Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-22 / 20. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1971. május 22. 10 int látod, én a légierő alezredese vagyok, igen magas beosztásban. Ne zavarjon, beszélni szeretnék, jelenleg az egyik észak-magyarországi páncélos egység századosa. Százados? Várjál csak. Nem léptették volna azóta elő? De nem. Százados. Pedig jó katona. Együtt jártunk iskolába. 1948- han, mindjárt az érettségi után jelentkeztünk a hadseregbe. Akkoriban ez egyszerű volt. Akkoriban a mifajtánkat lasszóval fogdosták az intzmények, főiskolkák, egyetemek. Azt hiszem, a származáson kívül 'akkoriban semmi más nem számított. Szép idők voltak. Uramisten, de szép idők voltak azok. Hát persze, azóta közülünk nagyon sok embert leszereltek, és nyilván csak azok maradtak meg, akiket mindenképpen föl kellett volna venni. Néha elgondolom: mért kell felvenni olyanokat, akik majd később kihullanak a rostán? De azután arra gondolok mindjárt: ha ilyen előrelátóan pontos lenne az ember, hová lenne akkor a szelekció művészete? Ügy kell lenniük mindeneknek, ahogyan eteket a dolgok menetel meghatározzák. Sándornak volt egy húga. Négy évvel volt fiatalabb, mint ml. Udvaroltam neki, és nagyon szerettem őt. Cigány-fekete haja volt. Az orra kissé nagyocska, és sajnos, olykor taknyosnak ts láttam. De ez nem számított semmit. A szerelem bódulatában sajnos, soha nem számít semmi, semmi. Tizenöt éves volt. Én meg érettségire készültem. Az édesanyja nem engedte, hogy járjak utána. Furcsa dolog ez. Nem volt nekik több földjük, mint nekünk, éppen annyi földet kaptak negyvenötben, mint mi. Csakhát az 6 házuk a falu központjában volt, a miénk meg a régi faluban, majdnem ott, ahol már a mezőségek kezdődnek. Nekik szép házuk volt, háromszobás, nekünk meg csak olyan, mint mindenki másnak. Mi öten voltunk testvérek, ők meg csak ketten. Az én apám törvénybíró lett a felszabadulás Után, az övéké azonban párttitkár. Valahogyan hát alacsonyabban voltunk. Nekem már akkoriban volt egy olyan nadrágom, amelyen nem volt hajtóka. Gyönyörű, hosszúcsíkos nadrág volt ez, amelyet édesanyám mindenféle élelmekért cserélt a faluzó városiaktól. Deltát időközben megkopott. — Tessék elengedni írónkét fürödni — mondtam a mamának. — Hová? — A pokol-halomhoz. — Ilyenkor fürödni? Alig volt még jó idő. — Meleg van. Mások Is jűrödnek már. ~- Maid megkérdezem a doktor urat. Akkor tették be a szép utcai szobájukba az új falusi orvost. Vált ember volt. Szikár, perqament-arcú ember. A szemhéja olyan, mintha szüntelen jel lenne akadva. Mintha állandóan haldokolna. — Május van. Miért ne lehetne fürödni? — mondtam neki. — Ugyan, miért is ne lehetne? — mondta 6. A mamához fordultam. — Ildi akkor tessék elengedni — mondtam. Végignézett tetőtői-talplgt — Egy ilyen joHns-nadráguval? Pedig, hogy szereltem azt a nadrágon KikuUoglam az udvarról és este későn, a kertek alatt találkoztam írünkével. A füzek ágat ránkhajtottak. — Szerellek, Irén, tudod? — Tudom. — Már kevés az idő és ember leszek. — Bgy-kellöre nem leszel olyan, mint a doktor úr. — Hát nem — Anyám, vriig olyannak szán. — Megöl feni az anyádat? Nem tudtunk csókolózni, ez az Igazság. Csak úgy megpusziltuk egymást, mint a testvérek. Kemény cictkéje átsütött a zakómon. — Mindjárt ember teszek, Idád el. — Tudom — mondta. — Ha nem is olyan, mint a doktor. — Olyan egyelőre nem — mondta. Nem sokkal később, talán egy hét múlva újra találkoztunk a kertek alatt. A fűzek ránkhajoltak. Szerettem volna leülni vele a pázsitos zsombékra és szerettem volna nem szólni, csak nézni ezt a gyönyörű