Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1971-08-21 / 33. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

10

A kis farmotoros csónak motorja épp a sziget alatt köhécselnl kezdett, és leállt. A férj nekilátott, hogy újra beindítsa. Felesége közben a sziget csúcsán magasba törő, rendezetlen épületcsoportot nézte.

— Miféle vár ez? — kérdezte.

— Nem vár, hanem börtön.

Az asszony akkor maga is észrevette, hogy a szédítő magasra hágó erődítmény fölött szürke fal meredezik, három sor ablakát mintha befalazták volna.

— Befalazták az ablakait. Vajon miért?

— Az nem falazás, hanem farkastorok.

— Mi az?

— Deszkaburok — felelte a férj most már türelmetlenül. — A cellából csak egy darab eget látni, egészen fent.

— és mire való ez?

A férj befűzte az indítókötelet, s nagyot rántott rajta, de a motor néhány fordulat után újra leállt.

— Gondolom, arra, hogy a rabok ne adhassanak jeleket.

Az asszony tovább kérdezősködött.

— Kik vannak ebben a börtönben?

Ez a kérdés a férj számára különösen bosszantó lehetett, talán azért, mert magától értetődő volt. Félig felegyenesedett, a kötelet még mindig kezében tartva.

— Csupa rendes, becsületes ember. Különc nyaralók, aktk szabadságukat inkább börtönben töltik, mint valamelyik partmenti üdülőben.

— Ugratsz! — mondta az asszony.

— Hát mit képzelsz, Laura, kik lehetnek ott? Rablók, gyilkosok, csupa elvetemült gonosztevő ...

Az asszony, a csónakpartra kuporodva, karját felhúzott lába köré fonta, és sértődötten a sziget felé fordult.

Eszébe jutott, hogy egy évvel ezelőtt gőzhajóval men-i íek a szigetre. Fiatal férfi lépett ki a kabinból, és két őr kíséretében szállt partra. Szép, konok arcába fekete fürtök hullottak, kezén bilincs volt. Akkor nem kérdezte meg, noha sejtette, kicsoda-micsoda az a fiatal férfi. Ügy érezte, titkos megállapodás van közte, a férje és a többi utas közt: nem foglalkoztak a fiatalemberrel, szinte tudomást sem vettek jelenlétéről. Laura mégis emlékezett rá, talán, mert a kezén levő bilincs nem tllett szép arcához. Most, hogy újra eszébe jutott, sajnálta, hogy nem kérdezte meg, ki lehet. Talán életfogytiglanra ítélték, noha bizonyos volt benne, hogy nem lehet olyan alávaló, aljas gazember, mint a többi. Alighanem szerelmi gyilkosság miatt került a bíróság elé, s az mégis más. — Egyszer csak megszólalt:

— Ha a motorral babrálsz, akár itt, akár az autóban, elviselhetetlen vagy.

Férje nem felelt. Újra beillesztette az indítókötelet, még erősebbet rántott rajta. A motor beindult, a csónak újra nekivágott a tengernek, széles, fehér csíkot húzva maga után, amely olyan volt a víz színén, mint habos csipkefodor egy azúrkék selyemruhán.

A motorcsónak elhagyta az erődítményt, s elérte a kikötőt. Egy ideig még tovább haladtak a part mentén, aztán a motor ismét köhécselnl kezdett és leállt. Az asszony, még mindig duzzogva, hátat fordított férjének. A part felé nézelődött, észre se vette, amint férje halkan szitkozódva újra fölállt, hogy begyújtsa a motort. Makacsul a hátát mutatta, míg amaz újra próbálkozott. A csónak végre megindult egy sziklák közé zárt, kis öböl irányban, de a part közelében újra leállt.

— Nem tudom, mi lelte. Teljesen bedöglött, szerelő kell hozzá — mérgelődött a férj.

— Menjünk vissza a kikötőbe. Ott talán lesz szerelő — felelte Laura, még mindig háttal a férjének.

— Ml lesz, ha megáll a nyílt tengeren? Jobb, ha kiszállok és bemegyek a faluba.

Az asszony erre nem szólt semmit. Hozzászokott, hogy ilyenkor a férje intézkedjék, aztán meg voltaképp nem ts nagyon érdekelte, hogy megy-e a motor vagy sem. Közönyét görnyedt, meztelen háta is hirdette. Férje felbőszült:

— Téged persze nem érdekel a dolog, úgyis nekem kell begyalogolnom a faluba.

Laura felvonta a vállát, de csak annyira, hogy férje észre ne vegye. Az mégis meglátta.

