Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-18 / 50. szám
\ 10 SZABAD FÖLDMŰVES \ Amikor a hajnali autóbusz elrobog a ház előtt, Erzsi felriad. Ijedtén riyúl a kapcsoló felé, de' még el sem éri, amikor eszébe, jut, hogy ezen 'a héten a délutáni műszakban dolgozik, nem kell négy órakor felkelnie, ajándékozhat magának egy. órával több pihenést. „Mosni kell“ — mondja hangtalanul, mintha önmagának adná ki a parancsot, aztán sóhajtva felkel.. Felkel, mert valamit el kell végeznie. Ezt már megszokta. Amióta az eszét tudja, mindig vaíaíni kötelesség teljesítése hajszolta ki az ágyból. Az öreg a másik szobában alszik. Hörögve, nehezen kapkodja a levegőt. Tíz év óta Hallgatja Erzsi az öregember hörgő lélegzését. Tíz évvel ezelőtt vette magához és azóta gondoskodik róla, mintha a lánya lenne, vagy — a menye. Mfrt úgy volt, hogy ae. lesz, hogy a gőgös, gonosz Pénzes Járó Gáspár menye lesz, Járó István felesége. „István" — sóhajtja halkan. Tekintete az ágy felett függő fényképre téved. A kép alatt egy papírlapot véd az enyészettől az üveglap. Feketére' pácolt fából készítették a keretet, valamikor harminc évvel ezelőtt... „értesítem, hogy Járó István honvéd... hősi halált halt, az istenért és a hazáért... hadseregparancsnok ., .* A víz lassan bugyborékolni kezd a tűzhelyen, a konyhaablakot belepi a pára. Előbb az öregember fehérneműjét mossa ki, az a nehezebb munka, mert az öreg leeszi magát, kifolyik az étel a szájából... — Isten büntetése — mondták a templomos nénik tíz évvel ezelőtt, amikor az öregember baloldala megbénult és valami kis elégtételt éreztek, amiért a mennyei hatalmak lecsaptak az egykori falurémére, erre a dúsra zabáit zsíros parasztra, aki halálba hajszolta a féleségét, korbáccsal nógatta látástól vakulásig dolgozni a béreseit, vasvillával űzte el portája elől a falat kenyérért könyörgő koldust. „Kaparj kurta, neked is lesz" — vetette oda gőgösen a szavakat, ha valamelyik nincstelen panaszát hallotta, és annyira jermészetesnek találta ragadmánynevét, hogy hivatalos okmányokat is úgy írt alá: Pénzes Járó Gáspár. * Mikor tíz évvel ezelőtt kiengedték a kórházból, a falu vezetői gondterhelten vakarták az üstöküket. Mi az istent csináljanak a vén zsugorival, olyan egyedül van, mint a korhadó kútágas a birkalegelőn, az öregházban pedig nincs hely, egy ideig nem is lesz. Erről tanácskoztak akkor is, amikor Erzsi lépett be az irodába és nagyon csendesen, nagyon egyszerűen azt mondta: ő magához veszt az öregembert, gondoskodik róla, ellátja élete végéig. Az embereknek megállt a lélegzetük. Hoszszú csend után az elnök felpattant a helyéről, mert szinte felvetette az indulat. — Elment az eszed sétálni, Erzsi? Hát elfelejtetted, hogy a mihaszna vénember tette tönkre az életedet? Elfelejtetted, hogy mi történt harminc évvel ezelőtt? Erzsi keményen nézett az elnök szemébe és csak suttogva válaszolt: — Az István apja! A férfiak lehajtották a fejüket. * Az égbolt már lerúgta magáról a sötét takarót és szürkén, hunyorogva bámulta a havas világot. Erzsi leszel egy karéj kenyeret, kivágja a puha, lyukacsos belét és a kávéba aprítja. Aztán tálcára teszi a bögrét és beviszi. Egyik kezével támasztja a derekát, amíg a párnát megigazítja, hogy ülni tudjon az öregember. Aztán maga is leül az ágy szélére és etetni kezdi a félig béna férfit. Az majszolja a kávétól duzzadt kenyérfalatokat, a kávé lefolyik borostás állán, mert alig bírja a száját kinyitni, és vergődve dadogja a szokott szavakat: „Jó lány vagy te, Erzsi“. Ezt mondja mindig, amikor Erzsi megeteti, tisztát ad rá, vagy meleg vízbe mártott szivaccsal mossa le csonttá szikkadt testét. Nyolcvan esztendős az öregember, testének egyik fele már meghalt, egyik karját már sem ütésre, sem símogatásra nem emelheti, agyának meszesedő gócaiból kiszabadultak a tudatba rögzített emlékek, már képtelen visszaemlékezni arra, hogy ki volt, mije volt, hogyan hajszolta izomszakajtó munkára a feleségét, hogyan rugdalta ájultra, ha egy tyúk elhullott, hogyan űzte ki a házból a jeges télbe, ha ünnep alkalmából valamivel több zsírozót használt a főzéshez, hogyan ordította hírhedtté vált szavait: „Mindenki csak zabálni akar, engem akar zabálni, belőlem akar élni még az isten is, hogy rogyassza sajátmagára a csillagos mennyországot!" Nem tudja, hogy ki ez az őszülő hajú nő, aki eteti, csak annyit tud róla, hogy Erzsi és hogy jó hozzá, mert nem hagyja elpusztulni, élve elrothadni, de nem tudja, hogy miért gondoskodik róla és azt sem tudja, hogy ettől az Erzsitől érdemli meg legkevésbé a szeretetet... * Akkor — harminc évvel ezelőtt— a hetedik faluban ts csak arról beszéltek, hogy Járó István, a nagygazda egyetlen fia, béresleányt akar feleségül venni. A szelek szárnyán repült a hír, hogy a szegénysorról egy lány átkerül a kétkapus portákkal szegélyezett főutcára. De a kétkapus porták védekeztek, mert mi lesz a világból, ha a koldus szolga ivadéka csak úgy beleülhet a készbe? Járó Gáspár napokig vadászpuskával kereste a fiát. „Megölöm az istentelen bitangját — ordította —, megölöm, hogy veszett volna az anyjában. Azt a ringyót meg csendőrökkel vitetem ki a faluból! A száz hold földem kéne neki? A villás szarvú ökreim, az a sok drága baromfi ... a teli kamra, meg a teli magtár... hát ilyennek gyűjtöttem, ezért hajtottam magam, ezért sajnáltam magamtól még az ételt ts ...“ A fiú a gátőr házában bújt el az ''apa haragja elől, azt remélve, hogy majdciak lecsillapodik, csak öt nap múlva keveredett elő, amikor meghallotta, hogy mit terveznek a nagygazdák fiai... Járó Gáspár bíztatta fel őket: „Na legények, kapjátok el azt a cafkát, aztán egymásután, sorjában ... egy hektó bort kaptok értei" A haditervet beszélték ' meg éppen a templom előtt, amikor eléjük lépett Járó István, kezében egy szál fejszével. Csendesen beszélt, de valami borzalmas elszántság vibrált a hangjában: „Ha Erzsinek a hajszála meggörbül, meghaltok! Értettétek?!" Ismerték a férfi borzalmas erejét, és úgy rebbentek szét, mint a nyulak, ha farkas csap közéjük. Másnap Járó István megkapta a behívót. „Várj reám, Erzsikém — mondta, amikor a kiserdő szélén búcsúztak, — ne sírj, csak várj! Vigyázok én magamra, aztán amint lehet, átmegyek az oroszokhoz. Nem hiszem, amit ezek pofáznak, hogy az oroszok azonnal megölik a hadifoglyokat ... te csak várj, mert én visszajövök... akkor majd elmegyünk a városba. Fütyülök, az apám vagyonára, megélek én a két kezem munkájából... Vársz reám, Erzsi?“ — Várok — mondta akkor a lány,kmint egy esküt, mint egy életre szóló szent fogadalmat, könnyes boldogsággal bilincselve agyát és szívét az imádott férfihez. * Teregeti a mosott ruhát, aztán szalad a henteshez egy kis húst venni. Gyerekek sietnek az iskola felé, hangosan, vidáman köszöntik. A szíve elszorul, megáll egy hirdetmény előtt, mintha azt olvasná, pedig nem lát semmit, mert szemét a könnyek borítják, szívét rettenetes erővel markolja a fájdalom ... . Ha akkor az István visszajön... neki már embernyi fia, meg asszonylánya lehetne, meg unokái lehetnének, ő már ötvenkét éves... elmúlt az élet csóktalanul, ölelés nélkül... kihűlt az ajka és meddő maradt életadásra teremtett teste ... Mert 6 csak várt... harminc éven át. És amikor régebben még egy-egy férfi seeme ráparázslott, elfordította a fejét, hiszen ő valamikor a kiserdő szélén esküvel fogadta, hogy várni fog!. — Bolond vagy, Erzsi — mondták neki a nénék meg a vele egykorúak is —, meghalt az a szegény Pista, dehát nem vagy az özvegye, meg ha az is lennél... az élet kegyetlenül tovább megy, Erzsi, fiatal vagy, mire vársz? Ki lesz melletted, ha majd megöregszel? Anyádat, apádat eltemetted, férjed nincs, gyereked nincs, pedig még az írás is azt mondja, hogy nem jó az embernek egyedül lenni... Eleinte próbálta magyarázni, hogy nem tudja elfelejteni a férfit, akinek odaadta a szívét, később már csak halkan megköszönte a tanácsokat. A gyárban érzi jól magát, a munkahelyén. Ott érzi igazán, ott, szeretik, ott tanulta meg, hogy aki egy közösségben él, az nem marad egyedül. A házat is a gyár hozatta rendbe, mert már csak az imádság tartotta öszsze... minden évben unszolják, hogy menjen nyaralni, küldték már a Balatonra is, de 6 nem ment... kt törődne az öreggel. s A plébános egyszer kiprédikálta, mint az emberi jóság, a keresztényi szeretet példáját, aki a legnagyobb ellenségének is segítséget nyújt, ha az bajban van. Pedig ez csak olyan papos beszéd, gondolja magában, ö a Pistára gondolt, amikor az apja gondozását elvállalta. Pistára, aki ott maradt valahol a Don-kanyarban, akinek sírján még mécsest sem gyújthat, mert nincs sírja, nincs ezen a világon egy korhadó kereszt sem, ami azt hirdetné, hogy út lent a mélyben álmodja végső és örök álmát Járó István honvéd, akit elpusztított az úri bitangság, akinek halálos útra kellett indulnia a sokezer hold jóért, a páncélszekrényekben őrzött aranyért, a szolgabírók és csendőrszuronyok hatalmáért, az úri szajhák nyakán csillogó gyémántokért... Eltűnt, elmúlt jeltelenül, nyomtalanul, csak az apja, ez az embert roncs... ez él még, ennek az ereiben kering egyre lassabban az a vér, ami a fiú vére is volt... Az öregember hangosan, vergődve köhög. Erzsi belép a szobába, megtörli a férfi száját, és megigazítja feje alatt a párnát. „A Pista apja" — mormolja, mintegy önmagát bíztatva. Csendes László (Ripafrata lovag), Kövesdi Szabó Marika (Mirandolína). Újra Goldoni A MATESZ kassai részlege háromesztendős nyíködése alatt másodszor lép a közönség elé Goldoni vígjátékkal. A „Mirandolínával“ a harmadik színházi évad indult meg Kassán. Zsámbéky Gábor a kaposvári Csiky Gergely Színház főrendezője rendezte a Mirandolinát, a rendezés egységessége ellen nem emelhetünk kifogást. Pontos és tudatosan megformált vonalvezetése, klasszikus hatású impressziót teremtő újításai határozott, pontos — szinte támadhatatlan — kompozíciót bizonyítanak. A rendező alapos felkészültsége mellett is találkozhattunk azonban oly hiányosságokkal, melvek az adott lehetőségek és hatások gyöngítését idézték elő. Zsámbéky, taián a színészektől több csillogást és játékosságot várva (ez a reménye Gyurkovics Mihály szerepformálásában jelentkezett maradéktalanul) nem fogalmazta eléggé feszesre a cselekmény bonyolódását. így az előadásban halványabb és csillogóbb részek váltogatták egymást. Zsámbéky Gábor követésre méltó munkája viszont a darab színpadi egységének kialakításában, feledhetetlen színházi élményt nyújtott. A díszletek, jelmezek és szerepformálásnak pontos harmóniáját fogalmazta meg a színpadon. Sikerült áthidalnia a korélmény lerombolása elkerülésével a mai színházi dramaturgiától idegen stílusjegyek buktatóit, oly formában, hogy a műben éreztük a kétszáz évnyi távolságot és a mai mondanivalót. Külön dicséret illeti a másik két vendég Mialkovszky Erzsébet kosztümtervező és Szinte Gábor díszlettervező munkáját. Az ötletesség és a játékosság kimeríthetetlen tárát teremtették meg a jelmezek és a díszletek a színpadon. Különösen a díszletek igényességét kell kiemelnünk, melyek Szinte Gábor tehetségét és nem túlzás ha azt állítom, hogy a magyar szcenika történelmében nem kis jelentőségét bizonygatták meggyőző erővel. A színészi alakítások közül elsősorban a már emlegetett Gyurkovics Mihály Forlipopoli őrgrófját illeti elismerés. Gyurkovics bemutatóról bemutatóra egyre hatásosabban győz meg igazi színészi erényeiről. Karnaszos lendülettel alakít, s a legigényesebb szerepeiben is tud annyi újat hozni, hogy teremtő színészi munkája láttán csak a klasszikusan nagy színészekkel tudjuk őt összehasonlítani. Várady Béla szolga szerepében egészen új oldaláról mutatkozott be. A tőle eddig nem látott profil tökéletessége meggyőző színészi erényeket bizonyít. Sőt, egy Olyan új erényét is megismerhettük, amelyet az eddigi szerepeiben hiányoltunk; pontos, határozottan megrajzolt figuráját