Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-01 / 17. szám
Talajfelszín-kezelési rendszerek i. Á talajfelszín-kezelési rendszerek fogalomkörébe tartozik a talajművelés, a gyomirtás, zöldtrágyázás, köztestermesztés. Célunk ezekkel a talajfelszín-kezelési rendszerekkel, hogy megfelelő talajérettséget érjünk el. Technikai célja pedig a szervestrágyák és műtrágyák talajba dolgozása, vetőágyak elkészítése, gyomok, kártevők, kórokozók irtása 111. gyérítése, valamint a talaj vízgazdálkodásának szabályozása. Ami a gyomirtást illeti, ma már nemcsak talajművelő eszközökkel végezzük, hanem egyre jobban előtérbe kerül a vegyszeres gyomirtás Is. A gyomirtást totális és szelektív vegyszerekkel végezzük. Totális gyomirtók a Gramoxone és a Regióne. A Gramoxone elsősorban a fűfélék, a Regióne a kétszikű gyomok irtására szolgál. Jellemző, hogy gyorsan behatolnak a levelek szöveteibe és rövid időn belül megölik a gyomok föld feletti részét. Hatásukat a fotoszintézis gátlása folytán fejtik ki. A szelektív gyomirtók egész sora áll rendelkezésünkre, azonban hátrányuk, hogy a csonthéjasok nagyon érzékenyek a triazinra, sőt el is pusztíthatják a fákat, tehát ezeknél használatuk nem ajánlatos. Az elmástermésű gyümölcsfáknál Is csak a négy évesnél idősebb ültetvényeknél szabad használni. Ezek a Selektin, Herbex, Hungazin és egyéb más triazin, ill. más alapanyagú készítmények. A vegyszeres gyomirtás szoros tartozéka az egyik talajfelszín-kezelési módszernek, a fekete ugarnak. Ezt az eljárást manapság már ritkábban használják, vagy ha igen, kombinálva. A vegetáció első felében művelik a talajt, irtják a gyomokat, a második felében gyomosodni hagyják, ill. valamilyen fedőnövényt vetnek. Ha az évi csapadékelosztás kedvező, előnyére válik a gyümölcsnek, mert Jobban színesedik, egyenletesebb a beérése és nagysága. Ezt a kezelési módot vályogos homok-, középkötött- és nehéz talajokon ajánljuk, ha á hyár második felében elegendő a csapadék. Száraz nyarakon viszont, mikor minden csepp vízre szükség van, ex az eljárás nem ajánlható. Csapadékos idő esetén nagy előnye, hogy a talajból a vetett, Ш. szabadon növő gyom a vízfelesleget elpárologtatja. Telepítés után néhány évig nem jelent veszélyt a köztes növényzet, legyen az szabadon növő gyom, vagy más kultúrnövény. Azonban ebben az időszakban sem engedhető meg a facsíkok begyomosodása. A talajfelszín-kezelés egyik sokat vitatott formája a zöldtrágyázás. Ez alatt a művelet alatt a nagy szervesanyag-tömeget szolgáltató növények termesztését és a talajba történő bedolgozását értjük. Ha vannak is hátrányai a mi viszonyaink között, nagyon sok üzemben kénytelenek vagyunk alkalmazni, amennyiben a szükséges istállótrágya mennyiség még olyan mértékben sem áll rendelkezésünkre, hogy a gyümölcsös talajának minimális szervesanyag szükségletét pótolni tudjuk. Legalkalmasabbnak erre a pillangós növényeket tartjuk. Gyökereik mélyen hatolnak a talajba, nitrogéngyűjtők, biológiailag, kémiailag javítják a talajt. Eddig azonban a gyümölcsösben ezek a jó tulajdonságaik teljes mértékben nem bizonyíthatók. Ugyanis műveléssel, a növényzet talajba történő bedolgozásával járó vízveszteség inkább hátránnyal, mint előnnyel jár. Ezt a hátrányt a száraz vidékeken azzal iparkodtunk ellensúlyozni, hogy járvasilózóval a zöld tömeget leszecskáztuk és a szénát talajtakaróként a sorközökben hagytuk, majd később sekélyen leszántottuk, ill. tárcsával, rotavátorral sekélyen bedolgoztuk a talajba. A pillangósok minden említett előnye mellett igen nagy ökonómiai hátránya a vetőmag magas ára és beszerzési nehézsége. Legújabban már nagyüzemi használatban nemcsak a pillangósokkal iparkodnak a hiányzó szervesanyag-szükségletet pótolni, hanem egyéb, nagy tömeget adó növényekkel is, habár nem rendelkeznek olyan jő tulajdonságokkal, mint a pillangósok, de lényegesen olcsóbbak [rozs). Egyelőre a legolcsóbb eljárásnak mutatkozik, ha a nyár második felében be hagyjuk gyomosodni a gyümölcsöst és ezt dolgozzuk be a talajba a már említett módon. Igaz ugyan, hogy ezt nagyon sokan esztétikai szempontból helytelennek tartják. Az ökonómusok azonban az esztétikai szempontokat minden esetben alávetik a gazdasági szempontoknak. A talajfelszín-kezelési rendszerek egyik igen fontos tényezője maga a talajművelés rendszere. Helytelen talajműveléssel nagyon sok kárt tehetünk a gyümölcsfák gyökérzetében. Tehát a talajművelés mélységének meghatározása nagyon fontos tényező. A már említett állandó gyep esetében ezek a problémák nem merülnek fel. Ezt a módszert azonban csakis öntözött területeken engedhetjük meg. A talajművelés mélységének meghatározását esetenként kell meghatároznunk és ez több tényező függvénye. Nem termő korban M IV alanyon telepített alma, birsre oltott körtegyümölcsös facsíkjainál 10—15 cm, sorközeinél 20 cm, vadalanyon 15 cm, a facsíkokban 20—25 cm a sorközökben a megengedett talajművelés mélysége. Termő korban már megengedhető a 20, ill. 25—30 cm művelési mélység. Művelési eljárásokkal a gyökereket olyan mélységbe kényszeríthetjük, hogy a fenti talajművelési mélységeket a gyökerek károsodása nélkül be tudjuk tartani. Ez annyit jelent, hogy a vegetációs Időszakban a művelés mélysége ne haladja meg a 8—10 cm-t. Intenzív gyümölcsösökben elkerülhetetleh a nehéz erőgépek használata (permetezések, szüret), hmelyek a gyümölcsös talaját erősen tömörítik. Ez a körülmény a talajvíz, a levegő és a gyökér befogadóképességét erősen befolyásolja, csökkenti a fák életterét. Tehát az időközönkénti altalajlazítás elkerülhetetlen. Ennek a műveletnek az elvégzésére megfelelő gépek állnak rendelkezésükre, amelyek a meglevő gyökereket a legkevésbé károsítják. A talajfelszín-kezelési rendszerek közé soroljuk a talajtakarást. Ennek hatása a dél-szlovákiai viszonyok között nagy mennyiségű nedvesség-megőrzéssel jár, csaknem felér egy öntözéssel. Hátránya, hogy a gyökérzet sekélyen fejlődik és ha egyszer a takarást elhagyjuk, ez a körülmény a fák károsodásához vezet. A gyümölcsfák sorközeiben köztes növények is termeszthetők addig, amíg az nem megy a fő növény, a gyümölcsfa kárára. Egy rókáról csak egy bőrt lehet lehúzni, mondja a közmondás. Ilyen köztes lehet a zöldtrágya, lehetőség szerint valamilyen őszi, amelyet korán tavasszal bedolgozhatunk a talajba, elkerülve ezzel a pentozán hatást. Továbbá termeszthetünk korai burgonyát, egyéb zöldségféléket, amelyek nem gátolják a gyümölcsfák permetezésének időbeni elvégzését. Mindent összegezve, az egész talajfelszín-kezelés problémája a víz- és tápanyaggazdálkodás körül forog. Tehát a kettő elválaszthatatlan. Ha a talaj természetes tápanyagtőkéje nagy — fejlődéskorlátozó tényező a vízhiány. — öntözéssel elősegíthetjük a tápanyag erőteljes felhasználását. Ez a két faktor egymást kiegészítő tényező. Természetes, hogy a talaj kedvező nedvességviszonyai nagyobb teljesítményre képesítik a fákat, azonban intenzívebb tápanyagutánpőtlást is igényel. Hogy ez milyen mérvű legyen, a nézetek nagyon eltérőek, ezért erre pontos választ adni nagyon nehéz. Egy bizonyos, hogy a nagyon magas és közepes trágyaadagolásnál a fák nem reagáltak nagyobb terméssel, mint ahogy az várható lett volna. Ez még manapság is nyitott kérdés. A kutatások egyre újabb és újabb problémákat és ismereteket tárnak fel. Éppen ezért csak akkor tudunk helyes receptet adni a gyakorlat számára, ha az erre vonatkozó kísérletek megbízható adatokat szolgáltatnak. —ki— a gyümölcsösben Müven kaptárral laéhészkeiiiik? Ha valaki méhészkedni kezd, mindjárt azon töpreng, milyen kaptár lenne legjobb méhei számára. Nehezen tudja eldönteni, hogy álló vagy fekvőkaptárt válasszon-e. További kérdés a keretek nagysága stb. így bonyolódik a kérdés és ez folytatódik tovább különböző formában, míg méhész lesz a világon. Ügy vagyunk a kaptárral, mint a családi házzal. Ha a világ minden építészmérnöke összefogna a legkorszerűbb, legbarátságosabb családi ház megtervezéséhez, akkor sem tudnának hiba nélkülit alkotni, minden ember számításának megfelelőt. „Ahány ház, annyi szokás“, tartja a közmondás. Méhészek szempontjából a megfelelő változata az lenne, hogy ahány méhész, annyiféle kaptár. Még édesapámmal sem tudtunk megegyezni a kaptárkérdésben. Éveken húzódó vitáink során mindig azzal tett pontot egyegy eszmecsere végére, hogy nem a kaptár hordja a mézet, hanem a méh. Ennek alapján most sem kívánhatja senki tőlem, hogy mondjam meg melyik a legjobb fajta kaptár. Nem is ez a célom, hanem az, hogy eloszlassam azokat a kételyeket, amelyek az utóbbi időben a legkorszerűbb Csehszlovák és В típusú szlovák normalizált kaptárak iránt nőttek. Továbbá szeretném feltárni azokat a csodákat, amelyek nem is csodák, de a szakismeret mellőzése révén ezeknek születtek az idegen kaptárakkal kapcsolatban. Egy alkalommal méhészkiránduláson voltam Magyarországon. Az ország legtekintélyesebb méhészeit, gazdaságait, kutató intézeteit látogattuk meg. Vendéglátóink számoltak azzal mi lesz az érdeklődés középpontjában, s aszerint készültek. A Bükk-hegységben egy nagyon híres vándorméhész a mesterséges anyabölcsők készítését mutatta be. Elég ügyesen csinálta, de munkáját nem nagy érdeklődés követte. Már előadása alatt a méhészek egy része a gyümölcsösbe ment és az ott letelepített családokat figyelte. Nagy lett a meglepetés, mert egyetlen anyanevelő kaptárt sem találtunk a méhészetben. De még anyapároztató kiskaptárakat sem. Csupa huszonkétkeretes Nagy Boczonádi fekvő kaptárak alkották a százcsaládos méhészetet. Maga barkácsolta vándorkaptárak. Szalma és deszkafalúak. Nem volt asztalos munka egy sem, de a célnak valamennyi megfelelt. Nekem az volt a meglepő, hogy számnélküliek voltak. Hogyan lehet az ilyen méhészetben nyilvántartani, melyik a megfelelő fajta. Rajzó vagy mézelő hajlamú? ... „Minden méh hord mézet, csak legyen miből — mondta 7 vendéglátónk. Én nem várom ' a Jó szerencsét itthon, mint sokan mások, hanem egész évben vándorlók.“ További beszélgetéseink során elmondotta, hogy télen is kijár a vándortanyákra figyelni a virágrügyeket, nem fagytak-e le?, nem maradnak-e meddők a fák az előző évi dús virágzás után. Ű nem a megfigyelő hálózat jelentése nyomán tájékozódik, hanem aszerint, amit tulajdon szemével lát. Már az egész ország méhlegelőit feltérképezte magának. A szabad szombatokat és vasárnapokat ily tárgyú kirándulásokkal tölti. Tavasztól őszig pedig legerősebb családjával nyolc, tíz legjobb méhlegelőre vándorol. Közben a gyengék otthon a Bükkben felerősödnek és felváltja velük a vándorlás közben legyengülteket. így éri el az évi 80—100 kilós átlagos mézhozamot családonként. Ezzel párhuzamosan olyan nagyüzemi méhészeteket láttunk, a kutatóintézetekről nem is beszélve, ahol mesésen elkészített de ugyanolyan típusú kaptárakkal, jóhírű régi legelőkön méhészkednek, szinte tudós szintű szakértelemmel, mégis ráfizetnek a méhészkedésre. Természetesen erről szívesen hallgattak, pedig hibájuknak nem tekinthető. A tanulmányutakat kirándulással jutalmazta méhészegyesületünk a magyarországi méhészeknek. A méhészkíváncsiság a mecenzéfi és stőszi fenyőerdők mézharmatban gazdag tájaira vonzotta őket. Arra voltak kíváncsiak, kik érték el a legnagyobb eredményeket és milyen módszerekkel. Egy kanna méz fenyőről minden családtól. Vagyis 35 kiló a rekord a kilenckeretes В típusú kaptáraktól. Ezt többre becsülték a vendégek, mint a náluk elért mázsás évi átlagot. Ügy magyarázták, hogy csak három „bécskának“ annyi az űrtartalma, mint a fekvő Boczonádinak, és ehhez mérten számíthatjuk a betelelésre és serkentésre felhasznált eleséget. Kik érték el náluk a csúcseredményeket? Azok, akik méheiknél is jobban ismerik a nektártermő helyeket, s felkutatásukhoz saját gépkocsijuk is van. Szerintem a „bécska“ a maga egyszerűségével a hazai körülmények között jobban érvényesül, mint a fekvő nagy Boczonádi. Elsősorban azért, mert nálunk kisebb a mézhozam és hosszabb ideig tart. A mézet a méh szívesebben felülre hordja és inkáb tárolja mint fogyasztja. Ellenben a fekvőkaptárnál csökken a tartalékolás, nő a szaporítási ösztön és a rajzóhajlam azokon a legelőkön, amelyek nem termelnek egyszerre sok nektárt. Hogy kicsi а В kaptár köl tőtere az igaz. De ez nem mindig akadály. Korai főhordáskor már mézkamrára érett, míg a nagy kaptár méhe csak hordás utánra lesz az, ha nem egyesítettük vagy más módon nem segítettünk rajta. A középutat kedvelők inkább a Csehszlovák rendszerűt választják. Magam is erre a rendszerre térek át, pedig nagyon szép eredményeket értem el a nagy Boczonádival meg a „bécskával“. Ez a helyi és vándorméhészkedésnél is előnyös az eddig használt kaptárokkal szemben. Egyedüli hátránya, hogy drága. Nekem legjobban a hátsó etető tetszik rajta és az ugyanott elhelyezhető építető keret. Egyesek ezt fölöslegesnek tartják. Jobbára a nein gyakorlati méhészek. Hát nem az! Innen bármikor klvehetjük a viasztermelésre szánt lépet anélkül, hogy a fészket vagy mézkamrát kibontanánk. Azt sem zárja ki, hogy másutt is alkalmazzunk építtető keretet, de fölöslegessé teszi. Ha pedig az idő nem kedvez a viasztermelésre, vagy a család nem alkalmas rá, akkor egyszerűeri megtűrhetjük herefiasítás nevelésére a frissen épített hereiépet. A herelép hiánya egyébként nagy kárt okozhat. Maradjunk csak a felvetett témánál, a kaptárkérdésnél. Vándorkocsikban láttam már hátsó kezelésű, normalizált, álló képtárakat és felső kezelésű fekvőket is. Ezek alkalmazása azt célozza, hogy a vándorkocsi alacsonyabb legyen. Ha alacsonyabb, nem dőlhet oly könnyen, mint a magas. A túlzsúfolt legelők helyett „szűz“ tájakra vándorolhatunk vele és rekord hozamot is elérhetünk. A kaptárkédés sosem lesz befejezett ügy. Mindig akad körülötte vitatni való. Hány méhész akad, aki feltalálónak érzi magát, ha valamit módosít az újon, vagy a régivel különb eredményt ér el, mint más az újjal. Ez nem baj, ha nem téveszt meg vele másokat. Különösen a kezdőket. A méhészet a mezőgazdaság egyik legrégibb ága. Könnyű elsajátítani, mégis sok tanulást és gyakorlatot kíván. Mikor már azt hinné az ember, hogy, mindent tud, olyan egyszerű, de fontos dologról is megfeledkezhet, aminek felismeréséhez a kezdő véletlenül jutott. Csurilla József Tanulmányutakon, kiállításokon a méhészek nagy érdeklődést tanúsítanak a kaptárok iránt.
