Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-19 / 24. szám
ш jť шм A SZOVJETUNIÓ PULYKATENYÉSZANYAG VÁSÁRLÁSA A tervek szerint a Szovjetunióban a hetvenes években fokozzák a pulykatenyésztést. A hírek szerint 1872-ben Angliától a Szovjetunió nagyszámú pulykát vásárol tenyésztés céljára. Ebben az országban a pulykatenyésztésnek korlátlan lehetőségei vannak. A megállapodást megelőzően szovjet szakemberek a helyszínen tanulmányozták az angliai termelési eredményeket és végignézték a pipék keltetésének módját, ezenkívül a szekszálást, a pipék kezelését, osztályozását. Az első egyedeket ez után szállították el a Szovjetunióba s ott három kísérleti telepen helyezték el. (Farmer and Stock Breeder] AZ ANGOL TOJÓ VERSENY A fehér fajták milfordi teljesítményvizsgálatának befejezése előtt a Shaver starcross 288 vezet 72 hetes korban 268,8, illetve 267,1 tojással a behelyezett istállóátlag alapján számítva. A stracross fogyasztási átlaga napi 119,07 g. A legkevesebbet a Kimberchick tojók fogyasztották, 113,4 g-ot. A legjobb eredmények a Stirling White Link fajtához fűződnek. Tojóátlaguk 246 és 236,9 volt. A Shaver tojók tojásai 76 %-ban nagy- és standard méretűnek bizonyultak. Az elhullás legkedvezőbben a Kimberchicknél alakult, 5,6 %-kal. Az összesített átlag 11 % volt. A barna tojók versenyében három Warren Sex Sál Link csapatból kettőben 245,8, illetve 245,5 tojást tojt átlagban egy-egy állat. Két csapatban az elhullás csak 4 és Уг százalékra rúgott. Ё téren a Stirlingrangers áll az utolsó helyen 11 %-kal, de vezet a takarmányfogyasztásban napi 119,07 g-mal. A barna tojások között a legkedvezőbb nagyságot a Sykes érte el, a tojások 80 %-át nagyméretűnek és standardnak sorolták he. A teljesítményvizsgálatot találomra választott tojókkal végzik. (Farmer and Stock Breeder) A baromfi mikoplazmózisa A mikopliazmák rendkívül apró kórokozó csírák, amelyek úgyszónván átmenetet képeznek á baktériumok és a vírusok között. BetegségQkoző képességüket rendszerint csak akkor fejtik ki, ha a szervezetet előbb valamilyen gyengítő hatások érték (hirtelen környezetváltozás, meghűlés, rossz higiéniai viszonyok, takarmányozási hibák, élősködők, fárasztó szállítás, az állatok meg nem felelő időben történő oltása stb.). A mikoplazmák a madarakban különféle betegségeket okoznak, amelyek főleg nagyüzemi baromfitelepeken fordulnak elő. Az ilyen üzemekben finom szervezetű, nagy termelőképességű baromfit tartanak, amely aránylag sűrűn van elhelyezve, és így a betegség terjedés az állományban könnyen lehetséges. ban az állatok egyidejűleg még más kórokozókkal való fertőzésnek is ki vannak téve, a veszteségek elérhetik a 30 százalékot is. A beteg állatokon a következő tünetek észlelhetők: orrfolyás, az állat arcán fellépő duzzanatok, amelyek folytán a fej alakja hasonlít a bagolyéhoz, lélegzési nehézségek (köhögés, szörtyögő lélegzés, a légzőutakban levő váladék kiprüszkölése), levertség, soványodás, esetleg a szem kötő- és szaruhártyájának gyulladása. Az állatok fejlődésükben visszamaradnak és a tojáshozamuk is csökken. Előfordul, hogy a járvány már-már megszűnőben van, de újból kitör. Idősebb tyúkok esetén kár többnyire nem az elhullás, hanem a termelékenység csökkenése következtében adódik. Ragályos izületi gyulladás Ez a betegség főleg hústípusú fiatal csirkéken és pulykákon fordul elő. Ha a kórokozó, a mikoplazmák bizonyos fajtája bejutott az addig még egészséges állat szervezetébe, nyolc napi átlagos lappangási idő letelte után a következő tünetek jelentkeznek: a beteg csirke vagy pulyka levert, sápadt, nem fejlődik rendesen, majd a lábak és szárnyak ízületei megdagadnak, a tollazat borzolt, a taréj zsugorodott. Az ízületek és inhüvelyek sűrű, sárgásbarna gennyet tartalmaznak. Hasmenés (zöldes ürülékkel) és soványodás egészítik ki a leírt ‘tarka kórképet. VÉDEKEZÉS Az említett csírák okozta főbb kórformák a következők: A légzőszervek idült