Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1971-02-27 / 8. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1971. február 27» 10 A cseh irodalom kiváló alakja az elmúlt napokban ünnepelte születésének fél évszázados év­fordulóját. Ebből az alkalomból az Indián nyár cimü kötetből közlünk egy fejezetet, amelyben a neon­fényes New York belső életét igyekszik megrajzolni. Aztán az osztályról mesélt; elmond­ta, hogy a hétéves gyerekek abban a korban vannak, amely döntően kihat egész további életükre, hogy lobbané­konyak, tele vannak ellentmondások­kal szomjazzák a szeretetet, de egy­szersmind vissza is utasítják. — Sok szeretetre van szükségük — jegyezte meg —, én pedig már mind eltékozoltam az enyémet. — Es a kis rongyosok kevesebben lettek? — tört jel Bryanban a tárgyi­lagos közgazdász. — Nem — mondta Ruth asszony —, a számuk mindig változatlan. Mind­össze mi öregszünk és a hajdani kis rongyosokból közgazdasági tanárok lettek. — Igen, méghozzá állásnélküliek — jegyezte meg Bryan szárazon. Végnap este, amikor R-nél teáz­­■ tam, valaki csengetett. Láto­gató érkezett. Bryan leplezetlen öröm­mel vezette be. Idősebb, félénk asz­­szonyka volt, de a mosolya még fia­talos és szemérmes. — Hogyan talált meg? — kérdezte Bryan. — Nem volt jiehéz — válaszolta a hölgy hiszen minden évben ka­rácsonyi üdvözletét küld nekem. Cí­­mes levélpapírján — tette hozzá, megpróbálva némi iróniát lopni a hangjába. Bryan aztán mint hajdani elemi is­kolai tanítónőjét mutatta be nekünk. — Még mindig az első osztályokat tanítgatja? — kérdezte. — Igen — jelelte. — Még mindig. Es maga még mindig közgazdászai­tól foglalkozik. — Igen — mondta Bryan — és még mindig sikertelenül. Aztán megpróbálta kipuhatolni, mi szél hozta New Yorkba. Ruth T. ki­tért a válasz elől, és a szó, az olcsó ■ cukrossütemény és a limonádé mel­lett azután valahogy másra terelő­dött. Sok közös emlékük volt, meg­hitt és érezhetően a múltban elme­rült beszélgetés folyt. Bryan égy régi iskola felől érdeklődött, valahol Nyu­­gat-Virginiában, aztán megkérdezte, vajon Ruth asszony még mindig a vegytisztító fölött lakik-e, és hogy mit csinál mostanában bizonyos je­nes, meg hogy miként megy Ruth édesanyjának a sora. — Édesanyám betegeskedik — fe­lelte Ruth. — Nem hiszem — mondta Bryan —, egyrészt még nem tékozolta el, más­részt még nem közeledik a vége felé. — Túlságosan szegény vagyok ah­hoz, — felelte az asszony —, hogy úgy tudjak szeretni, ahogyan a taní­tónak szeretnie kell. De mikor Bryan megkérdezte, hogy még mindig a saját pénzéből ruház­za-e fel a kis rongyosokat, azt fe­lelte, hogy igen, természetesen, min­dig és boldogan, és hogy azok nem rongyosok, kérem, hanem csak sze­gény szülők gyermekei. — A fizetése még mindig a régi? — kérdezte Bryan. — Majdnem a régi — válaszolta —, de szombatonkint könyvelősködöm egy egységes áruházban, és a szün­időben ugyancsak. Jáfékos komédia De Ruth asszony erre már semmit sem felelt. Látszott rajta, hogy vala­mi szokatlanul izgatja, szeretne vala­mit mondani, amit azonban nem bír szavakba önteni. Fürkésző, tanítónős pillantással nézett Bryanra, nagy diákjára, akinek az első elemiben egy lélekmelegítőt ajándékozott. Es Bryan, a hálás gyermek, cserébe édes­gyökeret vett neki. Utoljára tizen­négy évvel ezelőtt látták egymást, mikor Bryan elhagyta az iskolát. — Bryan, kedves fiam — fordult váratlanul a mellette ülő férfihoz és nagyon mélyről jövően felsóhajtott. Az pedig valóban olyan arcot vá­gott, akár egy tskolásfiú. — Beteg az édesanyám — mondta Ruth még egyszer. — Abba kellett hagynom a tanítást. A fizetésemből levonják á helyettes tanítónő díjazá­sát. — Igen létezik egy ilyen előírás — mondta Bryan némileg szárazon, va­lahogy egészen másképp, mint vho­gyan abban a pillanatban szólnia kel­lett volna. — De jöjjön át a másik szobába, meg akarom mutatni a két kisfiámat. Bozska, Bryan felesége még egy­szer megkérdezte: — Tulajdonképpen miért is jött fel New Yorkba? De az asszony megint csak nem fe­lelt, a dolog valahogy ismét elsik­kadt. Utána még arról beszélt hogy Ruth­­nak meg kell hallgatnia az új hang­lemezeket a gyermekdalokkal, meg hogy tulajdonképpen igazán velük vacsorázhatna. Mikor az asszony visz­­szautasította, Bryan kikísérte és olyan jneggyötört arccal tért vissza, hogy Bozska elébe sietett és meg­ölelte. A játékosság ebben az esetben nem valami operettízű kalandot jelent, hanem egy minden romantikát nélkülöző történetet, melyet a szerző, Ján Soioviö, egy naturális környezetben, a fájó realitás és az abszurd karikí­­rozás oldaláról közelit meg. Solovlő Kolduskalandjának nagy érdeme, hogy a szerző mintegy felis­merve a kor színházi követelményeit, művét nem szerkeszti agyon, hanem a színészi és a rendezői lehetőségeket alapozza meg. Az első látásra semmi különöset nem ígérő művében a humornak, a költészetnek, tragikumnak és társadalmi mondanivalónak a bőségét fedezzük fel a színpadon. Szerencsés a fordító pár találkozása is, s nemcsak azért, mert a „Kol­duskaland“ avagy a Milliós sztriptíz a borbélyházban első magyar nyelvű színrevitele kirobbanó sikert aratott, hanem, mert a költő Batta György és Gálán Géza, aki egyben rendezője is a darabnak, kölcsönösen kiegészí­tették egymást. A rendező (Gálán Géza] már az expozícióban bebizonyította, hogy a mindig kísérletező, intuitív művészek típusa. A komédia szinte minden átmenet nélkül a valóságból indult. A néző egyszerűen nem vette észre azt a pillanatot, amikor a színpadon látható borbélyműhelyben nem a mindennapi munka, hanem egy más történet zajlik le. A tragikomédia a végtelenül játékos és ötletekben bővelkedő rendezés­ben szinte minden színész önmaga fölé emelkedett és egy eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert oldaláról mutatkozott be. Gyurkovics Mihály, mint Hólag borbély, és a tőle kevesebb lehetőségből maximumot kikovácsoló Csendes László, Muslica borbélya, nemhogy kívánnivalót nem hagyott „■maga után, hanem utánozhatatlan teljesítmény volt. Ugyancsak a tragi­kummal és a poézissel megtöltött Ignác koldus (Várady Béla alakításá­ban) a harmadik főszereplő is szuperlatívusokra készteti a kritikust. Egyenként meg kell dicsérni az epizódszereplőket is: A Pivoňák rendőr­őrmestert ijesztően naturálisán megformáló Horváth Lajost, élete első nagyobb szerepében szinte brillírozó Bittó Esztert (Schwanczer Eszter boibélytanonc), Kövesdi Szabó Mária kitűnően sikerült Turul Mária orvo­sát, melyben a sznobizmus tökéletes karikatúráját nyújtotta, Szabó Rózsit, mint Cilikét, a céltudatos sexbombát. Talán csak Lengyel Ferenc Zsibrita taxisofőrje volt erőltetett és Gombos Ilona Vilmája lett halványabb a tőle várt alakításnál. A komédia egyetlen néma szereplője, az Ismeretlen űr, Kovács József alakításában értékes színészi előnyökről tett bizonyosságot, talán nem volna hiba, ha a színház újból felfigyelne rá. A nagysikerű előadásnak egyedül csak az róható fel hibául, hogy a szín­padi tömegjelenetek itt-ott néhány másodperccel hosszabbak voltak, és ezzel mintegy fékezték a cselekmény gyors pergését. Külön kell szólnunk a díszlet és jelmezek megválasztásáról. A jelmezek maiak voltak. A díszlet a natúr borbélyműhely, cíntányérostul viszont a legjobb környezetnek bizonyult. Szinte sarkallták a nézőt a világító reklá­mon kívül a plakátok, a torzonborz férfiportré mellé írt, ötletes reklám­szavak. Ugyanez vonatkoztatható a plakátra és a formabontó műsorfüzetre. Politikailag jelentős a színház részéről ez a kezdeményezés, hogy a szo­cialista szlovák irodalom jelentős drámájával kezdte meg a szlovákiai szocialista színházkultúra propagálását a magyar nemzetiségű dolgozók körében. Gógyor Péter — Pénzt szeretett volna kölcsön­kérni — mondta Bryan. — Ügy hal­lotta, hogy jól megy nékem. Sarkon fordult, hogy sétáljon egyet az esőben. Olyan levert volt, hogy szó nélkül elengedtük. Mikor már kabát volt rajta visz­­szatért a küszöbről: — Egy szóval sem említette a pénzt — mondta — és én sem. De most mégis úgy érzem, mintha én lennék a legaljasabb az egész vilá­gon, pedig égen és földön kilenc dol­lár harmincöt cent az egész vagyo­­nőm. Kazinczy Napok Kassán Az 1970-es Kazinczy-Napokat idén február 12—13-án rendezték meg Kassán. Dr. Sima Ferenc bevezető beszéde után a Magyar Tudományos Akadé­mia munkatársa, dr. Szatmári István előadásában ismertette az irodalmi nyelv kialakulását, mely a kapitaliz­mus kezdetére tevődik, bár ez az állítás nemzetenként változik. A magyar irodalmi nyelv tulajdon­képpeni kialakulása a XVI. század harmincas éveitől a XIX. század vé­géig eltelt időszak. Bizonyos hang­tani egységek már előzőleg kialakul­tak, például az ízés, az őzés. Majd dr. Szatmári az irodalmi nyelv belső és külső történetével foglalkozik, is­merteti Jókai nyelvezetét, példákat hoz fel a francia, a német, az olasz stb. nyelvekből. A mai magyar irodalmi nyelv ki­alakulásához nagyban hozzájárult, hogy a török megszállás elől mene­külő lakossággal sok literátus és diák is az északi területre kerül, s ennek tudható be, hogy Írásaikban elhagyták a legkirívóbb nyelvjárást, például az fzést és az őzést. Délután többek között dr. Deme László, a csehszlovákiai magyar la­pok nyelvezetével, dr. Kázmér Miklós pedig a nyelvjárások gyűjtésével, azok feldolgozásával foglalkozott részletesen. Szombaton dr. Zsilka Tibor és Te­leki Tibor tanárok előadásai után élénk vita vette kezdetét az előadók és a hallgatóság között. Tarcháné A prágai Óváros főterén legtöbben a különleges órát csodálják. FRAŇO KRAL: 1948 FEBRUAR Hiába mondták volna: álljl Nem létezett már akadály, s mi vissza}ordítná — erő, piros vérfolyók sodra hozta, a szenvedésünk megváltotta és millióknak élte volt az ára. Ki nem értette — félre hát, * az útból el — ki útban állt, s elbukott az, ki szembeszállt. Az élet árad feltörőn, s az igazságot hozza már és hozza már a szebb jövőt. CSONTOS VILMOS: TÉL VOLT AKKOR IS Tél volt akkor is, — Február, S nyögte fagyát a föld, A bujdosó csillag-sugár Még messze tündökölt. A szomorúság asztalom Mellé ült, s faggatott, Kedvemet miért altatom, Es miért hallgatok? Dolgos kezem, mely tettre nőit, Bénán miért lógatom? Zsibbadtan bennem az erőt Elveszni miért hagyom? Meg-megvonagló néma szám Nem akart vallani, Pedig már tudtam: éjszakám Hajnalt fog bontani! Már éreztem, hogy ajkamon Üj, vidám dal ered, S erőmet is visszakapom Csillag, ha gyűlsz, — veled! — S felgyűltél, ragyogtál, mire Február véget ért. Zsibbadt testem ereibe Éltető szenvedélyt Csiholtál és bukfencet hányt Vérem, úgy lobogott, Es megfojtottam a homályt, Mely makacsul fogott. Tüdőm kitágult, úgy szedett Megtisztult levegőt, A szemem gyújtó fényt evett, S a csontom új erőt! Es szóra nyílt, új szóra szám, Halld te csodálkozó: A fagyos, havas Február Volt a csodát hozó; Meleget adott, fényt adott, Erőt és életet, Kigyújtotta a csillagot, S fényében élhetek!

Next

/
Thumbnails
Contents