— És ne vonogasd a vállad — mondta, most már ék* télén dühvei.

— Nem vonogatom.

— Már régóta nem tetszel nekem.

— Hagyj békén, te hülye.

Laura szemét elfutotta a könny, maga sem tudta, miért. Még jobban a part felé fordult, mintha valamit figyelni akarna. Valóban, a partról leereszkedő ösvényen fehér inges, kék nadrágos férfi közeledett futva, de mintha csak látomás lett volna, az ösvény alján eltűnt. Latolgatta, szóljon-e róla a férjének; úgy döntött, hogy nem szól; máris bűnösnek érezte magát, noha nem tudta, miért.

Közben a férje mocorgásából meg a víz loccsanásából értette, hogy lehorgonyoztak.

— Kiszállunk?

Gépiesen kirakta lábát a csónakból, térdig vízbe siklott, leállt a homokos tengerfenékre. A partot nedves fekete homok borította; jobbkéz felől, a sziklás falban, sötét üregre lett figyelmes. Mély barlang lehetett; most már bizonyosan tudta, hogy ott rejtőzik az az ember, akit az ismét futólag megpillantott az ösvényen. Most sem szólt semmit, s ismét enyhe bűntudatot érzett. Férje utolérte és karonfogta.

— Bocsáss meg.

— Te ne haragudj — felelte Laura, s érezte, milyen képmutató, amikor arcon csókolja férjét. — Bárcsak elmenne és magamra hagyna — gondolta közben.

1971. augusztus 21.

Férje jókedvre derült.

— Megvársz? Sietek, egy óra múlva ttt vagyok.

— Hogyne! Olyan szép ttt.

A férj elindult, s nekivágott a parti ösvénynek.

Laura leült a víz mellé, hogy feltűnés nélkül szemmel tarthassa a barlangot. Egy ideig mozdulatlanul nézte a tengert, majd fejét észrevétlenül a barlang felé fordította. Hihetetlen, hogy férje ne vette volna észreI Jól sejtette, a kék nadrágos idegen ott volt: összekuporodva ült, kezével átkulcsolta térdét. Feje és törzse nem látszott, mert a barlangban sötét volt, s a nyílást egy kis sziklanyúlvány részben eltakarta. Az összekulcsolt kézről bizonyosan tudta, hogy csakis az a rab lehet, akit egy évvel ezelőtt látott bilincsbe verve. Fontolgatta, vajon szóljon-e hozzá; úgy döntött, hogy nem. Önmagát ts meglepte határozottsága. Arra gondolt, valami mégis lehet kettejük közt, már attól a perctől fogva, hogy megpillantotta az ösvényen, és nem szólt róla a férjének. Valami, ami csöndben kezdődött, csöndben fog folytatódni és véget érni. Közben teltek a percek. A rab nem mozdult, az árnyék, amely körülfolyta arcát, az asszonynak úgy rémlett, mintha a balsors volna; a titkos és kiszámíthatatlan sors, amely elválasztja őket, és megakadályozza, hogy közeledjenek egymáshoz. Megfigyelte azonban, hogy a férfi mozdulatlansága felkavarja. Mintha vetélkedtek volna, hogy akt elsőnek mozdul meg kettejük közül, elárulja érzelmeit. Laura jóformán akarata ellenére egyszer csak mégis megmozdult, s ezzel újabb tápot adott zavarának. Tudta, hogy szép kis formás füle van: felemelte a kezét, a haját hátraigazította, úgy, hogy láthassa a férfi. Az ismeretlen nem mozdult. Az asszonyt furcsa érzés fogta el, arra gondolt, micsoda hihetetlen őrültség, hogy egy fegyenccel kezd ki.

Mélységesen felindulva újra a tenger felé fordult. Most már inkább saját érzelmei zaklatták fel, mint a férfi jelenléte. Eltökélte, hogy mindenáron kicsalja a barlangból, még akkor is, ha csak azért jön elő, hogy kirabolja, és megölje. Eszébe Jutott, hogy táskájában néhány értéktárgy van. Lassan előhúzta őket, a rubinköves arany cigarettatárcát, az öngyújtót, amely szintén aranyból volt, s rágyújtott. Végül, türelmetlenséget színlelve, újra kutatni kezdett, megtalálta óráját, és megnézte az időt. Az óra is aranyból volt: letette a homokra az öngyújtó és a tárca mellé. Egy kis kupac aranyholmi volt együtt, ezzel talán próbára teszi emberét. Persze, eszébe jutott az ts, hogy annak idején úgy képzelte, a rabot szerelmi gyilkosság miatt ítélték el. Ajkába harapott: az ilyen nem bukik aranyra. Valami mást kell kitalálnia.

Erősen dobogott a szíve, lélegzete elakadt. Arcát, nyakát piros foltok lepték el. Kezét vállához emelte, két ujjával karjára eresztette a fürdőruha pántját, úgyhogy melle csaknem egészen kilátszott. Félénk tekintetet vetett a barlang felé: a férfi még mindig ott volt. Csöndben, mozdulatlanul ült, arcát nem látta. A haszontalannak bizonyult aranyra nézett, a parti fövényre, a tengerre. A látóhatárt kémlelte, aztán a parttól nem messze megpillantotta a sötétlő, mozdulatlan vizen nyugvó, lehorgonyzóit motorcsónakot. Végre megértette, mit néz a rab a barlang sötétjéből olyan mohón és szorongva.

Lassan, lomhán felállt, nyújtózkodott egy kicsit, majd fejét hátrahajtva tarkója alatt összekulcsolta kezét, és megindult a víz felé.

— Isten veled — mondta magában.

Belegázolt a vízbe, de nem a csónak irányában. A homokos tengerfenéken lépkedett a kis öböl másik vége felé, miközben a víz, kellemetlenül csiklandozva testét, lassanként ellepte, már-már nyakáig ért. Úszni kezdett, mindinkább eltávolodott a csónaktól. A szikla mögött, lábával puhatolózva, leállt, majd visszafordult. Öt perc sem telhetett el, amióta nem nézett a csónakra. A szökevény már messze volt, háttal neki a motor fölé hajolt. Nyilván értett hozzá: a motor azonnal begyulladt, a csónak kanyarodva megindult. Mindez véletlenül úgy történt — s Laura ebben a sors kezét érezte —, hogy nem látszott az arca. Az asszony mozdulatlanul állt a nyakig érő vízben, és némán nézett a távolodó férfi után. Ügy érezte, hogy ez a némaság volt köztük a cinkosság utolsó jele. Most csak egy gondolat bántotta: „Ha újra elromlik a motor, azt fogja gondolni, hogy kelepcébe csaltam.“

Végül lassan kijött a vízből, s arrafelé ment, ahol a táskát hagyta. A part mögött felkelt a nap, és megcsillant a tenger azúrkék tükre, a nedves homok, a kis kupac arany, amelyhez a szökevény nem nyúlt hozzá. Laura leült a táska mellé, és tekintetével követte a motorcsónakot, amely most egyenesen nekivágott a nyílt tengernek. Jobbról, a hegyfok mögül, előbukkant egy rendőrnaszád, három emberrel a fedélzetén. A kis motorcsónak mindinkább eltávolodott, egyre kisebb lett, ahogy nőtt a távolság közte és a part között; az asszony mégis tisztán látta a csónak farában ülő férfi kezét a kormányon. Aztán egyszer csak megtorpant a távolban, ott, ahol a tükörsima tenger azúrja sötét violaszínűre változott. A férfi felállt, és újra a motor fölé hajolt. A rendőrnaszád most már egyenest a csónak felé tartott. Laura megértette, és beletörődve szemlélte az eseményeket. A férfi egy ideig még állt a motor mellett, a távolság szemlátomást csökkent a naszád és a csónak közt. Lemondóan újra leült a csónak farába, és mozdulatlan maradt. A naszád egészen a csónak mellé ért, érintette. Az asszony még egyszer odanézett. A szökevény és a naszád legénysége között, úgy látszott, nyugalmas beszélgetés indult, mint ismerős kirándulók közt. A napsütés, a távolság, a tenger és az ég felmérhetetlen mélysége, gondolta, amúgy is jelentéktelenné, értelmetlenné és távolivá foszlottá a találkozást. A szökevény felállt, Laura még látta, hogy átlép a csónakból a naszádba. Ránézett a karórára: az tdő eltelt, férjének hamarosan itt kell lennie.

Dénes György

ki tudja már

Mentem, s az éj remegett szememben, valaki várt valahol, a lombok őt idézték.

Szerelem volt? Vagy csak a szárnyaszegett részvét ájult mellemre, lelt fészkére bennem?

Ki tudja már. A végtelen vizekből egy kéz könyörög fel a csillagokra, s bánatszürke vágy fut habokról habokra; az önző ifjúság minden bimbót letör.

A Szabad Földműves 29-ik számában a Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar tagozata diákjainak promóciójáről irtunk. Alábbi cikkünkben az egyik végzőst, Karádi Valériát mutatjuk be, aki 43 társával együtt tele reménnyel és ambícióval várja szeptember elsejét.

— Már most tudom — kezdte a beszélgetést a szimpatikus „tanítónéni“ — mit mondok majd a gyerekeknek az első órán. Azokat a mondatokat ugyanis — mondta mosolyogva — már nagyon sokszor elismételtem magamban, úgyhogy semmiképpen sem jöhetek zavarba. Egyik legnagyobb célom — folytatta most már komolyan a szőke pedagógus —, hogy diákjaimmal megszerettessem a verseket és azokon keresztül a magyar irodalmat. Azon leszek, hogy mielőbb meggyőzzem őket, nincs jobb és igazibb barát a könyvnél.

Karádi Valika

— Az utóbbi mondatokkal elárulta, hogy magyar szakos.

— Igen, magyar és szlovák szakos vagyok. A magyart azért választottam, hogy az irodalmat magasabb fokon is elsajátíthassam, a szlovákot pedig azért, mert sok faluban a gyerekek rosszul beszélnek szlovákul, és a mi feladatunk, hogy ezen változtassunk. Hogyha majd kikerülnek az iskolából, jobban beszéljenek szlovákul, mint mi annakidején.

Az ember életében gyakran vannak olyan mozzanatok, melyek az évek folyamán sok mindent eldönthetnek. Valikénál is így volt.

— Szülőfalumban, Perbenyíken (Príbeník, terebesí (trebisovi) járás) még

az első osztályban volt egy nagyon kedves tanítónéni, Molnár Mária (még mindig ott tanít), akit úgy megszerettem, hogy elhatároztam, én is ezt a pályát választom. A legtöbb hasonló korú gyerektől eltérően én mindvégig kitartottam elhatározásom mellett, és egyszer sem adódott olyan pillanat, hogy valami más akartam volna lenni. Azt, hogy a magyar szakot választottam, ugyancsak egyik tanítómnak köszönhetem, mégpedig Szűcs Józsefnek, akihez öt év után kerültem Királyhelmecre (Král. Chlmec). Ö volt az, aki megszerettette velem a verseket és az irodalmat. Azóta szavalok, kisebb-nagyobb sikerrel. Háromszor vettem részt a Jókai Napokon, ahol egyszer második díjat nyertem.

Érettségi után nem sikerült Valikénak a főiskolára jutni. Helyszűke miatt nem vették fel. Ő azonban nem kapitulált. Egyévi pionírvezeitősködés után ismét jelentkezett, s ezúttal sikerült.

— Nagyon boldog voltam, amikor értesítettek az eredményről, de egyben gyenge szlovák nyelvtudásom miatt tartottam is egy kicsit a fősulitól. Hamar bebizonyosodott, hogy nem alaptalnul. Eleinte bizony még a helyesírás is gondot okozott. Hatan voltunk Kelet-Szloväkiábôl, és csak kettőnknek sikerült befejezni az iskolát. Én ezt részben annak is köszönhetem, hogy kitűnő csoportba kerültem. Tizenhattagú lánygárdánk arról volt híres, hogy a legösszetartóbb az iskolában. Pilvax-klubot alakítottunk házirenddel, melybe a tanuláson kívül a szórakozás Is beletartozott. Rendkívül szép estéket töltöttünk együtt.

— Fokozatosan a szlovák nyelvbe is belejöttem, úgyhogy már a kettes feleletek sem voltak ritkák. Minden vizsgánál anyuékra gondoltam. Ez négy éven keresztül végigkísért. Anyu ugyanis nem tanulhatott, ezért minden álma az volt, hogy legalább én végezzem el a pedagógiát.

Karádi néni álma teljesült. Valikéból tanítónénl lett, sőt három évvel fiatalabb húga ugyancsak a nyitrai főiskola hallgatója, így nem csoda, hogy a diplomakiosztásnál az édesanya szeme harmatos lett.

Valika végezetül azt is elárulta magáról, hogy ebben a szép városban nemcsak főiskolai végzettséget, de vőlegényt is szerzett. Ami egyben azt is jelenti, hogy Nyitrán marad.

— Vőlegényem idevalósi, így én is itt maradok. Nagycétényben (Vei. Cetín) kaptam helyeit, őszintén szólva örülök ennek, mert nagyon megszerettem ezt a várost, ahol felejthetetlen négy évet töltöttem, s ahova sok szép emlék fűz.

Ordődy Vilmos