Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-08-14 / 32. szám
lťiww A BAROMFITRÄGYA MINT MELLÉKTERMÉK Ésszerű hasznosítás világszerte mind jobban foglalkoztatja a kutatókat éppen úgy, mint a gyakorlati állattenyésztőket. Joe Claybaugh, a DeKalb cég kutató intézetének egyik baromfitenyésztési szaktanácsadója joggal teszi fel a kérdést: „Mind gyakrabban kérdezzük, hányszor lehet a trágyát ismételten felhasználni valamire, amíg ténylegesen hulladéknak minősíthető.“ Claybaugh az erre vonatkozó kutatások szükségességét azzal is indokolja, hogy hivatalos becslések szerint az Egyesült Államokban évente 40 millió dollár értékű keményítő, ásványi anyag és kálium semmisül meg a célszerűen fel nem használt baromfitrágyával. Szerinte vizsgálatot kíván az a kérdés is, hogy az utóbbi időben az amerikai takarmányokban észlelt szeléniumhiányt mennyiben befolyásolja a növénytermelő agronómusok azon törekvése, hogy csak műtrágyát használjanak és elhanyagolják a baromfi és egyéb állati trágyatermékek hasznosítását a talajerő visszapótlására. Szerinte a ma felhasznált tápanyagoknak mintegy 25 százalékát lehetne ismételten hasznosítania Az az állati trágyák megfelelő pasztörizálási módszereinek kidolgozása után lenne megvalósítható úgy, hogy ismételten takarmány-alapanyagként értékesítsék. Egyik amerikai egyetem sikeres vizsgálataira utal, mety szerint a feldolgozott baromfitrágya takarmányértéke felveszi a versenyt a kukoricáéval (?), és sem a patogenitás szempontjából, sem az ember veszélyeztető kémiai anyag-koncentráció miatt nem kifogásolható. Más kísérletek bizonyították, hogy a baromfitrágya hasznos kiegészítő takarmány juhoknak és szarvasmarháknak. Ismét más kísérletek a sertéssel való kedvező hasznosítást igazolták. A DeKalb kutatója felhívja a témával foglalkozó kutatókat, hogy az e téren mutatkozó lehetőségeket vizsgálják tovább és szükségesnek tartja, hogy mielőbb dolgozzák ki a gyakorlati alkalmazás normáit és technológiáját. (Poultry International) A májmételykór mint juhbetegség A májmételykór a kérődzők és köztük elsősorban a juhok igen elterjedt és nagy népgazdasági károkat okozó betegsége, melyet a máj epeutaiban élősködő májmételyek idéznek elő. A májmétely 2—3 cm hosszú és kb 1 cm széles, lapított testű, levél formájú hímnős féreg, amely több évig él és ezalatt rengeteg petét rak. A pete a gazdaállat bélsarával a külvilágba kerül és ha nedves talajra jut, csillangós lárva bújik ki belőle. Ennek további fejlődése érdekében be kell kerülnie a törpe iszapcsigába, ahol bonyolult ivartalan pzaporodási folyamatok után cerkáriának nevezett lárvaformává alakul. A cerkáriák elhagyják a csigát, a külvilágba jutnak és addig úszkálnak a sekély A kérődzők fertőződése — mint már fentebb is említettük — úgy történik, hogy az állatok mocsaras legelőkön vagy nedves árkokban legelve olyan füvet vesznek fel, amely betokozódott lárvákat tartalmaz. De fertőződhetik a juh úgy is, hogy nedves szénát etetnek vele, amelyben a betokozódott lárvák hónapokon keresztül élet- és fertőzőképesek maradnak. A fertőzött állatok ürülékükkel állandóan újrafertőzik a legelőt, ahol az állatok, főleg a nyár végén és ősszel fertőződnek. A juhok átlag 70 nappal a fertőződés/ után ürítenek petéket a bélsárban. A BETEGSÉG TÜNETEI Ha az állat nagyszámú petét itt fel, akkor már három hét-A juhok legeltetésekor kerülni kell a nedves legelőrészeket, mert itt él a törpe iszapcsiga, a májmétely köztigazdája. Ez veszélyezteti a szép, kiegyenlített merinó juhállományok egészségi állapotát. -kuvízben, mígnem sikerül megtapadniok a fűszálakon,, vagy a vízinövények levelein, amelyeken betokozódnak. További fejlődésük csak akkor indul meg, ha valamely legelésző kérődző (juh, kecske, szarvasmarha, őz, szarvas stb.J gyomrába kerülnek. Itt a betokozódott lárva burka feloldódik és a kiszabadult fiatal métely átfúrja a bél falát majd a hasüregben vándorolva a máj felé veszi útját. A mételyek a májba jutva annak szövetét furkálják, roncsolják és az epeutakban telepszenek meg, ahol ivarérettekké válnak, hamarosan megkezdik a peték termelését. A mételyek a májszövet törmelékével táplálkoznak és vért szívnak. Ha a gazdaállat számos májmétellyel fertőzött, akkor a máj kóros elváltozása folytán táplálkozási zavarok, lesoványodás és vérfogyottság jön létre, amely sok esetben az állat ehullását okozza. tel a fertőződés után jelentkeznek az első tünetek, míg kisebb fokú fertőződés esetén a lappangási időszak két hónapig is eltart. A betegséget főleg az őszi és téli hónapokban észleljük. Az erősen fertőzött állatok levertek, gyengék, soványodnak, vérfogyottakká válnak, amiről főleg a szem kötőhártyájának sápadtsága tanúskodik. A betegség folyamán egyes juhokban a szemhéjakon, a szem kötőhártyáján, a mellkas alján és a torokjáratban vizenyős duzzanatok keletkeznek. A gyapjú törékeny, kihull, illetve csomókban kihúzható. A vemhes juhokat a betegség igen megviseli, a bárányozás előtt nem tőgyeinek be rendesen és a bárányok nagy része éhen pusztul. Ha az állatokat idejében nem vonják kezelésbe, nagy részük el is hullik. Az állatorvos a mételykór megállapításakor nem elégszik meg a betegség fentebb leírt tüneteivel, hanem tekintetbe veszi az elhullott juhok boncolási leletét és főleg áz ürülék mikroszkopikus vizsgálatának eredményét. Az utóbbi vizsgálattal nemcsak a peték Jelenlétét, hanem a fertőzöttség mértékét is meg lehet állapítani. A mételykórral való fertőzöttség korai megállapítása szempontjából igen fontos az a rendelkezés, hogy a vágóhídi állategészségügyi szolgálat az illetékes járási állategészségügyi állomást értesíteni köteles, ha valamely felvásárolt juhállományban a húsvizsgálat folyamán mételykórt állapítottak meg. A betegség gyógyítására különféle gyógyszerekét használnak, melyeket részben injekció formájában, részben belsőleg alkalmaznak. Hizlalt vagy ellenkezőleg nagyon lesoványodott, továbbá előrehaladottan vemhes állatokat nem tanácsos kezelni, mert ezek igen érzékenyek a mételyellenes gyógyszerekkel szemben. Egyébként az állatorvos dolga, hogy az adott esetben gondosan mérlegelje a gyógyszerek alkalmazhatóságát, vagy egy kisebb állatcsoport kísérletes kezelésével tájékozódjon a juhok érzékenységéről. A gyógyszeres kezelésre legalkalmasabb időszak a tél eleje. Oly vidékeken, ahol a mőtelykór évről-évre fellép, az összes juhok kezelése indokolt és azt szükség szerint két-három hónap múlva megismételjük. A gyógyszeres kezelés mellett igen fontos a juhok kiadós takarmányozása és takarmányuk kiegészítése ásványi anyagokkal. A MEGELŐZÉS Fontos, hogy tavasszal csak oly állatokat hajtsunk legelőre, amelyek mételyellenes kezelésben részesültek, nehogy hozzájáruljanak a legelő fertőzötfségének fenntartásához. Hogy mely állatok vannak fertőzve, afelől a bélsárvizsgálat ad felvilágosítást. Legeltetéskor kerülni kell a nedves, mélyebben fekvő helyeket, árkokat és oly legelőrészeket, amelyeken keresztül víz folyik. Ilyen helyeken él a törpe iszapcsiga, a májmétely köztigazdája, amely a mételyek fejlődésének egyik fontos feltétele. Igen ajánlatos afelől gondoskodni, hogy a törpe iszapcsiga ne találja meg életének főfeltételét, a vizet, vagyis csapoljuk le a nedves legelőt. Ahol ez nem lehetséges, ott rézgáliccal lehet a csigákat irtani. A csigák elpusztításához elég ha 100 ezer liter víz egy kg rézgálícot tartalmaz. A rézgáliccal való csigairtás részletei felől az állatorvosi szolgálat nyújt felvilágosítást. DR. FLORIAN ENDRE Miért fontos a vadvédelem? Bunkó és kő volt az ősember kezdetleges fegyvere. Az íjj, a gerely és a fejsze évezredekig tartó fejlődést követelt. Az ősember vadászott, hogy eledelhez és ruhaneműhöz jusson. Az egyes állatfajokat nem fenyegette a végpusztulás veszélye akkortájt, mert a természetes szaporulat kiegyenlítette a vadászat-okozta vesztességet. Évszázadok múltán, amikor lőfegyver került az ember kezébe, alapjában ingott meg az idillikus helyzet. Az emberi társadalom és a technika rohamos fejlődését az állatvilág sínylette meg. A szédületes ütemű fejlődés és a modern ember túlhajtott igényel összezsugorították az egyes vadfajok életterét vagy megcsonkították létfeltételeit. A bálna, a fóka, a hőd, a tengeri vidra, a medve, a tajga tigrise, az afrikai strucc-madár, az ausztráliai keapapagáj és a kenguru a végpusztulás szakadékénak széléhez sodródtak. A tudósvilág óvást emelt a tömeges pusztítás ellen, az állatfajok védelmében. A sok veszélyeztetett vad közül a bölény is csak nagynehezen kerülte ki a pusztulás katasztrófáját. A természettudósok elszánt közbelépésének köszönhető, hogy e vadnak két válfaja életben maradt, mégpedig az európai és az amerikai bölény. Az európai bölény egyik alfaja Kaukázus erdeiben tanyázott, a másik alfaj meg Közép-Eurőpa síkságain legelészett, Franciaországtól a Balti-tenger partjáig. Az első világháború kitörése idején Lengyelországban, a Bialoweski őserdőben élt a legtöbb bölény, de a Kaukázusban is elég volt belőle. A hadseregvonulás következtében csaknem egy szálig-kipusztult ez a nemes vad. A ésekély maradékot orvvadászok sáskahada veszélyeztette. Berlinben 1923-ben nemzetközi bölényvédelmi szövetséget létesítettek. Ma állatkertek és állami rezervációk gondoskodnak vagy 200 európai bölény életéről és szaporodásáról Még száz éve sincs annak, hogy Észak-Amerika prériein sok millió vadbölény (bizón) legelészett. Szüntelen vadászásuk ellenére a huszadik évszázadig csaknem változatlan maradt a bölények száma. Az indiánok eredetileg nyíllal, gerellyel és tomahawkkal vadásztak reá. Az „Újvilág“ fölfedezése után azonban a spanyol hódítók, nyomukban .pedig a fehérbőrű kivándorlók lőfegyverei tömegesen irtották az indiánok kedvelt