Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-27 / 47. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1971. november 27. 10. Sötét jellegek torlódtak az ország ege fölött. A gazdasági válság még nagyobb nyomorba döntötte a munkást, a néhány holdas kisparasztot, a nincstelen zsellért... A fogaikat követelők egyre többet látták villogni a fényes csendőrszuronyokat és még a gyilkos golyó is kikiröppent a fekete lyukból, s kifröccsent a proletár vér. A dolgozó nép a párt vezetésével egyre gyakrabban állt csatasorba, tüntetve a mindennapiért. A burzsoá rend védői minden eszközzel igyekeztek „állf-t parancsolni a sztrájkoknak és a munkát, kenyeret követelő megmozdulásoknak. Egy kellemes, szélsimogattá tavaszi estén sokat csaholták a kutyák Bátorfalván. A házőrzők nem szerették ha Sötétben idegen botorkál a portára. \A jövevény hiába csittítgatta a hangoskodót. Szerencsére a házigazda megértette a figyelmeztető ugatást és az érkező elé sietett. — Mi van, mi újság? — érdeklődtek itt is, ott is kíváncsian a jövevénytől. — Semmi jó — hangzott a kissé kesernyés válasz. — Gábor azt mondja, nem engedélyezték. — De hát miért?... — Miért... miért... mtért? Ki-ki maga módján magyarázgatta. Legtöbb helyütt hosszan álldogáltak a kerítésre támaszkodva és szidták a keserves világot. A szavak egyre keményebbek, elszántabbak lettek. — Azértis megmutatjuk! — Ezzel búcsúztak egymástól a miértet keresők. « Szántó Gábor egy faluvégi rozzant házban lakott nyolcadmagával. így naponta sok éhes száj várt betevő falatra. A csontos arcú, villogó szemű, szélesvállú férfi jó napszámos hírében állt, s így a szorgos dologidőben mindig szükség volt két izmos karjára.. Az utóbbi időben azonban egyes gazdák idegenkedni kezdtek tőle. — A munkáddal elégedettek lennénk — mondogatták neki. — Csak azzal a párttal hagynál fel. Szántó elvtárs, a kommunista párt elnöke, nem ha-1 gyott fel. Minél mélyebben érezte d kommunisták igazát, annál odaadóbban teljesítette a rábízottakat. Most is eljárta napját a városban. A párttitkárral népgyűlésre akartak engedélyt kicsikarni a járási hivataltól. Hiába kilincseltek, nem sikerült a bürokratákat megagitálni. A járási főnököt pedig nem találták a hivatalában. Kerekes titkár még megpróbálja... Ha nem sikerül, akkor is megtartják, jó szónok ígérkezett a városból. Mindig, de különösen a választások előtt nagy szükség van a lelkesítő, okos szóra. Szántó a kiskapuban várta türelmetlenül a szétküldött bizalmiakat. Vajon mit végeztek? Egyetértenek-e a mindenáronnal? Lassanként szállingóztak a sötét árnyak. Valamennyien bizakodással számoltak be. Szántó feltélegzétt. ~ — Jó tudni, hogy egyetértünk, — mondta örömmel. — Hát akkor, munkára fel, legyen ott a falu népe. Ött is volt. Vasárnap délután a kocsma előtti téren gyülekeztek. Szerencsére az engedélyt is sikerült Kerekesnek elintézni. Szántó elvtárs kopott ünneplőjében irányította az előkészületeket; Szónoki emelvénynek söröshordókat gurítottak a tér közepére. Amikor az elnök felállt a rögtönzött pódiumra, örömmel állapította meg, hogy ennyi embert régen látott együtt a falujában. Aztán kissé elborult az arca, mert a kocsmánál észrevette az egyenruhásokat, a parancsnokkal az élen. Ettől egy pillanatra megrettent... A hájas parancsnok már sokszor figyelmeztette. Eleinte a lelkére beszélt, de az utóbbi időben egyre inkább fenyegetőzött. — Hagyjon fel a nép szíttásával, mert megkeserüli — mondta a minap is. Amikor tekintete újból a nyűti ruhájú, elszánt emberekre esett, megnyugodott, és kissé akadozva megnyitotta a gyűlést, felkérte a küldöttet, hogy tartsa meg beszédét. Földes, a kerületi funkcionárius, aki már megette a kenyere javát, korát meghazudtoló fürgességgel lépett fel a másik hordóra. Kellemes bariton hangja máris betöltötte a teret. Az emberek figyelmesen hallgatták. A kíváncsi gyermeksereg is elcsíttult. minden szem az emelvény felé irányult. Földes elvtárs, a proletárok és a kapitalisták közti különbséggel kezdte.. Egy hatalmas katlant hozott fel példának, amelyben a dolgozók milliói főnek, szenvednek. A katlan körül fotelokban ülnek a szivarozó kapitalisták, akik ha valaki kt akar mászni, meg akar szabadulni a kínoktól, röhögve vissza-visszalökik őket. Aztán arról kezdett beszélni, hogy van már a világon olyan ország, ahol ez nincs így, mert nem a kapitalisták az urak, hanem a dolgozók irányítják saját sorsukat. — Éljen a Szovjetunió! — kiáltott közbe valaki. Aztán többen rákontráztak, majd a gyermeksereg is rákapcsolt. Az eddig némán álldogáló egyenruhások utat kezdtek törni az emelvény felé. — A törvény nevében letartóztatom magukat! — ordította a pocakos, dülledszemű parancsnok. Lerángatták a szónokot és Szántót a hordókról és máris kattant a bilincs. A tömeg felháborodottan tiltakozott. Mindhiába. A fegyveresek lettek az erősebbek és máris tuszkolták maguk előtt a lázíiókat. Szántó egy hétig élt az állam sovány kosztján. A felesége hat koplaló gyerekével ment a járási hivatalba. Az urak megrettentek, hogy a csemeték a nyakukon maradnak. Felhozatták hát a fogház lakóját, s nagy lelkifröccsök közepette szabadlábra helyezték a megátalkodott vöröst. Délután engedték ki, s mire letaposta a tizenhat kilo-Cionio$ l/ibncs: métert, már jól szürkült a zsindelytetős viskók között. Kovács Péterrel találkozott elsőként. Ö újságolta, hogy az elköbetkező vasárnap a Magyar Nemzett Párt választást naggyűlést tart. A pap már kt ts hirdette a szószékről, s a hívek lelkére kötötte, hogy valamennyien ott legyenek. — Azokat biztosan békén hagyják — káromította el magát Szántó. — Az irredenták jók, még ha szétverik is az országot. Oda aligha vonulnak ki az egyenruhás ingyenélők. — Erről beszélgettek egy ideig, s közben Szántó fejében motoszkálni kezdett valami. — Mi lenne, ha azt meg mi ugrasztanánk szét? — Újból dutyiba dugnának — mondta Kovács. — Valahogy másképp, okosabban, — nevetett Szántó hamiskásan. — Szólj csak a vezetőknek. Talán nálatok gyülekezhetnénk s aztán pedig kiokoskodunk valamit. * A virágillatos tavaszi vasárnapon megtelt a templom hívőkkel. A főtisztelendő úr kissé politikai szagú prédikációt tartott a gyülekezetnek. Türelemre intette a szegényeket is, akik boldogok lehetnek, mert övék lesz a mennyek országa. Végezetül mindenkinek a lelkére kötötte, hogy mise után vegyenek részt a nagygyűlésen, ahol a párt országos elnöke szól a magyar néphez. Sanyit, Szántó elsőszülött fiát, a család mindenesét, szorgalmáért és ügyességéért mindenütt kedvelték. A pap azért egy kicsit orrolt rá, mert nem szeretett ministrálni. Az öreg vaksi templomszolga viszont annál jobban szerette, mert a legényke mestere volt a harang ozásnak. Еду-két