem legalább 30—40 méter távolságra kell állani. Az evezés tartja a csónakot helyben, a horgász pedig jobbra-balra emelgeti a botot, illetve próbálgatja a harcsát a fenékről felemelni (fejét a víz színe felé fordítani). A zsinór természetesen feszes. A harcsa ekkor helyben áll, esetleg ismételt kirohanás után is.

Álló csónakból 30—40 m távolságról bátran lehet a műanyag zsinórral dolgozni. A botnak teljes erejét bele lehet adni a küzdelembe. A harcsa

й = ш

0 Qj —

•ex® ■* ■ > и ^

1 i-B

5? ® t-.

с ф 2

* ®

N T3

03

Efrf 3

o«Z £ к —

4>

. -«

< N

A természetrajz megállapítása a harcsáról az, hogy éjjeli ragadozó. Hermann Ottó azt írja a harcsáról — hogy csendeš, fényes július—augusztusi napokon (estefelé és éjjel is) kutyogásra (bugyogatásra) előjön fészkéből s horoggal megfogható. Azt, hogy miért jön elő, „fészkét félti-e vagy ennivalót sejt“, nem tudja megmondani, a kérdést felteszi, de nyitva hagyja. Bár ő maga is horgász volt, a mai modern horgászati módokat nem ismerhette s így nein volt módja arra, hogy a harcsa nappali kapásának magyarázatát adja. A sporthorgászat dicsősége, hogy ezt a kérdést véglegesen eldöntötte. A kutyogatással fogott harcsa ugyanis nem fészkéből jön elő a hangra vagy rezgésre, hanem nappal rendszeresen jár élelem után, főleg júniusjúliusban és augusztusban, vagyis nappali rablóvá is válik minként a süllő s villantóval szintén nagyszerűen fogható a nap bármely szakaszában. E hónapokban éjjel is rabol, akárcsak a süllő — inkább fenéken —, de sűrűbbek a kapósok naplemente táján és a hajnali szürkületben. A Dunán megfigyeltem, hogy e hónapokban, ha az idő csendes, 2—3 órával naplemente előtt, sokszor 8—10, sőt több, kisebbnagyobb harcsa henteredik fel egymásután a víz színére s lassan tovább „bandukol". Ezek „vízközt“ villantóval jól foghatók s fogásuk a „legsportszerűbb“ és a legnagyobb horgászélvezet.

Nyári hónapokban a nap bármely szakában: pl. d. e. 7, 9, 10, 12 órakor s délután ugyancsak villantófa kap a harcsa.

A harcsának felszínen való fogása horoggal nagyon régi lehet. Talán nincs is olyan nagyobb vízmelletti falu, ahol ne beszélnének a vízen úszkáló növendék libák és kacsák között rendszeresen garázdálkodó harcsáról. (Nyáron!) Ezeket régebben úgy fogták, hogy éjjelre (naplemente táján) erős zsineget kötöttek a partba rézsutosan tűzött rugalmas karóhoz (csapőhorog) vagy valamely vízrehajlő fa egyik ágához és a zsineget a víz színéig eresztették s a végén levő erős horgot (kettes, hármas horgot) egy kis kacsa vagy liba hasára (esetleg békára) kötötték. Reggel aztán, ha nem volt meg a kacsa, rendszerint meg volt a harcsa. Kézi horoggal is fogtak már nagyon sok harcsát, de a nagyobbak többnyire elszabadultak, mert a készség nem volt megfelelő; s vagy a zsineg szakadt vagy a bot tört el.

Ezek a harcsafogási módok nem voltak sportszerűek, már azért sem lehettek azok, mert a felszerelés nem volt sportszerű.

A sportszerű horgászás harcsára tulajdonképpen a műanyagzsinór bevezetésével kezcsónakot — szélcsendben — egy házicérnával is állandó haladásban lehet tartani, azt egy 20, vagy akár 10 kg-os harcsának könnyű húznia, különösen akkor, ha még evezővel segítünk is neki. Amikor a csónak a harcsa fölé ér, a zsinór függőlegesen, feszesen áll, a harcsa fejest csinál (nem „lefekszik“, amint azt tanult horgászoktól is hallani) — nem a fenéken támaszkodik, hanem a zsinóron, közvetlenül a fenék felett és úszik — s minden izomerejét a megszokott irányba;» fejtheti ki! Azért bajos a helyben álló harcsát megemelni, mert a 6—7 méter zsinórnak 15 %-os nyúlást számítva, alig 15—20 cm további kinyúlása lehetséges, mert a többi kinyúlást már igénybe vette a kirohanás, amely teljes erővel történt, s ha nincs a horgász teljes lélekjelenléte birtokában, vagy a botot töri

nem bír sokáig ellenállni annak a folyton fokozódó erőnek, amit a műszál nyúlása jelent a bot emelgetésénél és hátrálni kezd, hogy 180 fokos irányát megtarthassa, vagyis ismételten kifut, mert fejét semmiképpen nem hajlandó a víz színe felé fordítani. (A harcsa hossztengelye párhuzamosan a zsinórral.) 5—6 emelés után jobbra-balra fordítva a botot, — pár métert fel kell tekerni s újra emelgetni. Ha a távolság így erősen csökken, vagyis a harcsa közelebb kerül a csónakhoz, vagy a bot ütögetésével (telefonálás) vagy a csónak fenekén lábdobogással kifutásra kell kényszeríteni, majd megállítani fékezéssel (én a hajtó kart fékezem a tenyeremmel, de lehet fékezni úgyis, hogy a hüvelykujjat a dobon levő zsinórra nyomjuk), vagy elevezni tőle pár métert és újra kezdeni az emelgetést.

Ha egyszer sikerült a harcsa fejét a víz színe felé fordítanunk, esetleg átbuktatnunk, akkor már egy pillanatra sem szabad nyugton hagynunk és lehetőleg sűrűn egymásután át kell buktatnunk a víz színe fölött. Közben mind közelebb és közelebb megyünk hozzá, mert ekkor már ereje fogytán van s hamarosan a vágóhorogra kerül a sor. Ilyen módon egy 25 kg-os „bestiát“ 50-es nailonnal 45 perc alatt feltétlenül csónakba lehet tenni. Mondanom se kellene talán, hogy addig nem szabad vágóhorogtíoz nyúlni, amíg a harcsa teljesen meg nem adta mag^t, úgy feküdvén a vizen, mint egy hulla.

A teljesen kifárasztott harcsát (5 kg-on felül) jobb vágóhoroggal kiemelni. Én a vágőhorgot a harcsa nyitott (a fáradt harcsa szája mindig nyitott valamennyire) szájába dugom, hegyéi az álla felé fordítva hirtelen meghúzom s folytatólagos mozdulattal a csónakba helyezem. Egy pillanat az egész és biztos, mert a vágóhorog hegye kissé kifelé áll* ván, fordítás után pontosan az alsó állkapocs mögött üti át a húst. A vágóhorog lecsúszása, ami a kívülről való beakasztásnál elég gyakori, vagy a szilvány megsértése, soha nem fordulhat elő és bármilyen helyzetben van a harcsa, keresztül vihető anélkül, hogy fordítani kellene rajta vagy megvárni, amíg alkalmas helyzetbe kerül.

Folyóvízen, különösen ahol hajó közlekedés is van, a csónakról való harcsázás veszedelmes dolog. Éppen ezért ajánlatos, hogy a horgász társat vigyen magával, akinek az lesz a feladata, hogy nagy harcsa fánasztása esetén a csónakot állandóan úgy irányítsa, hogy az lehetőleg mindig a harcsa alatt legyen (a vízfolyáshoz számítva). Ha ezt sikerül elérni, akkor a fárasztás sokkal rövidebb ideig tart majd és az evezésnek is könnyebb dolga lesz, mert_ a harcsa víz ellenében kénytelen menekülni és a csónakot cipelni. Katasztrofálissá válhat a helyzet akkor, ha fárasztás közben hajó jön. Ilyenkor mindent el kell követni, hogy a harcsát a Ihajójáratból elvezessük. Szűk helyen, mint például csatornában, ahol csak kisebb vontató motorosok és uszályok közlekednek, szépen ki lehet kerülni egymást, ha a horgász nem veszti el a fejét. Ha nem sikerült a harcsát a hajó útjából eltéríteni (ami nagyon ritkán fordul elő), meg kell kockáztatni a zsineg szakadása árán is a harcsa gyors kihúzását„Inkább szakadjon a zsinór“, ha már veszni kell a harcsának, mintsem el kelljen vágni(De a zsinór nem igen szak. d, hanem a harcsa jön ki szépen.)

JAKUS KÁLMÁN