Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1971-03-13 / 10. szám

if*sak a tavaszi kelésü cstr^ kékből nevelt tyúkok tojnak ősztől kezdve egész télen át folyamatosan. Ha azonban az őszi és téli tojás elmar rád, akkor ráfizetünk a tyúktartásra. A másodéves tyúkok 6ssszel már vedlenek és csak tavaszkor kezdik a tojásrakást, amikor az már olcsó. A másodéves tyúkok még nagyüzemi viszonylatban is 20—25 százalékkal kevesebbet tojnak, mint az első évesek. A harmadévesek csak a felét, és ezek Is csak ekkor, amikor a tojás olcsó.

Ha a tojásárakat nem tekintjük, csak a feletetett takarmányt, akkor így fest a dolog. Az egész évi tojástermelésre számítva az elsőéves tyúk három kiló takarmányt fogyaszt, míg egy tucat tojást tojik, négy kilót a másodéves, öt és fél kllőt a harmadéves. Az okos háztáji tenyésztők, felismerve a helyzetet, szintén az egyéves tyúkállomány tartására törekednek, akár a nagyüzemek. Mivel nem mindenkinek sikerül tavaszi tyúknak való csibét venni, sokan kénytelenek kotlőval keltetni csibét. Ezért úgy gondolom, érdemes egyet-mást megírni a keltetésről.

A kínaiak és az egyiptomiak már 2—3 ezer évvel ezelőtt Ismerték a mesterséges keltetést. A keltetőgépek között volt olyan Is, amelyikbe 300 ezer tojás Is belefért. Európában 1750 körül kezdték meg a kísérletezést régi módszerek alapján. Mikor még a (hőmérőt nem Ismerték, pusztán érzékelés alapján szabályozták a szakemberek a fűtést. A tyúknak olyan ösztöne van, hogy ennek alapján jobban tudja biztesítani, Illetve szabályozni a meleget, mint a világ legtökéletesebb keltetőgépe. Ezért megbízhatunk benne.

A tenyésztőnek azonban fontos tudnia, hogy miért száll le a tyúk a tojásról, mennyi ideig lehet távol, milyen tojások a legjobbak stb. A kotlőval történő keltetés folyamata röviden összefoglalva a következő:

A kotló fészke és tollazata megvédi a tojásokat a külső hőváltozások elől. A tollatlan testrészeivel érintkező tojásoknak egyenletes hőt biztosit. A letakart tojásokat nem engedi teljesen kiszáradni. A fészken és a tollazaton keresztül mérsékelten oxigéndús friss levegő áramlik és a káros széndioxid ugyanezen az úton távozik a szabadba. A tojásokat forgatja, elhelyezésüket változtatja. A- mikor naponta leszáll a fészekről, akkor hűti is a tojásokat. Tudni kell azt Is, hogy a tyúk testhőmérséklete a kotlás ideje alatt 0,4—0,7 C fokkal alacsonyabb. A kotló csak tollai egy részének elhullatása után tudja a tojások részére szükséges meleget biztosítani. A testével érintkező tojások felső szintje a tojások alsó szintjéhez viszonyítva erőteljesebben melegszik át. Ez a hőmérsékletkülönbség a fészek közepén 4 C fokot, a fészek szálén pedig 3,8 C fokot ér el. Hogy a tojások egyformán melegedjenek, a kotló mindennap változtatja helyzetét, másként helyezkedik el a tojásokon. Állandóan görgeti a tojásokat középről a fészek széle felé és ellenkező Irányba. Hogy ezt a munkáját tökéletesebben végezhesse, páratlan számú tojást rakjunk a kotlő alá.

A kotlófészek hőmérsékletének állandó változása a legelőnyösebb feltételeket teremti meg a gázcserére, mert a hómérséklet változásával változik a tojás belsejében levő nyomás is. Ezek a változások megakadályozzák, hogy az embriók a tojás túlmelegedése folytán elpusztuljanak.

A kotló a keltetés kezdetén szorosan a tojásokhoz simulva ül, mert a tojásoknak nagyobb melegre van szükségük. A keltetés! időszak vége felé, különösen amikor már hallatszik a csibék csipogása, gyakran felemelkedik fészkén. Szellőzteti a tojásokat. Növeli a légáramlást, amire igen nagy szükség van ilyenkor. Máskülönben a csibék a tojásba fulladnak. Sok kezdő — köztük valamikor régen én is — azt hiszi, hogy a kotló már elgyengült a nagy melegtől, azért áll fel. Ezért lenyomogatja, s mivel azonban a tyúk nem engedelmeskedik, új kotlóssal cseréli ki. Az új kotlós a természet rendje szerint rálapul a tojásra, mint ahogy ez a keltetés kezdetekor szükséges. Ezáltal legtöbb csirke megfullad vagy elnyomorodik.

Ugyanez a helyzet a keltetés idején a pulyka, a kacsa, a liba, a gyöngyös tojásaival is. Ezért lehet tyúkokkal sikeresen költetni az említett szárnyasok tojásait is. A kotlók naponta tíz percet, sőt egy egész órán át is járkálnak az udvaron. Ha semmi nem zavarja őket, akkor ösztönszerűen tudják, mikor kell visszamenni a fészekre. Ha erőszakkal vissza tesszük a kotlót és az nem nyugszik a fészkén, az annak a jele, hogy a tojásnak még hűlnie kell. Ne bántsuk tehát ha újbői lejön a fészkéről. Ha nem jön le akkor Is felemelkedve tartózkodik a fészkén, amíg szükséges neki.

De ha valami más okból hagyja el a fészket, akkor kosárral le kell takarni, hogy nyugodtan üljön. A kosár oly magas legyen, hogy a kotló fel Is állhasson alatta, ha szükséges.

Kelés Idején a kotlé kiáll az esőre vagy belemegy az ivó vályúba, hogy tolla megvizesedjen. Ezt azért teszi, bogy a keményebb tojáshéj könnyebben megrepedjen. Ügyes gazdasszonyok úgy Is segítenek a kotlón, hogy a keló tojások héját langyos vízzel megpermetezik.

Következik a tojások kiválogatása.

Keltetésre sem a legnagyobb tojások, sem a kicsinyek nem alkalmasak, hanem a közepesek. A tyúk rendszerint 45 grammig terjedő súlyú tojásokat tojik, de a súly függ az

évszaktól, az állatok korától és a takarmányozástól is. Januártól június elejéig a hároméves tyúkok tojjék a legnagyobb tojásokat. Keltetésre azonban jobb a kétéves tyúkok tojása és azoké a jércéké, amelyek már ősztől tojnak. Amennyiben a jércék őszi és téli tojása, esetleg a másodéveseké nem áll rendelkezésre, ott csere útján biztosítjuk a tenyésztojásokat.

Csak a megtermékenyített tojásból származhat csibe. A tyúk a párusodás után általában 12—14 napig tojhat termékeny tojást. Nem szükséges tehát, hogy a tyúk minden tojás előtt újból párosodjék. Ennek ellenére a fajtánként előírt kakas és tojóarányt be kell tartanunk. Az is baj, ha több a kakas a szükségesnél.

A megtermékenyített tojás petesejtje rövidesen osztódni kezd. A fejlődés már a megtermékenyülés pillanatában megindul. E folyamat azonban megáll, mihelyt a tojás elhagyja a tyúk testét és kihűl. A továbbfejlődés csak akkor következik be, ha a tojás ismét megfelelő hőmérsékletű környezetbe kerül. A megszakadt fejlődési folyamat nemcsak a szükséges 35,5—39 C fokos keltetési hőmérsékleten indul meg, hanem még a tojás tárolásának idején, ha környezeti

hője 18—20 C fok feletti. Ez esetben azonban a fejlődés bizonyos idő elteltével megáll, megszakad. Az ilyen tojás keltetésre alkalmatlanná válik. Keltetésre csak egészséges, megfelelően táplált, vitamindús legelőn tartott, megtermékenyített tyúktól származó, friss, megfelelő alakú, nagyságú, öt milliméternél nem nagyobb légterű tojás alkalmas. A légteret lámpázással állapítjuk meg.

Mindig csak friss, hat napnál fiatalabb, de legfeljebb 8—10 napos tojásokat keltessünk. Lúd- és kacsatojás esetén szintén ez a helyzet. Sok lúdtojás azért nem kel ki, mivel a lúd ültetéséig ezt az időt a tojások túlhaladják. Ezért érdemes a sokat tojó ludak első tojásait tyúkkal, vagy géppel keltetni. Nem nevezhető tenyésztojásnak az olyan tojás sem, amelynek légkamrája nem a tompábbik végén helyezkedik el. A tenyésztojás alakja legyen szabályos. Az egyik végén tompa, a másik végén kissé elhegyesedő. A szennyes, piszkos tojás keltetésre nem alkalmas. A piszok eltömi a tojás pórusait és ezáltal megakadályozza a héjon történő igen fontos légcserét. A piszkot a tojásról hiába mosnánk le, mert dörzsölés közben a piszokrészecskék esetleg eltömik a pórusokat és penész vagy egyéb fertőző csírák jutnak a héjba, majd bomlási folyamatot idéznek elő. Helytelenül takarmányozott, zárt, szűk kisüzemi kifutókban tartott tyúkok tojásai keltetésre alkalmatlanok. Az Ilyen tojásokban legtöbb az elhalás, a befulladás.

Hiba az Is, ha a tojás héja vastagabb vagy vékonyabb a kelleténél. A szabad kifutóban tartott, idegen vérű kakassal párosított, jól ólazott, egészséges és jól takarmányozott tyúk tojásából érhetjük el a legjobb kelés! eredményt. Az Idegenvérűség alatt egyesek nehogy idegen fajtát értsenek, mert ez lenne a legnagyobb hiba. Ugyanis több kiváló fajtánk beltenyősztett vonalak keresztezése során létrejött végtermék. A fajtakeresztezettnek más fajtakeresztezettel történő párosodásából létrejött tojótyúk még annyit sem tojik, mint a parlagi tyúk. Szervezete gyenge és betegségre hajlamos.

Szállítás és csomagolás alkalmával ügyelni kell arra, hogy a tenyésztojás meg ne törjön és nagyobb rázkódás ne érje. A fagy is rontja a kelési eredményt.

A csirkék keltetésére tehát idejében fel kell készülni. A kotlő előnye a csirkenevelés során, hogy széltől, hidegtől védi ids csibéit és evésre, ivásra biztatja őket. Ha rovart vagy egyéb Ínyencséget talál, szétosztja kicsinyei között, de 6 meg nem észt még ha csontra lesoványodott is. Egyedüli hátránya, hogy gondoskodást és türelmet igényel. Nálunk az a közmondás járja, hogy „aki mindent felszámol, az nem eszik túrós galuskát“.

CSURILLA JÓZSEF

Csibeksltetés

hollöslyükkal

Napjainkban úgyszólván az év bármelyik szakában vásárolhatunk napos csibét. Ezzel a folyamatos nagyüzemi tojás- és hústermelés megoldódott, de a kistermelők előtt sem zárulnak be a keltető állomások kapui, ha éppen nem korai, tyúknak való napos csibéről van szó. Ugyanez a helyzet a nagyüzemekben az előnevelt jércék eladása terén is. A tavaszi kelésű, megfelelő fajta csibe beszerzése „nagy fán terem“. Különösen, ha a fajta kettős hasznosítású, jó tojó és hústermelő fajta, mint például a nyuhemsir (New-Hampshire).

A pontyivadék előnevelés©

Horgász- és haltenyésztési szakkörökben Eurőpa-szerte az a törekvés, hogy a természetes vizekbe népesítendő pisztráng-, csuka-, pontyivadék legalább néhány gramm súlyt, néhány cm magasságot érjen el, mert a nagyobbra előnevelt ivadék megmaradási százaléka Is nagyobb. Tógazdasági gyakorlati adatok szerint pl. ha 7 napos pontyivadékot helyezünk ki előnevelő tavakba, kallódása 40—60 %, a 15—18 napos kórban kihelyezett zsenge ivadék kallődása 20—30 % és 35—40 napos korban kihelyezett ivadéké 10—15 °/o.

Elképzelhetjük, hogy ha tógazdasági viszonylatban Ilyen nagy a kallódás — ahol pedig mindent megtesznek, hogy a halak a szükséges természetes tápláiékkészlethez hozzájussa^ nak és ahol a népesített ivadéktól távol tartják az ellenséget —, akkor a természetes vizekben a zsenge pontyivadék kallődása mennyivel nagyobb mérvű lehet. Hogy az Ilyen eredménynek — a sok ellenségen, az Időjárási, vlzjárási anomáliákon kívül még — mi az oka, annak több magyarázata van. Vizsgálataink során kiderült, hogy holtágaink és természetes tavaink a mikroszkopikus nagyságú természetes táplálékban mind minőségileg, mind mennyiségileg sokkal szegényebbek, mint pl. a frissen elárasztott ártéri területek vagy tógazdasági ívatótavak. Az apró termetű evezőlábú és ágascsápú rákok és az árvaszúnyogálcák gyér előfordulása kétségtelenül gátolja a zsenge halivadék normális fejlődését, s ennek következtében hamarabb esik betegség vagy egyéb ellenség áldozatául.

A vizsgálatokból arra a kövekeztetésre Jutottunk, hogy az Ilyen jellegű vizeket nagyobb, lehetőleg több dkg-os pontyivadékkal célszerű népesíteni, mert nagyobb életerejük, fejlettségük révén jobban képesek a táplálékot felkutatni, megtalálni és az ellenség támadását elkerülni. Ehhez az Ivadékot elő kell nevelni, miáltal azt jobban megvédjük ellenségeitől. Аг ivadék így gyorsabban növekszik, könnyebben túljut azon a koron, amelyben a paraziták, mindenekelőtt a kopoltyúférgesség és a darakőr kórokozói különösen veszélyeztetik.

Az ivadéknevelő tavakat általában 0,3—3 ha nagyságúra és 70 cm átlagos mélységűre építik. (Legkisebb mélységük 0,4, legnagyobb 1,2—1,5 m.) Jó talajon épüljenek, napsütötte, szélvédett helyen és csak egy célra használják. Már most megemlítjük, hogy csak 5 nappal az ivadék kihelyezése előtt szabad feltölteni. Ez az idő elégséges ahhoz, hogy a természetes táplálék kifejlődjön, viszont kevés a káros rovarok elszaporodására. A nevelőtavakat minden évben szakszerűen elő kell készíteni. Rendbehozatalukra az ivadék lehalászása után kerül sor, amikor kitisztítják a táplálóárkot, a halágyat és az elfolyó árkot. A tavak különféle talajjavítási módszerekkel és trágyázással tehetők termékenyebbé.

A nevelőtavakat nem szükséges mindjárt teljesen feltölteni, ez a művelet szakaszokban történjék, hogy ezáltal az ivadéknak mind nagyobb és nagyobb „legelő“ területet, újabb tápiá lékkészletet biztosítson. Az elárasztás lépcsői 3—4 hetenként esedékesek, mert ennyi idő alatt a bomlásnak indult növényzeten az árvaszúnyoglárvák kifejlődnek. Ezen idő leteltével a lárvák bebábozódnak, majd a kifejlett rovarok kirepülnek, tehát megszűnnek haltáplálékul szolgálni.

Az ivadék növekedésének fokozása céljából a természetes táplálék mennyiségének további növelése, valamint az ivadék

etetése szükséges. Az élő táplálék elszaporítását mesterséges tenyészetekben végezhetjük. Ma már kidolgozott módszerek állnak rendelkezésre, pl. a dafniák üzemszerű elszaporításáraj E fontos haltáplálékszervezeteket legeredményesebben 3X5 m területű, 10—15 cm mélységű gödrökben lehet tenyészteni. Egy hektárnyi téterületre 10—20 darabot Javasolnak a tópart mel* lett. A gödrökbe köbméterenként 1,5 kg lótrágyát és 20 dkg szénát, vagy gödrönként 8 kg friss tehéntrágyát és 2 kg szénát helyeznek be és beoltják dafniákkal. Kb. 18—21 nap múlva a dafniák kifejlődnek, Jól elszaporodnak és fel lehet használni őket halivadék etetésére. Vízköbméterenként 1 kg dafniát állíthatunk elő ez idő alatt.

Az árvaszúnyoglárvák elszaporitására az alábbi eljárást javasoljuk: a lekaszált hínárból vagy szénaféleségből 1 m magas* ságú kupacokat helyezünk el parthoz közel a vízben, a part szélén kb. egymástól 10 m-re.

Trágyalével Is trágyázhatunk, mégpedig oly módon, hogy 2 kg istállótrágyát feloldunk 6 liter vízben és ezt a mennyiséget 10 négyzetméterenkénti tóterületre adagoljuk. Ehhez azonban csak akkor szabad folyamodni, hogyha a víz kémiai összetétele (oxigéntartalma) normálisnak mutatkozik. Állandó friss vízátfolyás hiányában a szervestrágyázástól, különösen a forró nyári időszakban, tartózkodni kell.

Az ivadék növekedésének üteméről és egészségi állapotáról próbahalászatok alkalmával győződhetünk meg. Minél több helyről célszerű ivadékot kifogni, mert legalább 200 db súlyából állapíthatjuk meg az átlagsúlyt. Ha az ivadék növekedésében lemaradás mutatkozik, etetni kell azt. Különösen hasznos az ivadék takarmányozása a tenyészidény végén, amikor a természetes táplálék már fogyóban van. A nevelőtavakba kihelyezett zsenge ivadék 10—15 nap múlva kezdi felvenni a mesterséges táplálékot. Finomra őrölt és finom szemű rostán; átszitált takarmányt kell etetni. Az Ivadék szívesen fogyasztja a rozs, a korpa, a napraforgó, a pogácsa, a halliszt, a békalárva és a fejlett béka vagy a tavikagylóbél őrlemény keverékét. A takarmánykeverékbe célszerű még 5 százaléknyi takarmánymészport is keverni. A takarmányt etetőasztalokra is lehet adagolni, de ennek hiányában, ha a tő feneke kemény, akkor a fenékre is szórhatjuk. Az etetőhelyeket karóval kell megjelölni és a takarmányt mindig ugyanarra a helyre kc-11 szórni, 3—4 karó is elhelyezhető hektáronként. Eleinte kisebb adagokat adunk, később, amikor a hal már a takarmányt megszokta, megkedvelte, a napi adagot felemelhetjük. Irányadó legyen, hogy a 16—40 g súlyú egynyaras ponty napi takarmányszükséglete 16—17 C foknál testsúlyának 7 %-a, 18—19 C foknál 14 %-a, 20—23 fok vízhőmérsékletnél 16 %-a, 24—29 foknál napi táplálékfogyasztása testsúlyának 23 százalékát teszi ki.

Az ivadéknevelő tavakban termő ivadék mennyisége a he* lyesen végrehajtott népesítesse! is összefügg. Irányadóként közöljük, hogy egy hektárra kb. 70—80 ezer darab 7—10 napos Ivadékot népesíthetünk, amelyek megfelelő gondozás mellett őszre 3 dkg-nál nagyobb átlagsúlyt érhetnek el.

így lehet megtermelni azt a kellő mennyiségű és minőségű ponty ivadékot, mely szükséges a horgászvizek eredményes pontyosításához. Dr. Jászjalusi Lajos

Kombinált műlégybot

Bár szép számmal vannak horgászok, akik — bármilyen legyen is a hőmérséklet — rendíthetetlenül áztatják a madzagot, a legtöbbjében mégis csak a tavaszi napsütés bizseregteti meg a horgászvért. Akár té-, akár a folyóparton járnak, a víz felszínén — különösen, ha az sima és napsütötte — apró kis karikák jelennek meg, amelyek nem kis mértékben izgatják a kedélyeket. Ezek a kis karikák azt jelentik, hogy megindult — a vízirovarok rajzásával egyidejűleg — a felszínen vagy közvetlenül az alatta táplálékukat kere...................Ilit..........................

só halféleségek élelemszerzö tevékenysége. Általános, de teljesen téves felfogás szerint „legyezni", vagyis műléggyel horgászni csak pisztrángos vizekben lehet. Bár kétségtelen, hogy — különösen, ami gasztronómiai értékét illeti — a pisztráng a mi vizeinkben első helyen áll; mindazonáltal még sok halféleség is van, ami műléggyel nagyon jól fogható: így a domolykő, a vörösszárnyú, a balin, sőt néha a bodorka Is. Ezek mülegyes horgászata érdekességben és izgalmasságban semmivel sem marad a pisztrángé mögött. Sőt. De

a tökéletes önuralom, a kitűnő látás és a villámgyors reflexek nem mindenkinek adattak meg; éppen ezért a műlegyezésben valóban kiváló . eredményeket leginkább a fiatalok és az „öreg kezek“ érnek el. Valamikor, jő hosszú ideig, már csak a felszerelés magas ára miatt is, a mülegyes horgászat fényűzésnek számított. De az üvegcsőbot, valamint a nylonszálből készült legyeszsinőr megjelenése óta az árak annyira mérséklődtek, hogy ma már egy közepes minőségű pergető felszerelés áráért nagyon jó legyes készséget is vásárolhatunk.

És hogy a legyes horgászat — mint valamikor a könnyű pergetés, a peremorsó és a nylonszál által — még nagyobb mértékben népszerűsödjék, egy nagy francia cég olyan műlégybotot hozott piacra, amely nagyon szerencsésen házasítja a rövidebb, alsó üvegcsőrészt, a hosszabb felső ragasztott bambuszvégrésszel. Ennek a botnak a játéka valóban csodálatos. Jó a javából. A dobás erejét sokszorosan felfokozza és kiküszöböli az olyan kisebb hibákat, amelyeket gyakran még az ügyes, gyakorlott dobók is elkövetnek. (L’Humanité)