Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-08-21 / 33. szám
Csonthéjasok ifjítása Őszibarackra iíjitás előtt (felső) és után (alsó kép). Gyümölcsfáink bizonyos Idő után a leggondosabb kezelés ellenére Is felkopaszodnak, még a minden évben rendszeresen metszettek is. A felkopaszodás mértékétől függően a termőfelület csökken, a fák alsó vázágain üres, kopasz részek keletkeznek. Ha nem avatkozunk be, a fa végül felnyúlik, s csak a tetején marad néhány seprőszerű képződmény. Az ilyen fa terméshozama természetesen Igen csekély. Ha ezeket a pusztuló fákat kivágjuk és helyettük újakat ültetünk, talajúntsággal számolhatunk. Ez azt jelenti, hogy ha azonos területen ugyanazt a növényt ismételten telepítjük, kipusztul, vagy csak igen silányian, gyengén fejlődik. Oka még csak részben tisztázott; bizonyos tápanyagok hiánya, a talaj szerkezetének elromlása stb.- okozhatják. Ameddig tehát mód van rá, ifjítással újítsuk (regeneráljuk) a fákat. A kifejlődött gyökérrendszer ugyanis a tápanyagszállftást tökéletesen végzi, s ha helyesen ifjítunk, néhány év alatt nagy termőterületű koronát kapunk. Általánosságban a cseresznye, meggy, szilva, mandula 25 évig, az őszibarack 20 évig képes terméshozásra. Szabály az is, hogy az a fa ifjítható eredményesen, amelyen az alsó vastagabb koronarészeken fiatal hajtások (vízhajtások) törnek elő. Minél előbb végezzük el az ifjítást, annál sikeresebb lesz. Cseresznye, meggy, mandula. Ha a fa termőfelülete csökken, lombja megritkul, s a korona ágait a téli fagy és a tavaszi hőingadozás megviselte, az ifjítás indokolt. A cseresznye és a meggy esetében helyes, ha két egymásután! évben ifjítunk. így az előző évben visszavágott ágak bőséges lombot fejlesztenek. A mandula szintén jól viseli az ifjítást, a koronát felére vagy kétharmadára vághatjuk vissza. A csonkon mindenképpen vessző vagy gally maradjon. Tavasszal az előtörő vízhajtásokból válasszunk ki néhányat és ezekből neveljük ki az új koronát. A mandulát életében többször is megifjíthatjuk. Szilva. Rendszeres évi ritkítással is felkopaszodik. Ennek következtében termőfelülete idővel annyira lecsökken, hogy jóformán termést sem ad. Az ilyen esetekben ifjítsuk meg a fát. A megmaradó csonkrészen szilva esetében feltétlenül maradjon fiatalabb része, ún. szívóág. Ez főleg teljes ifjításkor fontos, mert ellenkező esetben a fa könnyen befullad, elpusztul. A növekedést részleges ifjítással is elősegíthetjük: az ágakat felére vágjuk vissza. A koronás fáknál ügyeljünk arra, hogy a fa eredeti alakja a visszacsonkolás után is megmaradjon. Őszibarack. A felkopaszodásnak, a termőfelület csökkenésének előrehaladtával az ifjítás abból áll, hogy a vázágakat erősen, egyharmad, egyketted, kétharmad részre visszavágjuk. Ha a visszamaradó csonkon fiatal képződmények, egy-két éves vesszők nem maradnának, akkor a régi metszések felett ággyűrűre vágjuk vissza az ágat. Itt ugyanis nagyobb az esély a rejtett rügyek kihajtására. Részleges ifjítással — fokozatosan két-három év alatt — vágjuk vissza a beteg, pudvásidős fákat. Először kísérletképpen egy-két vázágat viszszavágunk és csak akkor folytatjuk, ha ezeken új hajtásokat kapunk. Egyébként helyes, ha az ifjítást egyszerre hajtjuk végre. Ha fa törzséből hajt ki, a felsőrészt fokozatosan eltávolítjuk és így neveljük ki az új keihely alakot. A visszavágást követő tavaszon az előretörő hajtásokból vázáganként kettőt-kettőt megtartunk, amely a kehelyalak kinevelésére legalkalmasabb és az ismert módon tovább neveljük. Az őszibarack az ifjítást jól tűri. A kajszibarack igen rosszul viseli el az ifjítást, ezért csak jó talajon, vízzel bőven ellátott fák esetében alkalmazzuk. A csonthéjasok ifjításának ideje a nyár vége és az ősz. Ha a munkát tavasszal határozzuk el, akkor még rügyfakadásig elvégezhetjük. Az ifjításkor — ha a fajtát nem tartjuk megfelelőnek — az előretörő hajtásokat augusztusban alvóra átszemezhetjük. VALI PÄL Kertünk kincse: a komposzt #jreg kertészek között járw ja ez a mondás: „Mutasd meg a komposztteleped, s megmondom ki vagy!“ Valóban sok mindent elárulhat a kert gazdájának képzettségéről, tudásáról a kert sarkában meghúzódó kis földprizma. Akkor is ha van — méginkább ha nincs. ÉVEZREDEK ÖTA Könyvtári frás foglalkozik a komposzttrágyával, készítési módjával, felhasználásával. Nem csoda, hiszen a keleti népeknél már négy évezrede ismert és kiterjedten használt trágyaféle ez, s a múlt évtizedekben a kémiai tudomány is alaposan elemezte összetételének értékeit. Ügy tűnik, mégsem becsüljük érdeme szerint. Pedig használata vagy mellőzése több, mint egyszerű talajerővisszapótlási kérdés. HARMONIKUS FEJLŐDÉS, MINŐSÉG Köztudott, hogy a gyümölcsfa akkor fejlődik kielégítően, ha az életműködéséhez szükséges tápanyagok a talajban mindenkor felvehető állapotban és — egymáshoz viszonyítva — megfelelő arányban állanak rendelkezésére. A növekedés és fejlődés egyensúlyának megbomlása — például a túlzott vagy csökkentett hajtásfejlődés, a spontántermő és kihagyó év, a hiánybetegségek stb. — mind visszavezethetők a talaj tulajdonságaira, s az azt befolyásoló trágyázási rendszerre. Azt is tudjuk, hogy nemcsak a gyümölcs mennyiségét, hanem fninőségét és eltarthatóságát iš lényegesen befolyásolja a fa által felvett tápanyagok egymáshoz való aránya. MIÉRT ÉRTÉKESEBB? Az istállótrágyának és a fékéinek bonyolult kémiai átalakuláson kell átmennie, amíg a bennük levő tápanyagok felvehető állapotba kerülnek. Az érett komposztnak ezzel szemben nagy előnye, hogy ezek a tápanyagfeltáródási folyamatok már lejátszódtak benne, § a gyökérzet bármikor felveheti a neki szükséges anyagokat belőle. A komposzt azon kívül, hogy tápanyagforrás, a talaj szerkezetét is javítja. A gyümölcsfákon tapasztalható nitrogén-túlsúly vagy mészhiány mind a talajban levő tápanyagok egymáshoz viszonyított kedvezőtlen arányából fakad. Ha jól kezelt, érett komposzttrágyát használunk, ilyen rendellenességek nem fordulnak elő. A komposztálódás folyamán ugyanis áz anyagban kémiai kiegyenlítődés megy végbe, s az egyes tápanyagok között egyensúlyi állapot alakul ki. Nehéz lenne mindent felsorolni, ami komposztálásra alkalmas. Minden bomló hulladék, nem fertőzött növényi rész, magot nem érlelt gyom a komposzttelepre való. Soha ne keverjünk viszont a komposzt közé tarackot, üveget, cserepet, papírt, műanyagot, salakot. A vastagabb növényi részeket, például a kukorica- és borsőszárat előbb — a bomlás gyorsítása érdekében — fel kell aprítani. A kert félreeső helyén kijelölt 1—2 négyzetméternyi terület talaját 40 cm mélyen emeljük ki. Minden 20 cm-nyi hulladékrétegre tenyérvastagságú földet terítsünk. A rétegekre célszerű égetett, porrá tört meszet szórni, vagy mésztejet locsolni. Az anyaghoz köbméterenként, rétegenként elosztva, 5—6 kg vegyes műtrágyát adagoljunk. Az 1,5—2 m széles 1 m magas prizmákat — középen vályút hagyva — takarjuk be földdel. A rendszeres nedvesítésről, a gyomok eltávolításáról ne feledkezzünk meg. KULIN IMRE l^ezdőként nem gondoltunk arra, hogy a kaptáruk színének valami köze lehetne a méhcsaládok életéhez, fejlődéséhez és a termelés eredményéhez. Sok kezdő méhész váratlanul lesz méhésszé. Ismerőstől, baráttól kap egy méhrajt ajándékba, vagy véletlen szerencse folytán kertjének egy fájára telepedett szökött rajt befog. Az ilyen váratlan helyzetben megindul a kapkodás, ami a készületlenség velejárója. Előkerülnek a használt ládák, öreg bútorok, és ha a kezdő méhész barkácsoló, másnapra már van (hajlék a méheknek. Hibás és elhamarkodott kezdés ez több okból! Megkísérlem az okokat némileg sorba szedni: 1. Ha az ilyen váratlan kezdő soha előtanulmányt nem folytatott, nem látogatott méhészeket, szaklapokat sem olvasott, vállalkozása majdnem egyenlő befektetett pénzének és munkájának elvesztésével. Az ilyen alkalmi beugrás a legritkább esetben szokott tartós lenni! -2. A kezdőnek legtöbbször halvány fogalma sincs, menynyire fontos a keretek gépi minőségi megmunkálása és milliméterre pontos azonossága. Vállazás helyett a keretekbe rögtönözve szegeket ver, mert valamikor ilyent látott a szomszéd 85 éves Miklós bácsinál, aki pedig 65 éves méhészkedése alatt megtanulhatta a méhészet minden fortélyát. 3. Ha szerencsés véletlen folytán a rendellenes időben és módon felülről besepert méhraj megmarad, a kezdő boldognak érezheti magát. Hallott olyan rajról, amelyet napközben felülről besepertek a kaptárba, mézes keretekkel Is ellátták, s a raj mégis kereket oldott. Hogy a természetes raj legelőnyösebb befuttatási ideje a naplemente, erről fogalma sem volt. 4. Mivel a „kaptár“ éjszaka készült, csak gyalult és testetlen. Elhatározza magát, hogy az új hajlékot mielőbb befesti, mert másutt is így látta a kaptárokat. Szándékával máris tetőzi a korábban elkövetett hibákat. Az udvaron álló kaptárt estefelé „jó sűrű sötét-szürke“ festékkel vastagon bemázolja, hogy már az első festés eltakarja a nyers deszka színét. Az eljárás a többihez viszonyítva talán á leghibásabb, mert ezt már nem a kényszer szülte, hanem a szakértelem hiánya. Tudni kell, hogy a száraz deszke festése előtt megköveteli a kb. 20 %-os terpentinnel hígított alapozást. A terpentines festék szívesen szívódik a száraz faanyagba, bizonyos mélységig magával viszi oldottan a kencét és ezzel megteremő S további festések kötő-alapját. Sem az alapozást, sem a további kétszeri, háromszori festést nem szabad méhekkel betelepf-A kaptárak színe és a termelés tett kaptáron végezni. Egyrészt a festéknek — a terpentines alapozóval szemben — több napos száraz idő szükséges, másrészt az éjszakai lehűlések és netán esők miatt pára csapódhat le a frissen festett kaptárokra. A jő festés megköveteli, hogy az alapozástól kezdve, minden száradt festés után, parafára fektetett, közepes finomságú csiszolópapírral a festett területet óvatosan simára csiszoljuk. Egyrészt egy sima felület elnyerése, másrészt a következő festék biztosabb tapadása céljából. A sima felület sokkal fontosabb, mint azt egyesek gondolnák. Az eső cseppjei lúgos hatásúak. Ha nem tudnak simán a kaptár oldalain leperegni, megállnak és lassan feloldják a festéket. Ha ettől a felületek már mattak, akkor rövidesen a festék elveszti nedvszigetelő sajátosságát. De kísérjük figyelemmel további útján kezdő barátunkat. A festékbe „óvatosságból“ egy kevés szárítót is kevert és így a napközbeni meleg napfény hatására másnap estig meg is „száradt“. A sötétszürke fészek, amelyben a raj helyet kapott, a tűző nap hatására annyira felhevült, hogy a kijáróban a méheknek szellőztetni kellett. Amikor ezt látta, örült ennek az új méhész, mert úgy hallotta, hogy a műlépek építéséhez melegre van szükség. Amikor ötödik napon türelmetlensége tetőfokra hágott, megvizsgálta „családocskáját“. Nagy volt a meglepetése, amikor a műlépeket össze vissza görbülve, féligmeddig kiépítve találta és abban az éjszakánként betett cukorszörpöt. Csak ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy tanácsot kérjen egy gyakorlott méhésztől. A méhésznek, — akit meglátogatott — valamennyi kaptárja egyforma pasztel-szürke volt. Az első kérdése a kezdőhöz az volt, hogy milyen vastag a kaptárfal és milyen színre van befestve. A kapott válaszok után felvilágosította a kezdő méhészt, hogy nem közömbös a méhcsaládok számára, milyen színű a hajlékuk. Emlékébe idézte amit az iskolában fizika órán tanult, hogy a fehér, vagy világos tárgyak visszaverik a napfény hevítő hatását, viszont a sötét színek elnyelik azt. Ez történt méhész barátunk „kaptárával“ is. Ä gyakorlott méhész elmondta a kezdőnek, hogy megfigyelése szerint a vékonyfalú kaptárak színének legjobbnak találja a világos szürkét. Ez a szín az első tavaszi napfényből annyit enged elnyelni, amenynyi éppen elég ahhoz, hogy késő estig az elnyelt hőt a kaptáron belül, befelé sugározza. Ha sötétebb volna, úgy már déli egy órakor, — amikor a nappali hőmérséklet a legmagasabb — legyezésre kényszerítené a méheket. Amikor a kezdő méhész megtekintette tanácsadójának méhészetét, csodálkozással látta, hogy valamennyi kaptár színe egyforma, és a kijárok fölött semmi megkülönböztető színjelzést nem talál. A kaptárak színe inkább világos, mint sötét szürke: a szürke keveréke, fehér és fekete festék, tehát mindkét jótulajdonság együtt található! Kérdésére, hogy nem tévednek-e el a méhek az egyforma színű kaptárokban, a tanácsadó megmagyarázta, hogy ezért állítja úgy fel a kaptárokat, hogy két-két család közvetlen egymás mellett, majd egy hely kihagyásával és újból két-két kaptár. Az ilyen felállítás mellett az eltájolás a lehető legminimálisabb (lásd a Kertészet-Méhészet 1971. évi 9. számában a 8. oldalon levő felállítást!), különösképpen akkor, ha a kaptársorok nem egymás után, hanem egy sorban állíthatók fel. A tanácsadó méhész még elmondta, hogy hosszú évtizedes tapasztalata szerint ezek a vékonyfalú kaptárak kibírják a legnagyobb kánikulai meleget, nem olvadnak le a lépek, és mivel röpnyílásuk a kánikulában bővíthető, nem ébred fel a rajzási szándék sem a méhcsaládokban. Elmondta még, hogy megfigyelése szerint változik a termelési eredmény is, ha a kaptárak különféle színűek és lényegesen eltérőek a családok fejlődési viszonyai, ami nagyrészt a kaptárszínek összevisszaságának tulajdonítható, de annak is, hogy egyes kaptárszínt a méhek maguk is jobban látnak, kedvelnek és szívesen tájolnak át saját otthonukból. Én is tapasztaltam, hogy nem közömbös — különösen a tavaszi fejlődés időszakában — hogy sötétebb, vagy világosabb színűek-e kaptáraink, de az sem, hogy legyenek köztük a méhek számára kedvezőbb, jobban érzékelhető színek, amelyeket esetleg túlzsúfolnak, másokat pedig elhanyagolnak. A tanulság mindebből az, hogy ha valakiben egyszer felébredt a gondolat vagy szándék, hogy méhészkedni kezd, idejében forduljon tanácsért haladó méhészekhez, főleg olyanokhoz, akiknek alapos elméleti és gyakorlati tudásuk van. Ne az utolsó percben kezdjen kapkodni és gondolkodni, főleg kaptárt ne éjszaka készítsen. Apránként szerelje fel magát szerszámokkal, méhészeti kellékekkel, műléppel és ami szintén nagyon fontos, jól kezelhető és könynyű kaptárokkal. Gondoljon arra, hogy amit 30 éves korában emelni könnyű számára, azt 60—70 éves korában már megmozdítani is nehéz. A kaptár külső színe se elhanyagolható, ha nem is törvényszerű, de ismernünk kel! annak előnyét, hátrányát, különösképpen akkor, ha tudjuk, hogy hasznunk vagy kárunk származhat belőle. (H)
