Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-15 / 19. szám
10 ■SZABAD FÖLDMŰVES 1Я71. május 15. S öífG%Mí Uárman húzták a kaszát, s a rendre dőlt életet szorgalmasan hajlongó gyermekemberek szedték marokra. Az élkaszás egy szikár barnaarcú férfi, fenés közben szemügyre vette a tűzparázsként sütő napot és megjegyezte: — Uzsonázhatnánk. A többiek szótlanul bólintottak és elindultak a közeiben levő vad körtefa árnyékába. Leheveredtek és egy ideig szótlanul eszegették a tarisznyából előkerült avas szalonnát. A meghitt csendet Tóth János zavarta meg. — Azt beszélik, olyan pártot alakítnak, amely a szegények sorsával törődik. Mit hallottál, István? Fekete, az első kaszás keze fejével megtörölte zsíros száját és elgondolkodva válaszolt: — Sokmindent beszélnek mostanában. A múltkoriban Zsiga beszélt a kommunista párt megalakulásáról. Említette, nálunk is kezdeni kellene már valamit. j — Zsiga, az a vörös? — szól közbe a harmadik, egy sápadt vézna férfi. — Jobban tenné, ha békén maradna. Rajtunk ugyan semmiféle pártoskodás nem segít. Szegény mindig volt meg lesz is. — Nem buta ember a Zsiga — vette védelmébe Fekete. — Szerintem is a kommunista párt az egyedüli, amely harcol a proletárok érdekében az urak ellen, vagyis a javunkat akarja. — Akarja, nem akarja — vágott közbe hevesen Saláti Péter —, úr vót mindig, meg lesz is. Csak ne hagyjátok elbolondítani a fejeteketl -— Milyenek azok a kommunisták? — kotnyeleskedett a felnőttek beszédébe Fekete fia, az egyik marokszedő. — No lám, még ezt az emberpalántát is érdekli — szólt gúnyosan Saláti. — Miért ne érdekelné? — vette védelmébe Fekete a fiát. — Igazságszerint övék a jövő, nekik kellene jobb világot teremteni. — Nem tudom, hogyan lesz, de nyomorult élet ez a miénk. Alig jut az embernek betevő falatra, — fakadt ki Tóth János. — A vörösök alatt talán jobb volt? — vetette közbe Saláti. — Azok is csak rekviráltak ... — Mit csinálhattak? — borult el Fekete arca. — Alig jutottak lélegzethez, s máris fél Európa rájuk támadt. No de hagyjuk... Gyerünk kaszát verni, mert ezt a holdnyít még le kell vágni, s aztán kötni, amíg bírjuk. Amíg bírjuk. Bizony éjfélre járt az idő, amikor a holtfáradtak átballagtak az Ipoly rozoga hídját, hogy otthonukban néhány órát pihenjenek, és hajnalban újból nekilássanak, A marokszedő gyerekek már se nem láttak, se nem hallottak, s félig-meddig lehúnyt szemmel botorkáltak a fülledt nyári éjszakában. őszre fordult az idő, mikor elcsépeltek, s házhoz hozták az aratórészt. Saláti vézna, beteges asszonyával éppen azt számolgatta, meddig tart el a kenyérnekvaló, amikor beállított hozzájuk a két aratótárs. — Üljetek ide a karos lócára ... — kínálta őket hellyel a gazdasszony. — Mi járatban, hékások? — kérdi a jövevényektől Saláti. — Beszóltunk, Péter bátyám — kezdte István. — Jól tettétek ... — Már többször emlegettük a párt megalakítását — tért a tárgyra Fekete. — Ma este lenne a kocsmában olyan alakulóféle. Zsiga azt mondta, a városból is jön valaki. Szóval maga is közénk tartozik. — Hát nem mondom, hogy nem ... — Még csak az kellene, hogy pártoskodjon — szólt közbe az asszony. — Nem elég a négy gyerek a nyakunkon. ■L Valami igaza van az anyjukomnak. Mire Jó nekünk a pártoskodás? Űri politika az mind. A tanító úr is figyelmeztetett, nehogy belekeveredjem valamibe. Azt mondta, a legkisebb fiam jól tanul, éles az esze, mint a beretva. így hát taníttatni kéne, gimnáziumba járatni. Ott pedig nem vennék szívesen, ha a gyerek apja kommunista lenne. Én csak amondó vagyok, legjobb lesz, ha ti Is békén ültök a feneketeken. — De hát akkor ki véd minket? — fakadt ki Tóth. — Ahogy gondolja — szólt borult tekintettel István. —* Csak aztán meg ne bánja... — Csak ti meg ne bánjátok — nyelvelt az asszony. ★ Teltek-múltak az évek. Saláti fia, Péter valóban gimnáziumba került. Apja beszélgetés közben büszkén hajtogatta: „Majd ha az én fiam kitanul!... Abból jnég talán fiskális is lesz. öregségemre biztos támaszom lesz.