Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1971-07-10 / 27. szám

.SZABAD FÖLDMŰVES 1971. Július ld. 10 Az asztalnál ül, újság a kezében. Az ablakon betörő napsugár fénye megtö­rik az arc barázdáin. — Piroska néni — szólítom. — Mondjon el valamit életéről, küzdelmeiről. Kint virágot Őontottak az akácfák, s illatuk belopódzik a szobába. A nyitott ablakhoz megy, hogy palástolja érzel­meit. Az udvaron vidáman rfan­­cüroznak a gyerekek. Néhány percig mozdulatlanul áll, majd gondterhelten visszaballag az asztalhoz. Öregesen székére ereszkedik, s mint forrás vize bugyog ajkáról a szó: Az őszirózsás forradalom ide­jén az egyik vasárnapon el­mentem a templomba. Áhítattal hallgattam a szentbeszédet. Egyszeresük hallom, hogy pa­punk szidja a vörösöket, a kommunistákat. Megütközve néztem a beszélőre. Szavai szí­ven szúrtak. Talán ekkor ütött szöget fejemben valami. Az uraknak nem tetszett a nincs­telenek győzelme. Pedig abban az időben apám s anyám a tizenegyedik keresztért annyit dolgozott, hogy jóformán haza sem jártak. Szegény törődött anyám mindig késő este jött haza. Főzött valamit másnap­Azt hittük miénk a világ. Együtt erősek voltunk, mégis letiportak bennünket. A csend­őrök elfogták, véresre verték a sztrájk vezetőit, szervezőit. Többen börtönbe kerültek. A párt vezetői „pihentek“, de mi dolgoztunk. A falu asz­­szonyai pénzt gyűjtöttek és pi­ros selyemből zászlót készítet­tünk. Fehér pamutból hímeztük közepére a sarlót, kalapácsot. Örtztük, vigyáztunk rá, egyszer mégis meg kellett tőle válnunk. Nem adtuk egykönnyen, vér folyt, amilyen zászlónk színe. Vérre szomjaztak a kakastolla­sok. Eljöttek hozzánk, köve­telték a zászlót. Nem adtuk. Feldühödtek, s ütöttek, rúgtak bennünket. Nemsokára vérbe fagyva feküdtünk a laktanya hideg kövén. Estére engem kidobtak, men­jek haza, áe férjemet vissza­tartották. Az ajtónál maradtam. Nem tudtam, mi történik bent, de éreztem, hogy valami rette­netes. Ordítás igazolta balsej­telmemet. Utolsó erőmmel meg­fogtam a kilincset, de az ajtó nem engedett. Zárva volt. Dö­römbölni kezdtem. Az ajtó ki­nyílt, s egy csizma kinyúlt rajta, s én repültem ... Másnap reggel otthon tértem ra s hajnalban az elemózsiával együtt a legkisebb gyereket a hátára kötötte, mi pedig szok­nyájába csimpaszkodva men­tünk a határba. Mezítláb jár­tunk a szúrós tarlón. A tűző napfényben sírtunk, aludtunk, éhesek voltunk, de ki törődött velünk? A magyar kommün megbu­kott, de reményünk megma­radt. Ebben a házban szervez­tük 1921 őszén a pártot. Fér­jem részt vett a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban, s ő bátorított. Később is nehéz idők jártak, jól emlékszem a nagy sztrájk­ra, 1930-ban. Nemcsak a nincs­telenek követeltek munkát, ke­nyeret, a parasztok is közénk álltak. Most is fülemben cseng forradalmi énekünk: Itt a zászlónk véres színe, testvér jöjj velünk! Láncot, féket, úri népet, mindent szétverünk! magamhoz. Megmozdultam, hogy ágyamról leszálljak, de egyet­len poretkám sem engedelmes­kedett. Ekkor vettem észre, hogy asszonyok állnak körü­löttem. A maguk módján ápol­tak, és továbbra is gondoskod­tak rólunk. Hívek maradtak a vérrel áztatott zászlóhoz. A verés, a kínzás csak beve­zetője volt a fasiszta őrjöngés­nek. Ahogy szorult a „kapca“ a fronton, úgy bántak a kom­munistákkal itthon. Mi nem sokat törődtünk ezzel. Üton­­útfélen agitáltunk, mígnem az internáló táborban találtuk ma­gunkat. Elszakadtam férjemtől. En­gem Ktstarcsára. öt Szegedre vitték. Ott sem voltam egyedül. Többezer asszony vállalta ezt a sorsot. Bármennyire ’ éhez­­tettek, kínoztak bennünket, hi­tünk megmaradt. Sokszor csa­pott magasba forradalmi da­lunk, amelynek számtalan kor­bácsütés, éhség volt az ára. Törd le a láncodat elvtárs, Most gyere, most sikerüli Hogyha a harcodon helyt állsz, Börtönön pattan a zár. A háború zaja egyre közele­dett. A „vihar“ szele már si­mogatott benünket, mely nem­sokára végigsöpört az orszá­gon. 1945 májusában kerültem ha­za betegen, megtörtén. Ügy éreztem, elég voltI Pihenni, csak pihenni akartam. Ez volt egyetlen óhajom. Másképp tör­tént. Hívtak az elvtársak, se­gítsek. Nehéz a munkájuk, és kevesen vannak. Vártuk, nagyon vártuk fér­jemet is. Reméltük hazajön. Helyette üzenet érkezett. Szí­vem majd meghasadt. Azt hit­tem, összeroppanok. Talán az internáló tábor lakóinak leg­kedvesebb éneke adott erőt az újabb munkához: Holtainkat megsiratnt meg sem állhatunk, Csak előre, csak előre, ez a jelszavunk! Férjem helyett a párt élére álltam, s tartottuk magunkat, amíg Gottwald elvtárs 1948 februárjában győzelemre vitte ügyünket. A községi és papi birtokot összeszántottuk, do­loghoz láttunk. Megjelentek a traktorok és földbe került az első mag. Nagyon vártuk az aratást. Végre eljött az a ragyogó nyári reggel, amikor ünnepélyesen kivonultunk az alsó dűlőre. A drága anyaföldön a mi búzán­kat, a mi kenyerünket láttuk. Szemünk betelt gyönyörűség­gel, szívünk örömmel. A haj­longó aranykalászok zizegtek az éles kasza előtt. Boldogan szedtük a markot. Ölelgettük a karcsú kévéket, tenyerünkbe morzsolgattuk a piros búzasze­­meket. Mi, asszonyok raktuk az első keresztet! Közös munkánk örömére ün­nepélyt rendeztünk. Meghívtuk a nadrágszlj parcellákon küsz­ködő parasztokat is. Gondoltuk, hátha közénk állnak, segítenek. A szövetkezet vezetősége rám bízta az ünnepi beszédet. Soha úgy nem készültem, mint ak­kor. Alig vártam a pillanatot, hogy szóhoz jussak. Mialatt rám került a sor, Komlósi Já­nos elvtársnak, a szövetkezet elnökének átadtam a párt aján­dékát. Az első termés gyümöl­csét, egy szép, pirosra sült, foszlós bélű kenyeret. Az öreg gyengéden keblére szorította, s mint anya a gyermekét meg­csókolta. Meghatottan néztem az őszü­lő embert, s kerestem a tekin­tetét. Meglepődve vettem észre, könny csillog a szemében. Rekedt hangon szólt, beszél­jek. Rajta! Bíztattam magam. Nyelvem megbénította az elnök harmatban fürdő szeme. Körül­hordoztam tekintetem a terem­ben. Örömtől sugárzó arcok néztek rám boldog mosollyal. Gondolataim viharként szá­­guldtak a múltban, a Jelenben. Valami a torkomat szorongat­ta. Sehogy sem mozdult a nyel­vem. Szívem összeszorult, s el­fogott a sírás. Hullt a köny­­nyem, mint a záporeső. Az elnök húzott ki a csává­ból. Olyan szépen, szívhezsző­­lóan beszélt, hogy sírtak az emberek. A kiadós vacsora után kedvünk is kerekedett, és elénekeltünk egy dalt, amely akkoriban sokszor felcsendült: Zengj, szárnyalj te legszebb dalunk! Ma a munkáról dalolunk... * # # Az utolsó szavak kedvesen, lágyan hangzanak Piroska nént ajkáról. Előveszi zsebkendőjét, s megtörll gyöngyöző homlo­kát. A lenyugvó nap piros su­garai békésen pihennek arca barázdáin. SÄNDOR GÄBOR A bolgár tengerpartot kultúrálttá varázsolták az utóbbi években. As Aranyhomokon lévő építészeti remekeket minden ott járó megcsodálja. Dalos-táncos találkozó A CSEMADOK Komáromi járási Bizottsága Bagotán rendezett dal- és táncünnepélyt. A nap jelentőségét dr. Peczena György járási elnök mél­tatta, s egyben megemlékezett a CSKP 50. évfordulójáról is. A műsor kere­tében felléptek a naszvadi (Nasvady), alsőpéteri (Dolný Peter) tánccso­portok, citeraegyüttesek, szólisták s a gutái (Kolárovo), valamint naszvadi énekkar. A járás területéről közel 2000 néző szórakozott a színvonalas műsoron. Különös sikert aratott az alsópéteriek két női szólóénekese. A műsor a magyarországi vendégművészek fellépésével fejeződött be. Kár, hogy a Jednota vezetősége csak egy sátrat tartott fenn, s ezért az ellátás ételben, italban nem volt megfelelő. Kurucz Nándornó ★ A CSEMADOK nagykürtösi (Veľký Krtíš) Járási Elnöksége a nagycsalo­mijai és az ipolykeszi helyi szervezetek vezetőségével nagyszabású nép­művészeti fesztivált rendezett. A nagycsalomijai művelődési otthonban felléptek a CSEMADOK kovácsi, balogi, nyéki, gyürki, hídvégi, terbegeci, kelenyei, siraki, nagykürtösi, szelestyényi, nagycsalomijai, ipolykeszi népdal- és balladaénekesek, éneklő csoportok és hangszerszólisták. A zsűri döntése szerint az éneklő csoportok közül a Nagycsalomijai Nő­szövetség asszonyai lettek az elsők. Sikert arattak a nagybalogi férfiak is. A hangszerszólisták közül a terbegeci Kovács Béla és László emelkedtek ki. A balladaénekesek közül a kovácsi versenyzők szerepeltek a legjobban. A verseny második részére Ipolykeszin került sor, ahol a népdaléneke­sek adtak egymásnak randevút Pásztor józsef ~k A negyedik Honti Napok megrendezésére az elmúlt hét végén került sor. Ipolyságon két napon keresztül a környék legjobb' énekesei, táncosai találkoztak. A vasárnapi műsor színpompás felvonulással kezdődött. Az ünnepélyen a zvolení és a nagykürtös! járásokból egy-egy csoport, Ma­gyarországról pedig a diósgyőri és a nógrádsápt vendégegyüttes is sze­repelt, a Honti Csokor című műsorban. A Honti Napok szervezői,, valamint a műsor biztosítói mindkét nap látványosan fordulatos, gazdag kultúrműsort biztosítottak a szépszámú közönségnek. Tóth László Fellendült a kulturális élet Fábry Zoltán Kulturális Napokat rendezhetnének. Ezekben a hetekben mindenütt megemlékeznek a CSKP megalakulásának 50 éves évforduló­járól. A CSEMADOK kassai járási bizottsága nagyszabású rendezvény­­sorozattal köszöntötte a jelentős évfordulót. A kulturális napok a táncdalénekesek járási szemléjével kezdődtek, ahol Kassa (Košice) város és a vidéki amatőr beat-együttesek ős tánc­dalénekesek léptek fel nagy sikerrel. Ezt követte az iskolai és felnőtt színjátszó verseny. A gyermekszínjátszók között a szepsi alapiskola lett az első. A felnőttek közül a csécsiek végeztek az első helyen, akik részt vettek a Jókai Napok színjátszó fesztiválján is. Nagyidán (Veľká Ida) jól sikerült folklór fesztivált szerveztek. A májusi rendezvények közül külön ki kell emelni a pártdokumentum kiállítást a városi titkárság és klub termeiben, ahol eredeti okmányok, fényképek, fényképmásolatok, újságok igazolták a párt ötvenéves harcát az elnyomás sötét éveiben. A rendezvénysorozatot a CSEMADOK Kassa városi és vidéki járási vezetőségének közös ünnepi ülésén fejezték be, amelyre Fábry Istvánt, a CSEMADOK Központi Bizottságának elnökét is meghívták. A gazdag kulturális élet azt bizonyítja, hogy a kassai járásban a hagyo­mányápolás céljából üdvös lenne Fábry Zoltán kulturális napok megren­dezése. Hiszen Fábry Zoltán a kassai járásban, Stószon élt, s mindig olo­­venen él a lakosság lelkében, a kulturális és irodalmi életben. Szanyi józsef MEGEMLÉKEZÉS A szlovákiai magyarság kevésbé ismeri Fekete István írói értékét. Ezt azért állítom, mert utazásaim alkal­mából, amikor ráterelem a magyar­ajkú utasok figyelmét, csodálkozva hallgatják az eihúnyt nagy íróról mondottakat. Nem nekrológot kívánok írni, erre mások hívatottak — csak a legfon­tosabbat szeretném közölni, amit tud­nunk illik. Göllén, Somogy megyében, 1900-ban született Fekete István. Utolsó útjára pedig Budapesten a Farkasréti temetőben 1970. június 25-én kísérte olvasóinak, tisztelőinek és barátainak tábora. Tehát 70 évet élt a szellemileg gazdag, a mindig adni tudó művész. Édesapja kántor­tanító, gazdálkodó és vadász volt, édesanyja, nagyanyja úgyszólván egész környezete a melegszívű em­berek közé tartozott. Fekete István 1937-ben egy irodal­mi pályázaton tűnt fel. A Koppányi Aga testamentuma című történelmi regényével (új kiadása 1958-ban je­lent meg). Sorra követték egymást regényei és elbeszélő kötetei, közülük állat­történetei, Csi, Lutra, Kele, Bogáncs váltak legnépszerűbbé. Nagy sikert aratott a Bogáncs nyomán készült forgatókönyve és filmje, valamint két ifjúsági regénye a Tüskevár (1957) és a Téli berek (1959). Mezőgazda­­sági és szakírásaként 1959-ban meg­jelent Halászat című kézikönyve, a­­mely a maga nemében hézagpótló munka volt. Mint képzett mezőgaz­dász, hosszabb ideig foglalkozott szakoktatással, a negyvenes években számos kisfilmet írt és rendezeti a művészi megoldású ismeretterjesztés filmműfajával kísérletezve. Pepi — Kert című munkája (1960) a szarvasi arborétum története és leírása. Elbe­szélései, karculatai gyakran szerepel­nek a Magyar Rádió műsorában. Szá­mos folyóirat munkatársa volt. Köny­veinek olvasottságát tükrözi, hogy több kiadást értek meg. JÄN M. HABROVSKf

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents