Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-25 / 30. szám

) 4 SZABAD FÖLDMŰVES ,1970. július 23. A gazdaságosabb szalmabetakarításért Napjainkban az ország figyelme az aratási, a gabonabetakarítási munkálatokra összpontosul. Ez érthető is, hiszen mindenki tudni akarja* mit várhat a jövőtől, az idei termés alapján mennyi kenyér­­gabonával járulnak hozzá mezőgazdasági üzemeink az ország népé­nek élelmezéséhez. Ezen elsőrendű feladatok mellett azonban szorgos mezőgazdászaink nem feledkeznek meg az egyéb fontos teendők időbeni elvégzéséről sem. Ezek közé a halaszthatatlan munkák közé tartozik a szalmabetakarítás is, amely a további munkálatok időbeni elvégzése érdekében nem tűr halasztást. Évek óta élénk vita folyik a szal­mabetakarítás körül. Különféle újítá­sok és újabbnál-újabb módszerek be­vezetésével Igyekeznek szakembe­reink gyorsabbá, egyszerűbbé és gaz­daságosabbá tenni ezt a folyamatot. Hasonló erőfeszítéseket tesznek a su­­rányi (Šurany, okr. Nové Zámky) egyesített szövetkezetben Is, ahol né- : hány éve sikeresen alkalmazzák a szalmabetakarítás egy újabb módsze­rét, amely megfelel a fent említett követelményeknek. A 3328 hektár mezőgazdasági föld­területen gazdálkodó egyesített szö­vetkezet a surányi, a Kostolný Sek-i és a Nitrianský Hrádok-i szövetkeze­tek egyesítése révén jött létre, hat évvel ezelőtt. Ez az egyesítés kitűnő feltételeket biztosít a mezőgazdasági termelés összpontosításához, szakosí­tásához, valamint az új technológiai folyamatok bevezetéséhez és a gépe­sítés maximális kihasználásához. A 2864 hektár szántóterületen ter­mesztett növények közül a legna­gyobb területen — összesen 1489 ha — gabonaféléket termesztenek, ami­ből csupán az őszi búza 700 hektár. A gabonafélék ekkora területen tör­ténő termesztése már magában véve megkövetelte, hogy a szövetkezet ve­zetősége mélyebben elgondolkozzon a nagyüzemi technológia bevezetésé­nek és alkalmazásának lehetőségén. A legnagyobb gondot évek óta a szal­ma betakarítása jelentette a szövet­kezetnek, ezért ennek megoldására fektették a fő hangsúlyt. Végül meg­oldották a feladatot és kidolgozták azt a betakarítási folyamatot, melyet most röviden Ismertetni szeretnék. Az egyesülés első évében a szalma betakarítása a szokásos módon tör­tént. Az SK—4-es kombájn a learatott és kicsépelt gabona szalmáját folya­matosan végigszórta a tarlón, ámif aztán a K—441-2 jelzésű, magasnyo­lommal 40 méter hosszúságban gyűjti össze a kombájn által boglyák formá­jában elszórt szalmát. A fenti mód­szerrel 7 dolgozó naponta 15—20 hek­tárról képes begyűjteni a szalmát, holott a gyalogos munkások száma a régi módszerrel szemben a felére, azaz ötre csökken. Ennek a technológiai folyamatnak sok jó oldala van. Minimálisra csök­ken a különböző munkafolyamatok száma, szükségtelenné válik a szállí­tóeszközök használata, lerövidül a betakarítás időtartama, lényegesen csökken a gyalogmunkások száma és nincs szükség kötöző spárgára. Nagy jelentőséggel bír az a tény is, hogy az ily módon készített kazlak sokkal stabilabbak, s a szalma minősége is lényegesen jobb. (Itt meg kell je­gyezni, hogy ha a kazalból szalmát akarunk szállítani, akkor a szükséges szalmamennyiséget levágjuk a kazal egyik végéből, s így a kazal stabili­tását nem bolygatjuk meg, nem dől el és nem ázik be.) Azt hiszem a felsorolt tényekből is világosan kitűnik, hogy ez a mód­szer valóban sokkal tökéletesebb és gazdaságosabb, mint az előző volt. Igazi jelentőségét azonban csak ak­kor értjük meg, ha az ökonómiai mu­tatókat is figyelembe vesszük. A régi módszerrel egy hektárról 495,21 ko­rona ráfordítás mellett takarították be a szalmát, s egy mázsa szalma beta­karítási költsége 10.13 korona volt. A jelenlegi módszerrel viszont egy hektárról 113.04 korona ráfordítás révén takarítják be a szalmát ami annyit jelent, hogy egy mázsa szal­ma betakarítási költsége 2,24 korona. Ennek alapján könnyen kiszámíthat­juk, hogy az új módszer alkalmazá­sával a szövetkezet hektáronként 382,17 koronát, mázsánként pedig 7,89 koronát takarít meg. Befejezésül még talán annyit sze­retnék megjegyezni, hogy ma már sokféle szalmabetakarítási módszer létezik, s ezek közül csupán meg kell tudni választani a természeti adott­ságoknak és a géppark összetéte­lének alapján a legmegfelelőbbet. Egészen bizonyos, hogy ha mezőgaz­dasági üzemeink ennek megfelelően járnak el, akkor napjainkban a szal­ma betakarítása nem ütközhet ne­hézségekbe. —bor— ■ '.v.'.v.v.v.v.v.v! ‘.V.W.V/.V.'.'.W. w.w.v Ш'Кшшт* шшш Országszerte csa­padékos az idő­járás. Ezért sok­helyütt nagy je­lentősége van a kétmenetes ara­tásnak. Az ivóvízbe került nitrogén káros hatásáról Mint ismeretes, a Német Szövet­ségi Köztársaságban a mezőgazdasági termények hektárhozamai magasan az európai átlag felett vannak. Ez természetesen annak a következmé­nye, hogy magasabbak itt a befekte­tések a gépekbe, épületekbe, vala­mint a műtrágyákba. Amíg nálunk 1 ha területre általában 2,5—3 q műtrágya esik, addig az NSZK-ban 12—15 q. E sűrűn lakott ország la­kosságának bizony sok élelmiszerre van szüksége, amit csak intenzív mezőgazdasági termeléssel lehet elő­állítani. A sűrűn lakott területeken azonban problémákat okoz az egészséges ivó­vízzel való ellátás is. Az ilyen terü­leteken minden kis mennyiségű ivó­vizet gazdaságosan használnak frl. És éppen ezeken a sűrűn lakott te­rületeken mutatkozott meg a káros összefüggés a magas műtrágya-ada­gok és az ivóvíz mértéken felüli nitrogén-telítettsége között. Az ivóvízzel az emberi szervezetbe jutott nitrogéntartalmú anyagok kor­látozzák az emberi és az állati szer­vezetek vérkeringésében az oxidációs folyamatokat. Amíg a szervezet egészséges, erős, az ivóvízben kimu­tatható nitrogén-többlet káros hatása nem jelentkezik. Fokozottabb mér­tékben jelentkezik azonban az idő­sebb, és a gyengébb szervezetű em­bereknél, főleg pedig a csecsemők­nél. Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkoznak a Hohenheimi Egyetem kutatói az NSZK-beli Stuttgart mel­lett. Az egyetem professzorai, első­sorban Dr. H. H. Koepf professzor, már számos tanulmányt írtak meg arról, hogy talajnemek és növények szerint milyen mennyiségű nitrogén­tartalmú anyag szivárog a földalatti vízrétegekbe, és hogy milyen ezeknek az anyagoknak a hatása az emberi szervezetre. Tekintve, hogy előbb­­utóbb ‘nálunk is fokozottabb műtrá­gya adagolásra kerül sor, és ha eh­hez a Dél-Szlovákiában elterjedt laza szerkezetű altalajokat is figyelembe vesszük, kell hogy minket is gondol­kozóba ejtsen a fennálló veszély. E