Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-27 / 12. szám
.SZABAD FÖLDMŰVES 1971. március 27. 10 Az altóban egy férft állt. ** Kissé felemelkedtem a piákról, becsuktam a könyvet s meglepődve néztem a vendégre. Mielőtt „szabad“-ot mondtam volna, belépett, szája szélén egy barátságos mosolylyal kezét nyújtotta. — Tóth Ferenc vagyok Nemesócsáról — mutatkozott be. Bort szeretnék venni. Az öcskös házasodik, lakodalomra kellene. Az állomásról lövök, azt mondták, itt kapok. — Ёп nem tudom megmondani, a. szüleim pedig még nincsenek itthon. Édesanyám nemsokára megjön, addig foglaljon helyet. Leült. Kedvesen megköszönte a helykínálást, azután érdeklődött, mit tanulok. Nagyon örültem, hogy ezt a nemesócsai embert a szél éppen hozzánk hozta. Bár azt mondtam, hogy nem tudok arról, adunk-e el bort, biztosra vettem, hogy igen. Édesapám mielőtt munkába ment arról panaszkodott, hogy kár volt ilyen sok bort csinálni, mit, de ha mégis adnának el, akkor tizenötért mérnénk literét. — Kétszáz litert szeretnék venni. Száz liter fehéret és száz liter vöröset. Tizenöt koronáért... rendben. Nincs ellene kifogásom. Megtöltöttem ismét a poharát s ö egyből felhajtotta. — Ezek szerint akkor megegyeztünk ... Mondom, én a borral nagyon meg vagyok elégedve .. és az árát sem sokallom. Nálunk a szövetkezetben mértek a múltkor, nem tudom honnan hozták. Odamentem az öcskössél, kértem két decit. Elémtették. Ránéztem az illetőre s azt mondtam, hogy én bort rendeltem, nem szappanos vizet. A kancsóból egyre fogyott, édesapám pedig nem akart megjönni, így hát még^ egyszer ki kell mennem borért. Mire vtszatértem, az elválásról, a házasságról beszélgettek. — Három éven át Bulgáriában dolgoztam, mint szerelő. A pénzt mi nem kaptuk meg, hazaküldték. Az asszony mi nem bírjuk elfogyasztani, vevőkre pedig nemigen számíthatunk. Nemsokára megjött édesanyám. A férfi felállt s azzal a szájszélt mosollyal bemutatkozott, kezet fogtak, majd előadta jövetelének célját. Édesanyám arcába vér tódult, nem tudta palástolni örömét, pár percig dadogott, majd kiküldött, hogy hozzak fel bort. Amíg kerestem a vörös színű, sárga csíkokkal díszített kancsót, hallottam, hogy édesanyám ezt mondta: — Több mint valószínű, hogy adunk, de én egyedül nem akarok dönteni, megvárjuk a férjemet, az majd megmondja. Addig is a gyerek hoz föl a nedűből. Behoztam a két és félliteres kanosával, öntöttem két pohárba. Koccintottunk. A vevő lehúzta egyszerre. Újra töltöttem. — Tetszik tudni, nálunk olyan divat jött szokásba, hogy lakodalomkor az asztalon kétfajta bor van, fehér és vörös. Nem tudom minek ez a parádé ... Mondtam az öcskösnek, hogy megcsináljuk a nagy fölhajtást, aztán négy hónap múlva elváltok. — Jóval bíztatja őket! — nevetett az édesanyám. — Miért, talán nem úgy van? — kérdezte, s újból felhajtotta a pohara tartalmát. — Csak nem elvált ember, hogy így beszél? — De, az vagyok. Sóhajtott egy nagyot, majd az újra megtöltőt pohara után nyúlt. Most ismét egyszerre felhajtotta és elkezdte dicsérni a bort, hogy ízlik s nagyon szeretné, ha megtudnánk egyezni az árában, mert ő már járt sok helyen, de ilyen jó bort még nem ivott. Édesanyám kijelentette, hogy a férje nélkül nem mer mondani semötezret kapott minden hónapban és mégis mire hazajöttem, már a harangozó felesége volt. — Családja van? — Van. Egy ktslány. Az asszonynál van. Múltkor meglátogattam őket... Katika a nyakamba ugrott... Az asszony csak nézett, majd megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg magam ... Mondtam, hogy nem, se vele, se mással... Lassan, megfontoltan beszélt. A rövid mondatai között levő szünetek szinte ünnepélyessé tették szavait, részvétet keltettek bennünk. Befutott az édesapám. A vendég előadta jövetelének okát, ittak s 6 dicsérte a bort, szinte ódákat zengett róla. Miután elfogyott ez a kancsó bor is, felállt, megegyeztek abban, hogy holnap reggel hétkor jönnek a kétszáz liter borért. Teljes volt az öröm. Az sem volt baj, hogy édesapám a lemezjátszóra feltette a „Nádfedels kicsi ház“ kezdetű népdalt. Édesanyám pedig máris tervezgette, mit veszünk a pénzen. — Hötszázért a gyereknek egy zakót ..., egy szandált sem ártana neki ember, neked veszünk valami inget, olyan félújjút... meg valami pulóvert, nekem esetleg egy papucsot, s többit pedig a bankba ... — A többin trágyát veszünk — jelentette kt édesapám. Ellenvetés nem volt. Nem is lehetett! A tű a lemezen már a vége felé járt, mikor nyílt az ajtó és belépett Miki, a bátyám. Négy éve nősült, a közeit városban lakik. Miklós szó nélkül az asztalra dobott öt darab százast. Bambán néztünk rá, nem tudtuk, mit akar ez jelenteni. — Apám, múltkor azt mondtad, hogy van eladó borod. Száz vagy százötven literről szó lehetne... Itt az előleg! Apám a szék támlájába fogódzón, maid szép lassan leült. Pár percig csendben nézte az előtte fekvő százasokat, aztán édesanyámra nézett: — No, asszony, mi lesz? Édesanyám szó nélkül állt. Mély csönd ült közénk. Feszülten figyeltem én is: tudtam, ennyi borunk mar nincs! — Hát mi van? Megkukultatok?! — kiáltott fel Miki. Lassú, szaggatott magyarázat következett. Hol édesanyám, hol édesapám vitte a szót. Azt egyikük sem mondta, hogy nincs borunk, ezt bátyámnak kellett észrevenni. — És mond apám — dőlt előre Miki, hosszan elnyújtva a szót — az ipse adott előleget? — Nem. — Hát akkor. — Nem lehet, fiam. Az üzemben megígértem, hogy lesz. S most állítsak be bor nélkül?! Azt akarod? — Nem tehetek mást. — Miért? És biztosan eljön a borért az a pasas? — Megígérte. — Megígérte, megígérte ... Az semmi! Mi biztosít arról, hogy nem csap be? — A szava. En hiszek az emberekben. — Ma nem lehet htnnl! — De lehet. S nem szeretném, hogy bennem ne higgyenek, ezért hiszek mindenkiben. Ha egyszer valamit kimondtam, akkor állom a szavam. — Ez nem beszéd! — De az! — kiáltott fel apám, majd lecsillapodva folytatta — fiam, ne felejtsd el, van még becsület... Azt hittük összevesznek. De nem. Bátyám felugrott, bevágta maga után az ajtót. El sem köszönt. Édesanyám elkezdett jajgatni, hogy azért valamit kellett volna adni a szegény gyereknek, megígérte, hogy visz ..., de apám letromfolta. — Ha majd az a Tóth Ferenc holnap Nemesócsáról beállít, mit mondanék neki? Azt, hogy közben eladtam? Neeem! Annyira még nem vagyunk, hogy szavam se tartsam. Holnap reggel szépen eladjuk a bort, a pénzen pedig veszünk mindazt, amit terveztünk. Rendben? Másnap reggel hét után édesanyám idegeskedett, de édesapám megnyugtatja őt: biztos valami