megbetegedése Ez a betegség főleg csibéken, tyúkokon és pulykákon fordul elő, de hajlamosak rá a gyöngytyúkok, galambok, fácánok és foglyok is. A járvány úgy terjed az állományban, hogy az orr és a légutak kiprüszkölt váladéka bekerül az addig még egészséges állatba. Ez az állatok közvetlen érintkezésekor történik, vagy úgy, hogy a fertőzést a kóros váladékokkal szennyezett takarmány, ivóvíz, az állatok tartásánál használt eszközök közvetítik. A fertőzött állat hoszszú ideig hordhatja magában és esetleg csak később választja ki a kórokozókat, vagyis ragályhordozóvá válik. A betegség terjesztéséhez hozzájárulnak még a fertőzött állatoktól származó tojások is. Ha tyúkok, vagy a pulykák mikoplazmákkal fertőződtek, akkor néhány naptól kb. három hétig tartó lappangási idő után kitör rajtuk a betegség, amely fiatal állatoknál általában könnyű lefolyású, ha azon-A pulykák fejmelléküregeinek ragályos gyulladása Ez a betegség is idült lefolyású és szintén mikoplazmák váltják ki, főleg olyan pulykákon, amelyek különféle gyengítő tényezők hatásának voltak kitéve. Egészséges állományokba rendszerint ragályhordozó pulykákkal, vagy fertőzött takarmánnyal, vízzel és különböző tárgyakkal kerül. Főleg 3—5 hónapos állatok fogékonyak a betegség iránt. A lappangási idő e betegségnél is 2—3 hét, melynek letelte után a következő tünetek lépnek fel: sűrű, nyálkás orrfolyás, nehezített lélegzés, á szem kötőhártyájának és a fej melléküregeinek gyulladása, minek folytán az arcon feltűnő duzzanatok képződnek. Néha a légcső és a mélyebb légutak (hörgők és a tüdő) is megbetegednek, ilyenkor az állat köhög és szörtyögve lélegzik. Az elhullás mértéke kb. 5 %-os, de a komoly gazdasági veszteségek — főleg a lesoványodás és a tojáshozam csökkenése — folytán keletkeznek. A mikoplazmák által okozott betegségek elleni védelem az állategészségügyi és higiéniai intézkedések szigorú betartásán alapszik. Gondoskodni kell az állatok megfelelő elhelyezéséről, etetéséről és nem szabad kitenni őket oly külső hatásoknak, melyek ellenállóképességüket gyengítik és tulajdonképpeni feltételei a mikoplazmák okozta betegségeknek. A tenyészállományokat közvetlen és állandó állategészségügyi szolgálat ellenőrzése alá kell helyezni. Meg kell akadályozni a kikelt csibék érintkezését a felnőtt tyúkokkal, amelyek közt ragályhordozók lehetnek. Ha a betegség tenyészállományban üti fel a fejét, úgy az ilyen állomány felszámolása elkerülhetetlen. A betegség gyógyítása antibiotikumok (streptomicin, aureomicin, tilosin) segítségével lehetséges. Jól bevált mikoplezma ellenes szer a tilan, amelyet ez ivóvízhez kevernek. A tojásokat antibiotikumot tartalmazó oldatokban fertőtlenítjük. Oltási eljárások egyelőre nem igen váltak be a betegség ellen. DR. FLORIAN ENDRE Miért törik a tojáshéj? A kérdést hosszú ideje tanulmányozza T. C. Carter angol baromfikutató. Az anyag ellenállásának képleteit is felhasználja munkájában, amely során az elmélet és a kísérleti bizonyítás összehangolására törekszik. A héjtörés a letojatás egyik álka, s a veszteség csökkentésével a termelés jövedelmezősége fokozható. Két összefüggésben kell a kérdést vizsgálni: az egyik, hogy a ketrecben leeső és kigördülő tojás mekkora ütést visel el, a másik, hogy az esés helye menynyire szilárd. A kettő összehasonlításával alakíthatók ki a héj épségben maradásának feltételei. Más kutatók annyit már megállapítottak, hogy a tojás súlyának nincs befolyása a törésre, ellenben sokat számít, hogy melyik felével éri (ketrecben, vagy tojófészekben) a padlózatot, mennyire rugalmas a padlózat és milyen magasról esik le. Nem mindegy tehát, hogy a tojó állva vagy ülve pottyantja-e a tojást, az esési sebességtől függ a törés is. Kissé furcsának tűnik, de helyes lenne, ha ülve tojó vonalakat lehetne kialakítani. Sajnos az ilyen tulajdonságok alig örökíthetők. Talán a ketrec vagy fészek méretezésével, formai kialakításával lehetne tenni valamit ebben az irányban. Gondoskodni kellene, hogy a „formatervezés“ szerepet kapjon a ketrecgyártáshan, vagyis jobban törődjenek a tojótyúkkal. (Le Courrier Avicole) AZ ŐZVAD TENYÉSZTÉSE (II.) Az állományminőség javulása szempontjából legértékesebbek a koratavaszi egyke ellések. Ikrek esetén a gyengébb állatot kilövéssel minél előbb ki kell selejtezni. így a megmaradt gida erőteljesebben fejlődhet, mivel anyja tejével január végéig jobban táplálhatja. Az erős és egészséges őzgidák képezik az őzállomány alapját. A gyenge és főleg a későn ellett gid-ákat anyjukkal együtt lelőjük. A kései gida ugyanis feltétlenül gyengén kerül a télbe, s ha véletlenül nem is pusztul el, de sohasem erősödik meg. A késői ellések oka a suta megkésett párzási ösztöne, ezért kell az ilyen anyákat kiselejtezni. Hasonlóan azokat a sutákat is el kell távolítani az állományból, amelyek későn vedlenek. Az április végén, vagy május elején ellett őzbakocska már augusztusban felrakja a homlokcsapot. Ezek a látható csontkinövések októberig lehetőséget adnak az őzbakocska és az őzsutácska megkülönböztetésére. Az őzbakocska farka nagyon rövid, alig lehet felismerni, az őzsutácska köténye pedig csak októberben kezd fejlődni. Az erős őzbakocskának novemberig néhány centiméternyi rózsa nélküli agancsa is fejlődik. Ezt a vad februárban veti le. Ekkor kezd a koszorún kinőni az őzbak első agancsa Decemberben az őzbakocska és az őzsutácska megkülönböztető jelei már nyilvánvalóak. A bakocska testesebb, miáltal rövidebbnek látszik, fejéri már jó! kivehetők a koszorúk, farka szintén jól látható, a tükre pedig ekkor már kerek. A sutácska karcsúbb, vonalai finomabbak, nyaka vékonyabb, s emiatt hosszabbnak látszik. Tükre szív alakú, köténye jól látható. Mindkét nem esetében úgy tűnik, mintha a törzs nem lenne befejezve, vagyis szélesebbnek mint hosszúnak látszik. Némely vadászterületeken jó megkülönböztetési jel az orr körüli fehér csík, amely a második vagy a harmadik évben eltűnik. Télen és kora tavasszal az őzvad rendszerint a napos, védett domboldalakon, lejtőkön, vágásokban vagy az erdőszéleken tartózkodik. Ez jó alkalom megfigyelésére, egészségi állapotának megbírálására. Jól látható, hogy az állatok fiatalok-e. mert akkor ijedősek, — mozgásuk ügyetlen, s minduntalan anyjuknál keresnek menedéket. AZ ÖZBAK ELSŐ ÉVÉBEN Az őzgidából felcseperedő őzbakocska első kis agancsképződményeit februárban veti le és megkezdődik az első valódi agancsának felrakása. Ennek fejlődéséből ítélhetjük meg az őzbak tulajdonságait. A jó őzbak már egyéves korában fülei végéig érő hosszú nyársat, villást vagy hatos agancsot rak fel, amely április végéig teljes hosszában kifejlődik. A még bőrbe burkolódó agancs erősnek látszik, de a bőr lehámlása után ez rendszerint gyengébb, mint elvártuk. Az agancs gyöngyözése a bőr alatt nem látható, a koszorúk pedig még csak gyenge kinövések. Az egyéves bakok bőrlehámozásukat májusban vagy júniusban kezdik meg. Amennyiben az egyéves bakok agancshossza meghaladja a szokásos tíz centimétert, nem lőjük le őket, még akkor sem, ha agancsukról a bőrt még júniusban vagy júliusban sem hámozták le. , Az erős koszorúkról ítélhető meg az állat jól fejlett csontváza és további fejlődésének lehetősége. Kapitális agancs csakis a jó alkatú, csontvázú bakok erős koszorújából fejlődhet. Az egyéves bakok koszorúi gyakori esetben egymás felé nőnek, ami csak a kifőzött koponyán szembeötlő. Ebben a korban lőjük ki selejtezésként azokat a bakokat, amelyek rendes agancsszár helyett csak gomb alakú képződményeket növesztenek. Az ilyen bakok első évükben, örökölt tulajdonság következtében nem vetették le előzetes agancsukat és nem raktak fel még gyenge agancsszárat sem. A nagyon jó pgyéves bak koszorúi erősek és az agancsanyag túlsúlyban az agancs felső részében helyezkedik el. A nagyon erős egyéves bakot nehéz meghatározni, mivel Ismertető jelei kétségesek. A kapitális egyéves bak koszorúi rendkívül vastagok. Ellentétben a jó egyéves bakkal a gombos bak, amely testsúlyra ha jó is, tenyésztésre alkalmatlan. Ez esetben csak egy centiméternyi magasságú gombos agancskinövést láthatunk a tíz centiméteres rendes nyársas vagy villás agancs helyett. A gombos agancsszárú bakok agancskorcsai bőrben vannak, ekkor még könnyű a megkülönböztetésük, a bőr levetése ezt megnehezíti. A meghatározást megkönnyíti , ha a vad vizel, mert jó tulajdonságokra utal a hímvessző körüli szőrözöttség. Az egyéves bakok kilövésekor mérvadó az agancs anyaga. Nem ajánlható az olyan nyársasok lelövése, amelyek eléggé hosszú, bár nem egyenlő magasságú, esetleg tompán végződő, rövid vagy gyöngyös agancsot raknak fel. Az ilyen alakú agancsoktól később jó koszorúkat és gyöngyözést remélhetünk. Azonban feltétlenül lőjük ki a félgombos és a túl rövid, megközelítőleg három centiméternyi agancshosszüságú bakokat. Az olyan egyéves bakokat, amelyek még júniusban vagy júliusban sem vetették le agancsukról a bőrt, de agancshoszszűságuk megfelelő, feltétlenül óvjuk. Ezzel szemben kilőjük azokat a bakokat, amelyek az üzekedés idejéig, vagyis augusztusig nem vetették le agancsuk bőrét, amennyiben ez betegség következménye. A bak harmadik évéig a gyors növekedés következtében csak kivételesen lehet megállapítani az agancs jövőbeni alakját. A gyenge bakokat kócos szőrzetük és gyenge testalkatuk szerint ismerjük meg. Ezek gyenge agancsszárakat növesztenek, koszorúik gyakran egymásba hajolnak és ami külsőleg nem látható, koponyacsontuk vékony, mint a papír. A gombos és nyársas bakokat tavasszal kell kilőni, ezt a feladatot nem szabad őszre hagyni, mert ekkor már nehéz megkülönböztetni őket azoktól a bakoktól, amelyek első agancsaikat rakják fel. Mindenképpen emlékezzünk arra, hogy az olyan bak kiselejtezésével, melyet átlagon aluli minőségűnek ítéltünk, csakis segítünk az állomány minőségén, minthogy kárt okoznánk benne. AZ ÖZBAK MÁSODIK ÉVÉBEN A reményteljes kétéves bakok vedlése június elején befejeződik, szőrük sima és vörös. Ez a fiatal bak legbiztosabb ismertetőjele, mivel az öreg bakok vedlése még nem fejeződött be, s főleg nyakuk szőrzete szürkés. Ilyen szempontból téves a vadászati. idény kezdetén csakis a vörös színű bakokat kilőni. A helyi viszonyoknak megfelelően a vadászterületen azokat a kétéves bakokat selejtezhetjük ki, amelyek agancsa nem a kívánt magasságú és villás, nem jól hegyzett, rossz terpesztésű és alakú. Amennyiben az agancsok egyoldalúan nyársasak, vagy csak jelzik az ágakat, esetleg villásak de túl alacsonyak, úgy a bakot kilőjük. Az agancs formájára vonatkozóan még nem szükséges túl nagy követeléseket támasztani. AZ ÖZBAK HARMADIK ÉVÉBEN A jó baknak harmadik évében teljesen fejlett hatos agancsa van. Kilövésre kell ítélni minden villás, gyenge hatos, rossz terpesztésű, rövid vagy vékony ágú, alakra nem kívánatos rossz agancsú bakot, mert ekkor már meg kell közelíteni a várt agancsformát. Az ilyen korú bakok már megközelítik tenyésztésünk célját, ezért agancsaik jóminőségű hatosak legyenek. Persze ha az agancsok esetleges gyengeségét a hosszú és erős tél vagy más átmeneti jellegű hatások, körülmények okozták, úgy az elbírálást ennek megfelelően kell végezni. AZ ÖZBAK NEGYEDIK ÉVÉBEN ÉS KÉSŐBB Szakemberek véleménye szerint a jó őzbak legjobb korát hatodik életévében éri el. Ekkor van ereje teljében és a legerősebb agancsokat ekkor rakja fel. Ezek az erős bakok képezik a tenyésztés alapanyagát, ezért nem szabad őket kilőnünk, amíg el nem végezték a rigyetéssel kapcsolatos kötelességeiket. Az ilyen bakokat csakis az üzekedés befejeztével lőjük le. A tenyésztésre alkalmas bakok agancsát erős agancsszár, kívánt nagyság, gazdag gyöngyözés, valamint igényes, nemes forma jellemez. (Folytatjuk.) JÁN M. HABROVSKÝ Zólyom (Zvolen) Ellés előtt az őzet kóbor kutya hajszolta agyon. Ezért is fontos a vad védelme. (A szerző felvétele)