vadját. így csak kevés maradt belőlük életben. A megmaradtak életéről ma Kanada és az Amerikai Egyesült Államok rezervációi gondoskodnak. Az amerikai bölény száma újabban évről-évre bővül. Az amerikai bölény (buffalo), a prérik tipikus vadja, szűnösszüntelen kóborolt. Friss legelőt keresett. Júliustól kezdődőleg dél felé vonult, tavasszal meg visszatért északra. Vonulása kiváló alkalmat nyújtott az indián törzseknek, hogy vadászhassák. Az elejtett bölény húsa, bőre, szarva és patája fontos feladatot teljesített az indiánok életében. Annak ellenére, hogy életükben a bölény képezte a legfontosabb élelemforrását, csak annyit zsákmányoltak belőle, amennyire égető szükségük volt. Életföltételeik igen szerények voltak, s épp ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy nem tűrhették sző nélkül a fehér telepesek barbár szokásait, akik golyós puskáikkal tömegesen irtották az értékes vadat. Veszélyeztették nemcsak a tipikus prérivad életét, de az indián törzsek létezését is. Az amerikai bölény könnyen bánt el állati ellenségeivel: a prérifarkassal, a medvével és a többi ragadozóval, mert küzdelem során számbeli túlsúlya volt a döntő. A préri ragadozóinál nagyobb veszedélmet jelentett számára az éhség meg a szomj, de legnagyobb veszélyt a jég jelentett számára. Ha vonulása közben befagyott folyó jegére lépett a bölénycsorda, óriási súlya alatt beszakadt a jég, a csorda vízbe zuhant és ott lelte halálát. Céltudatos vadvédelem nélkül ma egyetlen bölény sem létezne a világon. Ezért szükséges a még létező vadfajok védelme. SELMEC ADOLF Oárhol is találkozom Jan** esi bácsival, az ismerősök megjegyzik, „na, ezek már megint vadásznak“. A megjegyzésért nem haragszom, mert a ténymegállapítás nem alaptalan. — Jó, hogy itt vagy öcsém — szokott fogadni Jancsi bácsi — legalább nem lesz unalmas az este. Tudod, ezekkel a nem vadászokkal nem lehet semmiről sem beszélni. — Jancsi bácsi ugyanis csak a vadásztárgyú beszédet tartja valaminek, illetőleg mindennek. Az az érdekes, hogy egyszer „öcsémnek“ szólít, máskor „komának". Hát ami a komaságot illeti, Jancsi bácsi még lehetne az én komám, de én az övé már bajosan. Ő ugyanis az emberi kor azon szakaszát tapossa, amikor már nem nagyon gondol „koma“ szerzésre. Amikor túlságosan belemelegszik vadászhistóriáiba vagy a cigarettája alszik ki, vagy a hamu kerül a hamutálca mellé. De ez megbocsátható, mert ilyenkor valószínűleg egy kis erdei rét mellett ül vadászlesen, holdvilágban. S mint egy jól rendezett színielőadáson, változnak a képek. I. kép. — Valamikor, még kezdő vedászkoromban szalonkalesre mentem társaimmal, akik azonban inkáb a tűz melletti szalonnasütést, mint a szalonkázást választották, hisz a szalonkák már régen fészkeikben ültek. Nekem azonban óriási szerencsém volt, alig győztem a puskát tölteni, s kilőttem vagy egy táskányi patront. A társaság alig várta, hogy visz-Vadásztörténetek szatérjek bősz lövöldözésem után. Ahogy odaértem, azonnal körülfogtak és vallatni kezdtek, hogy mire lövöldöztem? Hát szalonkára, vágtam rá büszkénl De azt a kutya madarat meglőni nem tudtam, mert úgy cikázik az, mint az ördög. Cikázik? Bámultak rám társaim. Ott is repül egy, ni, mutattam fölfelé. A társaság szinte hempergett a nevetéstől, s én akkor jöttem rá, hogy egész este denevérekre lövöldöztem. II. kép. — Feleségem még sohasem látott szalonkát. Kivittem ezért az erdőbe. Sajnos, rossz húzás volt, nem hallottam semmit. De egyszerre csak elcikázik egy a fejem felett.- Kapom a puskát — puff! Mesterlövész voltam ám én, komám! A szalonka máris ott hevert a harasztban. A feleségem nagy kíváncsiságában utána iramodik és máris hozza. Te, János, sohasem mondtad nekem, hogy a szalonka fekete. Hát jobban megnézem, akkor látom, hogy feketerigót lőttem. III. kép — Körvadászatunkon egy pesti vadász is részt vett Az istenadta azonban rövidlátó volt és állandóan szemüvege tisztításával volt elfoglalva. Amint törülgeti behomályosodott szemüvegét, az egyik bucka tövéből hirtelen kipöckölődik egy nyúl. Az úr hirtelen rálőtt, a nyúl egyet perdült a levegőben, de tovább ' futott. Amit elmulasztott a puskám, azt majd pótolja a kutyám, morfondírozott az úr, ezzel elengedte kutyáját, amely a sebzett nyúl után vetette magát. A komédia kedvéért én is elengedtem Bodrimat, amely azonban nem a nyúl, hanem az idegen vadászeb után iramodott. Beérve azt, farkába harapott, az idegen kutya visszakapott, s a két vadászeb máris a földön hempergett. Míg vendégünk kutyámat szidta, egy újabb nyúl tűnt fel, amely egyenesen feléje futott. Ezt már eltalálta, de a nyúl még tovább vánszorgott a domb másik oldalára. Kutya hiányában az egyik hajtógyerek rohant utána, felszedte és hanyagul a vállára tette. Természetesen a domb miatt csak a nyúl és a pöttömnyi hajtógyerek kalapja látszott. A nekihevült vadász a kalapot nem vette észre, csak a nyulat. Hirtelen csak annyit hallottam, hogy a pesti vadász felkiált — újra nyúl, azzal puff! S nyomban meg is állapította: — ez aztán mesterlövés volt, egyszeribe kettészakítottam azt a koszos nyulat. Rosszat sejtve azonnal a helyszínre siettem s megoldódott előttem a kettélőtt nyúl rejtélye: a lövés először a hajtó kalapját vitte le, s a halálra rémült gverek erre eldobta a nyulat s azon nyomban a barázdába lapult. Vadászunk amikor rádöbbent a valóságra, hogy ijedtségét és zavarát leplezze, először kutyáját hívta, de mivel ez sem segített, újra szemüvegét kezdte törülgetni. IV. kép. A minap nagyobb sétát tettem Jancsi bácsival, természetesen megint vadásztunk „fegyver nélkül“. Egyik vadászélménye a másikat követte. Ezúttal egy hihetetlen, hajmeresztő medvekalandot mesélt. Ekkor én is rákapcsoltam szavaira, hogy velem is megtörtént egy majdnem végzetes vaddisznó história. — A Duna egyik kövezésén mentem át fegyver nélkül, hát mit látok, velem szembe jön egy vadkan, önkéntelenül hátrafordulok s majd össze nem estem a meglepetéstől. Ugyanis a kövezés elején egy kocát láttam két malaccal. Mit tegyek most? A kövezésről leugrani nem meFtem. mert mindkét oldalon a Duna-ág hínáros, sötét vize csörgedezett — Na és mi történt? — vágott közbe türelmetlenül lancsi bácsi. — Széttéptek! — válaszoltam részvéttel jes hangon. Jancsi bácsi megállt, először összehúzta szemöldökét, majd bajuszát kezdte rosszallóan rángatni. Végül így szólt: — Azért ilyet neked én sohasem mondtam. No, de 'össz te még az én utcámba, — Megyek Jancsi bácsi Szívesen! CSIBA LÄSZLÖ. Somorja (Samorín)