világot. Kezem ott volt a vállán. Fejemet ráhaftottam a vállára. — Aludni akarsz? — Itt szeretnék aludni mindig, a váltadon. — Aludf csak, kedves. Es még ezt mondta: — Ha egy egész tömeg lenne itt és te álmos lennél, akkor is azt mondanám: aludf csak el a vállamon. Es még azt mondta: — Az orvos megkérte a kezemet. Hazafelé menet a kocsmában sört ittam. Berúgtam tőle. Egész úton kornylkáltam hazafelé menet és mindenféle mocskos káromkodásokat kiabáltam a világba. Levéltem a nadrágszljamat, hogy valamelyik fára felakasszam maqam. Aztán meghallottam a vonat fütytyét és szaladtam a feltételes megállóhely felé. Meghalni, gondoltam, az a jó. De a vonat megelőzött, elment, és nem tudtam alája feküdni. A zsebem tele volt napraforgómaggal. Azt rágcsáltam és vártam a következő vonatot. De a mag elfogyott, mielőtt a következő vonat jött volna. Tétlenül nem tehet állni. Elindultam haza. Irénke egy hétig egyáltalán nem jött le a kertek alá. Én ott voltam szorgalmasan, ahogyan már megszoktuk, ő azonban nem volt sehol. Majd csak a második héten szaladt le egy pillanatra. — Soha többé — mondta Irén. — Mi az,, hogy soha többé? — Az éjszaka én már a doktorral aludtam. Pofon ütöttem. Kétszer. Ez az igazság, — Menj innen. Menf innen, míg meg nem öllek. Az egyik cigánygyerektől húsz keszeget vettem. Ennyit fogott és nekem volt két forintom. Hazaértem, pucolni kezdtem a halakat és kértem édesanyámat, hogy süsse meg nekem. — Ezeket? — Süsse meg. — Egyik se nagyobb, mint az ujjam. — Süsse meg, édesmama. (Majban sütötte és én megettem mind a húszat. Jóllaktam és elaludtam. Reggel mentünk az iskolába. Vonattal jártunk a városba. Sándor az állomáson arcól beszélt, hogy micsoda szerencse érte a családot, a húgát jeleségül veszt az orvos. — írónkét? — kérdeztem. — Nincs más húgom. — Azt a kts kurvát? Sándor olajjal kente a haját minden reggel. Megmosta és bekente dióolajjal. Sokáig Irigyeltem érte. Nálunk soha nem volt hajra való dióolaj. Soha. Ez az olajos Ital hirtelen belelógott a homlokába. — Mit mondtál? — Csak kérdeztem ~ mondtam hogy azt a kis kurvát? Kétszer ütött pofon. Erősebb volt, mint én. Feilet• több. Az Úton, míg a vonat tizennégy kilométert ment a vdrostg, Őt cigarettát szívtam el. A kezem reszketett. Egész mindenem reszketett, hiszen még az anyám sem ütött pofon soha. Stégyeltem az arcomat. Azt Is stégyeltem egyáltalán, hogy vagyok, Es iszonyú gyűlölet kéit fel bennem. Olyan gyűlölet, hogy ha erőm lett volna, letaszítom Sándort a vonat alá. Ha pisztolyom tett volna, megcélzóm a homlokát és nem hagyom abba addig, amíg töltény van a tárban. En repülő lettem, ő páncélos. Azt a pofont soha nem feleltettem el. Egyszer, amikor én már a repülök díszszemléjét vezettem az április negyediki tömeggyűlés felett, megkeresett Sándor. Délután volt. A húgáról nem kérdeztem semmit. Beültünk a Bástya étterembe és megkérdeztem tőle, mit akar inni? — Amit te. — Sört és rumot. Lehet? — Jó — mondta. — Igyunk sört és rumot. Módjával kezeltem az italt. Néztem Sándort, és tudtam, hogy tönkre fogom tenni. Nullává teszem, gondoltam. Állattá. — Igyál csak, Sándor. — Mennyire örülök, hogy találkoztunk. — Én Is. — Hát a barátságra. — Igyál csak, Sándor. — Az elmúlt esztendőkre. — Egészségedre, Sándor. Hét rumot és hét pohár sört ivott meg. Amtkor kimentünk az utcára, már csak az ünnepi, főhadnagyi egyenruhája létezett, a ruhában nem volt ember egyáltalán. Eütyörészett és kacsingatott a nőkre. — Szép babám, tudod, ki vagyok én? — Részeg. — Hülyeség — mondta Sándor. — Én vagyok az igazi. Tiszt vagyok. Századparancsnok vagyok. Atyaúristen vagyok .,. Az vagy, gondoltam. Egy szemét vagy. Égy senkt, aki pojonverte a társát. Az a pofon itt van. Es te holnap sem jogod tudni, hogy miért rúgtál be. Hogy miért lettől nulla. Mert az vagy. Azzá teszlek, ahányszor csak találkozni jogunk. Még találkoztunk vagy kétszer és mindig ezt tettem vele. És íme, ötvenhatban az 0 alakulatához kerültem politikai biztosként. A harcokban tüdölövésl kaptam. PAncélkocslján 6 vitt a kórházba. Amiért ezt cselekedte az alakulat forradalmi btzotlsuga megfosztotta rangjától és a laktanyából kitiltotta. A kórházban meglátogatott egyszer és azt mondta: — Igazuk volt.. Miben? — Hogy elbocsátották. — Ez neked Igazság? — Csak azt nem tudom, mihez kezdek majd ezután, Engem mentett meg és mégis örültem, hogy ilyen helyzetbe került. Az a pofon nem múlt ki belőlem. En nem lúttam rajta, hogy erre emlékezne egyáltalán. Csak az égett bennem változatlanul nyolc esztendő után is, csak a kárát akartam, semmi mást. Persze, a november iwgyedtkt fordulat után visszahívták a laktanyába és visszahelyezték volt százada élére. De ekkor Sándor már meqhasonlott, lógó orral járt és én élveztem nyugtalanságát. Nem én adtam vissza a pofont, gondoltam. Hát csak hadd csinálja. Hadd legyen neki lelke. Nem jogom megszabadítani tőle. December táján hűségnyilatkozatra szólította jel a kormány a fegyveres erők taglalt. Akkor megtnt meglátogatott. — Mit csináljak? — Hát, amit akarsz. — Te mit csinálsz? Nem, gondoltam. Azt nem. Azt nem mondom el. Menjen, ahová a sorsa vezényli. Most itt az alkalom. Most megmondhatom neki azt a pofont. De akkor azt mondta: — Ne haragudj. Ahányszor csak találkoztunk szerettem volna mindig bocsánatot kérni. Azért ittam. Gyűjtöttem hozzá az erőt. — És? — Ne haragudj, hoqy megütöttelek. En meg azt mondtam: — Igazad volt. — Nem. — Miért? Hát mi lett a húgod? — Kurva. Néztem rá, és azt mondtam neki: — Írd alá a hűségnyilatkozatot. Mintha az a pofon elmúlt volna és a világ dolgai között nem létezne többé. (jalambof Lajos: pofon MARADANDÓ ÉLMÉNY Lőrincz Gyula kiállítása a Duna menti Múzeumban A Komáromi (Komárno) Dune menti Múzeum fái évvel ezelőtt, pontosan 1970. november 16-án alakult űjjá. Hat'hőnap nem nagy idő, de Kajtár József igazgató és kisszámú, de annál lelkesebb kollektívája 'nemcsak hogy ilyen rövid idő alatt Is bebizonyította, a múzeum létjogosultságát, hanem az eddigiek során olyan kiállításokat rendezett, melyek nemcsak a Járás, de talán az ország határán is túlnőttek. Elég megemlíteni a Lehár és a Bacskay kiállítást, a könyvillusztrációk kiállítását vagy a jelenlegi két tárlatot, a CSKP 50. évfordulója tiszteletére rendezett munkásmozgalmi és Lörlncz Gyula tusrajzkiállftésát, mely két önálló sorozatból, a „Dózsa György katonái11 ős a „Kosűtl sortüzbűí" áll. A közelmúltban ünnepélyes keretek közt megnyitott Lörlncz Gyula kiállításon az egyik leghlvatottabb, dr. Ladislav SauCln CSc. méltatta Lörlncz elvtárs művészetét. A szlovák esztéta többek között ezt is kihangsúlyozta, hogy Lőrincz Gyula nemcsak művész, hanem politikus is egy személyben, s ez a ritka kombináció a maximális óhajoknak megfelelő eszmányl kapcsolat, Lörlncz Gyula, a volt Vuszary tanítvány, móltó mesteréhez. Mind a fesztészetben, mind a grafikában sajátos a stílusa. A kiállított két tusrajzsorozata is ezt bizonyítja. A Kosúti sortűzben közvetlen élményeit, emlékeit, tragikus sorsú ismerőseit elevenítette meg. A Dózsa György katonái című sorozatban pz 1514-es nagy parasztfelkelés alakjait, a képzelőerő, a művészt fantázia alapján alkotta. A 153 lapból áltó „hadsereg“ a legendás parasztktrály harcosai elszánt parasztok, mégis — s Itt mutatkozik meg Lörlncz Gyula művészi alkotóereje — minden portré máB. A rajzokból, a művész internacionalizmusa is kitűnik, hiszen mint tudjuk, Dózsa György seregében nemcsak magyarok, hanem szlovákok és románok is harcoltak. A nemzeti hovatartozást ugyan nem lehetett az arcvonásokon kifejezni, de ez nem egy ízben kitűnik például az alakok öltözékein stb. A kiállítás látogatóit — akik leglöbbrtyire nem rendelkeznek képzőművészeti szakképzettséggel — az az egyéni és tökételesen kiforrott stílus, érett művészi kifejezöorő bilincseli le, ami a két sorozat képeiből árad és a leglalkusabb szemlélőre is hatással van. A „Kosúti sortiiz“ sorozat minden egyes rajza lényének legbelsejáből felszakadt drámai vallomás, amiben csupán .a leglényegesebbre szorítkozik. Egyszerűség, ■ szűkszavúság, ez fokozza fel rajzai mondanivalóját, erejét, hitelét, ez jellemzi leginkább Lőrincz Gyula művészetét. A kiállítás mognyltójáu, melyen több magas közéleti személyiség is megjelent, természetesen mága a művész sem hiányzott, s mi megragadva a kodvező lehetőséget, néhány kérdést intéztünk Lőrincz olvtórshoz. ■— Van-n különösebb oka, hegy Komáromban rendezte ezt a kiállítást? — Az, hogy ma itt ilyen szép számban összejöttünk, a Duna menti Múzeum, személyesen szuchý Emil érdeme. tÉn ugyan készülök egy gyűjteményes kiállításra, de tekintettel arra, hogy a múzeum dolgozói az eddigiek során igen szép munkát fejtettek ki, szívesen tettem eleget kérésüknek, — Mikor és hol láthatjuk a tervezett gyűjteményes kiállítását? — Bratislavában és Budapesten. Az idén már sajnos nem, tudniillik a magyar fővárosban az ENSZ Múzeumban lesz a kiállítás, s ez említett múzeum az idei évre már foglalt. Különben most jelenik meg rólam egy monográfia Budapesten, s szeretném, ha a kiállítás megnyitásáig a könyv megjelenne. ť — Melyik volt eddig legtermékenyebb időszaka? — Erre nehéz egyöntetű választ adni. A harmincas években rendszeresen állítottam ki. Néha évente kétszer is, Bratislavában és vidéken egyaránt. Ha az alkotások számát vesszük figyelembe, akkor ez az Időszak volt a legtermékenyebb. Azóta perszo az ember sokat tanult, tapasztalt. Az érettebb munkákat, szerkesztőségi elfoglaltságom ellenére, mégiscsak most csinálom. \ — Most a festészetben milyen problémák izgatják? — A népélet tulajdonképpen az, ami érdekel. Van egy rajzsorozatom a puszták népéről. Ennek agy részét most dolgozom fel festményekben. — Mit tud grafikával erősebben kifejezni, mit színekkel és fordítva? — A grafika talán közvetlenebbül szól bizonyos témakörről, Tartalmi szempontból konkrétabb a mondanivalója. Persze mindez relatív. A festészetben hasonló a linlyznt, csakhogy ott a festőtessóg, a színek ós a diszharmónia dominói. — Kerülte már önben minőiéibe a képzőművész és я politikus? — Talán főiskolás koromban, amikor Vaszary növendéko voltam. Néhányon, többek között Bánhidt Andor és Rákossy Zoltán átcsaptunk színkonstruktivista kísérletezésbe. Ez a korszak volt az, amikor úgy éreztük, hogy ezzel az irányzattal kollektív művészetet teremtünk. Csakhogy abban az időben a szocialista realizmust összetévesztotték az akademizmussal, ez pedig szöges ellentétben áll a leghaladóbb politikai eszmékkel, annak ellonéré, hogy ez az irány-^ ziat a párt politikájához jelentkezett. Akkoriban nagyon keveset dolgoztam. Alig festettem, mert úgy ereztem, hogy a leghaladóbb politikai irányzat, amit a párt képviselt, az a képzőművészetben is fel koll hogy karolja a leghaladóbbat. Amikor ez nem így volt, lehangoltan csak magamnak dolgoztam. ORÖÖDY VILMOS
