Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-16 / 2. szám

1971. január 16. SZABAD FÖLDMŰVES 7 . I FINNORSZÁGI PILLANATKÉPEK ■ Finnországban már Jóval előbb lehullott az első hó, mint nálunk. A rénszarvas­nyájakat a gazdák a legelőkről a karámokba hajtották, ahol védve vannak a kemény északi tél viszontagságai ellen. Bár a rénszarvas a sarkkör edzett haszonállata és ha szabadon van, eltengődik tavaszig a hó alól kikapart zuzmókon is, a csordát mégis megtizedelné az éhség (a túl vastag hótakaró alól néha lehetetlen a táplálé­kot megszereznie) és a ragado­zók. A gazda téli takarmánnyal gondoskodik róluk', hogy testi állapotuk ne romolják, értékük ne csökkenjen. Az állatok a szabad legelők után nem érzik magukat ottho­nosan a karámokban. Eltart néhány napig, amíg megnyu­­gosznak. Ilyenkor kell rájuk legjobban ügyelni, mert az ide­geskedő, érzékeny állatok, kü­lönösen a hímek, könnyen kárt tehetnek egymásban. Ilyenkor képül sor a még fiatal, megjelöletlen állatok megjelölésére is. Oldalukba beégetik tulajdonosuk jegyét, hogy megkerüljön, ha a nyári legelőkön elbitaňgolna. Щ Ukko Kervala több mint 200 remek példányból ál­ló rénszarvas-csordát mondhat ^ ^ A föld szeretetét, ápolá­sát már gyermekkoruk­ban sajátítják el a finnek. Vi- i déken mindenütt, de a váró- j sokban is a legtöbb helyen az j iskolákhoz tartozó kertben ко- j ra tavasztól késő őszig íokoza- j tosan megismerkednek a föld\ művelésével, a növények ter- j mesztésével, virágok ápolásá- j val, parkok . rendbentartásával. j A gereblye, sarabolószerszám, kapa, s egyéb kerti eszközök I éppúgy iskolai felszerelésük- j höz tartoznak, mint a könyvek, í füzetek és a golyóstoll. Ezt illusztrálja képünkön egy csapat iskolás, akik Ardiben magáénak. Még nem bakan.'dik el a hó, amikor a gazdák, meg a kereskedők, akik állatállo­mányukat gyarapítani, felfris­síteni akarják, elindulnak, hogy szemlét tartsanak a karámok­ban. Folyik az alkudozás, nyél­beütik a vásárt, s ha mindkét fél elégedett, megülik az áldo­mást is. A szigorú finn télben a lapp földön, ahol a rénszar­vas-állomány javarésze találha­tó, a takaros kő- vagy faházak­ban ilyenkor asztalra kerül az orosz vodka, amit a nyári uta­záskor rendszerint Leningrád­­ból hoznak magukkal a finn­országi turisták. Odahaza jóval drágább az ital, és ki vehetné rossz néven, hogy a vodka első számú „szuvenírként“ kerül a hátizsákba, utazótáskába. Me­legít is jól, akár egy kis belső kályha, és nemcsak a hideget űzi el, hanem jókedvet is hoz. az iskola kertjét mennek gon­dozni „teljes fegyverzetben“. A felvétel még tavaly nyáron készült, de a kép évről évre ugyanaz. Évek során egyik nemzedék váltja a másikat. Békeszerető nemzet a test­véri finn nép. Szívesebben for­gatják a szerszámot, mint a fegyvert. Tanulnivágyók és munkaszeretők. Érdemes körül­nézni náluk. ból. Javarészt odahaza termelik az országszerte fellelhető ha­talmas kertészetekben, iiveghá­­zakban. A képünkön látható melegházi mintaültetvényből a keményhúsú, ízes, piros para­dicsom mázsáit szállítják már kora távassszal az üzletekbe. Э A hűvös éghajlatú finn *• föld nemcsak nyáron, té­len sem szűkölködik gyümölcs­ben, zöldségben. A finn ottho­nok asztalára kerülő gyümölcs­nek, zöldségfélének azonban csak egy részét teszi ki az im­portált áru a délibb országok-Minőségben semmiben sem ma­radnak mögötte azoknak, me­lyeket a mi éghajlatunk forró napsugara melegít és érlel pi­rosra. A finnek rendkívül nagy sze­retettel kertészkednek, talán éppen azért, mert nekik job­ban meg kell küzdeniük a föld terméséért. Elhanyagolt, gazos ágyásokat, ültetvényeket semer­re sem találtam. Az is igaz, hogy mezőgazdasági munkáik­nál a legkorszerűbb nagy és kis gépek, szerszámok állnak rendelkezésükre. A másik dolog pedig, amit minden Idegen észrevesz és megcsodál, hogy az üzletekben a friss gyümölcs és zöldség olyan tisztán, olyan kultúrál­tan csomagolva áll a pultokon, mintha nagyon igényes külföl­di vevőknek, exportra szállíta­nák. A finn termelők megbe­csülik munkájuk gyümölcsét s kivívják vele a fogyasztók elismerését. UKÜODV KATALIN I ftlyan nap volt ez is, mint w a többi. Mégis a község lakóinak egy része ünneplő ru­hát öltött és a kultűrház felé igyekezett. Két évtizedes fenn­állásét ünnepelte a szövetke­zet. A vendéglátók nagy megtisz­teltetésnek vették, hogy eljött közéjük Varga Gyula, a járási pártbizottság vezető titkára, továbbá Jozef Sobota mérnök, a járási mezőgazdasági társulás igazgatója. S a vendégek közt ott láthattuk a búči szövetke­zet képviselőit is, akikhez jó­szomszédi viszony fűzi a jubi­­lálókat. Zsíros István agronómus meg­nyitója után Nágel József, a közös gazdaság elnöke lépett az emelvényhez. Mindjárt elöl­járóban egyperces néma felál­lással adóztak a - közelmúltban elhúnyt tagtársuk, Finta And­rás emlékének. A kegyeletes Nincs megállás • HÚSZ ESZTENDŐS MÚLT A KARVAI (KRAVANY N./DUNA­­JOM) SZÖVETKEZET • megemlékezést az elnök beszá­molója követte, amely nagyon tanulságos volt, különösen a fiatalok számára, akik ezúttal ismerkedtek meg a szövetkezet kezdeti nehézségeivel, a viharos évek eseményeivel. 1950. december 17-én tartot­ták első alakuló gyűlésüket, amelyen harminckilencen je­lentek meg. Harmincötén alá­írták a belépési nyilatkozatot, és a szövetkezet első elnökévé Sabla Imrét, üzemgazdásszá pedig Pollék Andrást választot­ták. Az indulást nagyon meg­nehezítette, hogy a tagok egy részé csak pártoló tag volt. Negyvenkilenc hektár szántó­val kezdték, de bizony munka­erőnek így is híján voltak. 6őt, az idő tájt még a jnb mező­gazdasági szakosztálya sem tu­dott kellő tanácsot adni, segít­séget nyújtani, aminek az lett a következménye, hogy eladó­sodott a szövetkezet. Jelentősebb változásra csak 1952. október 15-én került sor, amikor a falu klsparasztjal is beléptek a szövetkezetbe. Ek­kor már több mint másfél mil­lió koronára rúgott az adósság. A reménysugárt, hogy a gazda­sági nehézségekből kilábalja­nak, a taglétszám kiadós nö­vekedése jelentette. Ám ugyan­ekkor a tagság „új“ és ,régi“ tagokra, vagyis két táborra oszlott. Az ellentétek elsimítása és az egység megteremtése Kere­kes Feri bácsira, az akkori elnökre és néhány vezetőre hárult. Sikerült is helyes me­derbe terelni a szövetkezet menetét, megszilárdítani a munkafegyelmet. Többen cser­benhagyták a szövetkezeten de a jósZándékü tagok maradtak, s igyekeztek talpraállítani a közös gazdaságot. Míg az fyVenes évek elején a hektárhozam búzából 20 má­zsa körül mozgott, árpából ugyanennyi, kukoricából 23, vi­szont a dohányból csak alig 10 mázsa volt, addig a múlt évi már elérte búzából a 33, árpá­ból a 36, kukoricából a 44, do­hányból pedig a 20 mázsát. Hasonló fejlődés tapasztal­ható az állattenyésztés szaka­szán is. Például 1951-ben csak 1647 liter volt az évi tejhozam­átlag, viszbnt az elmúlt évben már 3487 liter, ami kiváló eredménynek számít. A pénzügyi jövedelem alaku­lására nagyon kedvezően ha­tottak jó gazdasági eredmé­nyeik. Például míg 1962-ben az egy hektárra jutó bevétel csu­pán 2180 korona volt, addig 1969-ben már 17 453 korona. Ennek arányában növekedett a tagok évi jövedelme is. Ez a kezdeti évek ötszörösét teszi ki. Az elmondottakhoz kívánko­zik: ma már jól képzett gárda áll a szövetkezet élén. Tapasz­talataikat elméleti tudással pá­rosították, hogy lépést tarthas­sanak a korszerű nagyüzemi gazdálkodás követelményeivel. Ebben rejlik sikereik titka. A járási pártbizottság vezető titkára rövid beszédében ki­hangsúlyozta, megérdemelten kapta a szövetkezet a magas állami kitüntetést: a Munkaőr­­demrendet. Ez mindenképpen kötelez! Nincs megállás... Az ünnepi gyűlést tartalmas kulturális műsor követte. A hangulatkeltő szőlőnedű, valamint a Pepes-zenekar talp­­alávalója nemcsak a fiatalo­kat, de az idősebbeket Is tánc­ra csábította. Az ünneppel egy küzdelmes korszak lezárult, s új kezdő­dött, igényes feladatokkal, a­­melyekkel — reméljük — si­keresen megbirkóznak majd a vén Duna menti falu szövetke­zetének tagjai. A. J. I HELYREIGAZÍTÁS A lapunk szilveszteri Szá­mában megjelent „A harc­ban nem szabad megáll­ni ...“! című cikkben elírás történt. A cikkben emlftett Hajós- helyett Héjas b a n­­d a értendő. A hibáért szives elnézésü­ket leérjük. 1942. január tizennegyedike. Hógúnyába bújt a jnátyusföldl falu. Utcáin csak néha tűnik fel egy-két járókelő, de az Is keszkenőbe, kabát­ba húzva nyakát, siet a dolgára. Az Alvég vályogviskói közé fagyos csend terpeszkedett. Nőttön nő az elkeseredés. Hogyne, hiszen sültkrumplin, sültcukorrépán, kukoricakásán tengődik a szegény nép egyik napról a másikra. A hal­vány arcú gyerekek csak néhanapján látnak kenyeret. Mfg az itthonmaradottak a nlncs­­telenség, a létbizonytalanság komor napjait élik, a fiatalabbja a fronto­kon hull halomra, mini ősszel a égy. Pedig szívesebben lennének odahaza ők is, a falu hatalmasaihoz, hason­lóan, akik a pálinkás kupicát szoron­gatják. így védik a „szűzmáriás ' or­szág belső rendjét. S ha kedvük szottyan, félholtra veretik a kommu­nistákat. Hunyorítanak, vagy biccen­tenek a fejükkel, s a feketeképű, ácsi származású csendőrparancsnoknak több se’ kell: a _ kiszemelt áldozat csontjai „megpuhittatnak" ... * Sándor bácsi az istállóban szösz­­mötöl. Eleséget vet a tehénnek, bor­júnak. Vizet hord a dézsába, hadd iangyuljék a sarokban. Fordul egy­szer, fordul kétszer a vizesvödrökkel, majdmeg asszonya hangját hallja: — Te, Sándor! Gyere csak be....! — Már megint abajgatsz — bosz­­szankodik kicsit, s besiet a konyhá­ba. — Menned kell havat lapátolni. El­jöttek érted a „biztos“ urak — adja a tudomására. A zsandár is sürgeti. — Gyerünk ..., gyerünk ... 1 — Megyek én, ha menni kell — dünnyögi, rosszat nem sejtve. Hóna alá fogta a lapátot és elköszön. A tollasok peckesen lépdelnek mögötte. Sándor bátya már megszokta az ef­fajta díszkíséretet. Ballag a templom irányába. Amikor a postaépület köz­vetlen közelébe érnek, az egyik kí­sérő a csendőrszoba felé mutat: — Először oda, hé ... 1 Van egy kis diskurálnivalónk. S puskatussal lökdösi Pálfi Sándort, aki rádöbben, bizony ezek a martaló­­cok csúfosán kijátszották. Mert hi­szen a községháza előtt egy terem­tett lélek sem álldogál a hőlap’átolók közül. Csak a szél fújja-fütyüli a ma­ga nótáját, kavargatja a havat egyik helyről a másikra ... Jóformán át sem lépi Sándor bátya a kínvallató helyiség küszöbét, a hóhérok neki­támadnak. — Te, Jancsi! Hová dugtad el a pi­ros zászlót? — mordul rá frissiben a parancsnok. Szétterpesztett lábbal áll. Ütéskö­zeiben. Szemében még csak pislákol a gyűlölet lángja. A lealacsonyításnak szánt megszó­lításra a kérdezett epésen ennyit mond: — Szólítson a saját nevemen. Nem vagyok én Jancsi. — Ni, csak! De hamar felszisszen­tél... A zászlóról beszélj. Hová rej­tettétek? Néma csend. A zárt ajak szólásra nem mozdul. — Mond meg,hol a zászlói Mert ha nem vallsz, hát a beledet taposom ki, te koldusparaszt... Újabb, mély hallgatás. A csendőrőrmester irtózatosat ká­romkodik, s medvemancsnak is beillő ökle lesújt. Betöri az áldozat orrát. Majdmeg szórakozásképpen kiveri néhány fogát. ínyét érdes fával dör­zsöli ... Minden hiába. Szóra bírni nem tud­ják. Pálfi elvtárs a pártszervezet gyö­nyörűen hímzett, tűzpiros selyemlo­bogójának hollétéről nem ad számot a Horthy-pribékeknek. — Úgy veszem észre, neked bivaly­bőröd van — sziszegi fogai között Szalai. — No, várj csak ... — s azzal kifordul a helyiségből. Mi más járhatna a vallatás szüne­tében Sándor bátya eszében, mint a vöröslobogó. így évődik magában: — Üthetnek, kínozhatnak. De pár­tomnak, árulója sose leszek. Janinál jó helyen a zászló, ott nem találják meg. Csak az a „pálinkaputik“, a szomszédom ne árulkodjék ... Közben nejét, Boriska nénit is elő­állítják, hátha majd ő kikotyogja. Nem sokat teketóriáznak ezzel az ízig-vérlg kommunista asszonnyal. Arculverik. Falnak taszítják. Ütlege­lik, ahogy csak kitelik tőlük. Am egyetlen nyomravezető szót sem csi­karnak ki belőle. A vörös zászló igen nagy „szálka“ a csendőrök szemében. Elkerítéséről nem mondanak le. Nyomoznak. Kere­­slk-kutatják a szálakat a község­ben ... Megkérje ezik a szomszédokat is. És a részeges szenvtelenül „bekö­pi“ a rejtekhelyét. A zászló csendőr­kézbe kerül. A feketeképűt és társait ez a tény még vadabb kínzásra ingerli. — Hol a zászló? — fogja újfent vallatőra Pálfiékat a csendőrparancs­nok. — Nem tudom! Én sem tudom! — hangzik az egyértelmű válasz. — Még most sem tudjátok? Tagad­ni merészeltek. Hát ez micsoda ...? — húzza elő a pártszervezet rejtege­tett ereklyéjét. — Olvasd csak el, mi van ráírva! — szólt a tréfát nem is­merő parancs. — Azt hiszem, olvasni csak tud az őrmester úr. Ez aztán olaj volt a már amúgy is lobogó tűzre. Sípcsonton rugdossák a férfit. Majd az asszony hajét tépik, marcangolják. Az ácsi egy maroknyi hajat a keze­­fejére csavar, s kiréncigálja azt. A félig kopasz fejet, beköti a selyem zászlóval, s közben gúnyosan röhög. Rigmusfaragó képességét is megfi­togtatja: ..Piros fejkendö, piros szoknya. ej, te büdös kommunista ...!“ Amíg a csendőrkopók Pálfinéből űznek csúfot, s kínozzák, Sándor bá­tya saját Ömlő vérével pingálja ki a csendőrszoba falát. — Hát te mit művelsz? — fordul feléje Szalai. — Látom, unatkozol. No meg aztán meg is éhezhettél. Várj! Sütünk mindjárt pecsenyét. összesúgnak. Szemük villámokat szőr. — Vetkőzz! — recsegi az embersé­géből teljesen kivetkőzött vallató. — Pucérra, ha mondom ... 1 A vadállatok szösnyű kínzásmódot eszelnek ki. Szinte példátlant a ma­ga nemében. Csúfondárosan megkérdezik a fér­fitól: — Szoktál-а 'ölelkezni? Dermedt csönd a válasz — No, felelj, mert a szuronyt a meztelen fenekedbe döföm. ... Hát persze, hogy szoktál. Úgy ölelgesd meg azt a tüzes kohót! Ne félj tőle... nem harap!... A meztelen férfi bőre pirul, siste­reg. Az égett emberhússzag betölti a kis helyiséget. A kín már a velőkig hatbl. Még ekkor sem veszti el lélek­jelenlétét. Az jár az eszében, ha nem hagynak alább a sütögetéssel, hát a tüzes kályhát rájuk dönti, egyenest a kínzókra ... Bizonyára jóllakhattak saját vad­állati kegyetlenkedéseikkel, mert egy­szeriben csapot-papot otthagytak. Az agyonkínzottak lüktető, sajgó, vérző sebekkel, félholtan támolyog­tak ki a csendőrszoba ajtaján... * De még ez sem volt elég! Nem sokkal később mindkettőjüket internálják. A , nádszegi (Trstice) Pálfi-házaspár kétszer is megjárja a haláltáborok poklát. (A férfinek egy halálmenetbol sikerül megszöknie.) Ámde sem az embertelen kínzások, sem a kegyetlen tábor-élet, sem pe­dig a kivégzési partnes nem tudja őket megfélemlíteni. Tisztelet a párt Veterán harcosai­­nakl Tisztelet az egykori zászlóvivők­nek! Tisztelet, becsület mindazoknak, akik még ma is megteszik a magu­két! N. KOVÁCS ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents