Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-10-02 / 39. szám
ZÖLDSÉGFÉLÉK SZEREPE TÁPLÁLKOZÁSUNKBAN (I.) portból 1,5—3 mg. Ezt a vitamint a szokásos étkezés állati és növényi eredetű tartozéka fedezni szokta. Az ember napi igényét Б-vitaminból fedezi: A VITAMINOK A XIX. században egyes kutatók felvetették azt a gondolatot, hogy a szervezet energia szükségleteinek fedezésére tiszta állapotban elégséges fehérjék, zsírok, szénhidrátok, sók és a víz megfelelő százaléknyi felihasználása szükséges. Feltételezték, hogy mindent tabletták alakjában is hasznosíthatnak, s így nem kellene a sok állat és növény tenyésztésével, illetve termesztésével, feldolgozásával, az ételek elkészítésével (főzéssel) bajlódni. Nem is beszélve azokról a kiadásokról, költségekről, amit ezek a munkák megkívánnak. Ezt az elképzelést azonban a kísérletek nem támasztották alá. Lunyin és Sacin a múlt század végén kísérleti állatainak pontosan kiszámított menynyiségű fehérjét, szénhidrátot, zsírt, sókat és vizet adott tiszta állapotban. Ezek azonban rövidesen mérgezési tünetek következtében elpusztultak. Csak a vitaminok felfedezése során derült ki, hogy az eddig még ismeretlen anyagok hiányában kell az okot keresni. Századunk elején ezzel a kérdéssel sokat foglalkozott Hopkins és Stepp. Kísérleteik arra az időre estek, amikor a kutatók sorra felismerték az aminosavak (fehérjék építőkövei) fontosságát. Így sokan arra gondoltak, hogy a táplálék ismeretlen nagyjelentőségű anyagai tulajdonképpen még fel sem fedezett aminosav fajlák. Ezért nevezte el 1912-ben Főnk Casimir ezeket a még ismeretlen anyagokat „vitaminokénak, vagyis olyan nitrogéntartalmú (amino) vegyületeknek, amelyek az élethez (vita) nélkülözhetetlenek. Később bebizonyosodott, hogy a vitaminok sokszor nem is tartalmaznak nitrogént, de a név megmaradt. - •»*>•A vitaminkutatások anyagából — mivel még a tudomány a mai napig sem tekinti teljesen lezártnak ezt a kérdést — egy-két fontosabbat és annak szerepét szeretnénk vázlatosan ismertetni: Az А-vitamin fokozza az életerőt és a fertőző betegségekkel szemben ellenállóbbá teszi szervezetünket. Hiányában testünk hajlamossá válik a légutak, az emésztőcsatorna, a vese fertőző betegségeire. Emésztési zavarok, étvágytalanság, általános testi gyengeség, gyermekeknél fejlődési stagnáció lép fel hiányában. Az А-vitamin hiánya a hámszövet működésére is károsan hat, azért hámvédő vitaminnak is nevezik. Hiányában legtöbb szervünk — emésztőrendszer, légzőszervek, ivarszervek — nyálkahártyáján csökken vagy megszűnik a nyál termelése, a nyálkahártyák kiszáradnak, elszarusodnak. A szem látóbíborának is alkotórésze, nélküle a szem nem alkalmazkodik a sötéthez, szürkevakság ■ vagy farkasvakság lép fel. Legtöbb zöldségünkben ennek a vitaminnak csak elővitaminja (karotinok) van jelen, s ez szervezetünkben alakul át a máj úgynevezett Kupffer-féle csillagsejtjeiben és a bélben teljes értékű А-vitaminná. A karotín legfontosabb forrása a sárgarépa, amelyből többféle gyógyszert Is készítenek. Nagyobb mennyiségben előfordul még a salátában, paradicsomban és parajban is. A burgonya, zöldpaprika, kukorica, zöldborsó, karfiol, káposzta, cékla, spárga, zeller és sütőtök is tartalmaz A-vitaminL A-vitaminhőI az ember átlagos napi szükséglete 2 mg. Ezt az egyes zöldségek feltüntetett mennyiségei biztosítják: paraj zeller levél cékla kelkáposzta sárgarépa saláta paradicsom zöldborsó zöldbab cukorborsó tök 25 gramm 30 gramm 30 gramm 40 gramm 50 gramm 100 gramm 130 gramm 180 gramm 180 gramm 250 gramm 1000 gramm A B-vitamincsoport az idegtermészetű megbetegedések, s a berri-berri néven ismert, főként Távol-Keleten észlelt betegség ellenszere. Bt fiatal anyáknál elősegíti az anya és gyermeke fejlődését, a B2 hiánya részleges vagy teljes erőtlenséget, levertséget, a szervezet rohamos fogyását okozza. A B2 számos anyagból álló csoport,' amelyik részben a sejtműködést riboglavin, laktoflavin, Be-vitamin (adernin) levélsav, részben a vérképzést befolyásolja — B12. A B-vitamin legfőbb forrása az élesztő, a hántolatlan rizs héja és a búzacsíra. Jelentékeny forrása a borsó is. Szervezetünkbe jut a káposzta, sárgarépa, karfiol, zeller, saláta, spárga, hagyma, burgonya és paraj fogyasztásával. A Bt napi szükséglete az embernél 1,5—2,5 mg, a B2 csozöldbab borsó bab paradicsom cukorborsó fehérkáposzta burgonya 1200 gramm 1200 gramm 1200 gramm 1500 gramm 1700 gramm 2100 gramm 4500 gramm A C-vitamin — Általában kevés olyan ember van, aki tavasz folyamán ne érezne nap mint nap bizonyos levertséget, fáradságot. A tavasznak sokféle, még ma sem teljesen tisztázott hatása van egészségünk alakulására. Egyesek tavasszal sokkal gyorsabban hűlnek meg, könnyebben kapnak influenzát. Sokan már rövid séták után is lábfájásról panaszkodnak. ízületeik fájdalmasabban jelzik az időváltozást, étvágytalanok. Ebben az időszakban a szervezet ellenállóképessége csökken. A sok tünet közül az orvosok figyelmét ebben az időben — súlyosabb esetekben — a foghús vérzése és általában a vérzésre való hajlamosság vonja magára. Ez a jelenség nagyon hasonlít a hajósok betegségére a skorbutra, amelyik a múltban több áldozatot követelt közülük mint a hajótörések. Sok mérföldnyi utaikon hosszú ideig nélkülözniük kellett a friss növényi táplálékot. Amikor tehát a tavaszi fáradság okait kutatták, önkénytelenül Is a skorbuttal kellett párhuzamot vonniuk, s így rájöttek, hogy a panaszok főoka az elégtelen mennyiségben fogyasztott C-vitamin. Ez a betegség is a hipovitaminózisok (vitaminhiány) közé tartozik. Juhász Árpád, prom. biológus Egy híres botanikus emlékezetére Qegen Gusztáv (1834— 1903] tanár volt a braflsleval jogakadémián. Kereskedelmi és váltójogot adott elő. Nem mutatott semmi különösebb hajlamot a természettudományok iránt. Fiából viszont az egyik világviszonylatban is elismert nevű botanikusunk lett. Degen Árpád 1866-ban, tehát 105 éve látta meg a napvilágot s már diák korában járta e környék hegyeit és gyűjtötte a füveket. Apja kívánságára az orvostudományi szakra iratkozott be és megszerezte az orvosi diplomát. Szakmájában azonban nem dolgozott, mert diákköri szenvedélye visszaszólította a füvészethez. 1896-ban megbízták őt a Budapesti Vetőmagvizsgáló Intézet átszervezésével. Földink ezt eredményesen végrehajtotta, miközben a legmodernebb külföldi vetőmagvizsgáló intézmények példájából indult ki. Nagy elismerést szerzett a szakkörökben, minek következményeként ugyanabban az esztendőben kinevezték a budapesti tudományegyetem tanárává. 1897- ben az állomás vezetője lett, 1911-ben pedig igazgatója. Négy évvel később új megbízást kapott. A Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás és Ampeologiai intézet átszervezését bízták rá. Ezt a feladatot is sikeresen megoldotta. Ekkor a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Degent ebben az időben mind Itthon, mind külföldön kitűnő szakembernek ismerték. Nem csoda tehát, hogy 1921-ben 6 volt a koppenhágai, 1924-ben pedig a Cambridge! nemzetközi vetőmagvizsgáló kongresszus főelőadója. Budapesten halt meg. Sajnos, nincs rá helyünk, hogy a nagy tudós teljes szakmunkásságát ismertessük. Német és magyar nyelven írt, nemcsak hazánk, továbbá Magyarország botanikájáról, hanem egész Délkelet-Európa flórájáról, ahol tanulmányutakon járt. Számos növény viseli nevét. Egyik kezdeményezője volt a mezőgazdasági termékek hamisítását büntető törvény létrehozásának. Ö dolgozta ki e jelentős törvény szakrészleteit. Számos könyve jelent meg. 1900-ban a „Magyar füvek gyűjteménye“ című herbáriumsorozat, majd több kötetes munkában foglalkozott a magyar sásfélékkel. A századforduló után 6 volt e kiadója, 1905-től pedig főszerkesztője a Magyar Botanikai Lapoknak. Herbáriuma ez ország legnagyobb magángyűjteményei közé tartozott. A cambrídgei National 1925- ben tiszteletbeli tagjává választotta. Institut of Agriculture, később á genfi botanikai társulat, majd a finn dendrológiai társulat tagja lett. A Magyar Természettudományi társulat pedig növénytani szakosztálya elnökévé választotta. Érdekes, hogy a híres tudósról, — akinek nevét több külföldi lexikonban megtaláljuk a vármegye monográfiája egy szóval sem emlékezik meg. Ezt igyekszem e kis visszaemlékezéssel helyrehozni, emlékét felidézni születésének 105. esztendeje alkalmából. Mártonvölgyi László 2 ■eso.« Talán nincs szebb és * nagyobb öröm egy öreg méhész számára, mint amikor egy másik öreg gondolkodó méhésztársről olyan szép, elismerő sorokat olvashat, mint amilyent Mikulás Lajos méhésztársról szaklapunk írt. Sajnos, Mikulás méhésztársat nincs szerencsém személyesen ismerni, csak fényképről, így csak gondolatban tudom kezeit megszorítani és gratulálni. Egy bizonyos, hogy írásait mindenkor szívesen olvastam, mert a méhészetről vallott felfogása annyira közel áll saját nézeteimhez, hogy szinte tartalmukban a teljes nézetazonosságot ismerem benne, ami jóleső érzés. Most, hogy szerkesztőnk betűkben rajzolta meg Mikulás méhésztárs portréját, többszörösen nagyrabecsülöm. Mindenekelőtt nagyrabecsülöm, mert magas kora ellenére még mindig aktív. Nagyrabecsülöm, mert tudását, tapasztalatát nem rejti véka alá és idős kora ellenére keresi és hirdeti a legmodernebb, legkorszerűbb méhészkedést. Számomra különösen értékes az a megállapítása — amit e lap hasábjain magam is hirdettem — hogy minden egészséges méhcsaládban fel kell hogy ébredjen a rajzási ösztön, ha kedvező életkörülményei biztosítva vannak! Csak helyeselhető, hogy nem az ún. „jótulajdonságra“, hanem az egészséges, jóteljesítményű anyára és jó esztendőre helyezi a hangsúlyt. Ezzel magam is mindenben egyetértek! Véleménye minden bizonynyal azért lett meggyőződése, mert velem együtt jól tudja, hogy a levegőben végbemenő „szabadnász“ a legjobb faji sajátosságot (és nem tulajdonságot!) a tenyésztő legszebb álmainak és szándékainak „felrúgásával“ pillanatok alatt megváltoztatja és helybe