évvel ezelőtt még az 6 felügyelete alatt húzta a harangkötelet. De mióta egyre jobban fájtak a „kerekei" hacsak elkerülhette, nem szívesen mászta meg a százharmincöt lépcsőt. A Sanyi gyerek viszont úgy rohant fel, mint akit kilőttek. Eleinte a nagyharanggal nehezen birkózott meg. De ahogy izmosodott, a „nagygyal" ts könnyen bánt. A verőfényes vasárnap délelőtt a középsővel húzta úrfelmutatásra. A mise végén szintén ő szaladt fel a poros lépcsőn, hogy megkondítsa a delet hirdető harangszót. Futás közben jutott eszébe apja figyelmeztetése. Visszatért hát, és a jókora kulcsot belülről kétszer is ráfordította. Kicsit hevesebben dobogott a szíve, amikor felfelé indult. A zárt ajtóra gondolt, és valahogy félelmetesnek tűnt a tölgyfalépcső visszhangja. Csak akkor nyugodott meg, amikor meghúzta a kötelet, és búgni, kongani kezdett a nagyharang. Szokás szerint magában számolva mérte az időt, s egu jó perc eltelte után állj parancsolt a giling-galangozó baritonnak. A másik strófa rövidebbre sikerült. Máskor még fülében csengett a harang kissé monotón zenéje és máris rohant lefelé. Most ellenkezőleg, felfelé mászott a nyaktörően meredek létrán. A magasból kissé ijedten tekintett vissza a lógó kötelekre. Ahogy felért a harangok alatti padlózatra, mint már annyiszor, most ts csodálattal szemlélte a harangcsaládöt. A nagyoti a középsőt, kicsit és a lélekharangot. Az utóbbi csengetett a legélesebben, szinte fa/veszékelt, ha bal esetén félreverték. Az öregek állítása szerint ezt a különösen csengő öntvéríykeveréket a régi falu helyén találták, amelyet néhány száz évvel ezelőtt döntött romba a kiomló folyócska árja. Ott akadt rá egy szántóvető ember és újból felcipelték az Isten háza egetverő tornyába. Sanyi még a nagyapjától is sokszor hallotta a harang regéjét. A csupa olaj, rövid létrácskán még feljebb lehetett jutni. A harangok gondozója azon mászott fel. ha meg kellett kenni a harang tengelyét. Valamilyen vész esetén szintén odakapaszkodtak fel, s rendszerint kézzel verték az ütőt a harangtest oldalához. így sokkal vészesebben, szinte sikongva szólott. A denevérek birodalmában volt a torony felfelsőbb ablaka ts. Sanyi annak a spalétaszerü nyílásán keresztül tekintett le a mélybe. A papiak 'melletti téren feketéllő tömeg nyüzsgőit. Mellettük éppen akkor kászálódtak le az urak a htntóról. A falu vezetői, a pap és a kántor ott hajlongtak a jövevények előtt. A merev tartásé, büszke bíró máskor a fefét sem billentette, most viszont a pártvezér előtt igencsak bókolt. A tömeg utat engedett a kis csoportnak, akik a fehér lepedővel leterített asztal felé siettek. Kisvártatva Sanyi látta, hogy a község bírája emelkedik szólásra. A hang nem hallatszott fel a szédítő mélységből. Amikor a bíró befejezte, a feketeruhás, furcsa nyakkendős férfi állott fel. Sanyi csak egy pillanatig figyelte, aztán izgatottan a templomdombra vezető lépcsőt szemlélte. Röpke percek múlva egy parányinak látszó fiú zsebkendővel integetett a lépcsőről. Szíve a torkában dobogott, amikor megragadta a lélekharang ütőjét és felzúgott a kísérteties hangja. Bim-bimbim-bim.- Verte, verte egyre gyorsabban a harang egyik oldalához. Lent a „Tűz van! Tűz van!" kiáltás túlharsogta a kísértetiesen kongó harangot. A fömeg megmozdult, összevissza kavargóit, olyan lett, mint egy zsüzsgő hangyaboly. A szónok még nagy hangon ígérgetett, de látva, hogy senki sem figyel a hangjára, tanácstalanul nézett a bíróra, akinek égnek állt a haja. — A falu égén ég! — ordították többen Is. Valóban a távolban füstgomolyag hömpölygőit és a nép abba az irányba kezdett szaladni. Csak amikor lihegve odaértek, látták, hogy a bíró kertjének a végén egy féligmeddig rohadt szalmaboglya füstölög. A nagy zűrzavarban senki sem gondolt a harangot félreverőre. Sanyi sem tétlenkedett sokáig, lerohant a harangok birodalmából és ő is futni kezdett az állítólagos tűz irányába. A választást megelőző e'stén a kommunisták és pártfogóik ezel a jelszóval köszöntötték egymást titokban: „Tűz van!" A tűz szó sokak szívét felforrósította és az urnákból a jegyző legnagyobb megrökönyödésére a kommunisták szavazócéduláiból szedték ki a legtöbbet. Rövidesen búcsúzni kellett a gőgös bírónak Is, mert a képviselőtestület a „koldús" Szántót választotta meg a község fejéül. , Sanyi azon a napon „tévedésből" a középső helyett a nagyharangot kondíttota meg az esthajnali hanrangozáskor. Tóth Dezső Műit és jelen. Kevés helyen, de még mindig taláihatú a régi „ökörszem“ ablaké zsindelyes és zsuppfedeles házakból. Ritkaság viszont, hogy Így egymás mellett álljon a múlt és jelen. Kilencszázhuszonegy, — Régen messze futó, Hetvenegyben ez is Szürke évforduló. — Anyám a váltamra Tarisznyát akasztott, Hagymát tett belé, mi Könnyekre fakasztott. Meg kellene ünnepelni Ezt az ötven évet, Kalácsot kellene szelni, S rá a hegylevének A javából kortyintani, Tüzet nyelni, olyat, ami Felkorbácsolná a vérem, S feledtetné hatvan évem. — S ünnepelni jaj, nem lehet, Eszem fekete kenyeret. Iszom a kút hideg vizét, Azzal oltom vérem tüzét. Alkonyt csend ölébe vesz, Szemem a múltba révedez: Látom azt a mezítlábas 1 Gyereket — a tarlsznyásat. Most is ballag — túl álmokon, Ballag rég nyílt virág-nyomon. Lapos maradt tarisznyája, S könnyfakasztó a hagymája ... Mégis ballag, s hogy meddig ért? Nem kérdi, s az sem, hogy miért? — Csak azt érzi: ragyog a nap, S földre roskad súlya alatt. LEONYID MARTIMOV; frf /»//raťe/t ŕ/ 7/f**#/*/*/? Lám, oly sok minden tűnt el nyomtalan, cdig tudom már őket felsorolni. Városok teste éled boldogan, sok rossz huzal lehull (a hír-folyam kinőtte már], pókháló, ócska holmi. Fent rakéták visítják élesen; a vén propeller elmehet pihenni, és nincs már vitorlás fregattá sem. s a gőzhajó is annyi, mint a semmi, piheghet gőzt, elúszhat, elmehet. S ez jól van így, minket nem bánt a bánat, hogy ezentúl az antracit helyett belső égés ad hőt az új világnak. A gőzmozdonyt is már az elmúlás, a régi emlékek világa várja, aranyba vonva majd az állomás előtt állítjuk kő-talpazatára. Köréje vasból korlátot vonunk, . s az ember elfelejti mindörökre, milyen ízű füstöt szórt mozdonyunk. Ki múltba néz, megállhat majd előtte. De míg sorsáról így elmélkedünk, élünk tovább, a perceink peregnek, élünk tovább és meg nem dermedünk mi is ilyen puszta emlékezetnek. Elünk, s habár a nagy természetet nem győztük még le, harcunk nincs hiába: az ember ősz fejével nem siet az emlékek 'szobortalapzatára, melyről a házmester vakar le sok plakátot, mit az idő összetépett. Az élet felettünk el nem robog. Kortársam! Erről mi a véleményed? Кмгажю» < *»шжжя*ттШ:ё ш!ЩМ-... s .Уг*' ’ Mint a nyitott könyv, olyan Moszkvában a KGST impozáns épülete.
