Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-06 / 44. szám
_SZABAD FÖLDMŰVES 1371. november S. 10. (RÉSZLET) Mapközben, a falu mögött, a meгЬп ásták a lövészárkot, éjszaka pedig a térre gyűltek, a forradalmi bizottság elé. Á katonák a puskájukkal és hátizsákjukkal jöttek, s szigorúan, szakszerű komolysággal viselkedtek. Bizonyára így viselkedtek a háborúban is, s a szokásukat elhozták haza is. A legényeknek a forradalmi bizottságban puskát osztottak ki; sokáig népi tudták, mit kezdjenek vele: csattogtatták a závárt, vállukhoz kapták a fegyvert, és megcélozták az eget. Ezek a puskás emberek — mind magafajta fiúk. Ту it к a mindnyájukat ismerte, egészen gyermekkora óta. Napközben, amikor a mezőn, a zöldben árkot ástak, azt is olyan buzgón és gondosan csinálták, mint a gazdaságban a megszokott rrtunkát, és nem a fehérekről s nem a harcokról beszéltek, hanem a maguk dolgáról, a kicsinyről, az egyszerűről, az érthetőről: a földről, a gazdaságról, a halaikról. Most Is úgy gyűltek össze itt, akárcsak a falust artyelmunkára. A nyitott ablak tűzsávja éppen a kis elvkert nyárfájára esett. Л fa egyik fele égővörös volt, a másik fekete. Elágazó árnyék vetődött az útra, s a tér sötétjébe veszett. A lilás, hamuszjnű úttesten egy gépfegyver állt. Csoportba vetődött katonák, guggoltak itt, fegyverükre támaszkodva, s arról beszéltek, hogyan kell „ördöglocsolást“ készíteni. A szobában fehér ernyös, fehér fövegre emlékeztető függőlámpa égett. Nyiklfor Gmirja, a forradalmi bizottság elnöke, mint mindig, nedves cigarettavéget szivogatott, erőlködve köhögött — ,s' áz előtte álló katonákkal diskurálgatott. Septuhnv katona — világlátott, vidám fickó Gmirjára hunyorított és nevetett. — Mintha térkép után magyarázna... Ez aztán a kobak... Negyven pont előnyt ad akármelyik tisztnek. Ismerni kell a fajtákat. A tornác előtt Tyitka egy puskás emberbe akadt. Mintegy meggörbülve állt ott, mintha láz gyötörné. Alekszej Ivantcs tanító volt, Tyitka nemrég még nála tanult. — Maga minek jött ide, Alekszej Ivanics? Méghozzá beteg is! Menjen haza. Nincs mit keresnie itt. A tanító szigorúan kérdezte: És egy ilyen gyermekembernek ki engedte meg, hogy puskát fogjon? Lovacskát kéne még játszanod, nem a fehérekkel verekedni. Én pedig nem vagyok beteg. Azt gondoltam: számot vetek eddigi életemmel. Tyitka, Izgatottan figyelt: hogy lehet az. hogy Alekszej Ivanics kijön a íövészárokba? Tanító, s idősebb ember; a haja őszül, s mindenki tudta, hogy tüdővészes. — Odamegyek a bátyámhoz, Alekszej Ivanics és megmondom neki, hogy vegye el a puskáját, és küldje haza. A tanító föllobbant, s szinte megnőtt. — Meg he merd tenni, Tyit. A fehérgárdisták énnekem éppen olyan ellenségeim, mint neked, s ezeknek az embereknek mind. En bátorságra tanítottalak benneteket, s hogy ne sajnáljátok az Igazságért az életet. Hogy húzódhatnék félre? Gondolkozz! Ellenkezőleg: ott kell járnom mindnyájatok előtt. Mi van ezen gondolkodni való? Hiszen minden olyan világos és egyszerű: mind — együtt, mind — az övét, olyan nyugodt és jó érzés tölti el a lelkét. — Alekszej Ivanics, akkor én is magával megyek ... egy szakaszban. — No hát akkor... lépjünk ki. Téged úgysem lehet hazakergetni. Most a kisgyerekek is a forradalom harcosai. Az állomásról két lovas jött a páncélvonattól, egy matróz s egy fiú, fegyvere a vállán. A matróz végigmustrálta őket, kihúzta magát, tisztelgett és fölnevetett. — No, ti köteködők-verekedők! Édes testvérkéim! Készítsétek a fegyvert! A fehérek nagyon érdeklődnek, hogyan fogadják