könyörtelenül az átöröklés törvénye lép előre ki nem számítható következményeivel. Mikulás méhésztárs mondanivalójából úgy érzem valami mégis hiányzott. Az a „valami“ egy, az olvasókhoz feltett kérdés lett volna. Szíves utólagos engedelmével ezt a kérdést magam próbálom feltenni. Ha a méhcsaládok évmilliós életében csak bizonyos családok, törzsek és azok leszármazottai voltak hivatva rajzásukkal a fajt fenntartani, maradtak volna-e számunkra akár csak mutatóba is méhcsaládok? Hiszen a méhek betegségei feltételezhetően létezésükkel egyidőre tehetők. Lényegében ez a kérdés arra keres választ, hogy létezik-e „CSAK“ egyes kiválasztott családokra korlátozható rajzási hajlam. átöröklött rajzási tulajdonság, avagy ez ún. „NEMRAJZÖ“ családok életében keresendő valami fékező élettani ok, ami a rajzást gátolja? (Ilyen pl. a NOSZEMA). E sorok írója éveken ót végzett számtalan kísérlettel bizonyítva látta e hiedelem kétes értékét. Oj otthonában „megszelídített“ számtalan, évtizede állandóan rajzó családoktól származott méhrajt, viszont az ún. „NEMRAJZÔ“ családoktól sepert rajokat és anyákat egy új és steril kaptárban, műlépen és kitűnő akácmézen történt telelés után, már az első év tavaszán rajzásra készülődve találta, és csak különféle beavatkozással tudta éveken át megfékezni rajzási szándékukat. Hogyan történt a „megszelídítés“? kérdezheti az olvasó. Egyszerűen úgy, hogy az új otthon lépkészlete 5—6 éves barnalépből állt és a kaptár sem lett a betelepítés előtt fertőtlenítve. így e Noszema spórái segítettek a megszelídítésben. Természetesen ezt az utóbbi „megszelídítési“ módot nem ajánlhatom senkinek, ezzel szemben az első módot nagyon ajánlom mindenkinek, főleg aki szereti a méhekben gazdag állományt tavasszal. Mikulás méhésztárs másik nézete — amely véleményemmel majdnem mindenben egyező — a természetesen nevelődött és a mesterségesen nevelt anyáról vallott nézet. Nem vitás, hogy a korszerű méhészkedés alapja, hogy 2 évesnél idősebb anyákat állományunkban ne tűrjük meg. Mivel az új anya rendszerint az akácvirágzás utáni időben termékenyül, így lényegében a petéző anya munkaideje születésének évében két-íiárom hónappal leszűkül, ami annyit jelent, hogy az anyával szembeni követelményünk a kétéveskori váltáskor nem több, mint 12—13 „munkahónap“. (Ezt két ciklusban petézi.) Ennyit pedig a legkorcsabb anya is képes petézni, ha valamivel vontatottabban is. A mesterséges anyanevelést a méhészek soha nem fogják tudni nélkülözni, mivel elég gyakori, hogy az időjárás a rajzásnak vagy a természetes anyanevelésnek nem kedvez. A mesterséges anyanevelés csak üzemszerűen folytatva kifizetődő. Felszerelése költségigényes. Kifogástalan üzemelése csak 2—3 éves gyakorlattal rendelkező, összeszokott személyzettel lehet tökéletes. Tapasztalat szerint fiatal, sok ráérő idővel rendelkező méhész a sok „buktató“ miatt csak évekig tudja folytatni. Amikorra megszerezte volna a kellő gyakorlatot ráun és saját szükségletét is természetesen nevelt anyákból elégíti ki. Magam is így voltam vele. Az álcaáthelyezéses anyanevelést a születendő anyák számára egyenesen tragikusnak tartom! A szerző leíárásából nagy meglepetéssel értesülök, hogy Mikulás méhésztárs közel 45 éve lelkes híve és hirdetője a mérsékelten szellös telelésnek. (Egyszerűbben levegőcserés