Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-27 / 8. szám
Téli vitamineliátás vízikultúra segítségével A hidroponia, vagyis a vízikultúra tulajdonképpen talaj jelenléte nélkül, tiszta, esetleg tápanyag-oldatos vízben termesztett növénykultúra, például zöldségféleség, zöldtakarmány stb. A dús növekedés érdekében szükséges, hogy a növények tápanyagfelvétele során rendelkezésre álljon kisebb mennyiségű foszfor-, nltrogén- és káliumtartalmú műtrágya, amelyet a feltöltővízzel juttatjuk a kultúra gyökérrendszeréhez. A téli, de főként a télvégi időszak minden évben gondot okoz e baromfitenyésztőnek, hiszen tapasztalat szerint, például a tojótyúkok tojáshozama, kellő vitaminellátás hozzájárulásával magas szinten tartható, vagy például a naposbaromfi szükséglete is biztosítható. A megfelelő vitaminellátásról féltermészetes módon, vizikultúrák alkalmazásával gondoskodhatunk. Nagyon jól fejlődik hidroponia formájában az árpa, a zab, a búza és a rozs. De például egy kiló csíraképes kukoricából is tíz kg zsenge zöldanyagot állíthatunk elő. A vizikultúra rendes fejlődéséhez 10 C fokon felüli hőmérséklet, kellő fény és levegőellátás szükséges. Míg a különféle konyhakerti növények vízkultúráit rendszerint fóliával bélelt betonmedencékben termesztik, addig a zöldtakarmányok előállítása rostán vagy tálcán végezhető. Kis mennyiségben úgy állítható elő zöldtakarmány, hogy egy használaton kívüli edényre sűrű rostát helyezünk, e erre például árpa-búza keveréket szórunk, s ezt naponta langyos vízzel locsoljuk. Néhány nap múlva a gabonaszemek kicsíráznak és zöld hajtást növelnek. Jól bevált az a módszer ír, miszerint több fatálca műanyag lepelt terítünk, esetleg három oldalon emelkedő szélű, elnézett pléhből készült tálcákat alkalmazunk. A tálcákat enyhe lejtéssel, lépcsőzetesen egymás alá helyezzük. A legfelső tálcába naponta tápoldatos vizet öntünk, amely a lejtőn csörgedezve a tálca negyedik, nyitott oldalán át a következő, alattalevő tálca kiemelkedő végére csöpög és a fennmaradó tápoldat mindig továbbcsörgedezik, egészen a gyűjtőedénybe, hogy bár sokkal kisebb mennyiségben, de ismét felhasználásra kerüljön. Szalagszerű rendszer is bevezethető. Eszerint egy tálca zöldanyagát gyökérrendszerével együtt naponta felgöngyölítjük és a tálcára új magot szórunk csírázás végett. Az egyes tálcák összefüggés nélkül külön-külön is elhelyezhetők, de ez esetben naponta mindegyikre külön-külön kell tápoldatot juttatni. Nagyobb mennyiségű zöldeleség állítható elő a háromnégy méter hosszúságú, cínezett pléhből készült és ezért nem rozsdásodó, tartós tálcákon. A tálcákat a térkihasznánás érdekében legjobb lejtősen egymás fölé helyezni, mégpedig olyan elrendezésben, hogy a kevés műtrágyából és »agy adag vízből összeállított tápoídat a tartályból, amely benzines hordóból Is készíthető, a legfelsőbb tálcán keresztül a váltakozó irányba lejtő tálcafelületeken át a legalsó tálca végére is eljusson. A tápoldat csörgedezésének beállítását szabályozható vízcsap hordóraszerelésével oldjuk meg, az utolsó tálca lefelé lejtő végére pedig egy gyűjtőedényt helyezünk. A tálcatartó állványokat fémcsövekből, vagy fából készíthetjük, amelyekre lehetőleg állítható tálcatartőkat szerelünk. A tálcáról csak annyi zöldeleséget göngyölítsünk fel a gyökérszövevénnyel, amennyit álataink még aznap elfogyasztanak. A göngyölítés Után a megürült táícarészre új gabonaréteg szórható, csíráztatásra. A vitaminellátás Ilyen félten•jnészetes módszerek segítségével aránylag olcsón és hatásosan hajtható végre. A tápoldat elkészítéséihez alkalmazott műtrágyák közül a zöldképzés végett valamivel nagyobb nitrogénadagot alkalmazhatunk. KUCSERA SZILÁRD Vitamindús zöldtakarmány legelőnyösebben vízikultúra formájában, állványra szerelt többszintes lejtőtálcarendszerben állítható elő. (A szerző tusrajza) • A baromfitenyésztő legfőbb gondja ebben a hónapban a naposcsibék nevelése. Még a csibék beszerzését megelőzően, azok számának megíelelően előkészíti a nevelőhelyiséget. Üzemeléskor e helyiség padlóját naponta tisztítja és legalább egy centiméternyi tiszta homokréteggel födi be. A nevelőtér hőmérséklete az iJső héten 30 °C körüli legyen, amely fokozatosan csökkenthető. A tojótyúkokat fehérjés takarmánykeverékkel eteti. A tisztaságra a zárt térségben különös módon kell ügyelnie. Szükséges Intézkedéseket tesz ez élősködők szaporodásának megakadályozására. ■ A vfziszárnyastenyésztó előkészíti a fészkeket a keltetésre. A A házinyúltenyésztő ez Időben az első nyúlfiókák körül szorgoskodik. Az anyanyulakat nagyobb adag reszelt sárgarépával és szemestakarmánynyal látja el, hogy elég tejük legyen a szoptatáshoz. Az anyanyulak pároztatását lehetőleg úgy szervezi meg, hogy ugyanazon a héten fialjanak. Ennek az az előnye, hogy nagyobb alomszám esetén a fiókákat kislétszámú fészkekbe oszthatja szét. Az áthelyezést kellő elővigyázattal végezze, nehogy az anyanyúl saját fiókáit is kivesse. + A galambtenyésztő összeszámolja az első újszülötteket. Kikelésük utáni kilencedik napon a kjsgalambok Jobb lábára jelzőgyűrűt húz, amelyet az állat egész életén át mint „keresztlevelet“ visel. Regisztrációs gyűrű nélkül kiállításra galamb nem kerülhet Fészkelés idején gyakrabban tisztítja a galambházat, de főleg azokat a fészkeket, amelyekben kisgalambok tartózkodnak. Kikelésük utáni négy hét elteltével a kisgalambok elérik a vágósúlyt. Ilyenkor már kitollasodnak és a legalkalmasabbak vágásra és fogyasztásra. О A kecsketenyésztő várja az első gldák és gödölyék világrajöttét, amennyiben ez február végén még nem történt meg. A kiskecskéket mindjárt elejétől kezdve megtanítja tálból tejet inni. Ennek már csak azért is megvan a maga értelme, mert ellenőrizhető a fogyasztás, amelyet a súlygyarapodással egyeztetni lehet. A tejet azonnal a kifejést követően kell itatni, amfg ennek eredeti hőfoka nem változott meg. Mihelyt a kiskecske fokozatosan fogyasztani kezdi a kecskék etetésére használt szokásos takarmányféléket, lassanként Csökkenteni kell a teljestej Itatását és ezt fölözött (szeparált) tejjel helyettesíteni. Az ellenőrzött kecsketenyészetekben fokozott figyelemmel szükséges kísérni a nagytejelékenységű anyáktól származó gidákat. Ezek négyhetes korukig kapják a teljes tejet, amit fokozatosan felvált a fölözött tej. Az utóbbit négyhónapos korukig kapják a gldák. íje Az egzotikus madarak tenyésztője előkészületeket tesz az idény megkezdésére. A takarmányadagot csíráztatott kölessel, továbbá reszelt sárgarépával meghintett főttojással javítja. Amennyiben lisztkukac áll rendelkezésre, úgy az étlapot ezzel Is változatosabbá teheti. A ketrecekben úgy csoportosítja a madarakat, hogy együvé azok a párok kerüljenek, amelyek majd a volierben is együtt lesznek. A tenyésztő már most előkészíti a fészekládikókat, továbbá finomszálú, száraz, fészekalakitásra alkalmas fűről gondoskodik. + A nemes kanárimadarak tenyésztője már a fészekben pibegő első fiókák körül szorgoskodik. A késlekedő tenyésztők is megkezdik a madarak párosítását A nőstény kanárimadarat pároztató kalitkába kell helyezni, amelyben előkészített fészek is található, de alom nélkül. Mihelyt a nőstény kezdi figyelmét a fészekre összpontosítani, egy kis csomónyi sziszálrostot helyezünk a fészekbe, kb. öt centiméteres rosthosszal. Amikor a nőstény rendezni kezdi a fészket, a reggeli órákban kalitkába engedhető a hím. A hímet a pároztatás után Ismét visszahelyezi tenyésztője eredeti kalitkájába. Ezt mindaddig ismételi, naponta mindig a reggeli órákban, amíg a nőstény a negyedik tojást Is megtojja. Azután a nőstény fészekre ül és tizenhárom nap múlva kelnek a fiókák. —ar— A pikefyes ponty hódító útja Egy amerikai brosúra került a kezembe. „Know Jour Oklahoma Fishes“, vagyis „Ismerd meg Oklahoma halait“ a címe. A könyvecske az oklahomai Vadvédelmi Hivatal publikációja, amely az ottani folyó- és állóvizekben élő halvilágra fordítja az olvasó figyelmét. Érdeklődésemet felkeltette a kérdés, vajon mi mindent közöl a publikáció? Vannak-e kapcsolataink az ottani halvilággal? Végül pedig: Milyen álláspontot foglal el a brosúra a pontyokat illetőleg, amelyről egy ottani sporthorgász ismerősöm nemrég úgy nyilatkozott, hogy náluk nem tartozik a ponty a közkedvelt halak sorába, mert iszapszagú és'ízű a húsa és sok benne a csont. Oklahomában — mondja levelében — csak a négerek fogyasztják a pontyot. A többi között arről is tudomást szereztem, hogy jő ismerősöm nem szeret bajlódni se kukaccal, se burgonyával, főtt kukoricával, se borsóval, se galuskával, sem más természetes csalival, mert hiszen mint a pergető ohrgászás tántoríthatatlan hive, „villantózik“. Villantós csalira fogja a „Black bass“-t (blek besz), vagyis a fekete sügért és vérrokonait. E hal horgászásának szenteli minden szabad idejét, mert megkedvelte szívósságát, harciasságát, ellenálló képességét és kiváló zamatos, szálkanélküli húsát. Nem törődik a szabállyal: „A halat tudni kell enni!“ Barátom ponty-megvető magatartása indokolatlan! A ponty biológiai tulajdonságait tévesen ecseteli. A közölt brosúra egyik cikkéből kiderült, hogy az oklahomaiak a ponty bölcsőjét Ázsiába helyezik. E föltevésüket azzal indokolják, hogy az Amurban és Kína összes vizeiben töméntelenül sok a pontyfajta hal. — Európába 1227-ben importálták a pontyot Kínából — mondja a brosúra. Angliába atizenhalodik század elején, Amerikába pedig csak a tizenkilencedik évszázad derekán jutott el a ponty. Az USA vizeiben csak 1877-ben járt a ponty telepítése sikerrel. H. Hessel, az Amerikai Halászati Bizottság képviselője 345 db pontyot szállított az USA-ba Kínából. E halak képezték az ottani ponty-telepítés alapját. 1879-ben 12 ezer kétéves ponty-ivadékot bocsátottak áruba, tenyésztés céljából. Oklahomában három pontytípus ismeretes: a pikkelyes ponty, a tükör-ponty és a csupasz ponty. Manapság a pikkelyes típus került túlsúlyba, ami arra enged következtetni, hogy ez a típus szokta meg a legkönnyebben az ottani életfeltételeket. A ponty megbarátkozott az ottani túl iszapos vizekkel is, akár álló, akár pedig folyó víz legyen is az. Az amerikai terjedelmes víztárolókban, amelyek összpontosítják az iszapos területek hordalékának zömét, meg tudott honosodni a ponty és az ottani igyekvő horgászok kedvelt sporthalává fejlődött. Ma már az USA egész területén jól ismerik a pontyot és bőven van belőle az Unió óriási tavaiban. •— Megtörtént, hogy egy amerikai biológus ragadozó halnak minősítette a pontyot, mert — állítólag — fogyasztja a többi hal ikráit. A ml ismereteink szerint viszont a római légiók, amelyek hajdan őrszolgálatot teljesítettek a Duna partjain a Római Birodalom északi ahtárán már réges-régen ismeretséget kötöttek a dunai (pikkelyes) ponttyal. ínyenckedő parancsnokaik, többnyire előkelő (patrícius) családok büszke Ivadékai, válogathattak ételeikben. Megkedvelték a ponty ízletes húsát. A római császárok némelyike pedig mindenképpen azon igyekezett, hogy dunai ponttyal népesíthesse be Itália és más európai birodalomrészek vizeit. Csehország és Morvaország területén a ponty már régóta nem tartozik az „újdonságok“ sorába. Még a középkorban tettek kísérletet halastó gazdálkodással, amely idővel fejlődésnek Indult, Ma az ottani pontytenyésztés több típust produkál és elérve a fejlődés igen magas fokát, legyőzhetetlen konkurrense lett a külföldi pontytenyésztésnek. A „cseh ponty“ a világ egyik legkedveltebb édesvízi halává fejlődött. Nálunk kevés kivétellel el sem tudnánk képzelni a karácsonyi asztalt