baj történt az úton. Délben már apám is türelmetlen lett. Mire elérkezett az este, szó nélkül lefeküdtünk. Egy keveset beszélgettünk: milyen furcsa volt, hogy Tóth, mint vevő, nem sokallta a bor árát, az ízéről pedig elragadtatással beszélt, és hogy több mint három liter bor folyt le a torkán — ingyen. Másnap délután a nagynénémmel akadtam össze, aki kacagva újságolta, hogy olyan sokat már rég nem nevetett, mint fél órával ezelőtt. Az üzlet mellett összeakadt Terka nénivel, aki elmagyarázta neki, hogy tegnapelőtt egy kopasz, fehér inges férfi, valami Tóth Ferenc nevű volt nála Nemesócsáról és száz liter vörös bort akart venni az öccse lakodalmára. A kóstoló ízlett neki, majdnem három litert el is szopogatott, de a száz liter vörös borért elfelejtett eljönni. En is nevettem és majdnem elárultam, hogy ml kétszáz litert adtunk el. Költő ős politikus VOJTECH MIHÄLIK érdemes művész 1926. március 30-án született a galántal Járásban levő Dolná Stredám A főiskolát Bratislavában, a filozófiai fakultáson végezte el. Tanulmányai befejezése után több szerkesztőségben dolgozott és titkára, majd elnöke volt a Szlovák írószövetségnek. Az ötvenes évek elejétől sorra jelentek meg verseskötetei, szám szerint 16. Ezek közül legjelentősebb válogatások: Keserűség, Angyalok, Plebejusing, Éneklő szív, A fellázadt Jób, Appassionata. Mihálik elvtárs az utóbbi évtizedben a politikai életben szintén jelentős szerepet tölt be. 1964-ben képviselője lett a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, később az SZLKP központi Bizottságának tagjává választották, 1969-től a Szövetségi Gyűlés Nemzetek Kamarájának az elnöke. A kiváló politikus jelentős tevékenységet fejt ki a kulturális élet területén. Nemrégiben így jellemezte a szocialista művészetet: „Számomra a szocialista művészet a mai világ osztályharcaiban a történelmi igazság támogatását, a valóságos, nem pedig az elvont humanizmust jelenti. Olyan művészetet, amelynek központjában az élő, a társadalmi haladásért küzdő ember áll.“ Fontosnak tartja, hogy a párt és a szocialista állam kultúrpolitikája távlatokat adjon, hogy ebben a kultúrpolitikában világos válaszvonal legyen az Igazi és ellenérdekek között. S az Is fontos, hogy az embereket differenciáltan közelítsük meg. A költő és politikus a napokban tölti be 45 életévét, amely a szocializmus építésében sokoldalúan gazdag volt. Az alábbiakban az érdemes művész két versét közöljük: VOJTECH MIHALIK: ш íh торт Az én szerelmem télt alma, a szekrényen találod félhomályban, de szemeddel ne keresd. Letépték a fa válláról, nem tszik már föld alatti nedveket, nem lélegzik verőfényt, Magányában kemény héjba rejtette tüzét, azért édesedlk olyan összpontosultan és hallgat fanyar illattal. Az én szerelmem téli alma. Gyere hozzám, orrcimpáidat megremegtetem a sötétben, érett vérrel töltöm meg a szád. Gyere hozzám, dobd el a kést, végy egyszerűen a kezedbe, szívd be halálos énekem, harapj belém. ?l/S2ľA A parasztdalamok gyűjtője (KILENCVEN ÉVVEL EZELŐTT SZÜLETETT BARTŰK BÉLA) A halhatatlan zeneköltő 1881. március 25-én született, Nagyszentmiklóson. Apját korán elvesztette és gyermekévei eléggé hányatottak voltak. Később Pozsonyba került és ott járt gimnáziumba. A zeneakadémiát Budapesten végezte. A fiatal Bartók tehetsége már gimnazista korában megmutatkozott. A zeneköltő azok közé tartozott, akik előbb lángoló hittel felesküdtek egy kor illúzióira, aztán volt erejük, bátorságuk, hogy hadat üzenjenek minden válságnak. Vagyis a művész karrierje kezdetén csakis a magyar zenekultúrát látta. De már a század végén áttörte a nacionalista keretet, és a nacionalizmusa lassanként Internacionalizmussá változott. Kodály Zoltánnal kötött barátsága jó hatással volt művészi tevékenységére. Vele indult el, hogy megkeresse a „tiszta forrást“, a magyar nép dalaiban. A népzene az ősi parasztdallamok világa volt, amelyet Bartók a magyarság egyetlen zenei létellenességének mondott. Természetesen nemcsak a magyar nép dalait vitte „műhelyébe“, hanem a Magyarországon élő nemzetiségek zenéjét is feldolgozta. A szlovák és román népzene gyűjtése jelentős, és azok feldolgozása igazolója Bartók internacionalizmusának. Bartókra az évszázad elején nagy hatással volt Ady költészete. A költő szocialista verseinek hatása elősegítette Bartók világszemléletének megváltoztatását. Bartók hallhatatlan örökséget hagyott a zenevilágnak. Például A csodálatos mandarinban és a Kantata Profanában a szabadságért, az emberi méltóságért oly erővel szállt síkra, amelyhez hasonlót aligha találunk a zene történetében. A zenei génusz 1945. szeptember 26-án halt meg távol szeretett hazájától, New Yorkban. —tt— Komáromról szóló regény lát napvilágot ez év június végéig „RÄCKERTI ORGONÁK“ címmel. írója, Komáromi RESSL JANOS mély mondanivalója a háborús Komárom társadalmi problémái mellett ízeshumoros szórakozást nyújt az olvasónak. A regény írója, Komáromi Ressl János Komárnóban született, itt végezte el a gimnáziumot. Tovább tanult és a főiskola után a Bratislava Magyar Pedagógisi Gimnázium tanáraként tevékenykedett. Fiatalon, tragikusan megbénult, és bénán is — tíz esztendeig ágyhoz kötve — tollal szolgálta a magyar kultúrát. Számos novellát irt, melyek szlovákiai lapokban jelentek meg. Baráti körökben nem egyszer mondogatta, hogy a szívéhez legjobban hozzánőtt, dédelgetett regénye a tipikusan komáromi vonatkozású „Ráckerti orgonák“. a madAch könyv- és lapkiadó GONDOZÁSÁBAN megjelenő könyv Ara 23 KORONA. A napsütötte égi magasság úgy lángolt, mint a steppefű, a gyors repült a tájon, sárga láng lobogott a tárt napraforgókból, s telkemen a víg derű végigtáncolt rajtad, rónaság, hol szőlő érik s gémesküt dorombol. Mintha szülőhelyem köszönteném, mikor a gulya legelőről tér meg. Ragyog az út pora, cirpel a tücsök, gólya sürög a kémény tetején, újrakeltem régvolt gyermekségem, a szívem dalol. Betyárok tág síkja ki érett nyaradra rácsodálkozott, ki messzi kutadhoz forró utat rótt, kt hallotta csárdából a muzsikaszót, a szabadsággal találkozott. Tekintetem a messzeségbe szállott, ahol csaplárosnék és jó betyárok, csikósok, pásztorok és vincellérek s mind, mind akiknek arcán verítéket fakaszt a kenyér, míg megszüli a föld, századok múltán meghallották a hangot. S jelére, mert ez volt a szózat kitűzték a piros zászlókat házaik piros tetejére. S láttam: ahol a föld érzi az eget, lángoló kardjával hol száz halál kaszál, a puszta virágzó tengere felett Petőfi Sándor áll. Szénássy János