telelés.) A cikk olvasása után szégyenlem magam, hogy én csak 1964 óta folytatom és hirdetem. Addig magam is a „gondos, jó meleg takarásnak“ voltam híve. Ügy azonban, hogy magam nem gondoltam, nem kísérleteztem az „új módszerrel“, csak vakon követtem az ósdi szokásokat. Napjainkban egyre több a művelődni, tanulni vágyó ember, aki ha valami újról olvasott, vagy hallott, nem állja meg, hogy meg ne győződjön annak előnyeiről. Ezért egyre több a szakirodalma és a gyakorlata a méhészek között a mérsékelten levegőcserés telelésnek. Ha akadnak is még közöttünk kétkedők, „lemosolygók“, gondoljunk ilyenkor Semmelweisre, akit a hitetlenkedők a döblingi elmegyógyintézetbe kergettek, ma pedig az egész világ hálás, korszakot jelentő felfedezésének. Ha úntatom elbeszélésemmel a kedves .olvasókat, el kell mondanom egy ezzel kapcsolatos élményemet. Amikor híre ment „elméletemnek“ egy meghívást kaptam előadás tartására. Szívesen tettem eleget, mert úgy éreztem, hogy ló szolgálatot teszek méhősztársaimnak. Az előadó teremben 200—250 méhészt találtam. Szívdobogást kaptam a tömeg láttára. Akkor még új tapasztalatomtól félve, bátortalanul mertem beszélni. Féltem, hogy sarlatánnak, kuruzslónak tartanak egyesek, bár tudtam, hogy az egybegyűltek többsége Ismeri méhészeti eredményeimet. Előadásom legfőbb témája a levegőcserés telelést rendszer volt, amelyet táblán ábrákkal, rajzokkal is illusztráltam. Beszédem közben zavarba jöttem, mert az első sorban ülők között egy értelmiségi külsejű méhész állandóan jegyzetelt és rajzokat készített irkájába. Szemét és gondolom füléi is egy pillanatra sem vette le tekintetemről, szavaimról. Láttam, hogy feszengve, idegesen várja beszédem végét és éreztem, hogy 6 lesz az első alapos hozzászóló a hallottakhoz. Közben a fizika hőtörvényeinek legelemibb szabályait ismertettem a méhek telelésével kapcsolatban. Példának hoztam fel és áramlási rajzokkal magyaráztam, hogy az ún. „léghuzat“ a fészken belől csak akkor jöhet létre, ha a belső és a külső hőmérsékleti ellentét már túl nagy. összehasonlítva utaltam arra, hogy pl. nyáron hűvös szobában kályhát begyújtani azért külön tudomány, mert ilyenkor a kéményen át a meleg inkább befelé áramlik, mint kifelé, ezért telik meg a szoba ilyenkor füsttel stb. Mind ezeket a természeti (fizikai) törvényeket a méhcsaládok telelésével hasonlítottam össze. Előadásom végén, amikor a hallgatóság kérdéseire kellett válaszolnom, a szorgalmasan jegyezgető hallgatóm elsőnek ugrott fel helyéről és szót kért. Bemutatkozott: X. Y. méhész, tanítóképző intézeti fizika szakos tanár vagyok, mondotta. Elmondta, hogy közel tíz éve méhészkedik, de ennél régebben tanítja a fizikát. Méhészkedése alatt soha sem gondolta, hogy a méhészet a fizika ismerete nélkül vak sötétben jár. „Szégyenlem, hogy mind ezeket tanultam, tudom, tanítom és csak most jövök rá, hogy a méhészet menynyire függvénye a fizikának“. Dicsérő szavai után elmondta, hogy ezentúl tanítani fogja a tőlem hallott elméletet méhészek között. Az „új“ elméleten keresztül azóta sok hívet szerezhetett a levegőcserés telelési rendszernek, amelyet Mikulás méhésztárs már fél évszázaddal előbb ismert, és tanított, pedig nem volt fizika tanár. Büszke lehet rá! Németh László Több szem többet lát! HOZZÁSZÓLÁS MIKULÁS LAJOS IRÄSÄHOZ