kérdéssel kapcsolatban már most el kell kezdeni a kutatási munkákat, a megoldások keresését, át kell ven­ni elsősorban a Hohenheimi Egyetem dolgozóinak tapasztalatait, nehogy az utolsó pillanatban kapkodjunk, amikor már későn lesz. Ing. Dezider Kráľovský Az állattenyésztés fejlesztésének alapja a jó minőségű takarmányalap. Ezt nem szükséges külön kihangsúlyozni. Ahhoz, hogy elegendő takar­mánnyal rendelkezzenek a mezőgazdasági üzemekben, a helyi adottságok­nak megfelelően minden lehetőséget célszerűen kell kihasználni. Annak ellenére, hogy az évelő takarmánynövények idei termése bőséges, nem szabad megfeledkeznünk a másodvetésekről, a nyári és a tarlókeverékek termesztése által nyerhető takarmányról sem. A gyakorlatban általában csak akkor gondolnak a másodvetések ter­mesztésére, amikor az évelő takarmánynövények csalódást okoznak és problémák mutatkoznak a kellő takarmányalap megteremtésénél. A nyári és a tarlókeverékek termesztésének állandó jelleget kellene biztosítani a vetésforgóban, különösen ott, ahol ehhez megvannak a lehetőségek. Ter­mesztésükhöz az éghajlati viszonyok, főleg a répa, de elegendő csapadék vagy öntözés mellett a kukoricatermesztő körzetben a legmegfelelőbbek. MIÉRT NINCS ELTERJEDVE? Ha a tarlókeverékek termesztése sikertelenségének okait keressük, álta­lában azt tapasztaljuk, hogy a mezőgazdasági üzemek a gyenge termés okát főleg a csapadék, illetve a vízhiányban látják. A valóságban azonban több tényező befolyásolja a termés nagyságát. A tarlőkeverékek termesz­tési feltételei vidékenként különbözőek. Általában a vetés időszakára a magas hőmérséklet, a hosszú és napsütéses napok, de kevés csapadék, és á levegő alacsony páratartalma jellemző. A tarlőkeverékek termesztésének időszakában a feltételek még rosz­­szabbak, vagyis a hő és a fényérték szintje a legmagasabb, ugyanakkor a talaj vízkészlete nagyon csekély. Ez azt eredményezi, hogy a növényzet fejlődése meggyorsul, de ugyanakkor a növekedés’ aránylag lassú, és így kevés zöldtömegre számíthatunk. E téren csupán a vegetáció második fe­lében áll be javulás. Ezért célszerű a rövid vegetációs időszakot igénylő növényeket termeszteni, esetleg azokat később vetni, amikor jobbak a nö­vekedési feltételek. Egy fontos alapelvet azonban szükséges betartani, vagyis szárazságtűrő, intenzív növekedésű növényeket érdemes tarlókeve­rékként termeszteni. A tarlókeverékek termesztésének jelentősége A jó talajelőkészítés és a helyes agrotechnika alkalmazása a tarlókeve­rékek termesztését biztossá és gazdaságossá teszi. Dél-Szlovákia arid körzeteiben legkevesebb 12 cm mélyen szükséges elvégezni a tarlóhántást. Erre a célra jól bevált a 9-PD-120 jelzésű tárcsás tarlóhántó, amely vető­szekrénnyel ellátott, így a vetés egyidőben elvégezhető a szántással. Ez a módszer meggátolja a talaj struktúrájának megrongálását a munkafolyama­tok csökkentése által. Gyomosabb földeken azonban célszerűbb ekével végezni a tarlóhántást. A talaj vízkészletének megtartása céljából a tarlóhántás után nyomban fogasoljunk. Ahol nem alakult ki az aprómorzsás talajszerkezet, henge­relni kell. Agregát alkalmazásával az említett munkafolyamatok egyszerre is elvégezhetők. A tarlóhántó után simítót és könnyebb boronákat vontat­hatunk, így a munka gyorsabb és olcsóbb. Általános hiányosságként említhetjük továbbá, hogy a tarlókeverékeknél nem megfelelő a tápanyagellátás. Gyakran teljesen mellőzik a műtrágyák használatát, pedig a növények kezdeti gyors növekedéséhez nélkülözhetet­len a tápanyag. Célszerű gyorsan ható nitrogéntartalmú műtrágyát, ame­lyet foszforral egészítünk ki, adagolni. Ez főleg azért fontos, mert a kom­bájn után a leszántott magas szalmatarló a talajban sok nitrogént leköt, így ezt a csírázó magvak kénytelenek nélkülözni. Ennek következtében pedig lassúbb a fejlődés és a növényzet növekedése. RÖVIDEN A HELYES AGROTECHNIKÁRÓL Amint már a bevezetőben is említettem, a tarlókeverékek termesztésé­nek az a jelentősége, hogy alkalmi takarmányt biztosítunk, ezenkívül elő­segítik a talaj termőképességének fokozását is. Ismeretes, hogy termeszté­sük bizonyos kockázattal jár, ezért vetésterületük évente és vidékenként változó. Az eredményes termesztés érdekében fontos a talaj és a növény­fajták helyes megválasztása. Termesztésükre olyan talajokat választunk, amelyek jobban megtartják a talajnedvességet, illetve magasabb talajvíz­­szinttel rendelkező parcellákat alkalmazzunk és ahol megvalósítható az öntözés. A legfontosabb agrotechnikai alapelvek a következők: Ф A fő növény betakarítása után azonnal 15—18 cm mélyen leszántani a tarlót, utána lehengerezni, majd trágyalével, (100—150 hl hektáronként) vagy nitrogénnel trágyázni, amit fogasolással juttatunk a talajba. Ezt kö­vetően ismét lehengerezzük a földet. A foszfort és a káliumot, már a fő növénynél tartalékként adagoljuk a talajba. • A vetést nyomban a talajelőkészítés után kell elvégezni. Általában a normálistól mélyebben és hektáronként 25—50 néha 100 százalékkal is több vetőmagot vetünk. ф Célszerű a kisebb magvú fajtákat termeszteni, amelyek a csírázáshoz kevesebb vizet igényelnek. • Vetés után ismét hengerezziink, hogy visszaállítsuk a talaj kapilláris rendszerét, és így elegendő nedvességet biztosítsunk a magvak csírázásá­hoz. • Kelés után fogasolunk, később trágyalével öntözzük a talajt, vagy hektáronként 20—40 kg mészsalétromot adagolunk, és szükség esetén a kártevők ellen Dynocid vagy Gamadyn használatával védekezzünk. A repce és az őszi árpa után kukorica és napraforgó, kukorica és szu­­dánifű keveréket, a legmelegebb területeken takarmány-cirkot, a mérsé­keltebb éghajlati viszonyok között pedig napraforgó és takarmányborsó keveréket termeszthetünk. A tavaszi árpa és a rozs után a tarlőkeverékek termesztése csak mele­gebb éghajlatú vidéken jöhet számításba. Jő termésre számíthatunk a nap­raforgó és a takarmányborsó, valamint a szudánifű és a borsó keverékek­nél, de öntözés mellett a kukorica-hüvelyes és a hüvelyes-gabonakeverék is eredményesen termeszthető. A búza és a zab után már csak rövid vegetációs időszakot igénylő fajták jöhetnek számításba (fehér mustár, íacélia, muhar stb.). Gyakran előfor­dul, hogy a vízigényes fehér mustár és a repce kései vetéséből nagyobb hektárhozam érhető el. A szakirodalomban és az agronómusok körében is számos tarlókeverék ismeretes. Ezek közül mindig a helyi adottságoknak megfelelő összetételű keverékeket kell termeszteni. Néhányat közülük felsorolunk: napraforgó + lóbab (4—5 cm mélyen 15—30 cm-es sortávolságban termesztjük és hek­táronként 15 + 70—90 kg-ot vetünk). Köles + lóbab + bükköny (3—4 cm, 10—15 cm, 10—15 + 30 + 40 kg), Muhar + bükköny (3—4 cm, 10—15 cm, 20 + 40 kg). Kukorica + napraforgó (4—5 cm, 15—30 cm, 50—80 + 15— 20 kg). Kukorica + lóbab + borsó (5—8 cm, 15—25 cm, 60—90 + 30— 40 + 60—70 kg). Őszi repce (1—2 cm, 20—30 cm, ezt szükséges sarabolni, 17 kg). A facéliát és a fehér mustárt 2—3 cm mélyen, 10—15 cm sortá­volságban termesztjük és hektáronként 125, illetve 12 kg-ot vetünk. A po­hánkát 3—5 cm mélyen, 10—15 cm sortávolságban termesztjük, és hektá­ronként 80—90 kg-ot vetünk. Hulek mérnök szerint jól bevált a kukorica (120 kg hektáronként) + ló­bab (40 kg), zab (60 kg) + borsó (50 kg) és a zab (60 kg) + bükköny (90 kg) keveréke. Augusztus közepéig az árpa (40 kg) + bükköny (80 kg) vagy a zab (60 kg) + bükköny (90 kg) keveréke augusztus végén pedig a mustár és a nyári repce jöhet számításba. Helytelen volna formálisan meghatározni, hogy a szántóföld hány száza­lékán kell tarlókeveréket termeszteni. Minden agronómus a helyi adottsá­gokból kiindulva dönt a vetésterület nagyságáról, ami az elmúlt években 3—5 százalék között ingadozott. Abban az esetben, ha a tarlókeverékek termése a kedvezőtlen időjárás következtében hektáronként nem éri el még a 30 mázsás zöldanyagot sem, célszerűbbek zöldtrágyaként bedolgozni a talajba. A tarlókeverékek termesztése szinte az utolsó lehetőség a takarmány­alap kiegészítésére, bővítésére. Tehát még az évelő takarmányokból elért jó termés ellenére is igyekezzünk a tehetőségeket kihasználni, mert ezen a téren még jelentős tartalékokkal rendelkezünk. Kajtor Pál mású szalmaprések szedtek fel. A préselt szalmát bálák formájában szórták vissza a tarlóra, majd a fel­szedés, elszálítás és a kazalozás kö­vetkezett. Ez a módszer természetesen hosz­­szadalmas, sok kézi munkaerőt igény­lő, költséges folyamat volt. Az ily módon történő betakarítást költsé­gessé tette a felhasznált kötöző­spárga és a gépek gyakori meghibá­sodása is. A bálákból készített kaz­lak sem feleltek meg a követelmé­nyeknek, mert gyakran eldőltek, szét­estek. Ha egy ilyen kazalból szállíta­ni kezdték a szalmát, akkor a meg­bolygatott kazal majdnem minden esetben összeomlott, mint egy „kár­tyavár“, s ha esett az eső teljesen beázott. Ez természetesen rányomta bélyegét a szalma értékére és korlá­tozta annak felhasználási lehetőségét is. Az újonnan alkalmazott módszer a következő munkafolyamatokon alap­szik: 1. A betakarítás szintén az SK— 4- es kombájnokkal történik, de itt a szalmát a kombájn után szerelt szal­magyűjtő felhalmozza és bizonyos tá­volságokra boglyák formájában szór­ja a tarlóra. 2. Ezeket a boglyákat átalakított szalmalehúzókkal a parcella megha­tározott részére, a kazalrakás színhe­lyére sodorják úgy, hogy az össze­sodort szalma 50—60 méter hosszú sávokat képezzen. A kazalrakásra ki­jelölt területen három Ilyen szalma­­sávot alakítanak ki egymás mellett. 3. A kazalrakás a T—172 átalakí­tott rakodóval történik oly módon, hogy a két szélső sávot a középső sávra rakják. Az átalakított szalmalehúzót két 5— 50, vagy M—4611 jelzésű traktor vontatja. A szalmalehúzőnak 6—7 méter a munkaszélessége és egy alka-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents