Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1971-05-08 / 18. szám

I-10 SZABAD FÖLDMŰVES 1971. május 8. WiOS KRHO: utolsó harca Amikor az első csehszlovák par­tizánegység a városba ért, a szél­ső házak lakéi kiözönlöttek az utcára. Némelyek szemében még félelem bujkált, mintha el sem mernék hinni, hogy az ő város­részük már felszabadult. De alig pillantották meg az első partizá­nokat, az egész utca rengett a lel­kes kiáltozástól. — Da zdrasztvujut szlovaki! Él­jenek a szlovákok! Egy magas termetű, hófehér, lengő szakállú öreg tört át a tö­megen és Nálepka elé Járult. Fe­hér abrosszal leterített tálcán kenyeret tartott. Háta mögül egy fekete kislány kandikált ki, aki feltűnően hasonlított az öregre; vézna kezecskéjében kést és só-, tartót hozott. Nálepka megölelte az aggas­tyánt, megcsókolta a kislány hom­lokát és halkan megszólalt: — Köszönjük elvtársak, nagyon köszönjük. Találkozunk még, ha majd kiűzzük a fasisztákat! Ebben a pillanatban egy csapat fiatal lány perdült elébe és egy karcsú, barna szépség megszólí­totta: — Puskát adjon nekünk, Repkin elvtársi — Elegen vagyunk mi, lányok — szorította meg keményen a fekete lány kezét —, már csak egy kis darabot kell megtisztogatnunk. De tudjátok mit? — emelte fel hang­ját! — Rendezzetek táncmulatsá­got, ma nagyot mulatunk! Az osztag megindult, fölfelé a meredek utcán. Imitt-amott még rtéhány ház égett, de lövöldözés csak a város felső végéről hallat­szott, amely fölött két repülőgép körözött. Az emberek kétoldalt a gyalogjárókon tódultak a partizá­nok nyomában. A főtéren az osztag két nagy harccsoportra oszlott. Az egyiket Fjodorov, a másikat Nálepka ve­zette. Már besötétedett, mikor összekötő érkezett a főparancs­nokságról. Szaburov partizánjai felszabadították a várost. Csak a repülőtér és az állomás maradt még az ellenség kezén. Nálepka Fjodorovra pillantott, lövöldözés hallatszott már a re­pülőtér felől is. — Megyünk az állomásra — szólalt meg. — Te fedezd az elő­nyomulásunkat. Fjodorov halványan elmosolyo­dott és halkan szólt: — Nem úgy, Ján, most én me­gyek elöl! — Nálepka kihúzta magát és tettetett komolysággal vezényelte: — Komisszár elvtárs, megparan­csolom, hogy fedezze a támadáso­mat! Hozzálépett, forrón megölelte és hozzáfűzte: — Ne félj. Az állomás a miénk lesz, ha a fene fenét eszik is. Fjodorov megragadta Nálepka vállát: —’ Ne bolondozz, Ján! Törődj magaddal egy kicsit! Nálepka elnevette magát és megveregette Fjodorov hátát. A komisszár rosszkedvűen nézett szét a partizánokon meg a körü­löttük tolongó embereken. A tábornok nyomatékosan meg­parancsolta neki, hogy szoros pó­rázon tartsa Nálepkát, ne engedje elsőnek a támadásba, de ugyan ki boldogulna vele? Jánt kemény fá­ból faragták, és ha egyszer a fe­jébe vesz valamit, nehéz azt on­nan kiverni. Meg aztán részben értette is Ján viselkedésének az okát. Hiszen ez lesz a szlovák partizánok utolsó harca szovjet földön! Nálepka a partizánokhoz for­dult, lelkesen fölkiáltott: — Elvtársak, az a feladatunk, hogy foglaljuk el az állomást. Egy talpalatnyi földet sem ihagyunk az ellenség kezén ebben a városban! Reméljük, hogy ezt az utolsó har­cunkat is megússzuk áldozatok nélkül! Lekapta válláról a géppisztolyt, és felharsant szilárd, acélosan csengő hangja: — Elvtársak, utánam! Kilépett. Az ovrucsiak szétfutot­tak, eltűntek a házak között. Va­lamelyik partizán rákezdte: Szlovák édesanyák, de szép a fiatok ... Az Október utcán lopakodtak az állomás felé. A felderítők a kerí­tésekhez lapuva előreosontak s csakhamar azzal a hírrel tértek vissza, hogy egy páncélvonat áll a síneken. Az állomás előtti töltés mögül egy zöld rakéta röppent fel és halottsápadt fénnyel öntötte el a partizánok arcát. Nálepka megadta az utolsó uta­sításokat a szakaszparancsnoknak, felosztotta a támadási körzeteket és felcsettant erős hangja: — Előre! Bátran! A legénység, mint az árvíz, hömpölygött utána. Kirepültek az első kézigránátok. — Ezek talán elpusztultak a bunkerekben — jegyezte meg túrá­zik, és magának Nálepkának is furcsának tűnt fel, miért hallgat az ellenség. Talán kelepcébe akar­ja csalni őket? Kelepelni kezdtek Fjodorov gép­puskái s ugyanakkor süvöltözni kezdtek a golyók az állomás felöl is. A fiúk lehasaltak. Körülbelül háromszáz lépésnyire sötétlett előttük az állomás épülete. Súlyo­san, feketén lógott a novemberi éjszaka Ovrucs fölött, egyetlen csillag sem mutatkozott az égen. Nálepka felugrott, feje fölé emelte géppisztolyát és harsányan kiáltotta: —Előre! Hurrá! Nyögést hallott a háta mögött. Visszanézett és arcvonásai megke­ményedtek, — Szíkora nem moz­dult többé. Fogát' öszeszorította, elszántan rohant lefelé az utcán, mögötte emberi testek vad árja zúdult. — Hurráá! Hurráá! — harso­gott mennydörögve mindenfelől. Minél gyorsabban el kell hall­gattatni a gépfegyvereket a töl­tés mögött, villant meg Nálepka agyán, minél gyorsabban be kell törni az állomás épületébe. A pán­­célvonatjuknak itt keli rekednie! Itt gyilkoltak, itt dögöljenek is meg! Lelkében nyugtalanság örvény­lett. Zöld színű foszforos lövedé­kek hasogatták a sötétséget. Épp­így röpködtek valaha a szentjá­nosbogarak a smížanyi réteken, és ő a sapkájával csapkodott utánuk. Régen volt, nagyon régen ... Mellette egy pocsolya vize locs­­csant, egész közel hozzá valaki felkiáltott. Körülnézett és elszán­tan meggyorsította lépteit. Hirte­len tompa fájdalmat érzett a mel­lében. Fogát összeszorítva megfe­szítette izmait és felegyenesedett, de egyszerre — mintha valami eltörött volna benne — összecsuk» lőtt, és elvágődott a földön. Ha­lántékában zúgott a vér, sötétbe borult előtte a világ. Az ellen­séges gépfegyver golyója átjárta a szívét. Lángnyelvek csaptak föl az ál­lomás épületéből, vörös fény öm­lött el a haldokló arcán. Homlo­kán kisimultak a ráncok, szemé­ben kialudt a tűz. A partizánparancsnok szíve nem dobbant többé.-----------——————-------­j j /ÜTI Г% . Ama napok sodrából nem fogják ki szavak kép nem béklyózza meg a kis néma tisztást a merengő hantokat azt a nyári delet ' mely izzó szuronyával tekintetedbe mélyed S mint álom-résen át látsz felcsapni lángot s hallod a marche funebre-t doboló ágyúk robaját zúgni csontőrlő bosszúló reggelek szépia napok felé mikor az ártatlan gyermek nevetése csak sebzett mint panasz nevetése s kegyetlen méregé nevetése pestis-nyálú megvetésnek kéneső-nevetés tűzvészek bosszúló bűnök nevetése nevető apokaliptikus öldöklés mikor az ádáz frontvonalakban lidércfénnyel lobbant szuronypenge gyanánt hazánk a drága föld arca halálra sebzett szétzúzott melléből a vér patakban ömlött ezer sebet vert tépett a kegyetlen köröm beléje s tetovált szégyen-jelet mikor vad árban zúdultak fel érte azok az ismert ismeretlenek KIK MOST FEKÜSZNEK ITT A dukla holtjai a temetőn ahol ma csak a csend a síri csend mely meddő álmukon pátosztalan honol s nem súgja meg nem árulja el a szél a kíváncsi füleknek mily keményen álltak ők hazájuk küszöbén az orvul meglepettek a halál színe előtt oly igen közel már mint a kedves szája mint a blúza alatt remegő mell mint ital íze, ha a száj tapad a pohárra oly közel oly közel nem messzebb mint a holtak keze És mégis formátlan mind És mégis arc nélküli Csak a költő remeg ha a sírok fölé tekint hol a haza tájai békésen a völgytorok felé folynak alá ma Ti zokogó verssorok ti az egykedvű emberi dráma ősöreg zsoltárai Egész délután nehéz, poros katonaautók hosszú sora ha­ladt az úton a fehér ház előtt. Zölddel voltak befedve, és senki sem látott ebben álcázást vagy cselszövést. Maga a tavasz vonult be a tehergépkocsikon. Délután megfőtt a tábornok. Sehol semmi, s egyszerre csak a fehér ház előtt megállt egy dzsipp, s kiszálltak belőle hárman: egy nagy és két kicsi. Átmentek a kerten s a két kisebb valamit magyarázott a kezé­vel. A harmadik egyenesen a cseresznyefánál állt meg, s csik­landozta az arcát a fehér virággal teli lombbal. Ez volt a tá­bornok. Nem volt rajta semmi különös, talán csak a sapkája — magas, báránybőr kucsmája volt, csillogott, mintha csak most is élne az a karakulai kisbárány. Ha az ember ilyen sapkára szert tesz, tábornok lesz. Dušan tudta ezt, habár soha senki sem mondta neki. Amikor meg­látta a bárány bőr kucsmát, tudta, hogy muszáj azt a fejére tennte. A tábornok lefeküdt a cseresznyefa alá, és anya azt mondta apának: — Nézd, 6 lefekszik a cseresznyefa alá. — De az a másik kettő nem feküdt le — mondta apa —, mintha őriznék. — Kihozom neki a takarót — mondta anya. Kihozta a takarót és visszatért a tábornokkal. Készített neki rántottát egy kis szalonnával, és a tábornok egy kissé szomo­rúan ivott egy pohár bort, koccintott anya egészségére, és közben Dusánra kacsintott. Aztán azt mondta, milyen szép és tiszta itt minden, és megkérdezte, mit jelent a felirat a nagy hímzett térítőn, amely ott lógott a falon a konyhaasztal fölött. — Ki korán kel, aranyat lel — mondta anya. És mindnyájan kézzel-lábbal magyarázták a tábornoknak, mit jelent a felirat, amíg meg nem értette. De a tábornok észrevehetően álmos volt, bár egyre vidám arcot vágott, le-lecsukódtak a szempillái. Világos volt, hogy le kell őt fektetni. A szép báránybór-kucsma ott feküdt a széken, és Dušan az asztal alá mászott, s gyöngéden egy ujjal megsimította. Érdekesen tábornok-sapkának nevezte magában a kucsmát. És annyira kívánta, hogy szájában összefutott a nyál, mintha valami ízes ennivaló lenne. A vendégnek a szobában, a puha, virágos pamlagon ágyaz­tak meg. Levette a cipőjét és cigarettára gyújtott. A tábornok hallgatta az óraketyegést ebben az idegen ház­ban, s hunyorgó szemmel nézte a nyirkos tavaszi délutánt az ablak mögött. A kerítés karóin feketerigó ugrándozott — és a tábornok nem volt benne biztos, hogy álmodik-e a rigóról, vagy pedig valódi a rigó. Teljesen olyan volt, mint a kurszki rigók, ahol a tábornok született, és pontosan ugyanúgy fü­tyült. Dušanról mindnyájan megfeledkeztek. Egyedül volt és szomorkodott. Elhatározta, hogy megláto­gatja a tábornokot, Dušan és a Illedelmes és jólnevelt fiú volt, és ezért gyöngén kopogott az ajtón. — Tessék — mondta a tábornok. Dušan belépett. Apró léptekkel közeledett a virágos pamlag­­hoz, amelyen a tábornok pihent. Megállt és megkérdezte: — Alszol? A tábornok intett a fejével, hogy. igen, hogy alszik. Termé­szetesen. — Alszom — mondta a tábornok és kinyitotta a szemét. — Nézd — mondta Dušan —, neharagudj, aludni akarsz? A tábornok nem felelt. Valószínűleg nem értett csehül. — Aludni akarsz? Mondd meg. A tábornok hallgatott. — Hát én megyek — szólt Dušan. — Vagy nem akarsz alud­ni? Te nem akarsz, ugye? És újra csönd. A tábornok még mindig nem értett csehül. — Én hozzádfekszem — mondta Dušan —, hogy ne keltjén felkelned. Csak feküdj tábornok. Az ember fekve is játszhat. —- Tény... — mondta a tábornok, csodálkozva az egészen. — Csak feküdj — mondta Dušan, s közben kifűzte a cipőjét. A tábornok helyet csinált Dusánnak maga mellett. Egészen állig betakarta. így feküdtek és lélegeztek. Dušan halkan, a tábornok szuszogva, kissé rekedten. Magához húzta a vézna gyermektestet s nagy meghatódottság futott rajta át. Tudta, honnan származik, de félt rágondolni. Egyszerre olyan volt az arca, mint egy kőálarc. Kis, puha kéz ragadta meg az állát. — Alszol? — Dehogyis — szólalt meg a tábornok —, nem alszom. — Nem ákaródzik neked, ugye? — kaparták meg az állát a kis körmök. Szorosan egymás mellett feküdtek. Es Dušan meglátta az éjjeliszekrényen a tábornoki sapkát. Forró gyermeki vágy ébredt benne, amely elől nincs mene­külés. Nem tudott ellenállni. Meghúzta a tábornok kabátjának ujját és így szólt: —1 Nézd, én egy pillanatra kölcsönözném tőled a tábornok­­sapkádat. Felveszem, és úgy leszünk itt, mint két tábornok. És utánunk Jön az egész Vörös Hadsereg. A tábornok figyelmesen hallgatta, gondolkozott egy kicsit, majd így szólt: — Hát igen. Van benne valami. És nem lesz nagy neked? — Az mindegy — mondta Dušan. — Az suviksz. A tábornok már nem szólt semmit, segített egy kicsit Dušan­­nak a sapkával. Dušan szöszke feje egészen elveszett benne. — és utánunk jön a hadsereg — szólt Dušan kissé álmosan és ásított. — Ugye? Jön, ugye? A tábornok megszólalt: — Jön, persze, hogy jön. -Ilyen beszélgetést folytatott a két tábornok. A tábornok­sapka melegített és Dušan teljesen kipirult. Baloldalra fordult, mert így szokott aludni. Most a tábornok megkérdezte: — Alszol? — Alszom ~ mondta Dušan és hozzátette: — És te? — Én is — válaszolta a tábornok. Csöndesen fölkelt. Hósszú léptekkel sétált a szobában és dohányzott. Leült a kis asztalhoz, melynek a tetején csillogó üveglap volt, bőrtáskájából fényképet húzott elő, a magas kristály hamutartóhoz támasztotta és nézte egy ideig. A fény­képen virágos szoknyás, kis, vékonyarcú asszony állt, hátul kontybakötött, fekete hajjal. Mellette egy rövidszoknyás kis­lány, kövér lábacskákkal, és nagy, álmodó szemekkel. Sokáig ült így, két óra hosszat, tálán hármat is. Az asztal csillogó üveglapján átúszott a kék ég, mint egy nagy kék folyó, itt-ott kis fehér szigetekkel. Maga az élet úszott át sze­mei előtt. Amikor kívülről az érkező gépkocsi zaját hallotta, megigazí­totta magát és megfésülködött. Körülnézett a sapkája után és észrevette az alvó Dusánt, ahogy az csaknem elvész a szűri ke báránybőrkucsma alatt. Amikor Dušpn édesanyja kopogott az ajtón, eléje ment, és szája elé emelte a mutatóujját. Aztán komoly, csaknem szi­gorú arccal a virágos pamlag felé mutatott. — Szent ég — súgta az anya. — Dušan, hogyan kerültél ide? — Igazságos anyai haragra lobbant, de a tábornok nyugodt, kék szemétől elszégyelte magát. — Szereti a gyerekeket? — szólt. És csupán illendőségből tette hozzá: — Szintén van családja? — Nincs — mondta a tábornok. Szemébe nézett az asszonynak. Az asszony szeme tele lett könnyel. — Ah, még itt felejtette volna a sapkáját! — szólt. — A fe­jére húzta az a csirkefogó. Hirtelen a virágos pamlag felé fordult, de a tábornok meg­ragadta a karját. — Ne költse fel — szólt. — Kicsi még, hadd aludjon. A sap­káért meg majd küldök valakit, úgyis melegem van benne — már itt a tavasz ... Majd küldök érte. Sohasem küldött. Ludvík Aškenazy

Next

/
Thumbnails
Contents