“ Még akkor is együtt, a 80 holdas Nagypál Jánosnál arattak, s téicn egv partiban vágták az ölfát. A két kommunista szerette a néhány évvel idősebb Salátit, mert szorgalmas, dolgos, ügyeskedő ember volt. Sokszor viszont bosszankodtak is miatta. Hébe-hóba végzéskor avagy fizetésnél, amit rendszerint a kocsmában szokott szétosztani az erdész a favágóknak, az öreget is meginvitálták egy kupica pálinkára, de az kézzellábbai tiltakozott. — Hogy gondoljátok? , Mi lesz a családommal? Tudjátok, Péter fiam milyen sokba kerül? Azért felhörpintette a kikért rozspáltnkát, de vissza sohasem fizette. Ettől eltekintve azért jól megvoltak egymással, egészen a sztrájkig. A harmincas évek elején rossz világ járta. A szegény falusi ember részére munkából sosem volt elegendő, de akkor még kevesebbnek jutott kapa, kasza avagy baltanyél. Ebben a nehéz időben beszéltek össze a nagygazdák. — Van proli elég — hangoztatta Bölcs Sándor, a legmódosabb paraszt. — Ezért az aratást csak tizennegyedében adjuk. István aratás előtt szokásosan beállított Nagypálék portájára f A gazda himmegett-hümmögött, majd nagy kerülővel kezdte: — Meg voltam én elégedve veletek. Azt hiszem, ti sem panaszkodhattok ... — Ez meg mire akar kilyukadni? — töprengett magában István. — Csakhát rossz időket élünk. Sok az adó, mindennel szorítják a szegény parasztot. Ezt ti is belátjátok. .. Ezért úgy beszéltük meg, hogy nem a tizedik, hanem a tizennegyedik kereszt lesz az aratórész. — No de gazduraml . .. — Nem én találtam ki — mentegetőzött Nagypál. — De így beszéltük meg. — Annyiért pedig nem húzzuk a kaszát — jelentette ki Fekete határozottan. — Jó termés ígérkezik, úgyis jól kijöttök — próbálta őt meggyőzni a gazda. — És amikor rossz volt, talán nem arattuk le becsületesen? — Hát én nem mondom ... — No látjaI — Hiába, leszavaztuk! — Ez az utolsó szava? — Semmit nem tehetek! — Hát akkor nem aratunk! — Ahogy gondoljátok ... Másnap Fekete hajnalban kelt, és Nagy Zsigával, a pártszervezet elnökével, betalpaltak a városba. A párttitkár már több hasonló esetről tudott és azt javasolta, aratósztrájkot kell szervezni. Ha majd pereg a búza, a gazdák és a földesurak jobb belátásra térnek. Otthon Fekete Tóth Jánossal együtt ment el Salátihoz. Elmondták a szomorú újságot, és azt is, hogy mire készülnek. — Hogyan képzelik maguk?! — szólt közbe Saláti frissen érettségizett fia. — Azt hiszik mennek valamire a sztrájkkal? A gazdák annyi munkást kapnak, amennyit akarnak. — Azért a pártnak is van ereje — vetetté ellen Fekete. — Létezik munkás-szolidaritás is a világon! — Nagyon félrevezetik magukat abban a pártban —■ jegyezte meg megvetően a vasaltnadrágos fiatalember. — Már csak a fiam jobban tudja! — szólt közbe Saláti Péter. — Tanult ember ám ez! — Szóval maga a tizennegyedik részért is aratni akar? — Kell a kenyérnekvaló ... Pétert meg felvették a főiskolára — nézett büszkén a fiára. — De értse meg, Péter bytyám, ha mi összefogunk, nekik kell engedni, mert tönkremegy a termés. — Én csak azt tanácsolom, ne okoskodjanak! — javasolta az ifjú Péter, és magukrahagyta a beszélgetőket. Hosszúra nyúlt a vitatkozás, s úgy látszott, Saláti is szót értett. A sztrájkot megszervezték a környékbeli falvakban és az urasági birtokokon. Ezen a nyáron nem a kaszák villogtak a napszámos-kezekben, hanem a szó fegyverével csatáztak. Az egyik napon vita közben vetették szemére Feketének, hogy társuk a szolgákkal együtt arat Nagypálnál. Este Fekete és Tóth az Ipoly hídja.előtt várta Salátit. Idegesen szívták az ötvenfilléres paklis dohányból csavart, büdös Cbordbrii Ifijfrtrurtt Д ШАШ ara alatt * Nem mondta nékem senki, Magasra mért emelnek? Ügy kellett megérezni, Hogy én is veled menjek. Ahogy láttam a sarlót, S a kalapácsot rajtad, S a bátor zászlótartót Testvérként megmutattad: Forrósodott a vérem, — Tőle pirosabb lettél, S Petőfi — eszményképem Csókjával érintettél, Színed 'akik tagadják, Azek téged tagadnak: Embert sors, Szabadság! S magukra béklyót, raktak, Merre is mehetnék "én, Merre, ha te nem volnál? Milliók szívverésén Ha felém nem lobognál?. Amíg nem l’áttiattalak, S közeledbe nem értem, Ügy jártam én, mint a vak, Sötét türelmességben. Nem mondta nékem senki, Magasra mért emelnek? Nem mondta nékem senki, Hogy rólad, énekeljek: Én vriegéreztem, Téged Mi célból bontottak 'ki; Hogy ne engedd a népet Kínjában megfulladni! A költő, aki látott, Csókjával megkeresztelt: Hirdesd a szabadságot, És vezess minden embert! cigarettákat. A félig-meddig kiszáradt folyócskában halkan csörgedezett a Duna keblére siető víz. — Bemártjuk? — kórdezte társától János komoran. — Nem bánom — hangzott a színtelen válasz. Vártak, várakoztak. Mér azt hitték, nem a hídon kelt át az öreg, amikor a félhomályban feltűnt egy botorkáló alak, aki lassan közeledett. Társai megismerték a szokásos lépteiről Salátit. — Hát kend meg honnan? — lépett eléje fenyegetően Fekete. Az öreg csak hümmögött. — Talán elfelejtett beszélni? — ragadta meg a vállát Tóth János. — Mit akartok velem? — szólt az öreg ijedten. — Majd meglátja! — rázta meg a törékeny embert a fogdmeg Tóth. — Mit mondtam én kelmédnek?... Mit ígért akkor nekünk? — Én nem tehetek róla! — Talán bizony a római pápa tehet? Szégyen, gyalázat! A mi bandánkból, sztrájktörő!... — A fiam, Péter mondta, hogy ne hallgassak rátok — nyöszörögte. „ — Szóval a fiatalúr?! — Rá kell hallgatnom, öregségemre úgyis ö lesz a támaszom. Azért iskoláztatom . .. — Megérdemelné, hogy Jól megmártogassuk a vízben. Ilyen szégyent hozni a fejünkre! — dühösködött István. — Ha holnap elmerészkedik menni, meglátja a következményeit! — És honnan lesz kenyér a családomnak? — buggyant ki a könny az öreg szeméből. — És a mienknek? Azok talán mannát esznek? Azt a!... — káromkodott egy kacskarlngósat János. A sztrájk néhány nap múlva győzelemmel végződött. Azon a nyáron csak két pár aratta az agyonérett búzát Nagypál földjén. Salátit nem vették maguk közé. ~k Szálltak az évek. Harmincnyolcban a határt délről egy kicsit északabbra tolták. Saláti ősz feje már megkopaszodott, és remegő keze nehezen húzta a kaszát. — Nem baj — mondogatta —, majd meghúzódunk a fiamnál. Pétert egy távolabbi faluba nevezték ki Jegyzőnek és levélben bíztatgatta is az öregeket, „Mihelyt rendbejövök, hozzám jönnek lakni.“ Aztán egy téli napon az asszony ágynak dőlt. Köhécselt, köhécselt egy ideig, míg be nem állított a „kaszás“. A temetés után Péter fia vigasztalta az öreget: „Ne búsuljon édesapám, eljön hozzám ...“ Saláti örömmel fogadta a hívást, hiszen amikor Péter egyetemre járt, mindig azon álmodoztak, hogy öreg napjaikat Péternél töltik. A düledező házikót, kertecskét a legidősebb fiára bízta, aztán megpakolta az ócska katonaládát. Kicsit restellte, de kofferra sajnálta a pénzt. A falusi állomáson csak néhányan szálltak le. Salátit egy parasztember vette fel a szekérre és vitte be a faluba. — Ez itt a községháza. Itt lakik a tekintetes főjegyző úr — bökött ostorával egy sokablakos épület felé a kocsis.^ Az öreg álmélkodva nézte a negytornácos házat, amelyben az övé talán tízszer is elfért volna. Felment a gangra, az egyik ajtó mellett valami csengőfélét fedezett fel, de nem merte megnyomni. Álldogált, majd kissé bátortalanul megzörgette az ajtót. Kisvártatva egy csinos fruska dugta ki a fejét. — Kit keres? — kérdezte szárazon. Az öreg köszörülte a torkát. — Hát izé, Saláti Péter jegyző urat keresem ... — Főjegyző — javította ki a lány. — A tekintetes úr már a hivatalában van. — Ki zavar már megint? — szólalt meg egy barátságtalan női hang bentről. — A tekintetes urat keresik. — Küldje a hivatalba utánal — De azt mondja, hogy izé... az apja a főjegyző úrnak. — Csak nem a felesége a fiamnak? — kérdi a lányt. — De az. — Hadd lám csak! — Félretolta a lányt az ajtóból és elkapta, majd körülcsókolta az álmélkodó menyét. A fiatal nagysága, mikor feleszmélt, megtörölte az arcát, aztán kedvetlenül betessékelte a kopottgúnyás öregembert és elment a férjéért. Az öreg közben bámulta, szemlélte a fonott bútorokat és az előszobában pompázó virágokat. Mivel el volt fáradva, letelepedett egy kényelmes fotelba. — Mégiscsak érdemes volt kitaníttatni — mondta magában elégedetten. Röpke percek múlva már a fiát ölelgette a keblére, aki szemrehányást tett, amiért nem értesítette. — Meg akartalak lepni, édes fiam. Egy ideig Jól is ment az öreg sorsa. Együtt étkeztek az üveges verandán. Igaz, meg-megszólította a menye, hogy ne szürcsölje úgy a levest, meg hogy késsel-vlllával illik enni a húst. — Én már így szoktam meg — mondta védekezésként az öreg. Később, ha jött valaki, mindig elküldték valahova. Aztán egy szép napon a konyhában tálalták az ebédjét. A fia a főszolgabíróra hivatkozott, aki nála ebédel. — Rendben van, fiam, tudom, sok fontos megbeszélnivalótok van. Később a szobából is kitelepítették, pedig olyan szép, tiszta szagú helyiségben sosem aludt életében. — Csak pár napról van szó — mentegetőzött a fia. — Vendégek jönnek a megye székhelyről. — Megértem én, megértem... — bólintgatott kissé kesernyésen az öreg. Aztán végképp kinnfelejtették az istállóban a Riska meg a Rózsa tehén társaságában. Hogy ne unatkozzon, elküldték a bejáró gondozót, s az öregre bízták a jószágok etetését, tisztántartását. Ott ült napról napra a rozoga fejőszéken és kedvetlenül pipázgatott. Már letelt egy esztendő, amikor Fekete István állított be hozzá. — Hát te meg hol jársz? — kérdezte restelkedve Saláti. — Itt volt dolgom a faluban, gondoltam, megnézem Péter bátyámat. — Jól tetted, István... — tört elő a könny a vizenyős szemekből. — Legalább megmondhatom, neked volt igazad. Ebkölyök ez, nem emberkölyök. .. Hosszan beszélgettek, meghányták-vetették falujuk és a világ sorsát. Bár akkoriban a párt a „föld alatt“ dolgozott, de azért a dereshajú István, akinek még mindig a régi tűz égett a szemében, bizakodva beszélt a jövőről. Amikor búcsúzkodásra került a sor, az öregnek újból megeredtek a könnyei. Aztán hirtelen megemberelte magát. — Várj csak egy kicsitl Korát meghazudtolva berakta néhány ócska holmiját a katonaládába, és ajtófélfától búcsúzva, ballagtak az állomásra. . Tóth Dezső