őket: harangzúgással, meghajlással, ijedt varjúkárogással? — Patrondurrogással! — kiáltott valaki haragosan. — Téged meg föl az akácfára a provokáló beszédedért! A tengerész nagyot kacagott, még csuklóit is a gyönyörűségtől. ' — Fenegyerekek vagytok, testvérkéim! Illik a mi tengerész vakmerőségünkhöz. És eltűnt a forradalmi bizottság ajtajában. Tyitka odament a lovakhoz. Az állatok föl-fölvetették pofájukat, orrlikuk kitágult, horkantottak. Bőrük fényes volt, és gyöngyházfényben csillogott. Megsimogatta őket, megveregette a hátukat, a lábuk közét, a farkukat; élvezte izmaik rugalmas melegségét. Eszébe jutott az ö nagy hasú igás peje. Most az eresz alatt ropogtatja a kevert abrakot. Egy kisfiú rakoncátlanul odacsördített feléje a korbácsával, s mint valami felnőtt, szigorúan ráförmedt Tyitkára: — Ne háborgasd a lovakat, kajszafülű! Félre innét! Hogy tartod azt a puskát, te tuskó! — Hát te miféle bolha vagy? Ugrál a bolha, fogy az utacska, megbotlasztja egy szem morzsa, zsupsz. — Ó, te nagyész! Mi vagy te hozzám, zöldfülű; én már egy éve a forradalomban vagyok. Elszöktem hazulról, otthagytam az iskolát... Az apámat Harkovban lelőtték... Vasutas volt. Én meg elhatároztam: irtani fogom őket. mint a patkányt... amíg végük nem lesz! Ezzel a puskával magam lőttem le két fehér tisztet. És gyilkolni... gyilkolni fogom őket! Az utolsó emberig. „Milyen dühös" —gondolta Tyitka, és bizalmasan rámosolygott a legénykére. ->* — Csakuygyan nem kap el a félsz... ha szemtől szembe kerülsz velük? A fiú oldalvást, madármódra nézett rá: — Micsoda? Akkor kap el a félsz, amikor egyedül vagy. fegyvertelen, s egy egész ördöghorda mászik rád. De én akkor is köpnék a képükbe... Mert erőssé tesz a gyűlölet... és él bennem a forradalmi eszme. Azt a szakaszt, amelyben Tyitka volt a tanítóval, Szeptuhov vezényelte. Együtt lépkedtek — váll váll mellett. És Tyitkdnak úgy rémlett, hogy nem harcba mennek, hanem a mezőre, éjszakai lóőrzésre. A faluban sehol sem égett a fény, mint ahogy a tavaszi éjszakákon lenni szokott és a sűrű csend félelmetesen olvadt szerte a sötétben. . — 6, az átkozott zsírosparasztjai! Hogy kivesztek... Várj csak, majd fenik a tört.. _ — Ogy, úgy is lesz: kifenik, és a tiszthez csenik. De ha a tábornoki karnak viszketős lesz, nem ér rá szalonnával kenni a sarkát. — Hát te hogy gondoltad? A népet semmiféle hatalom le nem gyűri. A tábornokok meg a kizsákmányolók: voltak, nincsenek. A nép meg él és szaporodik. Olyan, mint a földön kúszó növény, akármennyit taposod, töröd, még sűrűbben nö. A nép örök és kiirlhalallan hatalom, De hát mit is ádázkodnak ezek a fehérek? Hisz úgyis végük van... Semmiféle antant nem segít rajtuk, de nem ám! Szeptuhov a szakasz előtt haladt; kis tréfákat mormogott, a harcosokat bátorította. — No, barátaim, húzzátok meg a hevedert! Keményebben a puskát, gyerekek. Ha kiérünk az árokba, ne legyetek mulyák: szemfüleskedjetek az ürgelyukatokban. Ha a sáskahad főn, irtsd tűzzel és ólommal a férgét, hogy halljuk ciripelését. Nem először verjük az ellenséget vissza, s indulunk rohamra. Hogyha eddig megálltuk a sarat, akkor most a magunk harcában is kitarthatunk az utolsó patronig, az utolsó gránátig. Kitartunk mindhalálig, mint az ördögök, és küzdünk az életért, a szabadságért és Leninért! El ne felejtsd: lőjj, ne hibázz: a szívét, a homlokát, a föld alá a pofáját. De a tréfán senki sem nevetett. A tanító nyugodtan ment, bár tűnődve előrehajolt. — Nem félsz, Tyit? — Nem. Miért is félnék, Alekszej Ivanics? Nézze csak, a mieink mennyien vannak?... Mind egy testvér. A sajátjáért, a maga hatalmáért szívesen verekszik az ember. — Igen jól mondtad: a sajátjáért szívesen verekszik az ember. Inkább a halál, mint rabságban élni, s a magunkét elveszteni. — De minek meghalni, Alekszej Ivanics? Ne is gondoljon ilyenre. „Miért főtt velünk?" — gondolta Tyitka elámulva. — Fölkavarja a dolog ... Nem bírja ki...