kirántott ponty nélkül. Hagyományos ünnepi étellé vált. A pontyfogyasztást, mint étrendünk fontos részét, közvetve a római légióktól örököltük, de e szokás a középkorban megsokszorozódott. A kolostorok szerzetesei tanítottak fogyasztására,akik a legnagyobb pontossággal teljesítették az egyház böjti parancsait, szabályait, amely hagyomány mély gyökeret vert különösen Közép-Európa lakosaiban. Kérdés, hogy vajon Amerikába csupán Kínából került-e a ponty, amely a maga nemesített formájában meghódította a halfogyasztó világot. SELMEC ADOLF Halászat az Adand-ecean partvidékén Az atlanti-óceáni tengerpartok már hosszá évszázadok óta arról ismeretesek, hogy rendkívül bővelkednek a különféle gazdaságilag nagyon fontos halfajtákban. A legrégibb ismert észak-amerikai fehértelepülés az 1500-as években történt, amikor az európai halászhajók a téli időszakban embereket hagytak ott azzal a feladattal, hogy a newfounlandi partokon építsenek úgynevezett száraz dokkokat. Ezen kívül az otthagyott emberek hajórakom ányszámra szárították a halakat az európai piacok számára. Azt mondhatjuk, hogy ma is ezen a jelenleg Kanadához tartozó vidéken legvirágzóbb az atlantl-éceáni halászat Egy egész sor ízben, színben és minőségben eltérő, de kivétel nélkül értékes halat fognak az Itteni halászok. Kanadában az Atlanti-óceán partvidékén fogják az ország haltermelésének több mint e felét. Emellett az Itteni halászok rengeteg homárt, vagyis nagy tengeri rákot fognak, amely nagyon keresett és ízletes fnyencfalat a legelőkelőbb éttermekben Is. E vidékeken nagy jelentőségű a heringhalászat Is, de a halászok legtöbbje „vegyeshalak“ halászásával foglalkozik. A partszegélyen általában úgy halásznak, hogy óriási, kúp alakú hálót vontatnak a tengerfenéken, de állé hálókkal is rengeteg halat fognak. A halászat itteni egyik legfontosabb terméke az úgynevezett „sod-Slab“, amit magyarul „cod“ szeletkéknek lehetne mondani. Ezek nagy darabbá vannak összefagyasztva és így szállítják ezt nagy hűtőkocsikban piacra. E termékből nagyon sokat visznek ez Egyesült Államokba. Az ottani hatalmas gyárak ebből a nyersanyagból azután „halpálcikákat“ (fishsticketj gyártanak. A kanadai atlanti-óceáni partvidéken mintegy harminc halfeldolgozó üzem működik. Itt többek között halkonzerveket, halolajat, hallisztet stb. gyártanak. Érdekes megemlíteni, hogy New Brunswickban az egészen kicsi heringeket éppen úgy dobozolják olajban, mint e szardíniát szokás. A nagyobb tengeri heringeket leginkább füstöléssel tartósítják. Nagy eredménnyel halásznak a kardhal fajtákra, de fontos jövedelmi forrást jelent a halászok számára az osztriga halászata is. Legújabban az osztrigát mesterséges tengeri osztriga „farmokon“ tenyésztik, mivel ezzel szép jövedelmet lehet elérni. Azok a kanadai bevándorlók, akik az ó-hazájukban is halásztak a tengereken, nagyon jól beilleszkedtek a kanadai halászok nagy táborába és kemény munkával ugyan, de szép megélhetést biztosítanak maguknak. Jelenleg mintegy 80 ezer kanadainak ad a tengeri halászat tisztességes megélhetést. Csaknem valamennyi hivatásának érzi e szakmát ős nem válnának meg nehéz munkájuktól még nagyobb előnyökkel kecsegtető ajánlatok kedvéért sem. Hozzászoktak a halászattal járó igazi függetlenséghez és szeretik nehéz munkájukat, ha ez egyszer kevesebbet, máskor többet juttat is asztalukra. Általában az atlanti-óceáni halászok biztosak benne, hogy tengerük gazdag „haltermése“ állandó és biztos megélhetést nyújt nekik. A halászat jelentősége a jövőben csak fokozódik, hiszen a halfogyasztás világszerte emelkedő irányzatú. A halhús, a rákok és az osztrigák nagyon egészséges táplálékot képeznek és fehérjetartalmuk értékes. A tengerek nagyobb kiaknázása segítségével enyhíthető az éhező százmilliók szenvedése is. Dr. JUHÁSZ ISTVÁN, Ágcsernő (Čierna nad Tisou) 7
