Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1971-11-13 / 45. szám

ZÖLDSÉGFÉLÉK SZEREPE TÁPLÁLKOZÁSUN KB AN ív. GUMÓK ES GYÖKÉRNÖVÉNYEK Sárgarépa — Igen lontos zöldség és főzelékfélénk a sár­garépa. Már ősidők óta szere­pel étrendünkben. A neolltl­­kumban és a bronzkorban az ember még ugyan nem fogyasz­totta, de gyógynövényül szol­gált. Már Ibu-Al-Avan kis­­ázsiai tudós a XII. században megemlékezik két fajtájáról egyik művében. Hiteles adatok vannak arról, hogy a perzsák már a X. században kultúrába veszik. Innen terjed el a XIII. században Kínába, ill. nyugat felé Európába. A sárgarépák fajtái közül legrégibb a Du­­wicki, amely 1800-tól van ter­melésben. A sárgarépát a középkorban a kolostorok konyháiban sokra tartotátk, mert néhány éles megfigyelőképességű barát rájött, hogy nagyon kedvezően befolyásolja az emésztő szer­vek működését, az ember mun­kaképességének, egészségének hasznára válik. Értékelése a múlt század végén — amikor a kutatók az élelmiszer-anyago­kat csak fehérjetartalmuk és kalóriatartalmuk alapján be­csülték — mély pontra süly­­lyedt. Többnyire csak ízesítő anyagként használták, levesek ízét javították vele, tálaláskor azonban gondosan eltávolítot­ták. Általában úgy vélekedtek felőle, hogy a belőle készült eledel (reszelék, főzelék) csak kanári madaraknak való, azok szépen fütyülnek tőle. Pedig a sárgarépa nem érde­melte meg ezt a mostoha bá­­násmmódot, hiszen különösen télen és tavasszal egyik leg­jobb karotínforrásunk. Ebben az évszakban friss színes főze­lék alig akad, vagy csak drá­gán kapható. Valóságos vita­minraktár. Tíz dekában 6—8 mg karotín van, amely bőven fedezi a szervezet napi szük­ségletét A sárgarépa magas cukor­­tartalmánál fogva édes ízű. Kellemes illatú olajat is tartal­maz. Legjobb zsírban való pá­rolással készíteni, mert szerve­zetünk karotíntartalmát csak zsírral együt tudja felszívni és hasznosítani. Általában nyer­sen, főzeléknek, körítéseknek és levesek ízesítésére használ­ják. A nyers répában karotínon kívül találunk még számos más fontos erjesztő anyagot, ame­lyek előnyösek szervezetünk számára. Aprítva, reszelve, fű­szerrel vagy citromlével íze­sítve kitűnő színes, étvágyger­jesztő salátákat készíthetünk belőle. Olajtartalma fokozza e nyálkahártyák vérbőségét. Nagy előnye, bogy száraz homokban könnyen tárolható. Hónapokon keresztül eláll provitamin (ka­­rotin) anyagának nagyobb vesz­tesége nélkül. Petrezselyemgyökér — Önálló ételek készítésére nem alkal­mazzák. Magas cukor és kelle­mes illatú olajtartalma miatt főleg levesek ízesítésére hasz­nosítják a sárgarépával együtt. Az A, C vitaminokon kívül gazdag vasban. Zeller — Egyik legértéke­sebb ízesítő és salátaként fo­gyasztható zöldségfélénk. Kü­lönleges és általánosan kedvelt ízét és illatát a levélzetben és gumójában levő illóolaj tartal­ma adja. A gumójából önálló ételeket, levest, mártást is ké­szíthetünk. Az A-vitamínon kí­vül nyomokbau a többit is tar­talmazza. Céklarépa — A répának mint zöldségnövénynek a termesz­tése aránylag régi múltra te­kint vissza. Szicíliában az 1. e. 1000. évben már a fehér és vö­rös répát kerti növényként ter­mesztették. Ugyanebből az idő­ből babiloni termesztéséről is vannak hiteles feljegyzések. Röviden Görögországon keresz­tül elterjed egész Európában. Nagy Károly: „Capitulare de villis“ i. sz. 812 évében datált művében úgy ír róla, mint fon­tos növényről, amelynek ter­mesztése... „minden gazdaság kertjében szükséges". Diphilos a IV. században viszont arról ad hírt, hogy a vörös répa le­vét méz helyett lehet használ­ni cukortartalma miatt. Ma magas cukortartalma és édes íze következtében saláták és levesek készítésére hasz­nálják. Vörös festékanyagához az A-vitamín karotinja kötődik. A vas, mész és magnézium sóit tartalmazza kedvező mennyi­ségben. Torma — ételek ízesítésére, mártások, saláták készítésére hasznosítjuk egyre nagyobb mennyiségbein. Erős szagú, csí­pős ízű gyökér. Mustárolaj tar­talmánál fogva a nyálkahártyát erősen ingerli és az emésztést elősegíti. Gazdag C-vitaminban és szervetlen sókban, kiválóan alkalmas főleg mártás formá­jában kövér húsok, füstölt hú­sok, főtt tojás és hurka mellé. Burgonya — Világszerte igen sok fajtáját termesztik. A leg­elterjedtebb zöldségfélénk egyi­ke. Táplálékul a növény föld alatti szárának végén növő gu­mó szolgál. Megkülönböztetünk étkezési, takarmányozási és Ipari burgonyát. Az étkezésre használtak főzés utáni állomá­nyukat tekintve lehetnek saláta (szét nem omló) és lisztes bur­gonyafajták. Általában 16—20 % keményí­tőt, 2 % fehérjeanyagot, 2 °/o cukorféléket, 1 °/o szervezetünk­nek fontos sezrvetlen sókat és bőséges C-vitamint, karotint és aneurint tartalmaz. Fehérje anyagának % része tiszta fe­hérje (minőségben felülmúlja a gabonafélék és hüvelyesek fehérje vegyületeit is). A mész (kalcium) sóiban szegényebb, de kálium és foszfortartalma figyelemreméltó. Ezeken kívül a burgonya tartalmaz még kisebb-nagyobb mennyiségben szolamin-nak ne­vezett anyagot is a héj alatti sejtekben. Ez főként a burgo­nya csírájában koncentrálódik, azért az élelmezésre történő felhasználása előtt eltávolítjuk. Étrendünk ma már el sem képzelhető burgonya nélkül pedig nem tartozik ősi élelmi­szereink közé. Csak a XVI. szá­zad második felében került el Európába Dél-Amerika tájairól. Valószínűleg Spanyolországból jutott el Olaszországba, a Bal­kánra, majd hozzánk is. A behozott burgonyák alakja és virágszíne változatos volt és majdnem két évszázadig a ker­teket díszítette, mint virágos növény. Sok ellenszenvvel ta­lálkozott még a XVIII. század­ban is. A XVII. század végén és a XVIII. század elején egész Európában nagyon rossz gabo­natermések voltak. Az ínséges idők tanították meg az európai embereket, hogy a burgonyá­val pótolják a hiányzó kenye­ret. Poroszországban ingyen adtak a földműveseknek vető­gumókat. Termesztését Nagy Frigyes király katonáival eről­tette a népre. Nagyon bizal­matlanok voltak vele szemben a termesztők, az a hír kapott szárnyra, hogy terjeszti a lep­rát. A burgonya rendszeres ter­mesztésének kezdetét a követ­kező évek jelzik: Anglia 1684, Skócia 1728, Poroszország 1738, Osztrák-Magyar Monarchia 1770—80. Ha nem tároljuk a burgonyát kedvező körülmények között, előfordul, hogy télen vagy a tavasz folyamán keményítőjé­nek egy része cukorrá válva édesízűvé változtatja (dércsípés esetében is hasonló a helyzet). Ezt a nem kívánatos állapotot úgy módosíthatjuk, ha a bur­gonya egy Ideig 20—30 C°-os hőmérsékletre kerül, hogy a benne előforduló cukor egy ré­sze elég, ill. a zöme keményítő­vé változik. Minél több kemé­nyítőt tartalmaz a burgonya (lisztesek) annál jobban szét­esik főzés közben. A burgonya kalóriaértéke elég számottevő. Száz grammja többet szolgáltat, mint egy to­jás vagy egy deci tej. A zöld­ségfélék és gyümölcsök zöme rosszul tűri C-vitamintartahná­­nak megőrzését. Ez a burgo­nyára nem vonatkozik, mert hosszú tárolás esetében is megőrzi vitamintartalmának a felét. Napi vitaminszükségle­tünk fedezésére — ha más for­rásból egyáltalán nem kerül ételünkbe — novemberben 400, decemberben 500, márciusban 550, májusban 650 grammnyit kell belőle elfogyasztanunk. Értékes táplálék tehát a bur­gonya, azért arra törekedjünk, hogy lehetőleg többet fogyasz­­szunk belőle (pl. a lengyel konyha legfontosabb nyers­anyaga). Ez a tanács könnyen, elfogadható, mivel sokféle el­készítési módját Ismerjük: főz­hetjük, süthetjük, párolhatjuk, hozzákeverhetjük tésztákhoz, főzelékhez stb. Sajnos az utóbbi évtizedek­ben némely vidéken fogyasz­tása csökken, a fehérkenyéré viszont emelkedik. Egészségün­ket azonban inkább a fordított sorrend szilárdítaná. Már szá­zadunk 30-as éveiben megálla­pították, hogy a burgonyater­melő-fogyasztó vidékeken ki­sebb a fogak szúvasodása, a csontok fejlődése kedvező. Ét­kezés folyamán több olyan le­hetőség van, amikor a kenye­ret burgonyával helyettesíthet­jük. Zsíros és vajaskenyér he­lyett egészségesebb a párolt burgonya zsírral és vajjal. A zsíros burgonya fogyasz­tása abból a szempontból is lényeges, hogy a zsírt ami aránylag nagy tömegű burgo­nyához kapcsolódik, a szerve­zet tökéletesen kihasználja. Ugyanannyi zsírt, amit a bur­gonyával megeszünk, tisztán vagy kenyérre kenve nem tud­juk jól megemészteni. Zöldpaprikából, paradicsom­ból és szalonnából álló vacso­ránk változatosabb, ha néhány párolt vagy héjában főtt bur­gonya is kerül az asztalra. Egyesek kedvelik a nyers burgonyalevet. A nyers burgo­nyát lereszelik és ruhán át le­vét kipréselik. A folyadékot egy éjszakán át állni hagyják, hogy a keményítő leüleped­hessen. A barnás folyadék óva­tosan leszűrve teába, tejbe ke­verhető, C-vitaminban gazdag. Belőle gyomorsavtúltengésben szenvedőknek igen kedvező reggel elfogyasztani egy pohár­nyit (dr. Tangl Harald). Zöldségszár. Karalábé — Húsos, ökölnagy­ságú megvastagodott szár. Kül­ső héja Illa vagy zöld színű. Egész éven át frissen fogyaszt­hatjuk, részben korai termesz­tésével, részben tartósítása ré­vén. Érdekes íze és jellegzetes illata van. Igen értékes C-vita­­minforrás, de a szervetlen sók­ból tartalmaz vasat, meszet, káliumot és magnéziumot is. A fiatal karalábé levele magas C-vitamin tartalma mellett sok karotint Is tartalmaz, ezért fő­zelékeknek is alkalmas a le­veseken kívül. Juhász Árpád, prom. biológus Méhlakások berendezésének indoklása Tört alakú kijárónyílás és ennek zárődeszkája. A mikroklíma kialakítása. I. A méhlakás mikróklímá­­jának azonban nemcsak melegre, hanem friss leve­gőre és megfelelő páratar­talomra is szüksége van. Ebből elsősorban a friss le­vegő a fontos. Enélkül szer­ves lény nem létezhet, mely­nek megfelelő cseréjét ép­pen a kijárónyílás teszi vagy könnyebbé vagy nehezebbé. A páratartalmat szaporább vizhordással a méhek fokoz­ni tudják. Ezzel egyúttal a magasabb hőmérsékletet is hűteni képesek. A levegő különböző gázok keveréke. Amint ismeretes, számunkra ezekből létfon­tosságú az oxigén. A méhek is ezt használják fel és helyette vízpárás széndioxi­dot lehelnek ki. A kaptár tiszta levegőjének összeté­tele tehát állandóan válto­zik. Felhasználódik az oxi­gén, több lesz benne a szén­dioxid, nagyobb lesz a pára­­tartalom, különböző szagok­kal (méz, viasz, esetleg pe­nész] tömítődik, s ezek egy­mással fajsúlyúk és meleg­­ségi fokuk szerint kavarog­nak. Az a rész, amely a röpnyíláshoz ér, Időnként egy helyen kiszivárog, de a következő pillanatban ugyan­ott helyére friss levegő tó­dul be. Ez a folyamat vál­tozik a kijárónyílásban sza­kadatlanul. így cserélődik ki a felhasznált levegő tisz­tára. Nincs tehát egyirányú állandó