példás, túlzásoktól mentes megjelenítésben tárta a nézők elé. Kövesdi Szabó Máriától, Mirandolína Alakítójától többet vártunk. Ez az alakítása nein érte el az eddigi alakításai szintjét. Nem találkozott >a típusától oly .alaposan eltérő figurával. Becsületes munkáját ennek ellenére dicséret illeti. Csendes László Ripafrata lovagján érződött, hogy a színész évek óta igényes szerepekkel játszik sikeresen. Lengyel Ferenc Albafiorita grófjában több rutint, mint szenvedélyt éreztünk. Nála fordított volt a helyzet, mint K. Szabó Máriánál, Lengyel pontosan megfogalmazta a figura típusát, e típust végigvonultatta a cselekményen, csak éppen a nüanszokban nem éreztük a figura élő valóságát. A két színésznő: Dejianíra és Ortezmia, Szabó Rózsi és Varga Zsuzsa szerepük líráját megfojtó túlzásaik ellenére kellemes színfoltot varázsoltak áz előadásba. A két némaszereplőről, Horváth Lajos szolgájáról és László Géza szakácsáról ugyanez állapítható meg a túlzások vétsége nélkül. Halvány figura volt Érsek György Fabriziója. Érsek esetében ösztönösen az az érzés támad, hogy kíméli magát a színpadon. Érseknek vállalnia kell a groteszkség (ha a figura így diktálja) meggyőző művészi erejét, mert különben csak ilusztrációk alakulhatnak ki figurák helyett munkájából. G. P. A legsikerültebb Az orosz burzsoá társadalom nagy kritikusa Alexander Nikotajevicš OSZTROVSZK1J (1823—1886) sok színdarabot irt, melyek közül sok nálunk is jól ismert. AZ ERDŐ című darabja aránylag kevésbé ismert, és a nyitrai. színház már abban is elismerően cselekedett, hogy a darabot színre hozta, mégpedig a pétervári (Leningrád) premier évfordulója alkalmából (1871. november 1..). Az előadásnak olyan hatalmas sikere volt a barátság havának küszöbén, hogy általában ezt tartják az őszi évad legsikerültebb darabjának, amely mint Nové Zámkyban (Érsekújvár), vagy Levicén (Léva) nagy sikereket ért el. Két viharvert és kiöregedett ripacs találkozott az erdőben, Boldog és Boldogtalan. Kettesben, gyalog járják az országutakat. Az útkereszteződésnél Boldogtalannak ezébe jut, hogy a közelben lakik rokona, Raisza, aki földbirtokosnő ott, ahova őt a boldog gyermekkor emlékei fűzik. Elhatározza, hogy meglátogatja őt. A két színész-csavargó közben elalszik a csillagos ég alatt. A színdarab tovább álom. Boldogtalan meglátogatta álmában Raiszkát. A pódiumon egy új, kisebb színpad nőtt ki, ezen pereg le az.álom történeté, melynek keretében a szerző véleményt mond az orosz vidék polgári társadalmáról. A visszavonult özvegy földbirtokosné egy fiatal maturánst hoz birtokára, hogy aztán elcsábítsa, hogy szeretőjévé tegye. Féltékeny volt másik rokonára Akszlnjára, ezt el is küldte hazulról, örökrészét persze nem akarta kifizetni. Ezt Boldogtalannak kellett töltetlen pisztollyal kiterrorizálni. Boldogtalant is csak addig fogadja szívesen, míg azt hiszi róla, hogy gazdag ember. Amint Boldog kikotyogta, hogy tulajdonképpen facér színészek, azonnal kitessékelte őket a házból. Boldog viszont jól élt, s amit tudott saját előnyére kicsikart. Ki a boldog és ki d boldogtalan — teszi fel a kérdést a szerző. Azok, akik napról napra élnek, akiket a sors bőbeszédűséggel áldott meg, akik a falatot más kezéből rakják szájukba, mint Arkadij, ezek a boldogok. Azok az emberek, akik mellükben nagy szívet hordanak, boldogtalanok maradnak, a világ széttöri ideáljaikat, így vált szét a két.színész. Mindegyik ment rongyos subában saját útján. Közben Boldog még' ruháit is ellopta Boldogtalantól. Így nézett Osztrovszkij a polgári társadalomra 1871-ben. Az előadás első fő értéke a kitűnő rendezés volt. Oj koncepcióba helyezte a darabot, azt nem Raiszkára, hanem a Boldogtalanra építette fel, közben felhasználta a színpadi rendezés minden eszközét. A jihlavai, később brnői állami színház igazgatója, Miloš H ý n š t volt ez a rendező, aki előzőleg nagy .ikerekkel rendezte Nitrán Visnyovszkij Optimista tragédiáját. Mártonvölgyi László Július Barton