“ A tanító karon fogta Tyltkát. — Negyvenéves vagyok, Tyit — szólalt meg tűnődve —, a te születésed napjától dolgozom a falutokban. A bátyádat, Nyikifort, még mint gyereket ismertem, jogtalanok voltatok, és mint más városbeliek, csak bérért lakhattatok. Cselédek lévén, nem volt szavatok, sem támaszotok, sem védelmetek. S én miben különböztem tőletek? Semmiben. Én is cseléd voltam — értelmiségi cseléd, s helyzetem kétszeresen gyötrő: erőszakot követtek el a lelkemen, keresztre feszítették az életemet. De titeket gyermekségtektől arra tanítottalak, hogy szeressétek az igazságot, s klálljatok érte, a szabadság, a nagyszerű jövő harcosaivá neveltelek benneteket. És boldog vagyok, hogy íme, veled megyek a harcba, a tanítványommal, mindnyájatokkal, mint egyszerű katona, a sötét erők ellen, a munkásnép hatalmáért. Elválaszthatatlan vagyok tőletek, mert magam is a nép fia vagyok. És nehezemre esett, hogy te, a tanítványom, ezekben a végzetes percekben úgy bántál velem, mint valami idegennel: haza akartál kergetni. Tyitka zavarba esett, s hibásnak érezte magát. Szerette Alekszej Ivanicsot, csak a golyó elől akarta menteni. Hiszen a fegyvert se tudja igazán megfogni... — Én, Alekszej Ivanics, mindig hozzánk tartozónak tekintettem magát, és nem felejtem el a buzdításait. Kivel is menne, ha nem a néppel? Én csak azért mondtam, hogy megóvjam. — Elküldeni a harcból? — szakította félbe szigorúan a tanító. — Nem jól gondolkozol, Tyit. Akt a nép igazságáért él, mind ebbe a harcba kell szólítani... Mert ez az utolsó, döntő harc. De... Én megértlek, Tyit, s köszönet a jó szívedért, a szerétéiért. De verekedni együtt fogunk; egymás oldalán, váll váll mellett. Ez a nagyszerű: tanító és tanítvány ugyanazon a fronton, ugyanabban a tűzvonalban. Amíg a faluvégt szélmalomhoz értek, két csapattal találkozz, tak. Á malomnál megálltak, és felderítőket küldtek az összeköttetés megteremtésére, a következő őrhelyig. Egészen észrevétlen odament Tyitkához egy fiatal lány. Dunya volt, egy veleegykorú lány. Együtt tanultak, az iskolát VOJTECH MIHÄLIK: is egyszerre végezték. Tyit már legény volt, noha csak a tizenhatodik évében fárt, Dunya azonban még süldőlánynak látszott. Ez attól volt tán, hogy sovány, gyenge kislány volt: az iskola után szolgálónak szegődött egy gazdag zsírosparaszthoz, s keserves munkát végzett. A lány csendesen felnevetett s kézen fogta. — Én vagyok az, Dunya. Keresletek. Nem látok... mégis megismertelek... — De te mért vagy itt? Ki engedte meg? Tudod, mi bűzlik itt? — No nézd csak! Ápolónővér vagyok! Itt vannak a kötszereim, látod? — Batyut emelt a fiú arca elé, s megint fölnevetett. — Az ám, nővér vagyok. Még öten vagyunk itt lányok. Az iskolában, látod, együtt tanultunk, most meg együtt megyünk az állásba. Milyen jó. Észrevette a tanítói s örömmel hozzájutott. — jó napot, Aleksef Ivanics! Én is itt vagyok magukkal. — A, á. Dunya — mondta az meghatottam — Milyen derék hogy megint együtt vagyunk. Nem felejtett még el? — Én magát, Alekszej Ivanics mindörökké a szívemben hordom. Néha olyan nehéz: keserű, fájdalmas az élet. De aztán az embernek maga jut az eszébe, és könnyű lesz a lelke Maguk most golyózáporba kerülnek: el is esnek, meg is sebesülnek ... Nem magukról mondom, nem ... No, én meg majd kötözök... Én is magukkal maradok. Egészen a lövészárokig együtt mentek, s mintha nem is harcba indult volna, hanem éjszakai lóőrzésre, ä mezőre. 