ki- és beáramlás, hanem csak pillanatokig tar­tó, változó, de folytonos, egyszer ki- máskor beszi­várgás. NYÁRON A MIKROKLÍMA az egész kaptár űrméretére terjed ki és hőmérséklete állandóan egyenletes. A hű­vösebb friss levegő már a kijárónyílásban melegszik és amíg a lépekig ér teljesen átmelegszik, vagyis a lép­­utcákban már nem a hide­gebb levegő, hanem az egyenletes hőmérsékletű friss és elhasznált összeté­telű levegő cserélődik és ez e fontos. Amint a méhcsalád fejlő­désének magasabb fokára jut, a kaptár méhekkel zsú­folt lesz. A sok méh nagy meleget áraszt és ezt még mozgásuk is fokozza. Ami azonban még rosszabb, gyor­sabban használódik el a mikröklíma oxigénes friss levegője. A méhcsalád ilyenkor kénytelen a leve­gőcserét meggyorsítani. Ennek két módja van. A tőgyelés és a szellőztetés. Gyakran csak az egyiket vagy másikat alkalmazzák, de néha bizony mind a ket­tőt . A tőgyelésről különféle elképzeléseink vannak, de méhészfizikailag két fontos oka van. Az egyik az, hogy a méhlakás mikroklímájának hőfoka ne lépje túl a fiasí­­tás limithatárainak hőfokát. Minden méh és annak moz­gása hőenergia fejlesztője. A sok méh tehát túlfűtené a mikrőklímát és ha az a 36 °C meghaladná, elpusztí­taná a fiasítást, az anya pe­dig elvesztené petézőképes­ségét. Ezért a sok dolgozó kitódul s a kaptár elején tőgyet képez. Szó sem lehet tehát lustálkodásról, ellen­kezőleg, fontos biológiai törvény parancsát teljesí­tik. A MÁSODIK DKOT dr. Büdel akkor állapította meg, amikor a kijárónyílás­sal kapcsolatosan végezte melegségi fokméréseit. A tőgyelő méhek szívesen ereszkednek még a kijáró­nyílásra is. Ügy látjuk, mintha azt eltakarnák és így nehezítenék a melegség és a levegőcsere szabályo­zását. A pontos mérések ezt azonban megcáfolták. A kap­tár elején tőgyelő fürt hő­mérséklete 35 °C, a fiirttel nem takart kijárónyílás előtt a kinti levegő 15 °C volt. Ez a hőmérsékleti különbö­zet azt eredményezi, hogy a kaptár kijárőja előtti levegő intenzív, felfelétörö mozgás­ba kezd és a mikroklíma ki­­szívárgó, felhasznált levegő­részecskéit szinte magával ragadja, helyére friss levegő ömlik és a méhlakás levegő­­cseréje ezáltal meggyorsul. A ki- és beszivárgás játéka lesz tehát a jóval szaporább még akkor is, ha a tőgyelő méhek részben a kijárőra ereszkednek, és azt kissé el is fedik. A kijáró mögött a lépekig terjedő kaptár­­részben már 33 °C a meleg­ség. Azonkívül a kaptárban felhasznált levegő fajsúlya is nehezebb, mint az oxigén­dús friss levegőé. így három tényező; a kaptár előtt elő­idézett áramlás, a melegebb benti romlott levegő és faj­súlya, intenzív levegőcserét okoznak. A SZELLŐZTETŐ MÉHEK az intenzív levegőcserét se­gítik elő. Persze távolról sem úgy, mintha friss leve­gőt hajtanának egyenesen a kaptárba. Ellenkezőleg, a levegőt a kijárótól elszel­­. lőztetik. Ebből a munkájuk­ból szárnyuk mozgásának van méhészfizikai jelentősé­ge. Ez a gyors szárnyre­besgetés a felettük lévő levegőt 34 °C-ra melegíti. Ez ragadja magával felfelé a kiszívárgő elhasznált leve­gőrészecskéket és helyére oldalról, ahol nem szellőz­tetnek, ömlik a friss levegő és így lesz ekkor is jóval gyorsabb a mikröklíma le­vegőcseréje. A mikroklímának egészen különleges változatát látjuk télen. Ekkor a méhcsalád feladja az egész kaptár űrméretének birtoklását és a most szükséges saját klí­máját a télifürt gömbjére korlátozza. Nyáron tehát a mikroklíma és a kinti friss levegő találkozása és ki­­cserélődése a kijárőnyílás­­ban történik. Télen a friss levegő behatol a kaptár bel­sejébe és a levegőesere a télifürt körül képződő me­legebb légzónában megy végbe. Mivel a hidegebb le­vegő majdnem a télifürt gömbjét éri, ezért van télen jóval nagyobb páralecsapó­dás, és ez gyorsan nem is száradhat. Különösen ekkor nem tud felszáradni, ha a méhész a méhlakás téli űr­méretét pontosan nem olyan nagyra és nem annyi keret­re korlátozza, amennyit a méhcsalád takarni tud. Ezért kell a felsőtakarást is úgy megoldania, hogy abban a meleg megmaradjon, szige­telje, de egyidejűleg a kelet­kező vízpárák minél köny­­nyebben távozhassanak és valamilyen második vagy harmadik takarórétegen ke­resztül a meleg távozási irányában elpárologhassa­nak. A mikroklíma harmadik alkotója a mindenkor szük­séges páratartalom is. Ezzel a méhcsaládnak időnként szintén foglalkoznia kell. A levegőnek mindig van egy bizonyosfokú páratartalma. Ez a környezet levegőjével kerül a kaptárba. Ott a pá­ratartalom növekedik, mivel a méhek lélegzés közben vízpárát is kilehelnek. A mikroklíma vízpárája nyá­ron nem szokott gondot okozni, mert ha le is csapó­dik valahol, a nagy meleg gyorsan felszárítja. A méhek és a fiasítás számára külön­ben is nagyon sok víz szük­séges, és amint tudjuk, ál­landóan hordják is a kap­tárba. Gyakran olyan nagy a környezet és a kaptár hőmérséklete, hogy a gyor­sított levegőcserén kívül, még vízhűtést is kénytele­nek alkalmazni. Ilyenkor látjuk, hogy a fészek egyes keretein itt-ott vízcseppek csillognak. LÁTTUK, hogy a méhlakásban sajá­tos nyári és téli mikroklíma létezik. Ennek mindig há­rom alkotója van. A tiszta levegő, a melegség és a pá­ratartalom. A kijárónyílás­nak tehát elsődlegesen az általános forgalmat és a le­vegőcserét kell megoldania. Ezen ismeretek már választ is adnak a kijárónyílás tech­nikai megoldására és pedig annak nagyságával kapcso­latosan. Legyen olyan, hogy a ki- és berepülés minden keretről a legrövidebb úton történhessék. Terjedjen te­hát mindig olyan szélesre, ahány keret van a kaptár­ban. Ezt ügy oldjuk meg, hogy a kijárót az egész kap­tár szélességére építjük, de csak olyan szélességben használjuk, ahány sűrűn ta­kart kerete van a méhcsa­ládnak. Az ezen felüli kijá­rót mindenkor szűkítjük. A magassága legyen olyan, hogy a gyors levegőcsere is gátlástalanul történhessék és forgalmi torlódást ne okozzon. Ezzel kapcsolato­san úgy véljük, elfogadhat­juk azokat a megállapításo­kat, melyeket elődeink álla­pítottak meg, mert nézetünk szerint is helyesek. Ez a magasság 0,8 cm ha a kap­tár, illetve a keretek egész szélességére terjed ki. Ez a magasság általános tapasz­talataink szerint forgalmi torlódást sohasem szokott okozni és általában jól biz­tosítja a levegőcserét is. Ki­vételesen nagy hőségben, nagy tőgyelés és szellőzte­tés alkalmával a kijárónyi­­lás zárédeszkáját nem füg­gőlegesen állítjuk be, hanem lent ferdén előbbre húzzuk. Ezáltal a 0,8 cm magasságot kb. 15 mm emeljük. TÉLEN A KIjARÜNYlLÄS nagyságának más a külde­tése. Forgalom, amint tud­juk nincs. Biztosítania tehát csak a levegőcserét és ab­ban az esetleg nagyobb mennyiségű vízpára távozá­sát kell. Mivel a méhcsalád hőutánpótlását a táplálék biztosítja és ez kevés erő­feszítéssel történik a na­gyobb szűkítés a levegő­csere és páraelvezetés ro­vására menne. A 0,8 cm magas kijárónyílást ezért olyan terjedelemben hagy­juk meg, ahány kereten pi­hen a család. A röpdeszka felhajtása után a téli szél­rohamok csapásait az elő­csarnok fogja fel, tehát á túl nagy szűkítés nem ajánlható. Szirmai István

Next

/
Thumbnails
Contents