3. ' \ A vonalban Tyitkától jobbra, balra, csendesen feküdtek az emberek, mintha aludtak volna. Tyitka csak akkor érezte, hogy éppúgy, mint ö, éberen néznek a homályba, amikor köhintettek, s szót váltottak egymással. Szeptuhov ment el néhányszor mellette, tréfált, mint mindig. — Te vagy az, Tyit? Fekszel, csibuk? Száj előre — szem a homlokon! Dunya, ugyanúgy, mint az úton, nesztelen odajött s az árok szélére ült. — Hamarosan hajnalodik, úgy kell lennie, Tyitka. Veled akarok lenni. En mit számítok? Én, ami vagyok, az is maradok ... de te — szemben a halállal... V — A golyó nem válogat ám; egyformán eltalál engem és téged. ' — Ö, neked jó! Te fegyverrel vagy harcban. Én meg csák ide-oda kúszok, és a sebeket törölgetem. Amilyen vagyok, olyan maradok. Tyitka ránézett és elmosolyodott. „Nem érti... kis ostoba ...“ — Te, Tyitka, a szabadságért harcolsz, a dolgozókért. A mi szovjethatalmunkért. De én mi vagyok? Mit tehetek? Te azt mondtad: egyformán eltalál a golyó... Ha meg kell halnom, meg se mukkanok, de nem kerül arra sor... Gyáva vagyok én: ide-oda kúszom, s a sebeket kötözgeterm. És csendes hangjában, sovány kis alakjában Tyitka az önfeláldozás olyan készségét érezte meg, hogy belekönnyezett, annyira megszánta. Megértette: azért jött hozzá, hogy mindent odaadjon, amit akar tőle. És olyan kedvesnek és közelinek érezte, hogy akaratlanul is átölelte s magához szorította. — Megölnek, Dunya ... Elpusztulsz, menj haza ... De Dunya megfogta Tyitka fejét, sovány kis mellére hajtotta, s a lelkére beszélt, mint egy kisgyermeknek. — Ne féli, Tyitka, nem olyan rémes... És ha rémes, csak kiabálj... , Tyitka kimászott az árokból, s a lány mellé feküdt. Az meg becézte, úgy suttogta: — Ne félj... Amilyen vagyok, olyan maradok. Most egészen a tied vagyok, Tyitka. Tyit a lánnyal maradt addig a pillanatig, amikor hullámként futott végig az egész vonalon az izgalom, s valahol nem messze Szeptuhov vezényszava harsant. — Készülődjetek, fiúk! Magatoktól ne lőjjetek. Figyeljetek a vezényszóra! Dunya ugyanolyan nesztelen ment el, mit ahogy jött. Tyitka lelkesedést, csodálkozást, örömet érzett. Keleten, két domb között a dús vizű folyó tükröződött az égen. Hátul, az állomáson félénken pislákolt néhány fényecske, olyan aprók, mint a csillagok. A faluból alig kivehetően, egymást félbeszakítva és kergetve, álomittas kakasok rekedt kukorékolása hallott... OKTOBER Petrograd teste csupa remegés, orosz tömeg csizmája tipor rá. A Téli=palotára de solí 'ágyucső néz, s az ideiglenes kormányt egy lövés az Auróráról üvegként zúzza porrá. A nép már éled, Vágya szerint cselekszik most. Vissza nem hőköl. A Szmolnijban figyeli Lenint, tőle vár jelt, feléje tekint: ő az agy s ököl. Ott látja lelkében tündökölve a villamosított országot már. Ő maga fénnyel mennyi szemet tölt meg: Föl, föl ti rabjai a földnek, föl, föl te éhes proletár! Még akkor nem éltem, de apám, jól tudom, az olasz fronton harcolt; Körötte vér és sár. Más érdekekért kellett ott szegeznie szuronyí.így óhajtotta parancsolónk és urunk, Őfelsége a császár. Katona vagyok. Én is gázolok sárban. De nem, Hogy öljek. Azért, Hogy béke legyen! Lenin jött el Hozzám, ő Is egyenruliában, mint elvtársailioz, szívében gyújtó lánggal, akkor, a dicső Októberben ...
